bolyongó - passport

10_bizarr_munkahely_az_usa-bol

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:26 +0000

10 Bizarr munkahely az USA-ból

Önnek is elege van a munkahelyéből, a napi mókuskerékből? Úgy véli, rosszabb már nem lehet? Nos, akkor talán az alábbi képsor majd segíteni fog önnek feldolgozni a helyzetét. Vagy ötleteket adhat, hogy igazán különleges munkakörökben próbálja ki tehetségét.

Nancy Rica new yorki fényképész az Egyesült Államokban is talált bőven alanyt a páratlan tehetségek ( „Odd Talents“ ) sorozatához.

Ezt a bejegyzést a német Bild „Die skurrilsten Jobs der Welt” cikk fordításából készítettem.

1.) Kutyaeledel tesztelő

A konyhában, miközben főzöm a levest, a kóstolás a legjobb módja annak, hogy megbizonyosodjak, ehető lesz az eredmény, ami az asztalra kerül. Nincs másként ez a kutyakaják esetében sem, és mivel – bár a kutyáknak lehetne a legpontosabb véleményük ezekről a tápokról, de ők az árnyalatokat nem igazán tudják kifejezni – ez a feladat tesztelőkre hárul. Patricia Patterson, a Kansas állambeli Manhattanban munkaidejében kutyaeledeleket kóstolgat, az Érzékszervi Elemző Központban (Sensory Analysis Center), a Kansas Egyetemen.

2.) Csipsz kontrollőr

Az összetapadt sült krumpli az egész csomag csipszet tönkreteheti – mondja Cindy Pinda. Ő több, mint 12 éve ellenőrzi a csipsz minőségét a gyártósoron. Persze, elsőre ez nem is hangzik ez olyan borzalmasan, de érdemes belegondolni, tizenkettő éven keresztül nap mint nap ugyanaz az íz…

3.) Dinoszaurusz portalanító

Frank Braisted harminc éve a washingtoni Smithsonian Múzeum hivatásos dinoszaurusz csontváz portalanítója.

4.) Szájszag bíráló

Barbara Abbot többek között például a szájvizek fejlesztésében vesz részt. Hogy ezeknek a szagelnyomása – hatástalanítása teljes legyen, a szagmintákat még a használat előtt ki kell elemeznie. Természetesen itt is az extrém büdös szájszagokra kell különösen hangsúlyt fektetniük, például a fokhagymával vegyített erős dohányos lehelet aranyat ér.

5.) Halszámláló

Julie Brooker számol. Egész nap. Néha éjszaka egy óráig. A lazacok ívási szezonjában tíz percenként kell a vándorló halakat számolnia a Washington-tavon.

6.) Gumicsirke gyártó

Gene Rose-t a gumicsirkék tették gazdaggá. Az USA-ban mindenütt lehet kapni a csupasz (kopasztott) nyápic csirkéket, és viszik is, mint a cukrot. Ő maga sem tudja, mitől lett ennyire népszerű a terméke.

7.) Kondom tesztelő

Minden egyes legyártott gumit a csomagolás előtt tesztelnek. Betty Twarkosky a teljes, sok milliós mennyiségből csak néhányat tesztel, szúrópróbaszerűen.

8.) Golflabda búvár

A golfpályákon viszonylag ritkán bukkannak fel búvárok, talán az egyetlen kivétel Jeffrey Bleim. A pályákon található tavakból hozza fel az oda hullott labdákat, naponta akár ötezret is, és adja tovább azokat egy újrafeldolgozó cégnek, 5 – 10 centért darabját.

9.) Késdobáló asszisztens

Míg a késdobállósághoz bátorság kell, az asszisztensséghez már őrültség. Jennifer Kelley sem tudja miért vállalta ez a munkát. Csak mert.

10.) Szagtesztelő

Naponta szagolgatni a hónaljakat, pelenkákat és lehasznált macskaalmokat; nem biztos hogy álommunka. Ezen sokat nem változtat, hogy Betty Lyons is tesztszemélyként kezdte ezt a bizarr szakmát.

Kedves olvasóm! Ha már idáig eljutottál az olvasásban, talán joggal feltételezhetem, hogy nem volt teljesen érdektelen számodra ez a bejegyzés. Jaj, le ne ixelj még; nem pénzt akarok tarhálni.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

Az összes bejegyzés ABC-be rendezett indexe itt található. A blog helyekhez köthető bejegyzései a google.maps térképen is megtalálhatók: A világ valódi csodái. A mostanában a blogon megjelent írások a főoldalon jelennek meg.

2025/07/20 08:26

Forrás

Bild online: „Die skurrilsten Jobs der Welt” (német)

2013, USA, munka, bizarr, fénykép, kutyaeledel, csipsz, dinoszaurusz, szájszag, gumicsirke, kondom, golflabda, késdobáló, hónaljszag, tesztelő, humor

10_meg_allo_fal_a_berlini_leomlasa_utan

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:26 +0000

10, még álló fal a berlini leomlása után

Bár a berlini fal leomlott – ennek kapcsán már írtam egy,a szökéseket bemutató bejegyzéssorozatot itt a blogon – azért a világ még nem maradt falak nélkül, a szögesdrótok gyártóinak és az embercsempészeknek továbbra sem kell nélkülözniük, Kasmírtól Mexikóig. Ráadásul ez a lista a falakról korántsem teljes.

Kasmír, "Line of Control"

Az Indiához csatlakozott Kasmír történelme során rendkívül sok véres konfliktust élt meg. A nagyon sokáig a függetlenséggel kacérkodó államot 1947-ben pakisztáni fegyveresek rohanták le, ezért Hari Szingh maharadzsa még ugyanebben az évben aláírta az Indiához való csatlakozást.

Az indiai hadsereg azonnal bevonult a területre és kiszorította onnan a hódítókat Persze a két ország egyébként sem fényes viszonyának ez a konfliktus sem tett igazán jót, Kasmír azóta is a térség egyik (de nem egyedüli) lőporos hordójaként funkcionál.

Az indiaiak az államellenes, saját retorikájuk szerint terrorista elemek beszivárgását megakasztandó, falat építettek a határra. A „Line of Control” („felügyeleti vonal”) helyenként három méter magas, és 550 kilométer hosszú. Mivel a határon gyakoriak a lövöldözések és tűzharcok, a lakosság védelmére sáncokat és bunkereket is telepítettek a környékre. Az indiai hatóságok a kerítést egy 40 méter széles és 10 méter mély árokkal is tervezik bővíteni.

India és Banglades határa, „nulla-vonal”

A barátságos és békés India képzetét jelentősen csorbítja, hogy a második – és egyben a világ leghosszabb – fala, illetve kerítése is az ország határán található. Ez a rettenetesen nyomorúságos Bangladesből érkező menekülteket próbálja távol tartani a fényességes Indiától.

Elméletileg. Gyakorlatilag a rendívül korrupt határőröknek biztosít biztos megélhetést, ugyanis a határon tűzparancs van érvényben, így mindenkit lelőhetnek, akik nem őket megvesztegetve próbálnak valahogy átvergődni a határon. A kerítés egyébként 4000 km hosszú, és többnyire 2 méter magas, bizonyos szakaszai áram alatt vannak.

Észak-Írország - "Békevonal"

Az Észak-Ír Belfast városát egy összesen 34 kilométer hosszú fal, a Békevonal szeli ketté, melyből még a szomszédos városba, Londonderrybe is jutott pár kilométer. Ez a fal nem egy összefüggő építmény, mint például a berlini fal volt, hanem csak a rizikósabb területeket szeparálja el egymástól. 1990-ben a Békevonal 18 részből állt, de ez a szám napjainkra 48-ra emelkedett.

A 19. század közepén elszegényedett bevándorlók érkeztek főleg Angliából a városba, hogy a helyi textil- és hajógyárakban találjanak munkát. Az ő utódaikból lettek a brit unionisták, akik szembehelyezkedtek a helyi ír nacionalistákkal.

A konfliktusban résztvevők radikális eszközöket választottak a szembenállók meggyőzésére, buzgón robbantgatták és gyilkolták egymást, ezért egy fallal kellett szétválasztani az egymásra acsarkodó feleket. Mára a helyzet más kissé konszolidálódott, de a fal azért – biztos, ami biztos – áll még.

Dél- és Észak Korea, "demilitarizált zóna"

Koreát egy ENSZ határozat alapján a 38. északi szélességi fok mentén osztották ketté a második világháború után. Az északi részt a szovjetek, a délit az amerikaiak helyezték fennhatóságuk alá.

Amikor az amerikaiak 1949-ben elhagyták a déli országrészt, az északiak úgy érezték, hogy ideje a világ proletárjait egyesíteni, és hathatós sztálini és mao ce-tungi támogatással megtámadták Dél-Koreát. Sokra nem mentek, hiszen az USA rögtön a déliek segítségére sietett, így 1953-ban fegyverszünetet kötöttek, ami mind a mai napig tart, azaz a két Korea továbbra is háborúban áll egymással.

A „demilitarizált zóna” a két ország határát jelöli ki, és jelenleg ez a világ (vagy legalábbis a Föld) leginkább „militarizált” határa, melyhez képest az egykori berlini fal is csak egy árnyék. A fal 248 km hosszú, többsoros szögesdrótsánc, tankcsapdák és több millió telepített akna biztosítja az átjárhatatlanságát. A dél-koreiak azért így is megtalálták a „rést” a falon, erről már írtam itt, a passport blogon korábban.

Ciprus, „Zöld vonal”

A görög Ciprust az Oszmán birodalom a 16. században – csakúgy mint Magyarország egy jó részét is – bekebelezte. A sziget 300 éves megszállása után 1878-ban a sziget a Brit Birodalom fennhatósága alá került.

A birodalom felszívódása után egy jelentős török kisebbség maradt a szigeten, akik persze rendszeresen szembehelyezkedtek a „bennszülött” görögökkel. Míg a török kisebbség Ciprus megosztására „hajtott”, addig a görögök az „enózisz”-t, Ciprus és Görögország egyesülését próbálták elérni.

A két fél között 1963-ban zavargások törtek ki, mire az ENSZ békefenntartókat vezényelt a szigetre. 1974-ben ciprusi görög katonatisztek egy csoportja az Aphrodité hadművelet nevű puccsal próbálta elérni, hogy Ciprust Görögországgal egyesítsék.

Erre válaszul a törökök az Attila hadművelet keretében, mintegy 40.000 katonával megszállták a szigetet, majd egy vonalat húzva az északi és a déli rész közé, ami a fővárost, Nicosiát is kettészelte, megosztották a szigetet török (északi-oldal) és görög (déli oldal) részekre. A határsáv, a 180 km hosszú „Zöld vonal” mind a mai napig az ENSZ felügyelete alatt áll, és a berlini fal leomlása után Nicosia maradt az egyetlen, fallal kettészelt főváros.

Gázai övezet, „védvonal”

Gáza viharos történelme során többször is „gazdát” váltott, 1948–1967 között Egyiptom felügyelete alatt állt, amikor a hatnapos háborút követően Izraelhez került egészen 2005-ig. Ezt követően az oslói megállapodás értelmében Izrael fenntartotta a Gázai övezet légterének és határainak a katonai irányítását, de kivonult a területről, és a telepeseit is megpróbálta visszavonni onnan.

A rendkívül sűrűn lakott területen nagyjából másfél millió palesztin él, ők nem ápolnak baráti kapcsolatokat az izraeliekkel, akiket továbbra is megszállóknak tartanak. Az izraeli hatóságok 1994-ben húzták fel a határra az 52 kilométeres falat (kerítést), mely egy 300 méteres biztonsági zóna közepén húzódik, és elvileg hermetikusan elzárja a Gázai övezetet minden irányból.

A kerítés bevallott célja az illegális bevándorlás és a csempészet megakadályozása, de persze az elzárt területtel szembeni nyomásgyakorlásra sem egy utolsó eszköz. A fal alatt igen sok csempészalagút húzódik, melyek főleg a napi megélhetéshez szükséges dolgokat biztosítják az övezetben lakók számára – no meg a fegyvereket az Izrael elleni harchoz.

Ciszjordánia, „védvonal”

A 2004 óta az izraeliek által kiépített védvonal teljes hossza 708 km, nagy része – csakúgy, mint Gázában – kerítés, és egy nagyjából 30 kilométeres, sűrűn lakott területeken átvezető része betonfal, ami helyenként kilenc méter magas. A terület története és jelene egybecseng a fent már felbukkanó Gázai-övezettel.

Melilla és Ceuta

Melilla és Ceuta városok spanyol exklávék Észak-Afrikában, a Földközi-tenger partján, Marokkóban. Ceuta Gibraltárral pont szemben, a szoros másik oldalán, míg Melilla tőle nagyjából 200 km-re keletre található a google maps-ban. Mindkét város határát nagyjából 10-10 km hosszú biztonsági zóna határolja, három sorba rendezett, hat méter magas kerítésekkel. A határt – ami az EU határa is egyben – egy speciális félkatonai rendőri egység felügyeli és védi az illegális bevándorlóktól.

Marokkó 1956-os függetlenségének elnyeréséig részben spanyol (részben francia) gyarmat volt, ez a két exkláve viszont továbbra is spanyol terület maradt. Sebaj, Marokkó máshol kárpótolta magát az elveszett területeiért:

Nyugat-Szahara, „Berm”

Nyugat-Szahara nem tartozik a világ pörgősebb helyei közé. Lakói jórészt a sivatagban tengetik napjaikat, az ország bevételeit a foszfátbányászatból, halászatból és nomád pásztorkodásból szerzi, de az alapvető élelmiszerekből is behozatalra szorul, mert azok nem teremnek meg a homokon – Rejtő is nemegyszer ezzel a környezettel büntette hőseit.

Felügyelete felett Mauritánia és Marokkó marakodott egy darabig, de 1979-ben Marokkó került ki ebből a párharcból győztesként. Nyugat-Szahara fölötti hatalmának nem örülhetett sokáig, mert a helyi szeparatisták, a Polisario Front harcosai megpróbáltak megszabadulni a megszállóktól. Ellenük emelte Marokkó a Bermet, a 2700 km hosszú falat, ami a megszállt országot szeli ketté észak-déli irányban.

Az építmény helyenként kerítésből, máshol akár 3 méter magas falból áll, biztonságáról telepített aknák és 150 ezer marokkói katona gondoskodik. A szemben álló felek között a fegyveres konfliktus 1991 óta szünetel, a terület hovatartozásáról egy évtizedek óta halogatott népszavazásnak kellene döntenie, miközben az ország lakosságának jelentős része az algériai Tindouf környékén található menekülttáborokban él.

De ez Afrika, ahol nem kapkodják el a dolgokat – ahogy ezt Rejtőtől olvastuk már.

Mexikó, „Tortilla-fal”

A 3141 km hosszú USA-Mexikó határon található az 1126 km védvonal, mely az Egyesült Államokat hivatott megvédeni az illegális bevándorlóktól és a délről özönlő drogtól. A helyenként fal, máshol kerítésrendszert automata drónokkal, érzékelőkkel és infravörös kamerákkal erősítették meg, ennek ellenére a sikeres drogcsempészet a falon át sokakat tett már tehetőssé, például itt a blogon már bemutatott El Chapo-t, aki főleg drogcsempész alagútjaival szerezte a hírnevét és vagyonát.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

A bejegyzést jórészt ennek a FAZ-os cikknek az alapján írtam.

Wikipedia:Kasmír (magyar)
Wikipedia: Friedenslinien (német)
Wikipedia: Belfast (magyar)
Wikipedia: Észak-Korea (magyar)
Wikipedia: Ciprus (sziget) (magyar)
Kitekintő: Frei Gerda: A Hamász újraépíti Izraelbe vezető alagútjait (magyar)
National Geographic: James Verini: Gáza rejtett folyosói (magyar)
Wikipedia: Gázai-övezet (magyar)
Wikipedia: Palesztina (magyar)
Wikipedia: Palesztina (magyar)
Wikipedia: Marokkó (magyar)
Wikipedia: Melilla (magyar)
Wikipedia: Nyugat-Szahara (magyar)

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

27_millios_telefonszamla

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:26 +0000

27 milliós telefonszámla

Stefan K. spanyol kiruccanása nem túl jó véget ért. Párjával Barcelonában töltötték szabadságukat még március végén, és egyik napjukat egy belvárosi kiskocsmában zárták, ahol a fényképeiket nézegették a telefonjaikon. Miközben 11 órakor a mellékhelyiség felé ment, összeütközött egy négy fiatalból álló társasággal. Dolga végeztével visszatértek a szállásukra, és mobiltelefonja eltűnését csak másnap vette észre.

A sim-kártyáját azonnal letiltatta, de már túl későn. Miután hazatértek Hannoverbe, érkezett a brutális meglepetés: mobilszolgáltatója, a Mobilcom Debitel egy harminchárom oldalas számlával „ajándékozta” meg, melynek utolsó oldalán szerepelt a végösszeg: 89.956,81 Euro, azaz nagyjából 27 millió forint.

Párjával mindketten egy élelmiszer-boltban dolgoznak, esélyük sincs egy ekkora összeg kifizetésére. A szolgáltató nem volt hajlandó foglalkozni az üggyel, így Sat.1 csatorna Akte 20.14 tényfeltáró műsorához fordultak, és ők segítettek tisztázni az ügyet.

Az eset – ez gyorsan kiderült – korántsem egyedi. Az üggyel nagyjából egy időben kaptak el egy csapatot, akik nagyban játszottak: Az ellopott mobiltelefonokból származó sim-kártyákat feltörték, majd hívásátirányítással egy számot kezdtek folyamatosan hívogatni. A fehérorosz (BY) emelt díjas telefonszám a nagyjából 10 perces hívásokért 20 euró körüli összegbe került.

Ezt a számot 3501-szer hívták fel a csalók, akik valószínűleg százalékot kaptak a fehérorosz emelt díjas szám tulajdonosától. A telefonszámláról kiderül, hogy a számot nagyjából 5 – 10 másodpercenként hívták, a híváshossz mezőben viszont már a nagyjából 10 perc szerepelt minden esetben.

Thomas Köhler IT-szakértő szerint úgy lehetséges, hogy a megtört sim-kártyát egy adapteren keresztül egy szoftverrel aktiválják, így ez az egy kártya egyidejűleg több telefonhívást is lehetővé tesz. Az eset Stefan K. számára végül is megoldódott, a német szolgáltatója belátta, hogy ügyfele csalás áldozata lett, és elállt a számla behajtásától. A történet azért talán tanulságos lehet mindenkinek, aki külföldre, főleg mondjuk Barcelonába tervez kirándulást.

