Kollégám (német) mesélte, hogy a hétvégén Nürnbergben látogattak meg talán egy múzeumot, és fiának pisilnie kellett. Apuka kézen fogta porontyát, és meglátogatták a hipermodern wc-t. Csemete talált a falon egy gombot, miközben csövelt, és unalmában meg is nyomta. A bidé által köpött vízsugár elől ő még jó reflexszel kitért, apukát viszont telibe találta a lövés, és az így keletkezett vízfolt a nadrágján sűrű magyarázkodásra serkentette őt a későbbiekben, hogy „hát nem, az a folt nem úgy lett..”.

Persze a történet további történetek özönét, sőt lavináját indította el. Nekem a kisebbik fiam például nem mer egyedül bemenni az ilyen idegen WC-fülkékbe, mióta egyszer látta, hogy az ülőke automatikusan fordul egyet, amikor elindul annak az öntisztító programja. Kölyök azóta nagyon tart attól, hogy valamije egyszer beszorul oda, a lyukba, ahová az ülőke majd magával viszi.

Jópár éves a következő történet is, a témába vág. Abban az időszakban többször megfordultam Japánban, gyártósorokat helyeztünk üzembe. Jobbfajta szállodákban – meg néha szórakozásként kapszulahotelekben – laktunk, és felismertük, hogy a japánok többek között klotyó fetisiszták (is). Némelyik ülőke mellett több gomb sorjázott, mint egy repülőgép cockpit-jén.

Persze, amíg ott ültem, jobb szórakozás híján ezek a gombok kellemesen lefoglaltak, főleg, hogy a panel valamit csivitelt is japánul. Ja, igen, a feliratok sem szolgáltak túl sok információval nem japánok számára, de kicsit bíztam abban, hogy például a nagyobb feszültség, mint „tevékenység-stimulátor” elkerülte az itt fellelhető opciókat.

Valami piros gomb különösen jópofa dumára serkentette a klotyómanót, így azt sűrűn nyomkodtam, majd találtam valami nagyobb gombot is, kipróbáltam. Nos, az ember sok helyen és sok testrészére számít forrázásra, de a klotyón és ODA nem.

Már akkor sem voltam egy atletikus alkat (és a helyzet azóta csak romlott), de simán abszolváltam egy ülőhelyzetből indított vetődéses tigrisbukfencet, ha létezik ez a formula. Ha nem, akkor feltaláltam. Mindent hátrahagyva és a helység sarkába bekuporodva csak bambán néztem a forró vízsugarat, ami rendkívül pontosan célzott. Illetve egy kicsit alá.

Meg kellett volna jeleníteni azt az eseményt is – kicsit később, ugyanott –, amikor 4-5 technikus és mérnök az ülőke fölé hajol, és tudományos síkon magyarázatot keres a jelenségre. (Jó, addigra azért magamat és a helyszínt is egy kicsit rendezettebb formába hoztam). Persze a piros gomb a hőfokot emelte (volt mellette kék is), a nagy piros meg a bidét aktiválta. De ezeken kívül volt mér vagy tíz másik gomb is, és úgy határoztunk, hogy egy kis cetlin dokumentáljuk a funkciókat, preventív jelleggel.

Volt olyan gomb, ami csak énekelt, volt, ami az ülőkét tisztította, és volt, ami a fűtést (igen, ülőkefűtés), meg ami a szellőzést kapcsolta be-ki. A cetlit később fénymásoltuk, és mindenki kiragasztotta a saját ülőkéje mellé. Továbbra is megelőző jelleggel.

Tanulság, na az nincs. Illetve de, van: Csak óvatosan az új technológiákkal. Különösen a klotyókkal.

Nyilván, ezt a történetet nagyon sokan ismerik olyanoktól, akik már jártak Japánban. Nem, tényleg nem urban legend, ezen a „megismerési” fázison szerintem tényleg túlesik ott mindenki. Vagy majdnem mindenki.

Barnabástól kaptam vissza a lenti képet, az alábbi kiegészítéssel: „Én kaptam hozzá magyar fordítást is, így nagyon hamar megkedveltem.” - kicsit megkésve érkezett, de köszönöm. Érezhetően egy valóban globális problémát vetettem fel ebben a bejegyzésben, mely lehet, hogy másokat is (égetően) érintett.

na az nincs

Bejegyzésmegtekintések száma: 1400