1973-ben hatalmas bejelentést tett az idősödő, de ennek ellenére továbbra is rendkívül sokoldalú iparmágnás, Howard Hughes. Egy új vállalkozást alapított, mely a tengermélyi mangángolyó telepek kitermelését tűzte ki célul. Helyenként, az óceán mélyén hatalmas telepekben fellelhető tenyérnyi-dinnyényi golyók koncentrikus vas és mangán-hidroxid rétegekből állnak.

Az abban az időszakban feltárt telepek hatalmas anyagi haszonnal kecsegtettek, melyből Hughes nem akar kimaradni, így egy speciális hajót építetett, mely az USNS Hughes Glomar Explorer nevet kapta.

A dízel-elektromos hajtású K–129-es az amúrmenti Komszomolszkban bocsátották vízre 1959 decemberében, és 1967-ben alakították át Vlagyivosztokban egy Golf-II (Projekt 629A) besorolású tengeralattjáróvá. Egyike hajója lett a hattagú 629-es kódjelű ballisztikus rakétahordozó-flottának. 1968 februárjában a hajó 83 tengerésszel a fedélzetén harmadik 70 napos őrjáratába kezdett, melyet teljes rádiócsendben kellett végeznie.

A szovjet irányítás kamcsatkai központjában így csak március közepén kezdtek aggódni, amikor a hajó két, egymást követő rádiós bejelentkezését is elmulasztotta. Először a teljes flotta közvetítésével felszólították, hogy szakítsa meg a rádiócsendet, és jelentkezzen be. Miután ez a próbálkozás sikertelen maradt, nagyszabású keresési műveletet indítottak az eltűntnek nyilvánított hajó után.

Ez a szokatlan élénk aktivitás felkeltette az amerikai haditengerészet érdeklődését is. Felkérték a NAVFAC-okat (U.S. SOSUS Naval Facilities), hogy elemezzék visszamenőleg a tengermélyi hidrofonhálózatuk, a SOSUS jelzéseit. A hatóságok már korábban is nyomon követték a tengeralattjárók tevékenységét, így beazonosították, hogy 1968. március 8-án a hajó fedélzetén nagy erejű robbanás történt. Háromszögeléssel viszonylag pontosan behatároltak egy nagyjából ezer négyzetkilométeres területet, mint a tengeralattjáró utolsó tartózkodási helyét. A szovjetek pár hónap elteltével eredménytelensége okán lefújták a keresési akciót, „eltűnt”-ként könyvelték el a K–129-est.

Nem így az amerikaiak. A tengeralattjáró nukleáris robbanófejjel ellátott ballisztikus rakétái és torpedói, kódkönyvei és egyéb, szovjet haditechnikai fejlesztések is a tengersírba merültek a hajóval együtt, és ez komoly zsákmánynak ígérkezett a hidegháború közepén, ami minden pénzt megért az amerikai kormányzatnak. A tengerészet először az USS Halibut tengeralattjárót és az USNS Mizar kutatóhajót bízta meg a roncs felkutatásával.

A Halibut (magyarul laposhal) egy speciálisan átalakított, furcsa kinézetű tengeralattjáró volt, melyet mélytengeri kamerákkal és keszonnal is felszereltek; alapvetően a szovjet tenger alatti kábelek „megcsapolása” volt a feladata, de mentési és feltárási műveletekhez is tökéletesen megfelelt.

A kereső-expedíciót 1968. június 15-én siker koronázta; Oahu-tól nem messze megtalálták a hajó roncsait 3900 méter mélységben, a Hawaii szigetcsoporttól nem messze. 1969 januárjában az új amerikai elnököt, Richard Nixon-t a nemzetbiztonsági tanácsadó Herry Kissinger tájékoztatja a kialakult helyzetről.

Nixon az ügyet a tengerészeti hírszerzéstől a CIA hatáskörébe helyezi át és megoldási javaslatokat várt a kémszervezettől. Az egész ügy nagyon kényes volt az amerikai kormányzat számára, mivel a hajó nemzetközi vizeken süllyedt el. Először is vártak hat évet, hogy a kedélyek lenyugodjanak.

Nyilván nem lett volna túl jó ötlet, hogy a hidegháború kellős közepén a CIA vagy bármely más amerikai hárombetűs kormányügynökség saját néven futtatott volna „mentőprogramot” a tengeralattjáró kiemelésére, így erre a célra egy civil szervezetet, illetve hát a kor „vasemberét” és szupersztárját, Howard Hughes-t bízták meg az igencsak kényes feladattal. A felvételek egyértelműen arról árulkodtak, hogy a K–129 fedélzetén voltak nukleáris torpedók, sőt, egyes feltételezések szerint az egyik ilyen kilövése idézhette elő a balesetet.