Az Akte 20.14 videóját nem lehet beágyazni, de itt lehet megtekinteni.

Megoldás lehet ilyen esetekben a külföldi számok hívásának tiltása, vagy lehetőség esetén költséglimit beállítása. Kicsit körülményesebb, ha külföldön feltöltős kártyát használunk, melyre átirányítjuk a hívásainkat.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Forrás

stern.de: Wie Handydiebe Stefan K. 90.000 Euro klauten (német)
akte 20.14: 90.000€ Handyrechnung (német)

2014, Spanyolország, Barcelona, csalás, mobiltelefon, sim kártya, klónozás, trükk, tech, átvágás, lehúzás, maffia, turista

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

60_eves_a_trabant

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:27 +0000

60 éves a Trabant

Az első széria-Trabant, egy P70-es 1957. november 7-én gördült le az akkor még vadonatúj zwickau-i AWZ (Automobilwerk Zwickau) gyártósoráról. Sikermenete egészen 1995-ig tartott, amikor az utolsó Trabant Universal is elhagyta a csődbe omló gyárat.

A Trabant egy kor szimbolumává vált, a berlini Fal ikonikus képén is mi más szerepelhetne, mint ez a járgány. Nevezzük akár Honecker-átkának, vagy papumdekli-Porsche-nak, az egész átkos rendszer életét végigkísérte és az összes hiányosságán és bumfordiságán keresztül tükrözte is azt.

Születése nagyon hasonló volt a VW Bogáréhoz. Kellett egy csapat kocsi. Mindegy, milyen áron, mindegy, hogy milyen technikai tartalommal, de kellett. A dolgozó népnek szüksége volt a személyautóra, a státusz-szimbólumra, a nyugaton már a normális élet részévé vált kocsira. Keleten persze minden másként működött, hiánygazdaság volt (és maradt is), kreatívabbnak és megalkuvóbbnak kellett lenni a nyugati tervezőknél.

Adva volt az F8, amit a DKW még 1939-ben mutatott be, majd a második világháborút követően a szétszakadó Németország a keleti oldalra vetett. 1949-től erős szovjet felügyelet mellett a kocsit IFA F8 néven kezdték el ismét gyártani, de aztán, hogy a gyárat is kisajátították, és AWZ néven kezdte meg népi működését (Volkseigener Betrieb, néptulajdonú üzem), a szériát is kifuttatták.

Nem kis szerepe volt ebben, hogy karosszériája alkatrész és (elsősorban) nyersanyag-igényes volt. A népnek valami igénytelenebb dolog kellett – a szó minden értelmében. Erről árulkodik, hogy a meglehetősen elavult (2 hengeres, 700 köbcentis) motor-konstrukciót az autóból megtartották, a karosszériát pedig lecserélték a modernnek kommunikált, gyakorlatilag hulladék-gyapot és műgyanta keverékéből préselt anyagra, a duroplaszt-ra.

Olyan törésteszt még nem volt a világon, melyen ez a csodakonstrukció ne hasalt volna el, de az eredmény optikailag tagadhatatlanul autóra hasonlított. Kicsit sárga (vagy bugyizöld), kicsit savanyú, de a miénk. Volt.

Nyilván leginkább azoknak volt savanyú, akik nem jutottak hozzá a hosszas várólisták okán a vágyakozott autóra. Aki meg megszerezte élete álmát, inkább villantott vele, mintsem szidta azt, pedig volt miért. A P70 690 köbcentis, kétütemű motorjából gyári adatok szerint 20 lóerőt (14,7 kW) lehetett kicsiholni. Ráadásul ez az „alulmotorizáltság” gyakorlatilag a teljes Trabant történelmet végigkísérte, az (eleve) elavultsággal együtt.

Habár 1968-ban megcsillant a remény, hogy egy új sorozattal, a 603-mal valami igazán komolyat gurítanak az ndk-s fejlesztők, de a Wankel-motoros csodatrabant terve elvérzett a politikai csatározásokon.

Maradt az elnyűhetetlen 601-es, amit szinte mindenki „A Trabant”-ként ismer. Majdnem 3 millió készült belőle 1964 és 1990 között. Volt (katonai) kabrió és kombi változata is a 25 lóerős (19,1 kW) 2 ütemű motorral hajtott csodának. Ez az a típus, melyhez mindenkinek, aki a keleti blokkban él vagy élt, és elmúlt 40, van valami története.

Nekem a trabiról szinte mindig a balatoni nyarak jutnak az eszembe, a parton a jellegzetes, szúrós szagú naptól fakult gumimatracokkal, a kempingben a folyton beázó csehszlovák vászonsátrakkal, a parkolóban pöfögő Trabantokkal és persze (főleg) a fülledt éjszakákkal.

Nekünk a családban gyerekként soha nem volt kocsink, így mindig hatalmas élvezettel ültünk be a szomszéd pöfögő csodájába. Barátom apukája – a trabi gazdája – tudott végeláthatatlan sztorikkal szórakoztatni minket a széltől is óvott járgányáról.

A széltől ugyanis tényleg óvni kellett, mert amikor a karácsonyfát próbálták a tetőre fogatva hazahurcolni, a metszően hideg ellenszél bizony túl komoly ellenfélnek bizonyult, mondhatni egy Don Quijote-i küzdelem volt a fát aznap hazajuttatni.

A Trabant ahogy bevonult a mindennapjainkba, úgy vált egyben a keleti blokk pop-kulturális ikonjává is. Kezdve Emir Kusturica trabantevő disznójával és eljutva (végre) a berlini fal grafitijáig, mondjuk – hogy magyar utalás is szerepeljen itt – az Exotic együttes dalán keresztül. Vagy például Hobó örök érvényű strófája:

Jó nekem a Trabant, nem kell Cadillac,
Az élet nem álom, holnap ébredek.

A Trabant a kommunizmussal együtt kiveszett, és bár feltámasztására történtek eddig is kísérletek, a főnix egyelőre nem született újjá.

Ha még nem volt elég a Trabant-(n)osztalgiázásból, záróakkordként itt hagyok egy videót a gyárról:

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

wikipedia: Trabant (magyar)
wikipedia: Trabant (német)
wikipedia: DKW F8 (német)

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_23_emelet_rejtelye

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:27 +0000

A 23. emelet rejtélye

Észtország történelme nagyon sok fordulópontján párhuzamos a magyarral; ne szépítsük a dolgot, a huszadik században ők is, csakúgy, mint hazánk, rendesen szívóágra kerültek.

Először is amikor Sztálin és Hitler, még közvetlenül a második világháború előtt lepacsiztak egymással, a Molotov–Ribbentrop-paktumban és annak titkos záradékában kiutalták az országot a Szovjetuniónak. A második világháború folyamán ugyan a németek visszafoglalták az országot, de abban az észteknek semmi köszönetük nem volt; csakúgy, mint a Vörös Hadsereg visszatértében sem.

Miután a németek véghezvitték a Holokausztot és lerabolták az országot, a szovjetek deportálásokkal kezdték regnálásukat. A teljes Baltikum felnőtt lakosságának mintegy 10 százalékát irányították málenkij robotra, közülük csak minden második ember térhetett vissza szülőföldjére a 60-as évektől. A többiek pedig eltűntek, de többnyire elhunytak, például Sztálin agyament vasútjának az építése közben. Amikor a vörösök betagolták az országot a Szovjetunióba „Észt Szovjet Szocialista Köztársaság” néven, ez ellen már nem nagyon tiltakozott senki a kifosztott és porig alázott országban.

A szovjetek militarizáció-fétisének gyakorlatilag az ország teljes északi partja áldozatul esett – itt telepedett meg a Balti Flotta egy része. Például a tengerparti kisváros, Paldiski, a külvilágtól teljesen elzárt városok sorsára jutott tengeralattjáró támaszpontja miatt, ahol egy atom-tengeralattjáró 1:1 méretarányos és működőképes modelljét is felépítették a buzgó vörösök.

Bár ha a szovjeteken múlott volna, az egész országot elzárták volna a külvilágtól és betelepítették volna „hithű” oroszokkal, de szerencsére a birodalom mohó dolláréhsége felülírta ezeket a törekvéseket. Hagyniuk kellett, hogy Észtország legalább részben megnyissa a határait a vastag pénztárcákkal érkező külföldiek – főleg finnek előtt. Hasonlóan a teljes keleti blokkban bevett stratégiákhoz, itt sem engedték a turistákat szabadjára, és itt is – csakúgy, mint akkoriban Magyarországon is – az idelátogatók csak az arra kijelölt hotelekben szállhattak meg.

Tallinn-ban, a fővárosban 1972-ben rohamtempóban húzták fel a célnak teljesen megfelelő Viru hotelt. Az épület kívülről nagyjából úgy néz ki napjainkban is, ahogy azt a szovjet esztéták fejlett szépérzéke diktálta; szarul. Na jó, miután egy finn hotellánc kezére került az épület, megpróbálták azt valamelyest felpimpelni, a legtöbbet kihozni a lehetőségekből, nem túl nagy sikerrel.

Az épület eredetileg egy meglehetősen szürke, 22 emelet magas betontömbként tornyosult a város fölé.

Legalábbis szinte mindenki úgy ismerte, hogy az épület huszonkét emeletes, még a lift is csak 22 emeletről „tudott” az épületben. Pedig volt még egy emelete, amiről keveseknek volt tudomása, és a külső szemlélők elől a homlokzati feliratok jól elrejtették ezt a szintet.

A belső vezetékrendszer valószínűleg nagyobb része tartozott a különböző lehallgatókészülékekhez, mint mondjuk a világításhoz. A helyi fáma szerint az épület eleve mikrobetonból készült, ez az építőanyag a mikrofon és a beton keveréke.

Az utolsó szovjet, illetve akkor már ismét orosz csapatok 1994. augusztus 31-én hagyták el az országot, a hotel legfelső – a helyiektől szigorúan elzárt – szintje is ekkor tárta fel, legalábbis részben a titkait. Az egyik itteni helységre volt kiakasztva egy cirill betűs cetli: „Zgyesz' Nyicsevo Nyet”, azaz nincs itt semmi. Pedig.

A két, ezen az emeleten megbúvó helység ma már múzeumként tárja fel az erre kíváncsi nagyérdeműnek a 23. emelet titkát. A külső helységet sárgás linóleumpadló borítja, az asztalon az olcsó sárga műanyag írógépben még a papír is befűzve maradt. A belső helység falaihoz rögzített állványzatot rádió adó/vevő és lehallgatókészülékek borítják. Az asztalon a csikkekkel teli hamutartó és a gázmaszk jól megférnek egymással.

A helység egyszerűen egy pillanatfelvétel, vagy ha úgy tetszik, egy rendhagyó csendélet egy szerencsére már elhagyott korból.

„Észtország már a 90-es évektől a szovjetektől való eltávolodásra törekedett” – meséli a hotel szóvivője, Peep Ehasalu.– „Moszkva urai lehetővé tették a finn komp újraindítását; de az ideözönlő évi 15.000 turista gyanakvással töltött el őket. A KGB a hotel hatvan szobáját teljes egészében bepoloskázta; jutott bőven mikrofon a falakba, telefonokba és a virágcserepekbe is.”

Az étteremben a nehéz hamutartók és a kenyértartók is „árulkodtak”. A KGB buzgó ügynökei még a helyi specialitásokat is figyelembe vették; az északiaknál tradicionális és fontos közéleti szerepet betöltő szaunákat is külön lehallgatták. Az érzékeny rádiólehallgató készülékek 70 km-es körzetben Helsinkiig minden rádióadásba bele tudtak hallgatni.

„Amikor 1989-ben üzembe helyezték a hotelben az első faxkészüléket, annak kezelőjét két hétre Moszkvába küldték, tréningre. Minden, a készüléken átment lapról két példány készült, a másolat a KGB-t illette meg.”

Nyilván az a tény, hogy a KGB (vagy bármely más titkosszolgálat) a hotelvendégeket lehallgatta, sem a világban és főleg a keleti blokkban egyáltalán nem volt egyedülálló esemény, elég csak a budapesti Astoria szállóra gondolni (→HVG cikk).

Az innen kinyert információk további sorsa természetesen rejtve maradt az észtek előtt. A KGB pincéi sok titkot őriznek Moszkvában, és – ne legyenek kétségeink – az archívumok tartalma napjainkban is folyamatosan bővül.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Atlasobsura: KGB-Museum
Wikipedia: Sokos Hotel Viru
smithsonian.com: Pay No Attention to the Spies on the 23rd Floor

múzeum, kémkedés, hidegháború, 2016, Észtország, KGB, Szovjetunió, Tallinn, lehallgatás, elhagyatott, szocializmus, Viru hotel, tech, a szovjet imperium romjain, osztalgia, retró, kém, építészet, történelem

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_61_vagany

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:27 +0000

A 61. vágány

Vannak olyan helyek, amik ott vannak, pedig senki nem tud róluk, vagy csak nagyon kevesen. Jó, persze, ez így egy kicsit zavaros lesz, megvilágítom pár példával, hogy mit is akarok ezzel mondani írni.

Kedvelt alaptémája például ez sok filmnek is, ilyen volt a John Malkovich menetben a 7 és feledik emelet (Youtube-on itt) vagy hogy mást ne írjak, a Harry Potterből a 9 és háromnegyedik vágány (→ Youtube). Egyik ismerősöm mesélte ez utóbbiról, és mivel lusta vagyok ez után keresni, így inkább városi legendaként adom tovább, hogy a King Cross-on – mivel itt forgatták a film jelenetét – a kilencedik és a tizedik vágány között az oszlopsorra külön ráállítottak egy kamerát, ami azt figyeli, hogy kik rohannak poggyászkocsival a falnak. Mert igen, állítólag sokan próbálkoznak rá a rejtett átjáróra – azért megnézném ezt a filmet, komoly korlenyomata lehet társadalmunknak.

Mindenesetre tekerjük tovább a földgömbünket a keleti partra, konkrétan New Yorkba, és ott is a Grand Central Terminalra.

A pályaudvar – ami már ha a filmeknél tartottunk, rengeteg filmben is felbukkant, például itt található egy internet oldal ezeknek a felsorolásával. A jegyzék sajnos nagyon hiányos, fájóan hiányzik róla például a K-Pax, egyik kedvenc filmem, vagy mondjuk a Madagaszkár (az meg a kölykök kedvence a WC-szagosítót majszoló zsiráffal).

Szóval ez a szinte utolsó szegletéig ismert pályaudvar is képes meglepetésekkel szolgálni, például egy titkos vágánnyal, a 61.-kel. Ha a kasszáknál az innen induló vonatról érdeklődünk, jó eséllyel csak csodálkozó nézés fog minket fogadni, vagy ha esetleg idősebb dolgozóba futunk bele, ő tovább fog irányítani minket a néhány sarokkal arrébb magasodó Waldorf hotelhez, hogy inkább ott érdeklődjünk a következő onnan induló vonat felől.

A Grand Central

A Grand Central-t New York egyik legnagyobb pályaudvarát 1903-ban adták át az utasforgalomnak. Korának az egyik legnagyobb építkezése volt a hatalmas, 19 hektáron elterülő pályaudvar, ugyanis már eleve a talajszint alá mélyítették be, számolva azzal, hogy a későbbiekben a város majd „benövi” a vágányokat. Az évek múltával ez meg is történt, de a kezdetek kezdetén, mint az a lenti rajz is bizonyítja, a vonatok még jórészt a szabad ég alatt várakoztak az állomáson.

A rendkívül előrelátó várostervezésre utal, hogy a keresztutcákat (46th, 47th, 48th.. Street) és a vágányok fölött hosszában végighúzódó Park Ave-t már akkor, a kezdetek kezdetén felhúzták a sínek fölé.

Az így kialakult „lyukakat” lassanként betöltötték, a város szövete lassan elfedte a pályaudvart. A 49th és 50th utca közé először egy erőművet telepítettek a lyukra. Ehhez egy iparvágányt is kihúztak ide a pályaudvarról, egy saját peronnal és teherlifttel, amin a fűtőanyagot és a berendezéseket a vasútról kényelmesen kirakodhatták.

A Waldorf Astoria

Végül a városházán a 30-as években az erőmű megszüntetése mellett döntöttek, így az átadta a helyét (ha úgy tetszik, a „lyukját”) a Waldorf Astoria Hotel extravagáns épületének. A 47 emeletes, és ezzel korában a világ legmagasabb hoteljének számító, Art Deco stílusban felhúzott épület szinte azonnal a gazdagság és a talmi csillogás ikonjává vált a soha nem alvó városban.

Érdekes módon az alatta elhúzódó pályaudvar nemhogy csökkentette, hanem növelte a hely presztízsét, az igazán gazdag mágnások ugyanis így saját vonataikkal tudtak becsekkolni a hotelbe, ami azért a fényűzés egy valóban új szintjét nyitotta meg az arra fogékony közönségnek. És igen, ez volt a 61-es vágány, az iparvágány a Waldorfba, az úgynevezett „elnöki iparvágány (presidential siding)” – ráadásul ez csak a kezdete volt a legendának.

Franklin D. Roosevelt

Franklin Delano Roosevelt volt az Egyesült Államok 32. elnöke egy igazán véráztatta történelmi időszakban, 1933 és 1945 között – ráadásul négyszer újrázott, amit azóta sem tudott egy elnök sem megismételni. Jó, ez annyira nem véletlen, a törvényhozás ugyanis az ő halálát követően 1947-ben szavazta meg az amerikai alkotmány 22. kiegészítését, amely szabályozta, hogy egy személy csak kétszer választható elnöknek.

Míg anyai nagyapja kínai ópiumkereskedésből szerezte vagyonát (és hol van ez még a Kennedy klán múltjához képest), az ő szerepe elvitathatatlan abban, hogy egy világválságtól megtépázott országot a 2. világháború győzelméig vezetett. Akkoriban az emberi gyengeség jele volt, ha valakit sorsa rokkantkocsihoz kötött, így megválasztása előtt igyekezett titkolni azt a tényt, hogy 1921-ben egy betegség folyományaként deréktól lefelé megbénult.

Ebben volt jókora segítségére a 61. vágány, new yorki látogatásai alkalmával ugyanis különvonatából itt, a Waldorf-Astoria „takarásában” szállt át nyitott autójába. A teherlift az autóval, a páncélozott Pierce Arrow-val együtt a szálloda parkolójába emelte, ahonnan a sajtó is követhette kortes-útjait.

