Pénteken elég húzós napom volt, reggel hatkor kezdtük a teszteket a vonaton, elég szoros ütemtervvel, másokkal együtt dolgozva és egy fél órás ebédszünettel sikerült letesztelnünk az új szoftvert. A bérautót magammal együtt visszavittem Mönchengladbach-ba, majd nem sokkal később elértem hazafelé az ICE-met Düsseldorfban, úgy délután hatkor.

Péntek délután volt, még szerencse, hogy volt helyfoglalásom, mert a vonat tényleg tele volt. Limburgig nem is volt semmi baj, majd ott felszolgálták a fekete levest: A vonat nem tud tovább menni, az ok „Personenschaden”, ami szó szerinti fordításban és virágnyelven személyi sérülést jelent, gyakorlatilag azonban azt jelenti, hogy ismét valaki az egyik megelőző vonat elé vetette magát.

Nem akarok a dolog erkölcsi-morális részével ebben a bejegyzésben foglalkozni, ezek az esetek nem is az utasok számára jelentik a legkomolyabb problémát, gondoljunk a gázoló mozdonyvezetőre, a mentésben részt vevőkre, no és a családtagokra, akiknek a maradványok alapján kell azonosítani az öngyilkost. De persze jókora szívás ez az utasoknak is.

A hangosbemondón közölte a vezető jegyvizsgáló, akinek a keresztneve Frank volt, hogy sajnos ezen a pályán a vonat nem folytathatja az útját, vissza kell fordulnia Kölnig, és onnan a Majna túlpartján tud majd csak eljutni Frankfurtig (Bonnon és Koblenzen keresztül).

Ez két dolog miatt szívás; egyrészt, mert az nem nagy sebességű pálya, mint emez, azaz a vonat ott nem tud 280-nal csapatni, másrészt ott jókora a teherforgalom, és az oda átsorolt vonatok miatt ezt nem fogják leállítani. Így is lett, a vonat az eddigi közel 300 helyett 100 körül csattogott tovább, jócskán gyűjtve a késését.

Az utasok között volt néhány, aki puffogott, de a többség belátta, hogy ez az egész nem a DB sara (na és ha az volna?), szóval nyugalom volt a fedélzeten. Amikor a két órányi késést meghaladta a vonat, Frank végigszaladt a vonaton, és kiosztotta a lepecsételt szelvényeket, amiknek a kitöltésével és visszaküldésével a vonatjegy árának a felét visszakapják az utasok.

Élénkülést váltott ki az utasok között, amikor szintén Frank bemondta, hogy a büfékocsiban mindenkit ingyen italokkal várnak, gyorsan meg is indult a népvándorlás a Bordbistro irányába.

Frankfurtot a vonat fél egykor érte el, addigra a vonat kedvenc jegyvizsgálója bemondta, hogy sajnos váltásműszak hiányában a vonat nem is fog továbbmenni, akik nem a városba jöttek, a DB pályaudvaron található információs pultjánál kaphattak segítséget a továbbiakra vonatkozóan.

Itt a késő éjszakai érkezés ellenére az összes asztalnál valóban segítőkész dolgozók várták a kissé már megkeseredett utasokat, és a pályaudvarhoz közeli szállodákban biztosítottak mindenkinek szállást.

A jegyemre kézzel ráírta az ügyintéző, hogy másnap is érvényes – nem is volt vele gond. Nekem a közeli Ramada hotelben jutott egy kellemes kis szoba – ne feledjük el, Frankfurt Hauptbahnhof a város kellős közepén található, a szállodából szép kilátás nyílt néhány felhőkarcolóra.

Másnap megreggelizve (ez is benne volt a szálloda árában, amit – mondanom se kell – a DB állt) sétáltam még egy kicsit a belvárosban, majd a pályaudvarról továbbálltam Nürnberg majd Forchheim irányába, haza. Végül is a hazautam nagyjából 12 órával tovább tartott, mint azt terveztem, de azt hiszem, a lehetőségekhez képest jól jöttem ki ebből a „kalandból” is.

Köszönöm a professzionális helyzetkezelést, Deutsche Bahn. De tényleg.

Bejegyzésmegtekintések száma: 1205