A rendkívül különc Hughes meglehetősen szoros kapcsolatokat ápolt a kormányzattal; komoly adományokkal járult hozzá Nixon megválasztásához, és a világszerte jelen levő reklámcége, a Mullen & Co. gyakorlatilag a CIA fedőcége volt (és a Watergate botrányba bele is bukott).

A projekt élére John Parangosky ügynököt jelölték ki, aki korábban az U–2 fejlesztésében és üzemeltetésében vett részt (majd később a Corona-projektben folytatta munkásságát). Először egy távirányítású speciális tengeralattjáróban gondolkodtak, de a kor technikai színvonala ezt a megoldást nem tette lehetővé, így egy kiemelőhajó mellett döntöttek.

Igen, itt térhetünk vissza a bejegyzés elején megemlített USNS Hughes Glomar Explorer-hez. Egyébként ez valóban mélytengeri kutatóhajó volt, mint ahogy azt állították róla, de nem mangán, hanem a K–129 feltárására lett tervezve. A mai árakra átszámítva 1,7 milliárd dollárból fejlesztett hajó egy speciálisan, a kiemelés céljára kifejlesztett szerkezet köré épült, ami egy megfogókarokkal egybeépített keret volt. Ezt a tengeralattjáróra kellett ereszteni, majd a megfogókarokkal rögzített roncsot a hajó belső dokkjába beemelni.

A kiemelési kísérletet 1974. június 7-én kezdték meg a baleset helyszínen. Magáról a műveletről, és annak sikerességéről nem túl sok forrás maradt fent, de szinte biztos, hogy a kiemelési művelet nem volt igazán sikeres; a kiemelt roncs ugyanis valószínűleg nehezebb volt, mint az gondolták (vagy az emelőszerkezetet méretezték alul), így az emelés harmadánál, augusztus 12-én a megfogókarok egy része eltörött és a tengeralattjáró mintegy kétharmad része visszahullott a tengerfenékre.

A maradék (elülső-) harmadot sikerült kiemelniük, és ott találtak torpedókat és kódkönyveket is – állítólag. A projektről egy CIA jelentés maradt fenn (itt található), de ebben a kisatírozott részek száma majdnem meghaladja a bennhagyottakét, és magáról a kiemelésről, illetve annak az eredményeiről túl sok információt nem tartalmaz. Ellenben beszámol arról, hogy a szovjetek igen gyorsan megneszelték a misszió valódi célját, és jelenlétükkel folyamatosan demonstráltak is – de érdekes módon a kiemelésbe nem avatkoztak be.

Nyilván egy ekkora projektet otthon sem tudott a CIA a szőnyeg alá söpörni, így először 1974-ben a New York Times fog szagot, de őket a kormány még elhallgattatja. Nem így jár a Los Angeles Times, mely 1975. február 7-én lehozza a sztorit, illetve hát annak egy részét, és ráadásul egy félreértést követően az Azorian projektet sikerül nekik Jennifer projekt-ként tálalni az olvasók felé. A CIA a megjelenést követően sem megerősíteni sem cáfolni nem volt hajlandó a kiemelés tényét.

A Glomar Explorert az akciót követően egy ideig parkoltatták, majd olajkutató hajónak építették át. 2015-ig így olajat kutattak vele, GSF Explorer néven, majd a kínai Zhoushan hajóbontó telepén érte utol a végzete 2015. június 5-én – úgy, hogy eredeti (fedő) céljának megfelelően mangánt soha nem is kutatott. Pedig.

A mélytengeri bányászat az erre alkalmazható technológia felfutásával párhuzamosan napjainkban is nagyon gyorsan fejlődik. Nem kizárt, hogy a Glomar Explorer fejlesztései is hozzásegítettek ehhez a napjainkban zajló technológiai forradalomhoz.

Az ezzel foglalkozó cégek víz alatti bányagépeket és túldimenzionált porszívókat küldenek a tengerfenékre, többek között a bejegyzés elején említett mangángolyó telepek kitermelésére. Lehet, hogy ha a Glomar Explorert eredeti fedőcéljának megfelelően indították volna küldetésére, mindenki jobban járt volna.

Lehet.

reddit: this time we are looking at the unusual loss of Soviet Sub K-129 in 1968
Wikipedia: K-129
Wikipedia: Glomar Explorer
thevintagenews.com:Project Azorian: Howard Hughes’ secret mission, which involved the CIA and a missing Soviet submarine off the coast of Hawaii
lemil.blog: Vendégposzt - A "Jennifer" művelet
beszelo.c3: AZ ELFELEJTETT JENNIFER-AKCIÓ
thecommunityforum.life: The History of the 'Glomar Explorer'

Bejegyzésmegtekintések száma: 1996