Rooseveltet követően még több ismert ember vette igénybe a különvágány kínálta exkluzivitást, például George W. Bush elnöksége alatt, amikor a szállodába látogatott, egy szerelvényt toltak be a vágányra, hogy adott esetben azon tudják elmenekíteni a helyszínről az elnököt.

Youtube

Napjainkban a vágányon már hosszú évek óta egy forgalomból kivont vagont tárolnak, és a lift bejárata sem a napi igénybevételről tanúskodik. Egy videó a 61. vágányról (angolul):

google.maps

Valahol itt van, az utcafront alatt a rejtélyes vágány:

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

nbcnews.com: Bush „escape train” under New York City hotel
wikipedia: Track 61 (New York City)
gothamist.com: A Look Inside Track 61, The Secret Train Platform Under The Waldorf-Astoria
atlasobscura.com: Track 61
Youtube: New York in 24 hours Track 61
Youtube: Tour of Grand Central's top-secret tunnel that only presidents use
columbia.edu: Grand Central Terminal, Waldorf-Astoria platform

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_62_es_hamburgi_viharhullam

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:28 +0000

A 62'-es hamburgi viharhullám

A Xavér nevű orkán 120 km/h sebességgel rohamozza meg Németországot. Az ország északi részében lezárt repülőterekkel és vasútállomásokkal és bezárt iskolákkal várják a vihart. Hamburgot várhatóan péntek este fogja elérni az orkán legrosszabb része, a meteorológusok jelentései alapján itt két vihar-hullámra számítanak. Sokan emlegetik az 1962-es évet a közelgő vihar-hullámok kapcsán, amikor a tenger győzedelmeskedett a város fölött.

Akkor, 1962 február 16. éjszakáján a Vincinette nevű vihar söpört végig az Északi-Tengeren, és hatalmas mennyiségű víz torlódott fel az Elba torkolatában. Az 5.7 m magas árhullám maga alá gyűrte az árvízvédelmi rendszereket, a folyó hatvan helyen törte át a gátakat.

A város egyötöde (12.500 ha) került igen gyorsan víz alá, az áradás leginkább Hamburg déli részén, Wilhelmsburg-ban okozott károkat. A város lakóit váratlanul és felkészületlenül érte az áradat, 315-en vesztették életüket.

Az árvíz sújtotta város lakóit példátlan mentési művelettel evakuálták az elárasztott városrészekből. A mentési munkálatokban az önkénteseken, tűzoltóságon és a Vöröskereszten kívül a hamburgi belügyminiszter (és későbbi német kancellár) Helmut Schmidt kérésére a NATO egységei is részt vettek.

Az elárasztott városrész néhány tízezer lakóját a 26.000 mentésben részt vevő ember gumicsónakokkal és helikopterekkel sikeresen kimenekítette. A 2. világháború óta újraszervezett német fegyveres erőknek ez volt az első és sikeres humanitárius segélyakciója német földön.

A katasztrófa után Hamburg árvízvédelmi rendszereit újratervezték és átépítették, és a katasztrófa előrejelzést és elhárítást is újraszervezték. Habár azóta is sújtotta néhány árvíz a területet, egyik sem ért fel a 62'-es hamburgi viharhullám pusztításaival.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Forrás

environmentandsociety: The Great Flood of 1962 in Hamburg

Németország, 2013, vihar, árhullám, katasztrófa, Hamburg, árvíz, 1962, történelem

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_816-os_katonai_nuklearis_letesitmeny

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:28 +0000

A 816-os katonai nukleáris létesítmény

A 816-os katonai nukleáris létesítmény egy kínai befejezetlen nukleáris fegyvergyár és egyben a világ legnagyobb ember által épített föld alatti létesítménye. Az egykori katonai megaprojekt Délnyugat-Kínában, Csungking szomszédságában, Fuling várostól nem messze található.

2010-től a létesítményt megnyitották a kínai turisták előtt, néhány évvel később pedig már a külföldi turistákat is beengedték, sőt „vörös túrák” néven külön programot is szerveznek nekik, melynek keretein belül a Kínai Kommunista Párt történelmi helyszíneire kalauzolják az arra fogékony külföldi látogatókat.

Története

A hatalmas létesítmény építését 1966-ban kezdték el amikor a szovjet-kínai kapcsolatok pont elérték a mélypontot, és a kínaiak tartottak egy szovjet inváziótól, illetve egy, azt támogató nukleáris csapás-sorozattól. Az építkezés megkezdéséről az akkori miniszterelnök, Csou En-laj határozott, és 60.000 katonát vezényelt a 816-os – akkor még csak hajóval megközelíthető - helyszínére.

A hatalmas, 104 ezer négyzetméteres, 20 kilométernyi alagútból álló föld alatti objektumot úgy tervezték meg, hogy képes lett volna ellenállni ezer tonnányi TNT egyenértékű nukleáris csapásnak, vagy akár egy 8-as erősségű földrengésnek. A komplexum 18 mesterséges barlang összekapcsolásával jött létre, 80 út és 130 alagút hálózza át a 13 szintes építményt, ami legalább egy nukleáris reaktort is rejt.

A legnagyobb belterű mesterséges barlang 80 méter magas, azaz egy 20 emeletes házat lehetne benne építeni – ha valakinek pont ez hiányozna az életéből.

A projekttel 17 évig jól lefoglalták az ide rendelt katonákat, majd ugyanúgy, ahogy belevágtak az építkezésbe - 17 év után -, 1984-ben váratlanul fel is hagytak vele (mint mondjuk az oroszok a Szahalin vasúttal). A hivatalos adatok szerint legalább 100 munkás vesztette életét az építkezésen, amivel nagyjából 85%-os készültségig jutottak el. A létesítmény szupertitkos minősítését 2002-ben oldották fel, majd 2010-ben, nagyjából 40 éves tetszhalott állapot után megnyitották a kíváncsi turisták előtt.

Kínai föld alatti fal

A 816-os létesítmény a részét képezi az úgynevezett „Kínai föld alatti fal”-nak, mely a napjainkban is a nukleáris fegyverek tárolására és gyártására épített föld alatti létesítmények összefoglaló neve. Ebbe a hálózatba tartozik a szintén felhagyott Földalatti projekt 131 nevű létesítmény is.

Mivel feltételezések szerint ez a rendszer napjainkban is aktív, így a rendelkezésre élló információmennyiség meglehetősen csekély. Feltételezhető, hogy a mintegy 5000 km hosszú alagútrendszer főleg a nukleáris rakéták föld alatti mozgatására szolgál, és maximum 3000 robbanófej lehet egyidejűleg a létesítményben. Az alagútrendszerben a nyugati típusú robbanófejek, mint például a B61-11 nem tudnak számottevő sérülést okozni.

Ha..

Ha esetleg véletlenül pont arra jár, és van ideje beugrani és megnézni ezt a különleges létesítményt miután Csungking többi csodájánál már látogatását tette. Fulingból a 208C busszal tud odajutni, a tárlatvezetés 2 órás, ennek keretében villanykocsikkal viszik körbe a látogatókat az objektum publikus részein. Javasolt a látogatást a kínai ünnepeken kívülre időzíteni, mert ilyenkor tömeg van itt is.

Nem európai, hanem kínai fogalmak szerint.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

atlasobscura: 816 Underground Nuclear Plant
en.wikipedia: Underground Great Wall of China
en.wikipedia: 816 Nuclear Military Plant

2019, nukleáris, létesítmény, objektum, Kína, földalatti, elhagyatott, befejezetlen, fegyvergyár, bunker, Csungking, Fuling, 816-os objektum, hidegháború, kommunista, történelem, világjáró, Csou En-laj, 1966

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_balnakat_lelovik_ugye

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:28 +0000

A bálnákat lelövik, ugye?

A bálnaháború már hosszú ideje dúl a Föld óceánjain, az egyik oldalon a Greenpeace és az annál radikálisabb szervezetek, például a Sea Shepherd, a másik oldalon pedig Norvégia, Izland és Japán bálnavadász-cégei vívják ezt harcot.

Előzmények

A Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (angolul International Whaling Commission, IWC) egy nemzetközi szervezet, mely a „Bálnavadászat nemzetközi szabályozásáról szóló egyezmény” (International Convention for the Regulation of Whaling – ICRW) betartását felügyeli.

Az ICRW-t először Washingtonban írták alá az akkori tagok, 1946. december 2-án. A bizottság tagsága 1982-ben elfogadott egy bálnavadászati moratóriumot, mely megtiltotta a tengeri emlősök kereskedelmi célú vadászatát, és a kisszámú vadászati kvótát engedélyezett a tradicionálisan bálnavadászatból élő őslakosok számára és a tudományos célú kutatásokra.

Norvégia és Izland nyíltan megtagadta az IWC moratóriumát és saját kvótákat ad ki továbbra is a vadászatra, míg Japán a tudományos célú vadászati kvótákkal kezdett el trükközni és teszi ezt a mai napig is.

Napjainkban

Japán továbbra is azzal a viccbe hajló érveléssel vadássza le a bálnákat, hogy a gyilkolászásnak a tudomány a célja, nem pedig a szusi-feltét. A tudományos kutatással egyébként Japán pont a moratórium szükségtelenségét szeretné bizonyítani.

Mindenesetre például az AFP érdeklődő riportereit rövid úton elhajtották a japán Institute of Cetacean Research „kutató intézetből”, amikor azok az intézet tevékenysége után szerettek volna érdeklődni.

„Az intézetnek nincs valódi érve, mely igazolná a tevékenységét” – állítja Junichi Sato, a japán Greenpeace ügyvezetője – „ha ezer bálna megölése után sem jutottak elegendő tudományos információhoz, akkor a további vadászat célja nem a tudományt szolgálja. Ez a japán büszkeség része. Nagyon nehéz ebből meghátrálni”

A bálnahús ráadásul tele van az emberi egészségre veszélyes szennyeződésekkel, a húsban jellemzően igen magas a higany és a poliklórozott bifenilek (PBC-k) és dioxinok koncentrációja – különösen a Beluga- és Globicephala-fajok esetén. Ezeknek a vegyi anyagoknak a tengerekbe jutattásában feltehetően japánnak is komoly érdemei lehetnek.

Meglepő, de a japán bálnavadászat már régóta nem gazdaságos. A bálnahús fogyasztása csökken, így a Nemzetközi Állatjóléti Alap (International Fund for Animal Welfare) jelentése szerint a vadászat minden évben tízmillió dollárjába kerül a japán adófizetőknek.

Az eset már a hágai Nemzetközi Bíróság elé került, a döntés 2014-ben várható az ügyben.

Addig a japán flotta tehát az idén is kihajózik, hogy folytassa „tudományos kutatásait”. Nem lesznek egyedül az antarktiszi vizeken. A Sea Shepherd az idén is várni fogja őket, négy hajóval, egy helikopterrel, a három pilóta nélküli drónnal, és több mint száz fős legénységgel. A radikális természetvédők a keményebb ütközetektől sem riadnak vissza, a szó legszorosabb értelmében.

Egy 2010-es összecsapásban az egyik motorcsónakjuk, az „Ady Gil” is elsüllyedt, tavaly pedig azt a stratégiát követték, hogy nem engedték a legnagyobb bálnavadászhajó közelébe az üzemanyag utánpótlást szállító japán tankert. Gyakorlatilag „szendvics” taktikával kergették az őrületbe a japánokat, ugyanis hajójukkal mindig a két japán hajó közé furakodtak.

A „szendvics” taktika

A Sea Shepherd kapitány Paul Watson többször is kijelentette, hogy a japánok a tankolás szándékával eleve nemzetközi szerződéseket sértettek meg, ugyanis az Antarktisz-egyezmény tilt minden ilyen tevékenységet a térségben. A kapitány ellen egyébként több elfogatóparancs is érvényben van, és elég sok kikötőből és országból ki lett már tiltva radikális tevékenysége nyomán.

Az ausztrál kormány is többször kifejtette véleményét a japánokkal szemben, most úgy döntöttek, hogy „élőben” fogják megtekinteni a déltengeri összecsapásokat a Sea Sheperd és a japán flotta között: Greg Hunt, az ausztrál környezetvédelmi miniszter úgy nyilatkozott, hogy a határvédelem egy Airbus A–319-es gépet fog az események helyszínére küldeni. „Mindkét félnek tisztában kell lennie azzal, hogy a világ figyeli őket”.

Remélem, a felvételeket azért majd valóban megosztják a világgal. Addig marad a Whale Wars.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

phys.org: Japan whale 'research' a flashpoint in global dispute
spiegel.de: Südpolarmeer: Australien will Japans Walfänger per Flugzeug überwachen
handelsblatt.com: Walfleisch schadet der Gesundheit

Sea Shepherd, 2013, Greenpeace, Japán, Norvégia, Izland, bálnavadászat, bálna, IWC, kutatás idézőjelben, Paul Watson, háború, hajózás, Whale Wars

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_berlinben_lezuhant_szovjet_vadaszrepulogep_tortenete

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:29 +0000

A Berlinben lezuhant szovjet vadászrepülőgép története

Pont ötven éve történt. 1966-ot írtak a naptárak, Berlint ekkor már öt éve fal osztotta ketté, és ez a fal lett a jelképe az egész világ megosztottságának is.

A szovjetek viszonylag új fejlesztésű Jakovlev Jak-28P elfogó vadászrepülőgépe (перехватчик Яковлев Як-28П) április 6-án 15.18-kor szállt fel a keletnémet Finow-ból, hogy egy nyugat-berlini demonstratív átrepülés után tovább folytassa útját a szintén az NDK-ban található kötheni támaszpontra. A személyzet két tagja rutinrepülésnek nézett elébe, de ez az út máshogy sikerült, mint ahogy azt eltervezték.

Nagyon máshogy.

A Jak–28 különböző változatai elfogóvadász és vadászbombázó repülőgépek voltak, melyeket a Szovjetunióban fejlesztettek ki az 1950-es évekre, a korábbi Jak–25 továbbfejlesztésével. Nyilazott középszárnyas, tandemfutóműves konstrukció volt, hajtóműveit a szárnyak alatt helyezték el, törzsében az így felszabadult helyre bombateret, az elfogóvadász változatnál további tüzelőanyag-tartályokat helyeztek el. Nem exportálták, a repülőgépek nagy részét az 1980-as években vonták ki a hadrendből, a felderítő, rádióelektronikai zavaró és kiképzőváltozatok egészen a Szovjetunió felbomlásáig hadrendben maradtak. Wikipedia: Jak-28

Ahogy a lakótelepi helyijanik, akik egyetlen estét sem hagynának ki, hogy ne bőgessék végig motorjaikat vagy szakadt tragacsaikat a telepen a lakók legnagyobb örömére, úgy a szovjetek se nagyon hagytak ki alkalmat, hogy repülőikkel ne rezegtessék meg Nyugat-Berlin összes ablaküvegét. Nyilván ehhez viszonylag alacsonyan kellett áthúzni a város felett; nagy valószínűséggel ez alkalommal is így tettek.

Az akció ezúttal viszont tragédiába torkollott. A repülőgép hajtóművei az áthúzás alatt, 15 óra 30 perckor leálltak (más forrás szerint a gép vált irányíthatatlanná) Nyugat-Berlin felett.

A pilótának, Borisz Kapusztin-nak (Борис Капустин) és navigátorának, Juri Janov-nak (Юрий Янов) ekkor még lett volna lehetősége, hogy katapultálással elhagyják a zuhanó gépet, de ők ehelyett az utolsó pillanatig azon küzdöttek, hogy a zsúfolt városrészek – Pichelsberg vagy Pichelsdorf – helyett egy közeli tóba csapódjon a gép.

Erőfeszítéseik sikerrel jártak, a hajtóművek leállása után 30 másodperccel a gépet a Stößensee nyelte el, mindkét hősi halottal együtt. Az eset után néhány nappal Willy Brandt, Berlin akkori polgármestere köszönte meg a két áldozatnak a hősies helytállást – ez egyáltalán nem volt magától értetődő gesztus abban az időszakban, a részben megszállt városban, a hidegháború közepette.

Ami ezután a ronccsal történt, a máig rejtélyes versenyfutás a szovjetek és a britek között, sokáig inkább csak egy városi legenda volt. Ennek az esetnek járt a végére Bernd von Kostka történész az ötven év után feloldott brit titkosszolgálati iratokban:

A nyugat-berlini rendőrség szinte azonnal búvárokat küldött a helyszínre, hogy felkutassák a repülőgép személyzetét, de a zavaros vízben nem láttak senkit a gépben, ezért továbbra is helikopterekkel kutattak a túlélők után.

Eközben igen gyorsan felbukkant egy fegyveres szovjet katonai küldöttség a baleset helyszínén, és követelték a kutatás leállítását, illetve hogy a hatóságok várják meg a szovjet búvárokat. A baleset Nyugat-Berlinben, a brit szektorban történt, ezért az angolok azonnal elutasították a szovjetek követelését.

A négyhatalmi megszállás a négy hatalom megszállási övezeteinek (zónáinak) kialakítását jelentette, amelyek viszont nem a frontvonalak találkozási vonala mentén, hanem az egyes német tartományok eredeti határait követve történt. (..) Noha Berlin mélyen a szovjet megszállási övezetben helyezkedett el, a szövetségesek döntése értelmében a várost külön négyhatalmi megszállási területre, ún. szektorokra osztották fel, az egyes kerületek határai mentén. Bővebben: Wikipedia: Németország szövetséges megszállása

A szovjetek és a britek viszonya ekkor már egyáltalán nem volt felhőtlennek mondható. A 48-as blokád (amire a légihíd volt a válasz), illetve a 61-ben felhúzott berlini fal – és csak a nagyobb konfliktusforrásokat említettem meg – nem túl sokat lendítettek a szovjetek népszerűségén a nyugati városrészben.

Másnap a Royal Navy búvárai érkeztek Portsmouth-ból, és 22.30-kor a felszínre hozták a személyzet földi maradványait. Őket 3 és fél órával később – katonai tiszteletadás mellett – átadták a szovjeteknek.
„Ezzel a művelet humanitárius oldala befejeződött,” írta von Kostka „és elkezdődött a titkosszolgálati rész.”

