A szakadt és elaggott Opel nem valami Kusturica film látványeleme (bár az is lehetne), hanem egy kísérlet tárgya, melyet Hanns-Lüdecke Rodewald professzor kezdett el nagyjából harminc éve és még napjainkban is tart.

Hanns-Lüdecke Rodewaldnak saját Wikipedia oldala is van, melynek tanúsága szerint a professzor a berlini Technikai és Kereskedelmi Főiskolán (HTW Berlin) a belső égésű motorokkal és járműbiztonsággal foglalkozik.

Már itt, a Wikipedián is említésre kerül a kísérlete, amely egyfajta mémmé avatta személyét a neten: Egy hosszú távú élettartam tanulmányt visz végig az 1956-os Opel Olympia Caravan-jával, melynek célkitűzése megállapítani, hogy mennyi ideig lehet forgalomban tartani egy gépjárművet, melyen csak és kizárólag a vizsgáztatásához feltétlenül szükséges javításokat végzik el.

Igen, tudom, Magyarországon is sokan végzik ezt a kísérletet, de kissé spontánabb módon – de lássuk be, Rodewald úrnak jobb a magyarázata a szarrá rohadt kocsijának az üzemben tartására. Így a kocsi továbbra is megfelel a közlekedésbiztonsági elvárásoknak, és a műszaki vizsgákon eddig sikeresen átvergődött.

A kocsi kinézetében a kísérlet alapelve már jelentősen kiütközik, mert a külcsín ugye továbbra sem követelmény a vizsgabiztosok számára. Az autó a tulajdonos bevallása szerint 1977-ben volt utoljára autómosóban, és lányának legutóbb négy különféle mohafajt sikerült azonosítania a karosszérián, illetve annak a hiányosságaiban.

„1977-ben el akartam adni az autót, de a meghirdetett 500 márkáért senkinek sem kellett.” – el is feledkezett a kocsijáról, amit egyszerűen a házuk előtt leparkolt Berlinben. 1990-ben felújították a lakásukat, akkor vették elő ismét a járgányt, ami ismét bizonyította praktikusságát. Habár a kocsi rendelkezett műszakival, a hatóságok roncsnak minősítették, és el akarták szállíttatni, az eljárást a bíróság előtt elbukták.

Ekkor határozott Rodewald úr a kísérlet mellett. Igaz, a járgány tízliteres fogyasztása nem túl környezetbarát, és hosszabb túrákra ezzel a kocsival már senki nem vállalkozna, de a motorja továbbra is üzemképes. Néha a vizsgáztatása során adódnak kellemetlenségek, van vizsgabiztos, aki először mosóba küldené a járgányt (ott ugye ’77 óta nem volt), és volt, aki a tolatólámpát hiányolta róla (’56-ban ez még nem volt követelmény).

Egyszer kellett komolyabb átalakítást eszközölni a kocsin, a amikor a ’90-as években egy ellenőrnek feltűnt, hogy a kocsi első ajtajának a kilincse nagyon kiáll, és ez veszélyes lehet baleset esetén a gyalogosokra. Akkor kissé áthegesztették az az ajtót. Legutóbb komolyabb konfliktusa a hasóságokkal plaketta-ügyben támadt. A kocsi ugyanis Berlin kellős közepén parkol, és a környezetvédelmi besorolása (finoman szólva) nem alkalmas ebben a zónában a közlekedésre.

A professzor szerint mivel az autót nem indítják be, így nem is szükséges rá a plaketta, a hatóság szerint viszont az engedélyre már a parkoláshoz is szükség van a zónán belül. Ez az ügy eddig ismét az Opel győzelmével végződött. A kocsi egyelőre maradhat, de beindítani ott, ahol parkol, nem szabad, ahhoz trélerrel ki kell jutttatni a zónából.

Így tehát a kísérlet tovább folytatódik, az Opel valahogy továbbra is átbukdácsol a műszakikon, létével cáfolva a fogyasztói társadalom egyre rövidülő autó-életciklusait. Rodewald tovább folytatja a kocsi állapot-változásait taglaló tanulmányát, ahol azért elismeri „az autó általános állapota: nagyon rossz”.

Wikipedia: Hanns-Lüdecke Rodewald
Welt.de: Moos, Flechten und immer eine gültige TÜV-Plakette
Spiegel.de: Mein lieber Schrott

Bejegyzésmegtekintések száma: 49