Nehezen lehet a véletlen műve, hogy egyetlen földi nyelvben sincs olyasféle kifejezés, hogy „Olyan szép, mint egy repülőtér”. A repülőterek csúnyák. Néhányuk nagyon csúnya. Egy részük pedig a rondaság olyan fokán áll, hogy annak létrejötte csak célirányú erőfeszítések feltételezésével magyarázható meg. Ráadásul ezen otrombaság még növekedik, ha végignézünk a reptereket dugig töltő fáradt, haragos emberfiákon, akik éppen most fedezték fel, hogy csomagjaik Murmanszkban landoltak (éppenséggel a murmanszki reptér az egyetlen kivétel eme csalhatatlan törvény alól).

Az építészek sajnos, mindent egybevéve, még rá is kontráznak erre. Megtalálják a módját, hogy a fáradtság és idegesség jeleit ötvözzék különböző idegszaggató színekkel, hogy értelmetlenné tegyék akár azt is, hogy megkülönböztethessük az utazót a csomagjától vagy a családjától; vagy hogy összezavarják a gyanútlan turistát olyan nyilakkal, melyek általában különböző ablakok, távoli poggyászkocsik vagy éppenséggel az éjjeli égbolt Kis Göncölének aktuális pozíciója felé mutatnak, vagy éppen az éppen működők a vízvezeték hálózat pontjait leplezzék le, míg az üzemen kívüliek rejtsék el a check-in pultokat.
Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja

Az unalmas és borzalmas repülőterek világát DA jól ismerte, és nekem is volt hozzájuk „szerencsém” éveken keresztül, amíg egy nagy német cégnél nemzetközi üzembe-helyezéseket végeztem. Nem a terminálokban és a check-in, check-out pultoknál töltött idő volt a legkedvesebb időtöltésem és máig nem lettek ezek a betonrengetegek a barátaim.

A fő probléma szerintem, hogy ezeket az építményeket végletesen a forgalom és a profit elvárásai szerint húzták fel, az utasokat egyfajta „zavaró de muszáj” dologként tervezték a rendszerbe az építészek. Persze, mint mindenben, itt is vannak kivételek, ezekből szemezgettem párat.

Elmondható, hogy az érdekesebb repülőterek a pilóták és a kezelőszemélyzet körében örvendenek osztatlan utálatnak.

A pilóták által az egyik leggyűlöltebb hongkongi repülőteret 15 éve, 1998-ban zárták be, illetve cserélték le a Chek Lap Kok-ra. Bezárása előtt ez volt a világ harmadik legforgalmasabb repülőtere, ahová a leszállás egy rendkívül látványos rémálom volt utasoknak és a személyzetnek egyaránt. A repülőtérnek egy felszállópályája volt, a 13-as, ami egy mesterséges zátony hátán mélyen a város óceánra nyíló öblébe nyúlt. Ha egy gép nem tudott időben megállni – és erre ezen a repülőtéren többször akadt példa – „bevizezte” a futóműveit.

A másik oldalon terült el a rendkívül zsúfolt város majd mögötte jókora sziklaszirtek. A repülőgépek leszálláskor leggyakrabban először a város fölött repültek be, majd egy szűk fordulót követően próbálták pontosan megtalálni az oldalszeles és vizes aszfaltot. Többször érkeztem utasként erre a repülőtérre, és mindig az volt az érzésem, hogy a hatalmas 747-es a város közepébe fog lehuppanni, majd később a szárnyvéggel akarja felszántani az aszfaltot határoló füves részt.

A városból is lenyűgöző látványt nyújtottak a beérkező gépek. Ha séta közben a dübörgésre felnézett az utcán az ember, a brutális méretű gépek kitöltötték meg a házak közét, és szinte önkéntelenül is mindenki – aki nem szokott hozzá a látványhoz – behúzta a nyakát, és várta, hogy a tetőkről lepöckölt antennák csörömpölve kezdjenek záporozni. A Kai Takról bővebben a fékszárny blogon olvashat.

A nepáli Tenzing-Hillary sokak szerint a világ legijesztőbb repülőtere. A repüléssel egy hetes gyalogtúrát lehet megspórolni a Khumbu régióban, Jiri-től, bár biztos, hogy vannak, akik inkább a gyaloglást választják.

A futópályája 527 méter hosszú és 12%-os lejtésű. A repülőteret 1964-ben építtette Edmund Hillary – a Mount Everest egyik első meghódítója – serpákkal, mindössze 2650 dollárból. A legenda szerint nem volt elégedett a talaj tömörségével, ezért ide szerveztetett egy két napos táncos serpa-fesztivált. A buli után már használhatónak ítélte a rendesen letaposott pályát.

A pálya rövidségén és meredekségén kívül a rendkívül gyorsan váltakozó időjárás sem kedvez a repülőtér jó hírének. A rossz időjárásnak köszönhetően az utasok sokszor hetekre a repülőtéren rekednek.

A szikla története sok egybeesést mutat az egykori Hongkongéval. Mindkettő angol koronagyarmat (Hongkong csak az volt), a terjeszkedés ezáltal csak a tenger irányában lehetséges, és minden nagyobb műtárgyat csak kompakt módon, kompromisszumokkal lehet megvalósítani. Így például Gibraltár repülőterét, amit kényszerű okokból egy közút (Winston Churchill Ave) szel ketté. Az út forgalmát minden le- és felszálló gép esetén megállítják, és mivel a repülőtér elég forgalmas, az úton hosszabb dugók szoktak kialakulni.

Az út alagúttal való kiváltását már 2006 óta tervezik.

Gisborne egy kisebb, regionális repülőtér mely Új-Zéland Északi-szigetének a keleti partján található. A repülőteret itt, a változatosság kedvéért egy vasútvonal szeli ketté. Bár a vasúti forgalom 2005 óta a vonalon szünetel, így a légi irányítóknak és a pilótáknak csak a nosztalgiavonatokkal gyűlik meg a bajuk.

Barra szigete Skóciától nyugatra található. Repülőtérre nem sokat költöttek a helyiek, erre a célra egyszerűen kijelölték a partszakasz egy részét. A nem eléggé körültekintő turistákon kívül a dagály időszakában néha a víz alá kerülő partszakasz is nehezíti a pilóták munkáját.

Bejegyzésmegtekintések száma: 1160