Ekkor még a britek nem tudták – habár az ideges szovjetek lévén sejthették – hogy mi zuhant a tóba. A Navy búvárokat mindenesetre meglepte, és hatalmas szerencseként értékelték, hogy a szovjeteknél egy éve rendszeresített Jak-28P pottyant az ölükbe, illetve a tóba, ami a Vörös Hadsereg egy igazán új és eleddig ismeretlen fejlesztése volt.

Még a gépnél is sokkal értékesebb volt számukra a fedélzetre telepített RP-11 Oryol-D típusú radar, ami a szovjetek egyik legjobbjának számított. Az angol búvárok meglepetése csak fokozódott, amikor a gépen megtalálták a sértetlen barát-ellenség felismerő rendszert.

Habár a készüléket ellátták önmegsemmisítő funkcióval, ezt a gép személyzetének már valószínűleg nem volt alkalma aktiválni. A baleset után egy héttel a szovjetek visszakapták a roncsot, illetve annak nagy részét – azt a részt, ami az angolokat annyira nem érdekelte.

RP-11 Oryol-D58 típusú radar a repülőgép orrkúpjában,
forrás: aerospace.boopidoo.com

Ellenben például a repülőgép új fejlesztésű turbináival. Az első – a gépről leszakadt turbinát – csak április 18-án találták meg, és gyorsan el is küldték az angliai Gatow-ba, némi elemzésre. A másik hajtómű egy hét múlva került elő. Három nappal később a szétszerelt és pontosan dokumentált első turbinát is visszaszállították a helyszínre, és ismét elsüllyesztették a tóba, hogy ismét „felfedezhessék” azt.

Május 2-án végül mindkét turbinát átadták a szovjeteknek. Átadáskor a szovjetek nehezményezték, hogy pár fontos rész még hiányzik a gépből – nyilván a barát-ellenség felismerő rendszerre gondoltak – de ezt – csakúgy, mint a radarrendszer nagy részét – soha nem kapták vissza az angoloktól.

google.maps

A repülőgép lezuhanásának a helyszíne:

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Forrás

welt.de: Sowjetischer Superjet stürzte über West-Berlin ab

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_betoncirkalo

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:29 +0000

A betoncirkáló

A betoncirkáló egy hajó alakú, mára már elpusztított erődítmény, mely romként is impozáns, és napjainkban is tovább őrzi a Manilai-öblöt.

Manilát az amerikaiak a spanyoloktól „szerezték meg” az 1898-as spanyol-amerikai háborúban.

A város (jelenleg a Fülöp-szigetek fővárosa) mindig jelentős kereskedelmi szerepet töltött be a térségben, és ezzel minden tulajdonosa tisztában volt. A város a Manilai-öböl mélyedésében fekszik, az öböl szájában található két szigetet erősítettek meg az amerikaiak.

A nagyobbik Corregidor szigetre komolyabb helyőrséget és egy a sziklákba mélyített alagutat (Malinta Tunnel) is telepítettek, addig a kisebbik El Fraile szigetre a hajót formázó Fort Drumot építették fel 1909 és 1916 között.

Az erődítmény falazata 2 – 6 méter vastag lett, és lőállásokat is telepítettek rá, míg a „fedélzetre” került egy árboc és egy 12 és egy 14 hüvelykes lövegtorony és egy laktanya épület. A betonhajó végül 120 méter hosszú és 48 méter széles lett, és 14 méterrel magasodott a vízszint fölé.

A második világháborúban itt már – Perl Harborral szemben – az amerikaiakat nem érte váratlanul a japán invázió, mindkét erődítményüket felkészítették a harcokra. A japánok 1942 februárjában vették tűz alá a Fort Drumot, de az egészen 1942. május 6-áig, a Corregidor sziget elestéig ellenállt a jelentős túlerőnek.

1945-ben, az amerikaiak már nem fecséreltek ennyi időt az erődítmény visszafoglalásával. A Caballo szigeteki Fort Hughesnél már alkalmazott trükköt vetették be itt is. Kihasználva, hogy a japánok bezárkóztak az erődítménybe, két rész gázolaj és egy rész benzin keverékét pumpálták a szellőzőkön keresztül az erődbe, és időzített gyújtással a levegőbe repítették azt:

Az erődítmény, illetve annak maradványai továbbra is megtalálhatók az öböl szájában, és fenyegetik az arra járókat, akik nem ismerik a szikla történetét.

Google.maps

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Corregidor Island (angol)
Wikipedia: Fort Drum (El Fraile Island) (angol)
taringa.net: Fort Drum, el buque de guerra de hormigón (spanyol)

2014, Manila, Manilai Öböl, Fülöp-szigetek, beton, betoncirkáló, erődítmény, rom, hajózás, sziget, elhagyatott, történelem, 2 világháború

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_cia_lopott_muholdja

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:29 +0000

A CIA lopott műholdja

A hidegháború időszaka a két nagyhatalom közötti folyamatos kémkedéssel (is) telt. Időnként persze megbuktak a kémek, ilyenkor kicserélték őket, például a Glinickei hídon, aztán minden ment tovább. Berlinben a CIA lehallgatta a szovjeteket, mire azok beszerveztek pár kémet a lehallgatóállomásról, az FSB-ről.

A szovjetek a lehallgatóállomásaikat egy a fal alatt elvezetett vezetékkel kötötték össze, mire a CIA alagutat ásott az alagúthoz, és így csapolta meg a kábel tartalmát. A szovjetek elsüllyedt tengeralattjáróját speciális hajóval emelték ki a tenger mélyéről, és a Berlinben lezuhant vadászgép titkos radarját is a tó mélyén szerelték le a roncsról.

Míg a KGB archívumai mélyen hallgatnak, a CIA dokumentum-tárai lassan megnyílnak, és egyre több, érdekes történettel színesítik tovább a hidegháború legendáinak sorát. Például az ellopott műhold esetével.

Pontos időpontot nem lehet tudni, az eset valamikor 1959 és 1960 környékén történt. A szovjetek a Luna programjukkal, az 1959-ben felbocsátott Luna–1 (E–1) lett az első, Nap körül keringő mesterséges bolygó, miután a szovjet irányítás eredeti tervei szerinti Holdba csapódást elvétette, és az Nap körüli pályára állt. A kapcsolatot a műholddal 62 órán keresztül sikerült fenntartani, aztán az akkumulátora kimerült. A szintén ’59-ben indított Luna–2 (E–1–6) ezzel szemben már elérte a Hold felszínét, a Palus Putredinis régióban csapódott be.

A szovjet műholdak, és főleg azoknak a technikai megoldásai persze felkeltették a CIA érdeklődését is, szerettek volna többet megtudni ezekről az eszközökről. Erre egy érdekes lehetőség nyílt számukra, ugyanis a Szovjetunió egy technikai vándorkiállítást indított világ körüli útjára, melynek fő feladata a kommunista állam technológiai fölényének a hirdetése volt. A kiállítás 1959 végén Mexikóba ért, az aktuális bemutatónak Mexikóváros volt a helyszíne. A bemutató egyik fontos látványossága volt egy Luna műhold makett.

A kiállítást nappal szovjet fegyveres őrök felügyelték, de a CIA emberei megoldották, hogy egy éjszakára a kiállításnak helyszínt biztosító múzeumban „éjszakázhattak”, és jobban szemügyre vehették a kiállítási tárgyakat. Meglepve tapasztalták, hogy a makett voltaképpen egy valódi műhold. Igaz, motor és műszerezettség nélkül, de így is mindenképpen közelebbről szemügyre akarták venni a Lunát. Gyorsan megszervezték a lopást: a kiállítás zárása után a kiállítási tárgyakat a szovjetek ládákba rakodták és teherautókkal egy vasútállomásra szállították, hogy onnan vonattal juttassák el ezeket a következő helyszínre.

A CIA beépített / megvásárolt emberei gondoskodtak arról, hogy a műhold az utolsó ládába kerüljön. A teherautó vezetőjét egyes források szerint 10.000 dollárral, mások szerint a szokásos ital és nő kombóval lefizették, hogy egy kijelölt motelnél álljon meg estére. ( A CIA jelentés olyan elegánsan fogalmaz: „The original driver was escorted to a hotel room and kept there for the night.”)

A járművet egy másik sofőr egy előre kijelölt roncstelepre vitte át és egy magas fal mögött parkolt le. A CIA emberei a rakteret egy jókora ponyvával lefedték és gyorsan szétkapták az oldalról leplombált láda tetejét. Meglepve tapasztalták, hogy a műhold meglehetősen kitöltötte a ládában rendelkezésre álló helyet, és ráadásul belül is le volt plombálva. Egyeztettek a központtal, elküldték a plomba fotóit oda, majd feltörték azt és rendesen körbefényképezték a műhold belterének minden négyzetcentiméterét.

Az akció este 7.30 és reggel 5:00 között zajlott, ezt követően a láda a hamisított plombákkal és az eredeti sofőrrel reggel 7-kor gördült be az őrökkel felügyelt vasútállomásra. A szovjet biztonsági őrök nem találtak semmi feltűnőt a szállítmányban, a kiállítás-sorozat zökkenőmentesen folytatódott.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

cia.gov: The kipnaping of the lunik
cia.gov: Intelligence for the space race
popsci.com: The CIA's Bold Kidnapping of a Soviet Spacecraft

történelem, kiállítás, érdekes történet, 2020, műhold, hidegháború, CIA, Mexikó, Mexikóváros, Szovjetunió, Luna, tech, 1960

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_dannenwalde-i_baleset

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 14 Jan 2025 11:28:41 +0000

A dannenwalde-i baleset

2002-ben a Berlintől északra, mintegy 80 kilométerre fekvő Dannenwalde környékén egy nagyszabású robbanóanyag mentesítési akcióba kezdtek a német hatóságok, mivel a település környéki erdők művelésre alkalmatlanok voltak a sok – szanaszét heverő – robbanótesttől. Nagyon nem is lepődtek meg a kereső-egységek, amikor egy sekély árokban elföldelve több, mint 270 orosz (M–21 típusú) katyúsa (illetve BM–8 „GRAD”) rakétára bukkantak.

A falu határában, főleg Berlin közelsége okán 1938-ban a Luftwaffe egy lőszer-raktárt épített ki, melyhez egy máig voltaképpen feltáratlan bunker-rendszer is tartozott. A világháborút követően az objektumra a Vörös Hadsereg tette rá a kezét, és használták tovább a létesítményt. Főleg katyúsákat és azok rakétáit tárolták ott, oroszos alapossággal, felszíni – gyakorlatilag fedetlen – ládákban és konténerekben.

1977. augusztus 14-én egy vihar vonult végig a térségen. Utólagos beszámolók szerint igazán az eső el sem eredt, csak egy sima nyári zápor széle vonult végig az erdő felett, egyet-kettőt villámlott és elvonult a vihar. Ennek ellenére a villámlások és a hatalmas dörgéseknek csak nem akart véget szakadni a tájon. Idősebb emberek még emlékeztek a katyúsák jellemző sivító hangjára, és ez vélték felfedezni az egyre intenzívebb dübörgés hátterében.

Valószínűleg annak ez egy-két villámnak az egyike pont egy ilyen – szabadban tárolt – rakétakonténerbe csaphatott, és beindította azt, majd mintegy láncreakciószerűen a többit is. Nagyon rövid idő elteltével óriási káosz alakult ki a telephelyen. A spontán beinduló rakéták – mint a felborult szilveszteri rakéta-kilövők lövedékei – kontrollálatlanul repkedtek minden irányba.

Ha beletaláltak egy másik – hasonló – konténerbe, akkor az ott tárolt lőszerek is felrobbantak, illetve azok a rakéták is beindultak. A tábor lakói – nagyon sok hozzátartozó nő és gyerek – fejvesztve menekültek a barakkjaikból, és a téglaépületekben, illetve a betonbunkerek fedezékében kerestek oltalmat. A hatalmas „tűzijáték” csúcspontján volt, hogy egyszerre húsz rakéta is repkedett a levegőben. A katonák páncélozott járművekkel próbálták a még be nem robbant konténereket elkotorni az útból.

Az NDK-s vasutasok egy – a raktárba beállt lőszervonatot vontattak ki az életük kockáztatásával, mielőtt az is felrobbant volna. A hatalmas tűzijáték délután kettőkor vette a kezdetét és nagyjából este nyolcig tombolt, akkor sikerült nagyjából úrrá lenni az infernó felett, ami Berlinben is látható és hallható volt.

Másnap a környéken hatalmas csend honolt a lakóhelyeikre visszatérő seilershofiak szerint, csak az erdő mélyéről hallották a páncélosok zúgását és a hangszórókból harsogó szovjet indulókat.

Természetesen a keletnémet sajtó mélyen hallgatott az eseményekről, arról is, hogy bár a német civilek csodával határos módon haláleset nélkül megúszták a robbanást, illetve egy tehén és egy teherautót esett csupán áldozatul a rakétainváziónak.

Az orosz (szovjet) személyzetből nagyjából 50 – 300 halálos áldozatot követelt a robbanás. Pontos adatokat senki nem tud az eseményekről, mivel Moszkvában természetesen titkosították az erről szóló feljegyzéseket, és a Stasi archívumokban sem találtak erről dokumentumokat. Habár a titkosítás határideje 2017-ben lejárt, az oroszok egyszerűen tovább-hosszabbították azt.

Arról is csak találgatások olvashatók, hogy mennyi robbanóanyag semmisült meg.

A mentesítési munkálatokban németek is részt vettek. Több, mint 300 teherautónyi rakétát hordtak el más raktárakba. A sérült rakétákat és konténereket a helyszínen megsemmisítették, jó pár héten keresztül lehet hallani ezeket a robbanásokat az erdő mélyéről.

Találtak több, a jellegzetes sárga felfestést viselő rakétát is, ami alapján feltételezték, hogy nem kevés vegyifegyver is volt a raktárban, ezekkel természetesen nagyon-nagyon óvatosan jártak el. A baleset másnapján hatalmas (speciális) katonai szállítójárművek is jelentek meg a bázisnál, és lázas sietséggel elkezdtek a bunkerekből kirakodni.

Ugyanis volt ott még valami.

A 3397-es mozgó rakétatechnikai bázis tulajdonában volt még néhány MAZ rakétahordozó jármű, és a bunkerben tárolták a hozzá tartozó SS–21 (Scarab) nukleáris rakétákat is. Hogy mennyit, arról persze senki nem tud, de az biztos, hogy jelentős mennyiségű atomrakétát állomásoztattak a keletnémet oldalon a szovjetek, nyugat-európai célpontokra „irányozva” azokat.

A 9M79 Tocska (Точка) egy szovjet gyártású egylépcsős szilárd-üzemanyagú taktikai ballisztikus föld-föld rakéta volt, melynek Nato kódneve SS–21 „Scarab” volt.

A rakétatípus 1976-ban került bevezetésre, és nagyjából 1200 darab került legyártásra. Érdekesség, hogy a rakéta, amivel az észak-koreaiak is minden díszszemlén „villognak”; a KN–02 ennek a típusnak a replikája, amihez állítólag „reverse engineering” (azaz pofátlan koppintás) révén jutottak hozzá. A rakétát többféle robbanófejjel is lehet szerelni, ezeknek csak egy része volt nukleáris (9N39, 9N64) nagyjából 10 – 200 kT TNT-egyenértékkel.

Habár a hitleri időkből hátramaradt több méteres falvastagságú betonon a rakétáknak esélyük nem volt áttörni, a oroszok által használt bunkerkapukra ez már nem volt elmondható, ezek egyszerű lemezajtók voltak. Az, hogy valamelyik elszabadult rakéta nem tört be a bunkerbe, csak a vakszerencsének volt köszönhető.

Persze lehet erre azt mondani, hogy egy atomtöltet aktiválásához vélhetően nem lett volna elég egy kóbor rakéta becsapódása. Erre azért nem mernék nagyobb összegben fogadni, hogy mondjuk a tölteteket aktiváló elektronika is eléggé ellenálló lett volna egy ilyen baleset esetén. Emlékezzünk az amerikaiak Goldsboroban „elejtett” bombájára, ahol mindössze egy, azaz egy rizsszem méretű biztonsági kapcsoló (relé-kontakt) akadályozott meg egy nukleáris katasztrófát.

A bázis – illetve annak fennmaradt maradványai – napjainkban is zárt zóna. Néhány életunt stalker persze bemerészkedik, de a figyelmeztetőtáblák itt nem „kamuznak”: tényleg mindenütt robbanóanyagok hevernek még az erdőben.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Welt.de: Fast wären sowjetische Atomwaffen bei Berlin explodiert
maz-online.de: Dannenwalde war 1977 kurz vorm Super-GAU
mdr.de: Der Raketensonntag von Dannenwalde
berliner-zeitung.de: Suchtrupp fand "Katjuschas" auf einstigem Militärgelände 200 sowjetische Raketen in der Erde entdeckt
wikipedia: Raketenkatastrophe von Dannenwalde
bunkerratten.de: Dannenwalde

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_davis_besse_atomeromu_esete_a_virussal

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Sat, 18 Apr 2026 20:08:16 +0000

A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal

A Cyberwar kifejezéssel jellemzően az olyan számítógépes támadásokat szokás illetni, ahol a támadás célirányos és a végrehajtás egyik eszköze a számítógépes hálózat, adott esetben az internet.

Ebben a történetben célirányos támadásról (szerencsére) nem beszélhetünk, de jól illusztrálja a modern technológiai rendszerek - ebben az esetben egy atomerőmű - sérülékenységét.

A történetet kezdjük a résztvevők bemutatásával:

Davis-Besse atomerőmű, Ohio

Az erőművet (Davis Besse Nuclear Power Station) az ohio-i Erie-tó partján, nem messze Oak Harbor-tól kezdték meg építeni 1971-ben. Hat évvel az első kapavágás után 925 MW teljesítményű reaktora üzembe állt, és csatolták a hálózatra.

Davis-Besse atomerőmű, Ohio

2002-ben a reaktortartályból bórsav szivárgott el, emiatt a berendezést két évre, 2004-ig leállították, és ez idő alatt javították és felújították. A berendezés felügyeleti rendszere ez idő alatt is üzemben maradt.

SQL Slammer

Az SQL Slammer egy olyan számítógépes féreg, ami a Microsoft SQL Server 2000 egy, még befoltozatlan hibáját kihasználva puffer túlcsordulást okozott a betámadott adatbázisokban.

Habár a Microsoft 2002-ben kiadott egy javítócsomagot, nagyon sok gépen ez nem került telepítésre. A Slammer 2003 január 25.-én indult hódító útjára, és az első fél órában 75.000 számítógépet sikerült megfertőznie.

A két szereplő találkozása

Az erőmű belső rendszere természetesen tűzfallal volt védve, azonban legalább egy csatlakozási pont megkerülte a tűzfalat, itt a féreg akadálytalanul jutott be a berendezésbe.

A fent említett javítócsomag az erőmű informatikusainak elkerülte a figyelmét, így a féreg a belső felügyeleti rendszert futtató Microsoft munkaállomásokat megtámadta.

A felhasználók 2003 január 25.-én, 9:00 órakor a hálózat drasztikus lassulására figyeltek fel. 16:50-kor az un. Safety Parameter Display System (SPD) állt le. Az SPD felügyeli az erőműben a legfontosabb biztonsági mutatókat (hűtőrendszer, mag hőmérséklet-érzékelők, külső sugárzás érzékelők).

17:13-kor egy másik, igaz, kevésbé kritikus monitoring (SCADA) rendszer, a „Plant Process Computer” is kifagyott a féreg tevékenysége nyomán. Mindkét rendszer többszörös redundanciákkal és mentésekkel is rendelkezett, a lefagyás a közvetlen irányítástechnikára nem volt hatással, de az operátorok által a technológiai beavatkozás lehetősége az összeomlás idejére megszűnt.

Az SPD rendszer helyreállítása majdnem 5, az erőmű működésének normalizálása és teljes visszaállítása 6 órát vett igénybe.

A felügyeleti rendszer kiesése a berendezés és a reaktor működését szerencsére jelentősen nem befolyásolhatta, mivel az karbantartás és átépítés alatt állt.

A féreg (Slammer) tevékenysége nem az erőmű ellen irányult, az pusztán beleesett a kártevő szórásába.

Rossz belegondolni annak a lehetőségébe, hogy a Slammer helyett valami Stuxnet-szerűség támadta volna meg a David-Besse-t. Az pedig Fukushima óta tudjuk, hogy a leállított (persze, a fukushima-i egy kényszerleállás volt, itt pedig egy tervezett technológiai leállás történt) atomerőmű még okozhat nagyon kellemetlen meglepetéseket, főleg, ha a hűtőrendszere kontroll és/vagy áram nélkül marad.

A Slammer támadás további találgatásokra is lehetőséget adott, ugyanis 2003-ban a villamos hálózati kiesések (blackout-ok) száma nagyon megemelkedett a kovábbi évekhez képest.

Hálózati kiesések 2003-ban:

augusztus 14.: villamos hálózati kiesés az USA-ban, 50 millió ember maradt áram nélkül
augusztus 28.: villamos hálózati kiesés Londonban
szeptember 23.: villamos hálózati kiesés Dániában és Svédországban, 3 millió ember maradt áram nélkül
szeptember 28.: villamos hálózati kiesés Olaszországban, 57 millió ember maradt áram nélkül
október 5.: hálózati kiesés Athénban. A görög főváros több kerülete órákra áram nélkül maradt
október 6.: hálózati kiesés Csehországban, Nyugat-Csehország egy fél órára áram nélkül maradt.

A villamos hálózati kiesések hatása az USA és Olaszország hálózatára

Persze a fenti hálózati kiesés hullám lehet akár a véletlen műve is, de amíg az atomerőművekben bekövetkező eseményekre szigorú jelentési előírások vonatkoznak, ez a hálózatüzemeltetőkre nem feltétlenül igaz.

Great bugs

Egy számomra „kedves” és közelálló témát szeretnék egy blogsorozat formájában körbejárni, ami ezzel a bon mot-tal foglalható össze:

A program utasításaid és nem szándékaid szerint működik.

„Programs do what you tell them to do, not what you want them to do.”

Mivel a munkám egy jelentős része az ipari (PLC) szoftverfejlesztésről szól, ezért jól ismerem belülről a témát, én (illetve ugye a programom) is produkált már meglehetősen hajmeresztő hibákat; mondjuk a fél hamburgi kikötő áramtalanítása egy mozdulattal (meg egy benézett földeléskábellel).

A sorozat várható és már megírt bejegyzései:

Therac-25: A hibaüzenet, amit senki nem értett
Patriot rakéta: Hogyan ölt meg 28 embert egy tizedesvessző?
Ariane-5: A 370 millió dolláros „copy-paste”.
Boeing 737 MAX / MCAS: Amikor a pénzügyesek helyettesítik a mérnököket
A B-2 Spirit és a pára: Miért nem bírja az esőt a világ legdrágább gépe?
Mars Climate Orbiter: Akkor most mérföld vagy kilométer?
Deepwater Horizon 2010: Amikor a „téves riasztások” igazzá válnak
Intelsat-708: Tech-transzfer és katasztrófa
A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása - Az első igazán káros trójai kód
A Stuxnet sztori - Mindössze egy berendezésre írt vírus

2026/04/18 19:59 · vamsan

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a cyberwar tag alatt talál:

A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal	2025/07/20 08:26
A Stuxnet sztori	2025/07/20 08:26
A Supermicro történet	2025/07/20 08:26
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Krétával és palatáblával a zsarolóvírus ellen	2025/07/20 08:26
Xiongmai sztori	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Kernkraftwerk Davis Besse
Wikipedia: Wikipedia: SQL Slammer
security focus: Slammer worm crashed Ohio nuke plant network

tech, történelem, vírus, atomerőmű, érdekes történet, 2003, cyberwar, USA, Ohio, Oak Harbor, vírus, Davis-Besse, villamos hálózat, blackout, SQL, SQL Slammer, tűzfal, SPD, SCADA

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_drogbaro_alagutjai

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:30 +0000

A drogbáró alagútjai

A bejegyzés részben a mexikói csempészalagutakról szól, ezért térjünk egy kicsit vissza az előző bejegyzés „főhőséhez”, a drogbáró „El Chapo” Guzmánhoz.

Még a '90-as évek végén a korábban már jól bejáratott és a határőrök és a DEA által kiismert repülőgépes szállítások helyett először csak az egyszerre kisebb mennyiségek csempészésére állított át az embereit, ami a lebukások kockázatát csökkentette, majd elkezdték az alagutakat kiépíteni.

Az első komolyabb csempészalagutat 2006-ban fedezték fel az amerikai hatóságok, ez 720 méter hosszan kötötte össze a mexikói Tijuana repülőtér egy raktárépületét egy San Diego-beli raktárépülettel az USA-ban. Bár a kezelőszemélyzet még időben felszívódott, azért 2 tonna marihuánát hátrahagytak a szövetségieknek.

A legkomolyabb két alagutat 2010-ben leplezték le, szintén Tijuana és a kaliforniai Otay Mesa között. Ezek a járatok nagyjából 800 méter hosszúak voltak; a korábbi próbálkozásokkal szemben itt – valószínűleg a Sinaloa kartell emberei – igazi high-tech megoldásokat vetettek be.

Sokkal mélyebben, korszerű gépekkel és bányászati módszerekkel építették ezeket, a szellőztetésről, a csapadékvíz kiszivattyúzásáról és a világításról is gondoskodtak. Az áru – főleg a Kolumbiából az USA-ba vándorló kábítószer – mozgatásához lifteket és síneken gördülő, villanyhajtású csilléket alkalmaztak. Persze a kartell emberei ez esetben sem várták be a szövetségi ügynököket, akik azért – mintegy fájdalomdíjként – 40 tonna marihuánát itt is begyűjtöttek.

A kartellnek az elvesztett drog és a lebuktatott alagút nem valószínű, hogy komolyabb érvágást jelentettek volna, hiszen azt az amerikai hatóságok is elismerték, hogy arról fogalmuk sincs, hogy ezek az alagutak mióta üzemeltek, és mennyi drogok sikerült rajtuk keresztül az USA-ba juttatni.

Feltevések szerint a kartellek a gázai övezetben már legalább egy évtizede alkalmazott alagutakat másolták le, illetve lehetséges, hogy onnan származó „szakértőket” „kértek fel” az alagutak építéséhez. Mindenesetre 2008-tól napjainkig az USA-mexikói határon nagyjából 70 kisebb-nagyobb alagutat tártak fel a DEA (Drug Enforcement Administration), a bevándorlási hivatal és a határőrség emberei.

A mexikói hadsereg sokáig bottal üthette a kartellvezér, „El Chapo” Guzmán nyomát. Előfordult (állítólag többször is), hogy mire valamelyik házának a megerősített bejárati ajtaját betörték, a drogbárót és embereit már nem találták az épületben. Persze az a kartellvezér, aki csempészalagutakból szerezte hatalmas vagyonát, a menekülési lehetőségeiről is hasonló módon gondoskodott. A lenti képek a drogbáró egyik házában készültek, az eredménytelen rajtaütés után:

Guzmán „multifunkciós” fürdőkádja rejtette az alagút lejáratát:

Ugyanez a kád lentről, az alagút felől:

Az alagút kijárata a csatorna felé:

A csatorna a ház alatt:

Amíg a hadsereg a házát ostromolta, a drogbáró errefelé kényelmesen távozott:

A mexikói csempészalagutak korának lassan leáldozott, mivel egyrészt az amerikai hatóságok egyre komolyabb eszközöket – szeizmikus és mikrofonos figyelőrendszereket – telepítettek a határsávba, másrészt az „alagút specialista” drogbárót, Guzmánt is (ismét) kézre kerítették a mexikói hatóságok.

A drogra viszont a kereslet nem csökkent az USA-ban, és a mexikói és kolumbiai kartellek továbbra is keresik az újabb megoldásokat, hogy a kábítószert – pénzt és emberéletet nem kímélve – a piacaikra juttassák. Mostanában a tengeralattjárós módszer a „menő” a határon, de ez majd egy másik, passportos bejegyzés témája lesz.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Smuggling tunnel (angol)
Fishki.net: Секретные тоннели скандального мексиканского наркобарона (orosz)

2014, maffia, szervezet bűnözés, kartell, Mexikó, El Chapo, alagút, csempészés, DEA, történelem, érdekes történet, gyilkosság

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_drogfutarsag_veszelyei

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:30 +0000

A drogfutárság veszélyei

Egy 59 tagú kábítószercsempész csapat 2006 óta ténykedett azon, hogy több mint két tonna heroint és egyéb drogokat juttassanak el Laoszból Vietnamon keresztül Kínába. A csapat tagjai több kartellből verbuválódtak és több, egymást követő razzián kapcsolták le őket a vietnami hatóságok. A büntetésük elrettentő; a társaságól 30 embert ítéltek halálra, a szerencsésebbek pedig 2 évtől életfogytig tartó börtönnel úszták meg a csempészetet.

A vietnami drogtörvények a legszigorúbbak között találhatók, lényegében mindegy, hogy a csempészt 600 gramm heroinnal vagy 20 kiló ópiummal kapcsolják le, mindkét esetben halálbüntetésre ítélik. Meg nem erősített becslések szerint 700 fogvatartott drogcsempész „vár” a halálbüntetésére az országban.

A kivégzések sorát kissé megakasztotta, hogy az Európai Unió exporttilalmat rendelt el a kivégzésekkor használt méreginjekciók hatóanyagaira, de a vietnami hatóságok már – a problémát megoldandó – kivégzőosztagokat állítottak fel a halálbüntetések végrehajtására.

A vietnami egy extrém de nem egyedülálló példa a szigorú drogtörvényű országok törvénykezésére. A legtöbb délkelet-ázsiai országban szintén halálbüntetés néz ki a kábítószercsempészeknek. Legtöbb ország számára az sem jelent problémát, ha az elkövető külföldi állampolgár. Egy hete egy 20 éves német állampolgárt kapcsoltak le a vámtisztek a maláj Johor Baru-ban.

A több, mint 3 kiló kristályos anyagot (valószínűleg metamfetamint) hat női táskában próbálta az országba csempészni. A német hatóságok vizsgálják, hogy tudnak e valamit tenni az óvatlan németért, de a helyi bíróság állásfoglalása szerint a csempészetért automatikusan halálbüntetés jár Malajziában. A nyolcvanas években Frank Forester bukott le némi hasissal szintén Malajziában, őt akkoriban csak Richard von Weizsäcker szövetségi elnök és Hans- Dietrich Genscher külügyminiszter közbenjárására sikerült kiszabadítani a halálos ítélet árnyékából, miután 3 évet húzott le egy maláj börtönben.

A szomszédos Szingapur törvényei sem elnézőbbek a kábítószercsempészekkel szemben. Heroinból már 15 gramm elég a halálos ítélethez. 1990 és 2005 között 420 halálos ítéletet hajtottak végre drogcsempészeken a városállamban, évente átlag 25 esetben.

Az arab világban is hasonlóan szigorú a törvénykezés a drogcsempészekkel szemben, Iránban is jellemzően halál vár a lebukott futárokra. Itt csak 2012-ben 314 halálos ítéletet hajtottak végre, de azt nem publikálta az iráni kormány, hogy hány esetben volt a drog az ítélet kiváltója. Hasonló módon nem lehet tudni, hogy Kínában hány drogcsempészt ítéltek halálra.

Kevésbé drákóiak, de az európainál azért sokkal szigorúbbak a csempészekre váró büntetések az Amerikai Egyesült Államokban, ahol az állam másodpercenként 600 dollár áldoz a drogok elleni küzdelemre. A külföldi csempészeket általában örökre eltiltják az USA-ba való belépéstől, miután letöltik a kirótt büntetésüket.

A nemzetközi drogkartellek jellemzően „benyelt” csomagokkal indítják útjukra az USA-ba futáraikat, akiket az angol szleng az „öszvér” (mules) szóval illet. Az eddigi rekordfogás ebben a műfajban az 52 éves nigériai Bola Adebisi volt, akit Washington repülőterén kapcsoltak le, gyomrában 180 heroinnal töltött csomaggal, melyek összsúlya 2,1 kiló volt.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Forrás

bild.de: Enthauptung, Giftspritze oder lebenslänglich

2014, drog, drogfutár, börtön, halálos ítélet, kivégzés, Laosz, Vietnam, Kína, Malajzia, Johor, Baru, metamfetamin, mules, öszvér, Hans Dietrich Genscher, érdekes történet

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_falon_at

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Wed, 12 May 2021 20:29:01 +0000

A falon át

Utolsó év, elmúlik a nyár,
Figyelnek bennünket, közel a határ.
Készülj az útra, nem lesznek fegyverek,
Egyedül megyünk, ahogy a többiek.

Mindenki menekül, elöl a félelem,
Átsüt a nap, még átsüt a hegyeken,
Elöl a félelem, hátul a fájdalom,
Utolsó szó a néma szájakon.

Pál Utcai Fiúk - Utolsó év

A kezdetek

A második világháború után Németországot a győztes hatalmak kettészakították. A Szovjetunió a keleti régiót saját játékszerének nyilvánította, és a kommunizmus nevű rémálmot, mint elérendő célt tűzte ki itt (is). Az új ország neve a keleti blokkban megszokott álnoksággal NDK lett, azaz Német Demokratikus Köztársaság, melynek sem a demokráciához, sem a köztársasághoz sok köze nem volt (németül DDR; Deutsche Demokratische Republik).

Bonyolította a helyzetet, hogy Németország fővárosa, Berlin is ide került a nagy osztozkodás során, melyet szintén négy részre – négy zónára – szakítottak.

A szovjet zónával technikailag nem volt nagyobb „baj”, hiszen az az új német állam fővárosa lett, de az amerikai, angol és francia zónákkal, a nyugati szektorral adódott némi probléma.

A kelet-berliniek felismerték a helyzetüket, és nem lelkesedtek különösen a szocializmus építésének a terveiért, tömegesen kezdtek el emigrálni a nyugati szektorokba. Az új NDK-ból ez az elvándorlás, a „lábbal megfogalmazott kritika” 1961-re kritikus szintet ért el – havonta 30.000 ember hagyta el az országot – ez a tömeges kivándorlás lassan az NDK létét is veszélyeztette.

Walter Ulbricht, az NDK államtanácsának elnöke többször is engedélyt kért a Szovjetuniótól a határok technikai lezárásához. AZ akkori szovjet pártfőtitkár Hruscsov véleménye az volt, hogy a kivándorlás okait kell megszüntetni inkább, mint magát a kivándorlást, és többször is próbálta elérni a többi győztes hatalomnál, főleg az USA-nál, hogy Berlin teljesen szovjet felügyelet alá kerülhessen.

Amikor a szovjetek belátták, hogy esélyük sincs Berlin megszerzésére, megadták az engedélyt Ulbrichtnak. Az engedély megérkezése után azonnal, 1961. augusztus 13-án megkezdték a fal felhúzását. Berlin teljes nyugati szektorát egy 160 km hosszú fallal kerítették körbe.

A határon már ez előtt sem lehetett szabadon átsétálni, a tűzparancs már 1960-tól érvényben volt az NDK oldalon, habár azt csak 1982-ben legalizálták formálisan. A falat az NDK-ban újbeszélül az „Antifaschistischer Schutzwall“ (antifasiszta védőfal) névvel illették, mely megnevezés álnoksága szinte mindenkinek nyilvánvaló volt akkor is: a falnak nem a fasisztákat kellett távol tartani a béketábortól, hanem az NDK állampolgárait kellett elvágnia a szabadság lehetőségétől is. Az, hogy hány embert végeztek ki az NDK-s határőrök a berlini falnál, mindmáig nem ismert, de nagyjából 300 ember fizetett itt az életével a szökési kísérletéért.

Az átszökés a határon a fal teljes története során egy meglehetősen egyenlőtlen, macska-egér játszma volt az NDK-s titkosszolgálat, a Stasi és az NDK-ból menekülő emberek között. A szökési módszerek is sokat változtak az idők során, eleinte elég volt átugrani az ideiglenes falat, majd amikor már a határzóna több falból is állt, aknazárral, eljött az alagutak ideje. Ennek az időszaknak a telepített szeizmikus érzékelők vetettek véget, de a menekülők elszántsága ekkor is megtalálta az utat, át a falon.

Hans Conrad Schumann

A berlini fal első időszakában legtöbben magán a falon, illetve építésének az idején a lefektetett szögesdrót akadályokon próbáltak átjutni a hívogató nyugatra. A legtöbb halálos áldozatát is ebben az időszakban szedte az építmény. Az egyik sikeres menekülés egy NDK-s határőr, Hans Conrad Schumann nevéhez köthető. 1961. augusztus 15-én eldobta fegyverét, és a drótakadályt átugorva távozott az NDK-ból.

Schumann Zschochauban született, 1942-ben. Eredeti szakmája pásztor volt, de 1961-ben, egy három hónapos kiképzést követően népi rendőrként kérette magát berlini szolgálatra. 1961. augusztus 15-én a Bernauer utca kereszteződésében felügyelte az akkor már két napja épülő falat – és nagy valószínűséggel átgondolta, hogy biztos-e, hogy a fal jó oldalán ácsorog?

A fal helyén még csak a nyomvonal felfestése egy 80 cm magas szögesdrót árválkodott. A másik oldalon egy rendőrautóból civilruhás nyomozók (vagy kémek) kiáltottak át neki, hogy akár át is mehetne, neki pedig ezt nem kellett kétszer felajánlani. A gépfegyverét eldobva ugrotta át a drótakadályt, majd még tíz métert futva bevetette magát a kerékcsikorgással induló rendőrautóba.

Pont a helyszínen dokumentálta a fal emelését Peter Leibing fotós, így az ő kamerájából indult világhódító útjára az ikonikus fotó, amint Schumann éppen a drótakadály fölött ugrik át a szabadságba. Ennek a pillanatnak a helyszínen egy szobor állít emléket.

Schumann az eset után Bajorországban, Günzburgban majd később Oberemmendorfban találta meg megélhetését – az Audinál dolgozott gépbeállítóként. Csak az 1989-es fal-leomlás után érezte magát valóban szabadnak, de valószínűleg az eseményektől soha nem szabadult és 1998-ban vetett véget életének.

Peter Fechter

Szinte napra pontosan egy évvel később (1962. augusztus 17-én) két fiatalember kísérelte meg majdnem ugyanitt az átkelést a falon, tragikus következménnyel. A 18 éves Peter Fechter kőművesként dolgozott az NDK-ban és barátjával, Helmut Kulbeikkal megkíséreltek átmászni a szögesdrót kerítésen. Peter Fechter már a két szögesdrót kerítés körött, a holtsávban, a fal keleti oldalán esett össze, miután három keletnémet határőr figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott rá és lelőtték.

Haláltusája a holt zónában órákig tartott, a nyugati oldalon közben az emberek, akik látták, mi történt, összecsődültek, és keresetlen szavakkal illették a gyilkosait. Ezen kívül sok mindent nem tehettek érte, hiszen a magatehetetlen áldozat az NDK területén haldoklott. Órákkal később, az amerikai határőrök hívására jelentek csak meg a keletnémetek, akik Fechtert kórházba szállították, ahol délután öt órakor elhunyt.

A fal leomlása után a három gyilkos határőrből kettőt bíróság elé állítottak (harmadik társuk időközben elhunyt) gyilkosság vádjával, és 20, illetve 21 hónap börtönbüntetésre ítélték őket.

A fenti emlékmű is hűen jelzi, hogy Fechter csak az egyik áldozata volt a falnak, sorsában sokan osztozkodtak még az idők folyamán.

A fal felhúzása után még sokan megpróbáltak átmászni rajta, de a sok halálos áldozattal járó balul elsült szökési kísérletek híre hamar elterjedt. Más módszereket kellett választani, és az emberi leleményesség új utakat talált a meneküléshez. Eleinte a föld alatt, a csatornarendszeren keresztül is el lehetett hagyni az NDK-t, de ezeket a lehetőségeket a Stasi hamar feltérképezte és megszüntette.

Ekkor kezdődött a fal alatti alagútépítések korszaka. 1961 és 1973 között 39 alagútépítés vált ismertté, és legalább 254 keletnémet polgár jutott át rajtuk a nyugati oldalra, de közben több, mit kétszázan keletnémet börtönökbe kerültek és négyen meghaltak menekülés közben.

Az alagutas „projektek” mintegy fele nem eredményezett szökést. Az alagutak nagy részét – harmincat – nyugatról ástak keletre, de keletről nyugatra ásott menekülési utak eredményesebbek voltak, a 9 alagútból csak egy volt sikertelen.

Az alagutakat építésük sorrendjében számozták, és ez az egykori számozás magába foglalta a tervezett, de meg nem valósított alagutakat is. Ezek közül az egyik leghíresebbet emelem ki ebben a bejegyzésben, a 29-es számút.

Tunnel 29

Az alagutat két nyugat-berlini olasz egyetemista, Domenico Sesta és Luigi Spina kezdte el 1962 nyarán építeni, hozzájuk csatlakozott a korábban az NDK-ból szökött Hasso Herschel, akinek már volt némi tapasztalata az építésben, több korábbi alagútépítésben is részt vett.

Az alagút kelet-berlini végéhez a Rheinsberger utcában nézték ki egy háznak a pincéjét, ami távolabb esett a faltól, de viszonylag feltűnésmentesen lehetett megközelíteni. Ezt a környéket azért választották, mert itt viszonylag mélyen volt a talajvíz, annak betörésének a veszélye nélkül lehetett alagutat ásni.

A nyugati oldalon hosszas keresgélés után találtak rá a lebombázott és immár földszintes gyárépületre a Bernauer utca 78 alatt, ami ideális helyszínt kínált az alagútépítéshez, a faltól mindössze 30 méterre (Itt található Hamster írása a halálsávvá változtatott Bernauer Strasse-ról), Az egykori festékgyár tulajdonosától, Müller úrtól akarták kibérelni a helységet egy jazz zenekar próbatermének, de a tulajdonos rögtön levette, hogy a fiatalok alagútépítésre készültek. Az NDK-t ő sem nagyon szívlelte, így a helységet és az áramot ingyen biztosította a két olasznak.

A két mérnökhallgató a szemeszter végén akarta megkezdeni a munkát, de az anyaglistát összeállítva gyorsan rájöttek, hogy az összegyűjtött 1500 DM sajnos semmire nem lesz elég. Végül szüleiktől sikerült még 3000 DM-et szerezni, a csapatuk is kibővült hét főre, elkezdték az alagútásást. Az első néhány lapátot és csákányt egy közeli temetőből lopták, a kitermelt föld elszállításához egy VW kisbuszt szereztek be – persze aztán gyorsan belátták, hogy a kisbusszal nem tudják a töméntelen mennyiségű földet feltűnés nélkül elszállítani a helyszínről, így a kitermelt anyaggal az egykori gyár kiterjedt pincerendszerét töltötték fel.

Az alagút mélységét 6-7 méterre tervezték, a kiindulási oldal pincéjéből még 2 méterrel mélyebbről kezdtek el a keleti irányba ásni. A kijárathoz egy kézi csörlőt építettek, amivel az épülő alagútban egy fasínen vezetett csillét mozgattak. Eleinte úgy tervezték, hogy a földet az alagútból kézi erővel vontatják ki, de az első napok keserű tapasztalatai nyomán egy villanymotoros vonószerkezetet építettek a bejárathoz.

Az alagútban tökéletesen lehetett hallani a fölötte elcsattogó villamos, és az utcán kopogó cipők hangját, az építők joggal tételezhették fel, hogy az általuk keltett zajokat is hasonló módon lehet hallani a felszínen, így csendben kellett dolgozniuk. Az alagút falazatát rögzítő gerendákat eleinte egy sátorformát alkotva illesztették össze, de aztán rájöttek, hogy ezt megépíteni túl időigényes, így áttértek a „klasszikus” négyszög formájú zsaluzásra. A zsalufákat adományként kapták, az alagútba szellőzőrendszert és telefont is építettek, melyeket a későbbiekben szivattyúkkal is kiegészítettek.

Az építéshez egyre több önkéntes csatlakozott, néhány hét múlva az ásást három műszakban, műszakonként 4-5 emberrel végezték. 1962 júniusában érték el a falat. Tartottak kellemetlen meglepetésektől, például keresztalagúttól, vagy szeizmikus szenzoroktól, ezért az esetleges üldözőiket értesítendő kitettek egy táblát ide:

„You are leaving the American sector”

Ez persze nem volt igaz, mivel az alagút „szabad” vége a francia szektorra nyílt, de úgy gondolták, a Stasi-sok jobban tartanak az amerikaiktól, mint a franciáktól. Ebben az időszakban lőtték le a határőrök a falak közötti halálsávban a 18 éves Peter Fechtert, az alagútépítők az ő emlékének egy, a fal alatt kitűzött fotójával adóztak.

Május végére ismét elfogyott a pénzük, de szerencsére a Berliner Morgenpost-ban találtak egy hírt arról, hogy a megelőző alagútról (a 28.-ról) film készül. Felvették a film készítőivel, az NBC-vel a kapcsolatot, akik miután megtekintették az épülő alagutat, úgy döntöttek, hogy a dokumentumfilmet inkább itt készítik el, és a jogokat 50.000 DM-ért megvették.

Július elején az alagút utolsó 15 méterét kb. 10 cm mélyen víz árasztotta el, ami azonnal a munka felfüggesztéséhez vezetett. Az NDK oldalon az alagúthoz közel egy vezeték törött el, onnan szivárgott a víz. Megpróbálták kiszivattyúzni az elárasztott alagutat, de nem sikerült. Végül sikerült az NDK-s hatóságoknak egy lakó nevében bejelentést tenniük, akik kiküldtek két jómunkásembert, és azok elhárították a csőtörést, így a munka a nagyjából egy hónapnyi kényszerpihenő után újraindult.

Nagyon sok esetben az alagutak lebukásához azok megsüllyedése, illetve részleges beomlása vezetett, ez esetekben szinte mindig megjelentek a felszínen az áruló repedések, mélyedések, melyek szinte azonnal elárulták a határőröknek az alagút hollétét.

Az építők ebben az esetben is tartottak az idő előtti lebukástól, ezért egy korábban elérhető kijárat után néztek. Úgy döntöttek, hogy a fal mögötti második házsor egyik pincéjébe ássák ki a kijáratot, ami persze ismét a lebukás valószínűségét növelte, ugyanis a falhoz ennyire közeli házak pincéit rendszeresen ellenőrizte a Stasi. Tartottak a besúgóktól is, akik gyakran beépültek és csőbe húzták a keletiek segítségére igyekvő, de sokszor gyanútlan nyugat-németeket. A kiindulási raktárépület is gyakorlatilag megtelt a kitermelt földdel, és ismét elkezdett víz szivárogni az alagútba.

Tudták, hogy nagyjából a Schönholzer utca 7 pincéjében fognak kikötni, így az egyik megfigyelőjüket kiküldték oda, hogy nézzen körül. Ő megállapította, hogy az utca elég nyugodt, ráadásul részben belátható és az őrök mozgása jól követhető egy, a nyugati oldalon álló ház felső két emeletéről, így az NBS-sek itt kibéreltek egy hónapra egy szobát.

Amikor az alagutat már felfelé kiásták és a pince talapzatát jelentő kövezetbe ütköztek, óvatosan egy kémlelőlyukat fúrtak fel, amiből rögtön folyni kezdett a víz. Ettől az építők megijedtek, mert a Stati elővigyázatosságból sokszor árasztotta el a határ közeli házak pincéjét vízzel, pont az alagutak ellen védekezve. Sesta-ék kiürítették az alagutat, csak egyikük maradt a túloldalon, hogy óvatosan a végére járjon a problémának. Szerencsére tévedtek, mindössze az egyik vízvezetéken volt egy apró lyuk a pincében, és onnan egy vékony vízsugár pont a kémlelőlyukba köpte a vizet.

A menekülés napját 1962. szeptember 14-re tűzték ki, küldöncük útján értesítették a menekülőket is, elővigyázatosságból több csoportba, eltérő gyülekezési helyekre hívták össze őket. A futár minden helyszínen egy újsággal a hóna alatt jelent meg, és volt, ahol azzal jelezte, hogy ő a küldönc, hogy gyufát kért, máshol egy pohár vizet kellett kérnie, vagy egy kávét. A kávé persze melléfogás volt a nyugatiak részéről, mert a keletnémet oldalon akkoriban a kávézókban szinte mindent lehetett kapni a fekete kivételével, de a futár kivágta magát, és elszólásnak állította be a dolgot, és kért inkább egy konyakot.

A jelenlevő menekülni vágyók persze így is megértették a jelzést és egyenként elszállingóztak, követték a futárt az alagút helyszínéhez. Az NBC-sek a bérelt szobából értesítették a pince felé tartó futárt a helyzetről. Egy fehér vázát tettek ki az ablakba, ha tiszta volt a levegő és pirosat, ha el kellett tűnnie a menekültekkel együtt. Az alagútban időközben romlani kezdett a helyzet, a legutóbbi csőtörést nem sikerült a melósoknak elhárítaniuk, így a folyosón lassan elkezdett ismét gyűlni a víz.

A menekülők ebben a sáros, sötét és csuszamlós lyukban küzdötték át magukat a nyugati oldalra. Amikor az utolsó csoport volt soron, már 40 cm víz gyűlt össze az átjáróban, de ennek ellenére aznap (legalább) 29 ndk-s váltott állampolgárságot.

A Tunnel 29-ről szóló dokumentumfilm:

Operation gold

Tegyünk egy érdekes kitérőt, hagyjuk kicsit az NDK-ból menekülni vágyókat egy kicsit magukra, és vegyünk elő egy másik történetet is, ha már Berlinnél, a hidegháborúnál, no és az alagutaknál tartunk. Lapzzunk vissza a történelemkönyvben néhány oldalt, egészen 1952-ig. Berlint az ötvenes és hatvanas években a kémek városának tartották, és nem ok nélkül.

A CIA és az MI6 sehol nem kerülhetett a szovjetekhez és persze a KGB-hez közelebb, mint itt, a kettéosztott városban. Egy informátoruktól szerezték az értesülést, hogy szovjetek egyik fontos távközlési kábele Altglienicke városrészben csak egy ugrásra vezetett a szektorhatártól. Adta magát a lehetőség, hogy egy alagúton keresztül csapolják meg a vezetéket.

A bizalmatlanság légkörében úgy döntöttek, hogy a németeket kihagyják a kémjátszmából, és az amerikaiak és az angolok közösen kezdtek bele a tervezgetésbe. Mivel őket kizárólag a szovjet vezetékek izgatták, a Németország közepén zajló meccsből a németek mindkét oldalon kimaradtak.

A paranoiába hajló titkolózás nem volt alaptalan, csak elkésett, ugyanis a titkos megbeszéléseken az akkor már kettős ügynökként működő George Blake (alias Georg Behar) vezette a jegyzőkönyvet, amit a találkozók után gondosan lefényképezett, és jól szervezett konspiratív utakon Moszkvába juttatott. A szovjetek így a PB Jointly-ról, vagy ismertebb nevén az arany műveletről (Operation Gold) már az első kapavágás előtt értesültek.

Az alagút nyugatra nyíló bejáratának az álcázásához kapóra jött a közeli schönefeldi repülőtér, így a lehallgatóközpontot telepakolták radarokkal és radarállomásnak álcázták azt. Az alagutat a „radarállomás” egyik raktárépülete rejtette. Az amerikai csapatot megelőzőleg a mexikói-sivatagban képezték ki, ahol felépítették a helyszín tökéletes mását, őrtornyokkal meg a fallal. A 450 méteres, 2 méter átmérőjű alagút 1955-re készült el. A megépült változat mindössze fél méterrel húzódott a felszín alatt, az eredetileg tervezett hat méteres mélységgel szemben, mivel építése megkezdésekor szembesültek csak azzal a ténnyel, hogy a talajvíz sokkal magasabban van, mint gondolták.

A felszínhez nagyon közel épített alagút az első havazás után csaknem lebuktatta magát, ugyanis, mint a szocialista lakótelepeken a távhővezetékek, úgy rajzolódott ki, mintegy a radarállomásra mutató nyílként az alagút nyomvonala a fölötte azonnal megolvadt hó miatt (ezzel az eshetőséggel technikai okok miatt a mexikói sivatagban, a próbák során nem számoltak). A kémközpont vezetői gyorsan intézkedtek az alagút hűtéséről.

Mielőtt az első vezetéket megbontották volna, túlnyomást biztosítottak az alagútban, mivel tartottak attól, hogy a szovjetek modern vezetékeket telepítettek a helyszínre, amikben szintén túlnyomás uralkodott, és ennek esése jelezte a vezeték megbontását – de ettől végül nem kellett tartaniuk, mivel a helyszínen talált elavult vezetékkötegekre semmiféle védelmi rendszer nem felügyelt.

A szovjetek bár tudtak az alagútról, de építésébe és üzemelésébe nem avatkoztak be, ugyanis ennél értékesebb volt számukra információforrásuk, Blake, akinek akár a lebukását is okozhatta volna, ha a KGB látványosan leleplezi a berendezést. A vezetéket még félrevezető információk szivárogtatására sem használták fel, mindössze a nagyon érzékeny vonalakat szervezték át más nyomvonalra, így az angolok és az amerikaiak valóban értékes információkhoz jutottak a több tízezer rögzített beszélgetésből és táviratból.

A lebukást egy, látszólag véletlen ellenőrzés idézte elő, és bár az alagutat építésekor aláaknázták, nem robbantották fel azt (nem akartak emberáldozatot), hagyták, hogy a szovjetek kezére kerüljön. A szovjet vezetők persze igencsak sérelmezték az adatlopást, az alagutat a nemzetközi sajtónak is bemutatták, de a nyugati hírforrások leginkább amerikai győzelemnek nyilvánították a történteket.

1961-ben, miután egy átállt lengyel kém lebuktatta Blake-et, derült ki az MI6 és a CIA számára, hogy a KGB végig tudott az alagútról. Blake-et 42 évre ítélték el, miután pályafutása során mintegy 400 keleti kémet dobott fel a KGB-nek, de sikerült kereket oldania a börtönből, és mindmáig Moszkvában él (a lenti Youtube filmben interjút is ad).

A CIA egyik - titkosítás alól feloldott dokumentuma, ami az alagút megépítésével foglalkozik, innen tölthető le, pdf formátumban: Berlini fal művelet

Az utolsó vonat a szabadságba

Harry Deterling (28) és fűtője Hartmut Lich a szökésüket alaposan megtervezték. Az utolsó Kelet- és Nyugat Berlint összekötő vasútvonal nem véletlenül maradt meg még 1961-ben is épen, ide futott be a kelet és nyugatnémet városokat összekötő utolsó járat, a hamburgi gyorsvonat. Mielőtt a vonat megérkezett a keleti oldalra, az NDK-s határőrök lebontották a vágányt lezáró, talpfákból tákolt torlaszt, majd a vonat átjutása után ismét felépítették. Harry nem sokkal a szökés előtt arról értesült, hogy ezen az utolsó szabadságba vezető vasútvonalon a síneket és a talpfákat is fel fogják szedni, mivel a hamburgi járatot a nagyjából karácsonykor esedékes menetrendváltással megszüntetik.

Nem maradt sok idejük az akció megszervezésére. Harry a helyszínen több ízben is terepszemlét tartott, és úgy vélte, hogy a hevenyészve a vágányokra halmozott talpfákon egy gőzmozdony simán át tud vágni. Kommunista szombatokat vállalt, egyrészt hogy elhitesse feletteseivel, hogy megbízható, jó kommunista, másrészt ezzel elérte, hogy fűtőjével, Lich-hel együtt erre a vonalra helyezzék át.

Harry a feleségét is csak az előző nap tájékoztatta tervükről, hogy a másnapi „különjáraton” nejének, négy gyereküknek és Harry édesanyjának is fent kell lenniük – hitvese meglehetősen kétségbe esett, de bízott férjében, és az őrültnek tűnő tervben, hogy elkötnek egy vonatot az NDK-ból. A fűtő Lich is értesítette néhány ismerősét a vissza nem térő alkalomról, a „19.33-as utolsó vonat a szabadságba” indulásáról.

Menetrendszerű vonatuk 32 utassal 1961. december 5-én futott ki Oranienburgból, és 20.44-kor kellett volna a keletnémet végállomásra, Albrechtshofba megérkeznie. A vonat be is futott a végállomásra, de ott nem állt meg, hanem teljes sebességgel továbbrobogott a lezárt pályán, a határőrök és a vasutasok legnagyobb döbbenetére.

A vonaton tartózkodó három népi-rendőr egyike megpróbálta a vészfékkel megfékezni a vonatot, de Deterling előzőleg a vészfékrendszert kiiktatta, így a szerelvény gond nélkül törte át a torlaszt és száguldott át Nyugat-Berlinbe. A vonat vezetője tudta, hogy a másik oldalon nem számítanak a keletnémet irányból személyvonatra, így az áttörés után folyamatosan kürtölt és még Spandau állomása előtt megállt, hogy ott még véletlenül se okozzon balesetet.

Az utasok közül heten (a népi rendőrök és néhány katona) – gondolom nem túl vidáman – a sínek mentén visszasétáltak az NDK-ba, az utasok többsége viszont – 25-en – a szabadságot választották.

Az esetről (naná) film is készült, a „Durchbruch Lok 234” (áttörő 234.-es mozdony) címmel, mely persze kissé feltupírozta az egyébként is érdekes történéseket. A film szerint a határőrök golyózáporral búcsúztatták a vonatot, de a valóságban a beszámolók szerint az őrök közül mindenki annyira meglepődött a sötétből elővágtázó és elsüvítő vonaton, hogy lövés sem dördült. Pedig elővigyázatosságból a mozdonyvezető és a fűtő az áttörés pillanatában átmászott a szerkocsiba (a szenes kocsi a mozdony mögött), az utasok pedig a megbeszélt jelre (hosszú kürtszó) a padlóra vetették magukat.

A határt átszelő vágányokat a szökést követő napokban megszüntették, miután a vonatot egy mozdonnyal visszavontatták az NDK-ba, a határzónába eső síneket felszedték.

Szökés hőlégballonnal

Peter Strelzyk és Günter Wetzel munkatársak voltak a VEB Polymer Pößneck műanyaggyárban. Anyagismeretük is megvolt egy ballon építéséhez, kiszámolták, hogy a menekülésükhöz szükséges ballonnak 2800 köbméteresnek kell lennie.

A két család összesen három hőlégballont épített – ezekből csak az utolsó bizonyult működőképesnek. Az elsőt bőrtáskák bélésanyagából varrták, de a kísérletek során röpképtelennek bizonyult, ezért megsemmisítették.

A második léggömböt vitorlavászonból varrták. Egy vitorlás klub tagjainak adták ki magukat, így jutottak az anyaghoz egy lipcsei boltban. Mivel a megépített gondola túl kicsi a két család számára, Strelzykék egyedül kísérelték meg ezzel 1979. július 3-án éjjel a szökést. Miután egy réten Oberlemnitz és Heinersdorf között felszálltak, a léggömb anyaga megszívta magát vízzel.

A ballon így a tervezettnél korábban veszítette el a magasságát, és 34 perces repülés után a határtól két kilométerre ért földet, még az NDK területén, Hornsgrün közelében. Strelzykék észrevétlenül hazatértek a határövezetből, de a ballont és néhány személyes tárgyukat maguk mögött kellett hagyniuk az erdőben. Egy néprendőr, aki néhány nappal később fát gyűjtött az erdőben, felfedezte a hőlégballon maradványait, de nem tett róla jelentést, mert ő is engedély nélkül lépett be a határzónába. Néhány nappal később, 1979. július 20-án reggel hivatalosan egy vadász fedezte fel a maradványokat, ő jelentette ezeket a Néprendőrség helyi tisztjének.

Ezt követően az állambiztonság (Stasi) embervadászatot indított. 1979. augusztus 14-én a hatóságok egy hírt tettek közzé a kelet-türingiai néplapban, a Volkswacht-ban, amelyben a lakosság segítségét kértek az ügy feltárásában – egy barométerről, egy zsebkésről és egy vízcső fogóról tettek közzé képeket „egy meghatározatlan súlyos bűncselekmény” kapcsán.

Eközben a két család már egy harmadik hőlégballonon dolgozott. Elődjeivel ellentétben ezúttal sok helyről, egyszerre mindig kisebb mennyiségekben szerezték be a ballon anyagát. Ennek méretei már meglehetősen komolyra sikerültek; 28 méter magas és 20 méter széles volt, és négy különböző szövetből varrták össze (esernyő selyemből, vitorlavászonból, sátorponyvából és ágybélésből). A gondola 1,40-szer 1,40-es fa szerkezetből állt, 80 cm magas korláttal. Ezt kerítés sarokoszlopokból és szárítókötélből építették.

1979. szeptember 15-én, közvetlenül azután, hogy Jenában, az utolsó szövetdarabokat is megvásároltak és összevarrták, a két család úgy döntött, hogy a kedvező időjárási okán még aznap este belevágnak a szökésbe. Ezúttal is az Oberlemnitz melletti rét, ahonnan a július 4-i sikertelen menekülési kísérletre indultak, volt az indulás helyszíne. Az út 28 percig tartott, ez alatt 18 kilométeres távolságot tettek meg. A ballon egy erdős területen landolt Naila közelében, Hof-tól nem messze. A leszállás után a nők és a gyerekek egy közeli erdőbe bújtak, míg a két férfi a környék felfedezésére indult. Nem sokkal később találkoztak egy bajor rendőrjárőrrel, aki megerősítette nekik, hogy eljutottak az NSZK-ba.

A szökésről 2018-ban egy film is készült, Ballon címmel, Michael Herbig rendezésében (IMDB), ennek előzetese itt látható:

Paul Scholz, a kapitány

A „Friedrich Wolf” séta-gőzhajó kapitánya, Paul Scholz és a főgépésze aznap este 1962. június 9-én – szokásukhoz híven – jócskán felöntöttek a garatra. A pár üveg töményet még egy üveg pezsgővel és néhány üveg sörrel csapatták szét a kabinjukban, míg a személyzet két tagja – Peter Warszewski matróz (akkor 19) és Peter Currle szakács (akkor 21) – átvette a parancsnokságot a hídon. A két elázott jómadárra rázárták a kabinajtót, és családjaikkal a fedélzeten a keletnémet Treptow-ból a nyugatnémet Kreuzberg felé vették az irányt.

A határőrhajó mellett még simán átjutottak, mivel a szállítólevelük a keletnémet Osthafenbe szólt, de ahelyett, hogy ott kikötöttek volna, nyugat felé fordultak. Ahogy átlépték a szektorhatárt, a keletnémet határőrök tüzet nyitottak a hajóra. Az Oberbaum hídról, az Osthafen-ből és a határőrhajóról is tűz alá vették a menekülők hajóját, és mintegy 150 lövést adtak le rájuk.

A „Friedrich Wolf” gőztartályát is több találat is érte, de feltartóztatni nem tudták azt. A 14 menekült – közöttük egy kisbaba is – sérülés nélkül úszta meg a golyózáport, a nyugati oldal partjához érve gyorsan elhagyták a hajót, mielőtt a keletnémet üldözőik a fedélzetre léphettek volna.

A kapitány a csetepaté zajára kikászálódott a kabinjából, és a menekülők egyikétől megkérdezte, hogy „mi folyik itt?”, mire az „Éppen megszökünk nyugatra. Ha velünk akarsz jönni, igyekezz!” választ kapta.

Vagy mert elkötelezett elvtárs volt, vagy a családja miatt, de az is lehet, hogy csak egyszerűen olyan talaj-részeg volt, hogy mozdulni sem tudott – mindenesetre a fedélzeten maradt a gépésszel együtt, aki átaludta az eseményeket. Miután visszavontatták a hajót az NDK-ba, azonnal le is tartóztatták őket. Warszewski Nyugat-Berlinben maradt, és építkezési céget gründolt, míg Currle a francia Metzben lett teherautó sofőr.

A cabrió előnyei

Az osztrák Heinz Meixner (20) Nyugat-Berlinben dolgozott, mint villanyszerelő, és szinte naponta járt át a keleti oldalra menyasszonyához, akitől a fal választotta el. Minden nap a Checkpoint Charlie-nál kelt át az Kelet-Berlinbe robogójával, és kifigyelte, hogy a 90 cm magas motor pont átfér a határsorompók alatt.

Az, hogy az NDK-ban házasodjon össze menyasszonyával, majd ott építgesse a szocializmust – ahogy azt a keletnémet hatóságok megajánlották nekik – nem illeszkedett jövőbeli terveibe, így barátnőjének a szöktetéséhez keresett egy megfelelő járművet.

A Kurfürstendamm-on, egy autókölcsönzőben meg is találta álmai autóját, egy Austin Healey Sprite-ot, melyet azonnal ki is kölcsönzött. 1963. május 5-én, szokásos keletnémet kiruccanását követően tért vissza a kocsival a nyugati oldalra, de ezúttal nem egyedül.

Anyósát a csomagtartóba pakolta (logikus, hiszen hátulról esetleg lőhettek rájuk), menyasszonyát maga mellé ültette és az autót is egy kicsit jobban „megültette”; kissé leeresztette a kerekeit. A kocsi szélvédőjét még ezt megelőzően leszerelte. Amikor az ellenőrzésnél sorra került, a kis sportautónak gázt adott, és egy gyors szlalommal kikerülte a torlaszokat és átvágott a sorompók alatt, mielőtt bárki is fegyvert ránthatott volna.

Néhány hónappal később Norbert Konrad (26) hasonló cipőben járt, mint Meixner, az ő szerelmét Helga Werner-t is túszul ejtette a fal. Konrad hallott a sportautós menekülésről, és először leellenőrizte, hogy az átkelőhelynél nem változott a helyzet, még mindig át lehet jutni a sorompók alatt, így ő is szerzett egy ugyanolyan típusú kocsit, mint az elődje (egy újságban olvasott Meixner szerencsés szökéséről), és neki is összejött a menekülés.

Amikor visszavitte a kocsit a kölcsönzőbe, derült ki, hogy ugyanazt a kocsit használta, mint Meixner. A kocsi további szökésekben már nem vehetett részt, mivel a keletnémet határőrök a sorompókat a szökések után alacsonyabbra cserélték, és függőleges vasrudakat is hegesztettek rájuk (lásd a lenti képen).

DIY (do it yourself - csináld magad) páncélozott busz

Hideg karácsony köszöntött Berlinre 1962-ben, nagyon hideg. A Potsdam és Berlin közötti Drewitz/Dreilinden átkelőnél aznap este -20 fok volt a hőmérséklet. Egyik pillanatról a másikra, reggel fél hatkor felbolydult az élet, lövések dördültek és géppuska ugatott fel a nagy kiabálás közepette, majd egy busz vágtázott át és tört át a torlaszokon és sorompókon nagy sebességgel Nyugat-Berlinbe, a szabadságba.

Hans Weidner-nek, a második világháborús veteránt a mohó NDK kifosztotta. Negersdorf-ban volt szállítmányozási cége, ami persze nem egyezett a tervgazdálkodás célkitűzéseivel, így elkommunizálták tőle azt. Egy busza maradt, amivel munkásokat szállított, de ez is csípte a helyi SED funkcionáriusok szemét, a jogosítványa bevonásával fenyegették meg, ha nem áll be a szocializmust építők buzgó csapatába és nem ajánlja fel a „köz javára” buszát.

Ez a zsarolás volt számára az utolsó csepp a pohárban, 1962 januárjában az egyik munkatársával, Jürgen Wagnerrel megbeszélték, hogy családjaikkal lelépnek ebből a fertőből. Az, hogy a busszal fognak áttörni a határon, nyilvánvaló volt számukra, csakúgy, min az, hogy az NDK-s őrök nem virágcsokrokkal fogják őket fogadni a rettegett határon. A busz felpáncélozását a tervgazdálkodás akadályozta, hiszen az NDK-ban semmit, így a páncélzathoz alkalmas acéllemezt sem lehetett kapni, de azért egy év alatt innen-onnan összeállt a vasanyag, ami az öreg 60 személyes Vomag buszt egy szörnyeteggé változtatta át.

A buszt gyakorlatilag körbepáncélozták könnyen le- és felszerelhető páncélzattal, a vezető előtt csak egy lőrésnyi helyet hagytak az oda szerelt lemezen, a kerekek védelméről is gondoskodtak és egy faltörő szerkezetet is építettek a busz elejére. Családjaikat karácsony előtt egy nappal felpakolták a buszra, ismerősöknek és a gyerekeknek azt mondták, hogy rokonlátogatóba mentek.

A határ előtt nem sokkal, az éjszaka jótékony leple alatt szerelték fel a páncélzatot egy elhagyott parkolóban – azért egy eleve felpáncélozott busz lehet, hogy feltűnést keltett volna az NDK-ban. Azért választották a Drewitz melletti átkelőt, mert ott a torlaszokat és a sorompókat egy olyan egyenes útszakaszra építették, ahol volt ideje és helye a szörnyetegnek, hogy felgyorsuljon az áttöréshez.

Az utasok hátul a buszban a padlóra kuporodtak, amikor a páncélozott busz könnyedén eltaszította maga elől a sorompókat, miközben többek között három gépfegyverrel lőttek rá a határőrök, és a nyugati oldalon is csak két kilométer túlfutással álltak meg.

„Sind wir jetzt in Freiheit?” – (kb. A szabadságba jutottunk?) volt az első kérdése a vezetőülésből kikászálódó Weidner-nek, miután a döbbent nyugatnémet határőrök odaértek.

Nem ez volt az első, és nem is az egyetlen páncélautós áttörés, 1961. november 14-én egy Opel P4 jutott át hasonló módon a Chausseestraße átkelőhelyen át Nyugat-Berlinbe, annak az oldalpáncélzatát úgy oldották meg, hogy betonnal töltötték fel az üreges karosszériaelemetek és az ajtókat.

A fenti akcióknál egy kissé egyszerűbben oldotta meg a páncélautós menekülését a 19 éves Wolfgang Engels; ő civil sofőrként dolgozott az NDK-s katonaságnál és egyszerűen elkötött egy páncélautót Kelet-Berlinben, az alkalmas pillanatban. 1963. április 17-én nem sokkal a kocsilopás után kísérelte meg az áttörést, egyszerűen nekiment az akkor még jórészt téglafalnak, a Chekpoint Charlie-tól nem messze.

Az NDK-s oldalon még simán átjutott, de a fal nyugati oldalán a kocsi felfutott az áttört fal romjaira és fennakadt. Engels több találatot is kapott a rá zúdított golyózáporba, de sikerült neki a sérülései ellenére átmásznia a romokon – átjutását néhány bátor nyugat-berlini is segítette, akik áthúzták a romokon, mielőtt a határőrök odaértek volna. Engels a nyugatnémet Düsseldorfban telepedett le. A keletnémet Stasi több tervet is szőtt vissza-rablására, de aztán letettek erről az akcióról.

Az utóbbi időszakban kicsit felhagytam a passport – bolyongó írásával. Ennek fő oka a munkám volt, de az indexről önkéntes indexre kerülésem se lendített sokat a blogomon. A látogatói szám radikálisan visszaesett – persze, ezzel számoltam, és eddig sem ez volt a fő szempont, no meg a Facebook új listázási elvei is hátrébb sorolták a blogot..

Valami olyan érzés volt, mint amikor sörözés közben mesélek egy anekdotát, aztán felnézek a poharamból, és azt látom, hogy az asztal már üres, és csak magamnak lököm a sódert, ami azért a legtöbb álmoskönyv és pszichológus szerint is gáz. Mindegy, lassan kezdek belenyugodni ebbe az új helyzetbe, újratöltöm a sörömet és egy újabb sztoriba kezdek. Jól tudok én röhögni a saját poénjaimon is, bár kívülről szemlélve tagadhatatlanul furcsa jelenség lehetek ebben a pózban, de a környezetem már megszokta tőlem az efféle húzásokat.

További bejegyzések a blogon néhány gyakori témakörben:

Hidegháború
Németország
Tech
Világjáró

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

chronik der Mauer: „Letzter Zug in die Freiheit“: Gelungene Flucht mit einem Dampfzug von Albrechtshof nach West-Berlin
Mit Volldampf in die Freiheit
Wikipedia: Durchbruch Lok 234
Bild: Wir flohen mit Volldampf in die Freiheit
archiv.preussische-allgemeine
Time: The Wall: Block That Midget
Wikipedia: Wolfgang Engels (német)
Spiegel.de: Mit dem Panzer durch den Todesstreifen
Tunnel 29 - Bernauer Str. 78 (német)
Tunnel 29 freigelegt (német)
wikipedia: Berlini kémalagút (magyar)
Operation Gold - der Spionagetunnel in Berlin Altglienicke (német)
NBC: East germans escape through tunnel (angol)
Berlini fal (Wikipedia)
Conrad Schumann (Wikipedia)
Peter Fechter (Wikipedia)

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_fekete_hattyu_a_megoldas_az_ehinsegre

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 02 Nov 2021 13:28:14 +0000

A fekete hattyú a megoldás az éhínségre

Igen, ismét Észak-Koreáról lesz szó, akik ismét megtalálták az olyan igazán kommunista megoldást az éhező népesség problémájára. De kezdjük az elején; Észak-Korea lakosságának egy jelentős része, egy 2017-ben kelt ENSZ jelentés szerint a népesség két ötöde alultáplált, vagyis nem jut hozzá az egészséges testsúly fenntartásához szükséges napi kalóriához, azaz éhezik.

Különösen nagy gondot jelent ez a gyerekek esetén, ahol ez az arány sokkal nagyobb. Az elmúlt évben az országot aszály és jelentős árvizek is sújtották, bár ezek jelentős része az elmaradott infrastruktúrára és a minden belátást nélkülöző erdőirtásokra vezethető vissza. Az ország nagy része hegyekkel tarkított, a kevés megművelhető földet pedig meglehetősen fejletlen, sok esetben középkori módszerekkel művelik.

Ráadásul az ország vezetése összerúgta a port az egyetlen olyan szomszéddal, Kínával, akiknek a segítségére eddig számíthatott, illetve akik még hajlandók voltak kereskedni az országgal, és lezárták az egyetlen vasúti határátkelőjüket Dandong felé, a híd átépítésére hivatkozva (erről a városról már itt írtam korábban).

Az ismételt határnyitás legközelebbi időpontját valamiért 2025-re tették, és ezen a döntésen valószínűleg nem a kínaiak vesztenek többet. Aztán persze a korona-vírus – minden ellenkező állítás dacára – sem hagyta érintetlenül, de azt senki nem tudja, hogy a járvány mennyire sújtotta az országot.

Van tehát egy ország, ami elvárta magát a külvilágtól, a lakosság jelentős része éhezik, és megoldást keres a helyzetére. Talán gyorsan felpörgeti a disznó- vagy/és csirketenyésztést, megpróbál akár a génmanipulációval gyorsan termő gabonákat telepíteni? Nem, ők kommunisták, ők hisznek az újszerű és megváltó megoldásokban. Fekete hattyú-telepet nyitnak az éhínség leküzdésere:

„A fekete hattyúhús finom és gyógyászati értékkel bír”. A madár ipari tenyésztése „javítja az emberek életszínvonalát” – jelentette az állami kézben lévő Koreai Központi Hírügynökség (itt).

A KCNA szerint a telephelyen több keltető található, egy, a fiatal madarak számára kialakított blokk, valamint egészségügyi ellenőrző helyiségek és egyéb, tenyésztéssel kapcsolatos berendezések.

„Az építkezés alapot teremtett az emberek életszínvonalának javításához a fekete hattyú, egy ritka díszmadár ipari tenyésztésével” - közölte az állami média. Vasárnap Dél-Hamgyong tartomány fő párttitkára, Ri Jong Namy vezette a kacsafarm fekete hattyúközpontjának megnyitó ünnepségét.

Az állami média korábban úgy nyilatkozott, hogy a fekete hattyúhús „a 21. század kivételes egészségügyi tápláléka, egyedülálló ízzel és rendkívül magas tápértékkel”.

A fenti hírt néhány nappal azután közölték, hogy észak-koreaiakat tisztviselők arra kérték a lakosságot, hogy még legalább három évre húzzák meg a nadrágszíjat, amíg az ország újra meg nem nyitja határait Kínával.

A lépés azonban komoly hatással volt az ország gazdaságára – a mindennapi áruk árai meredeken emelkedtek, mivel a kereslet jelentősen meghaladja a kínálatot.

Az észak-koreai népet sújtó jelenlegi nehézségek ellenére vezetőjük, ~~Eric Cartman~~ Kim Dzsong Un – akinek az alkatán a koplalás nem hagyott maradandó nyomokat - idén továbbra is az önellátás gondolatát szorgalmazza és bőszen indíthatja a hanyatló nyugatot fenyegető rakétákat az atomprogramja mellett.

Nekünk, magyaroknak pedig felrémlik valami halvány párhuzam a magyar naranccsal.

Bejegyzésajánló

A fekete hattyú a megoldás az éhínségre
Marbella, a gengszterparadicsom
Filmes idézetek
Hedy Lamarr: filmszínésznő és feltaláló
A Gran Paradiso kecskéi
Amszterdam
A vlagyivosztoki kitérő
A rénszarvas és a tengeralattjáró
Kémek hídja
Találkozás Leninnel

2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

kcnawatch.org: A Koreai Központi Hírügynökség híre
dailymail: North Korea pushes 'delicious' BLACK SWAN meat and claims it is 'exceptional health food' a day after warning starving citizens they will have to eat less food until 2025 when borders reopen
watson: «Köstliche» schwarze Schwäne – Nordkorea ergreift neue Massnahmen gegen Hungersnot

diktatúra, 2021, Kína, Észak-Korea, Kim Jong Un, világjáró, Dandong, kacsafarm, fekete hattyú, hattyúdal, éhinség

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_fold_legmagasabban_futo_vasutvonala

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 14 Jan 2025 11:40:57 +0000

A Föld legmagasabban futó vasútvonala

Pörgessük meg ismét a képzeletbeli földgömbünket, csukott szemmel bökjünk egy helyre, és ha az a pont történetesen nem a végtelen óceánra mutat, már indulhatunk is.

A Föld legmagasabban fekvő vasútvonala Kínában, illetve a kínai fennhatóság alá tartozó Tibetben található, a Himalája lábainál. A vonal – a Lhasa-line – 2006-ban került átadásra, és ekkor orozta el a nevezetes elsőséget a perui, 4829 méter magas Ticlio, és a bolíviai 4786 méter magasan futó Rio Mulatos-Potosí vonalak elől.

A jelenlegi rekorder legmagasabb pontja 5072 méteren található, ami innen Magyarországról, ahol a „csúcs” pár méterrel haladja csak meg az egy kilométert, különösen lenyűgöző.

Akik nincsenek hozzászokva ezekhez a magasságokhoz – azaz a serpákon kívül mindenkinek – komoly problémákat, magashegyi betegséget eredményezhet az átgondolatlan hegymászás. Ennek tünetei lehetnek a hasmenés, hányás, kimerültség, szédülés vagy ájulás. A hegymászók ilyen csúcsok hódítása előtt pár hétre alacsonyabban fekvő alaptáborokba vonulnak el akklimatizálódni, de nyilván egy vonatút előtt sátrat ütni valami magasabb helyen kissé meglepő követelmény volna.

A vonatkocsik felépítése emiatt speciális, sokkal inkább hasonlít egy repülőgép zárt és nyomásszabályozott kabinjához, mint egy fapados BZ utasteréhez. A nyomásszabályozás mellett az utastérbe oxigént is adagolnak a nagy magasságokban, ennek köszönhetően (talán) az utasoknak nem kell végighányniuk az egész utat, mint Badárnak egykoron a japán hajóútját.

A vonal legmagasabb pontjától nem messze található a Föld legmagasabban fekvő vasútállomása is, Tanggula (5068 m). Az állomáson habár van személyzet, és a vonatok is megállnak ott, a le- és felszállás nem megengedett.

Egy vonatról írok, pedig szinte minden nagyobb kínai városból el lehet jutni ezen a vonalon Lhasa-be, Pekingből például 41 óra alatt. A vonatot kifejezetten turistáknak építették, ezért a berendezése gyakorlatilag egy sokcsillagos hotelével vetekszik – már ha valaki hajlandó megfizetni ezért a (kirakatba pakolt) minőségért az emelt árat.

A vonaton három osztály között lehet választani (itt), az első osztályon (soft sleeper) egy Peking – Lhasa jegy 220 dollártól indul, a másodosztályon (hard sleeper) már csak 155 dollártól, míg a nem hálókocsis, fapados jegy (hard seat 3rd class) már 65 dollárárt is kapható.

Míg az elsőosztályú kabin négy ágyas, a másodosztályon már hat alvóhelyet zsúfoltak be egy meglehetősen kis térbe. Lehet, hogy mert öregszem, de a normál ülésen 2-3 napig utazást azért már a kínzás-kategóriába sorolnám. A beszámolók szerint (TripAdvisor) az utazás tényleg lenyűgöző, de pár dologra érdemes figyelni:

a vonaton a forró ivóvíz ingyen van, érdemes kávét és por-takarmányt magunkkal vinni, az étteremkocsiban sem a választék, sem a minőség nem túl meggyőző
a kabinok meglehetősen szűkek, európai kényelmet csak az első osztály tud biztosítani, ha nem sorsolnak össze egy (vagy több) rettenetesen horkoló / folyamatosan lármázó kínaival (lásd még: kapszulahotel).
a vonaton van ülős és guggolós wc is (zenélős nincs)
aki úgy érzi, hogy a magashegyi betegség beüthet nála, lefekvés előtt készítsen be maga mellé nejlonzacskót, ezzel jelentős éjszakai programot spórolhat magának és kabintársainak.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Atlasobscura: Tanggula Railway Station
visittibet.org: Beijing to Lhasa Train
chinatibettrain.com: Tangula Luxury Train To Tibet

világjáró, legmagasabb, utazás, vasút, 2019, Kína, Tibet, Lhasa-line, hermetikus, nyomásszabályozott, Tanggula, tech

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_fold_legrosszabb_legitarsasaga

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:31 +0000

A Föld legrosszabb légitársasága

És nem, az idén sem a Ryanair „nyerte” ezt a versenyt, és nem is a Germanwings.

A Skytrax egy 1999-ben, Angliában alapított szervezet (eredeti neve: Inflight Research Services), mely folyamatosan értékeli a légitársaságokat és a repülőtereket és évente jelentést ad ki róluk. Az értékelés 5 csillagtól 1 csillagig terjedhet, és egy csillaggal az idén csupán egyetlen légitársaságot díjaztak.

Air Koryo

„Air Koryo — To the World!“ - próbál minket, potenciális utasokat megszólítani az észak-koreai légitársaság, és az ország a maradék világgal való viszonyát ismerve már a szlogen is kissé hamisan cseng. Az országba bejutni ugyanis kissé körülményes, de általában egy meghívóval és némi utánjárással megoldható, de kijutni onnan – nos, az már nem olyan egyszerű.

Európai repülőtereken így sem nagyon bukkannak fel a társaság járatai, főleg azért, mert az EU-ból eleve ki vannak tiltva – több más, főleg afrikai légitársasággal egyetemben – komoly biztonsági problémái és elavult gépparkjuk okán (a két, viszonylag új Tu-204-esükkel azért erős megszigorítások mellett berepülhetnek).

Magyar szemmel persze könnyen elkaphat minket a nosztalgia, hogy azok az orosz gépek (Tu-134, Tu-154, Il-18), melyek felénk jószerivel csak múzeumokban (például az Aeroparkban) tekinthetők csak meg, egy letűnt kor emlékeként, ott még járatokat szolgálnak ki. Maga a légitársaság egyébként a légierőhöz tartozik, a pilótái is katonák.

Aki arrafelé vetődik, és a társasággal repül, előre számolhat az elavult gépparkkal (thja, az elszigeteltség), a rázúdított propagandaözönnel (nyilván hirdetni kell, hogy milyen jól megy az országnak, ha az ember már nem hisz a két szemének).

Node a kaja, na az veri le a legtöbb értékelőnél a biztosítékot: Catering consisted of the infamous Air Koryo 'hamburger' containing some kind of mystery meat. Egy szikkadt zsömle, melynek egyik fél-feléhez egy gyanús állagú hússzerűség tapadt, a másik feléhez meg egy elaggott salátalevél. Jó persze, van olyan undorító, mint a hülyesérós vezér Cartmen, de legalább lehet tudni, kiről mintázták ezt is, mint szinte mindent ebben az országban.

Egyébként, a kiakadást ezen a kaján nem értem, hiszen abban az Észak-Koreában, ahol éhínségek tombolnak, még ez is több a semminél (jó, ez egy idétlen párhuzam, de ezt a „párhuzamos világok” érveléstechnikát anyukámtól tanultam: egyétek meg a spenótot, hiszen Afrikában éheznek a gyerekek). Egyébként amikor Németországban repülök a Germanwings-szel – miután rendkívül bízok abban, hogy a pilóta nem egy depressziós de egocentrikus hülye – és kihozzák azt a csoffadt kis szendvicset a „priority” utasoknak, nos, abban sincs sokkal több köszönet. Zárójel bezárva.

A biztonsági tájékoztatót a légiutas-kísérő koreai nyelven nyomja le, a külföldi utasokkal nem nagyon bíbelődnek. A személyzet az út alatt kellemesen lefoglalja magát sminkeléssel meg hasonló dolgokkal, az utassal nem kell foglalkozniuk, azt úgyis leköti a jó sok propagandafilm, talán még jegyzetelnek is – mármint az utasok – belőlük, mint ahogy az a pár elaggott tányérsapkás a nagyvezér környezetében, nehogy veszendőbe menjen a köpcös akár egyetlen szava is.

Ja, és ha már őfőméltósága ismét szóba került; az utasokat köszöntő filmecskében (2:03-tól) nem felejti el a hölgy külön tolmácsolni a „bajtárs” (igen, tényleg így szerepel: „Great Leader Comrade Kim Jong Il”) üdvözletét – ez biztos jobban megóvja az utasokat a lezuhanástól, mint mondjuk a szárított és holdfénynél őrölt birkahere.

Ja, igen, Kim Jong Il egyébként már 2011 óta alulról szagolja az ibolyát, azóta az intro aktualizálására még nem kerítettek sort. De kérek mindenkit, aki arra jár, hogy ez ügyben ne reklamáljon, mert a végén még kivégeznek ezért valakit. Légvédelmi rakétával, helyi szokás szerint. Meg a reklamálót is, adott esetben.

(A társaság értékelései itt találhatók)

Kétcsillagosok

Air Italy, Italien
Bahamasair, Bahamas
Biman Bangladesh, Bangladesch
Bulgaria Air, Bulgarien
China United Airlines, China
Cubana Airlines, Kuba
Iran Air, Iran
Lion Air, Indonesien
Mahan Air, Iran
Nepal Airlines, Nepal
Onur Air, Türkei
Pegasus Airlines, Türkei
Rossiya Airlines, Russland
Ryanair, Irland
SmartWings, Tschechische Republik
Spirit Airlines, USA
Sudan Airways, Sudan
Syrianair, Syrien
Tajik Air, Tadschikistan
Turkmenistan Airlines, Turkmenistan
Ukraine Int'l Airlines, Ukraine
Yemenia, Yemen

Nos, ebben az illusztris csapatban azért már helyet szorított magának a méltán utált Ryanair is. Az USA-ból egyedüliként a Spirit Airlines-nak sikerült még ide delegálnia magát, hasonló okokból, mint az ír társaság: az eszméletlenül szűk lábterek és úgy általában pocsék kiszolgálás nem sokat dobott a társaságok megítélésén.

A Germanwings 3 csillagát – beleolvasva az értékelésekbe – nem igazán értem.

Repülőterek

A Skytrax értékeli a repülőtereket is, de ez ügyben egyetértek Douglas Adams véleményével:

Aligha lehet véletlen, hogy a földkerekség egy nyelvében sem találkozunk a következő kifejezéssel: „szép, mint egy repülőtér”.
A repülőterek rondák. Némelyikük iszonyúak ronda. Némelyikük már olyannyira ronda, hogy csak különleges erőfeszítés eredménye lehet. Ez a rondaság abból ered, hogy a repülőterek tele vannak fáradt és ideges emberekkel, akik épp most tudták meg, hogy a csomagjaik Murmanszkban értek földet (ez alól a szabály alól a murmanszki repülőtér az eddig ismert egyetlen kivétel), s az építészek a terveikben megpróbálták visszaadni ezt az érzést.
Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja

A repülőtér az a hely, ahol az ember csak kényszerűségből van jelen. Mindig, miközben a nadrágszíjamat próbálom meglazítani egy kézzel, míg a másikkal a maréknyi aprót vadászom a zsebemből a szekjuriti csekknél, nos ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy a francba, már megint elfelejtettem átpakolni a drótjaimat meg az egyéb vackaimat a hátizsákomból.

Ilyenkor a vonatok üzembe helyezéséről szoktam visszafelé jönni Düsseldorfból, és már várom, amikor a túldimenzionált csatlakozókat és kallerkulcsomat az átvilágítós monitoron megpillantva szegény szekjuritis hölgy menetrend szerint elsápad, és odainti a főnökét. Aztán a főnök egy potenciális terroristát megillető kitüntetett figyelmével elhalmoz, és egy darabig mindig eltart, mire kimagyarázom a rettentően gyanús alkatrészeket.

Aztán persze abban bízok a terminálban, hogy a Germanwings már javított a pilótakiválasztási metódusain. Nem szeretem a repülőtereket.

Ja, és hogy ennek az írásnak mi a tanulsága? Nos, többek között, az sincs neki.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

travelbook.de: Fluglinien-Ranking
Skytrax

2015, Észak-Korea, Air-Koryo, Tu-204, Tu-134,, Tu-154,, Il-18, nagyvezér, repülőgép, légitársaság, értékelés, pocsék, Kim Jong Il, Ryanair, Skytrax, világjáró, összehasonlítás, repülés, utazás

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_giesseni_feluljaro

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 14 Jan 2025 11:43:13 +0000

A giesseni elefánt-klotyó

A világ legrövidebb könyvei között emlegetik a „Német humor ezer évé”-t, közrezárva az „Emberbarát rendszergazdák névsora” és a „A magyar helyesírás örökérvényű szabályai” (igen vékony) kötetei között.

Pedig.. na jó, persze, a poroszos keményvonalasság kissé nehezen hozható közös nevezőre a vicces lazasággal, de remélem, a mai rövid történet azért egy kicsit árnyalni fogja ezt a közhiedelmet.

Az ötvenes-hatvanas évek építészete, főleg a „kockaformákat kiöntjük betonnal és az majd jó lesz” irányzat nem csak hazánkban végzett esztétikai szőnyegbombázást a városokon, ez a világ minden tájára, az egykori Nyugat-Németországra is jellemző volt. A motorizáció, az autótulajdonosok tömegei teret követeltek kedvenceiknek mindenütt, a soksávos autóutak a városokban is maguk alá gyűrtek mindent, hangulatos belvárosokat és bármit, ami az útjukba akadt.

A városok vezetése szinte mindenütt a közlekedés összes egyéb módozatát az autós forgalom alá rendelte. A gyalogosokat is száműzték sötét aluljárókba és lelketlen és megközelíthetetlen felüljárókra, melyeket – mint már említettem – szintén betonból öntöttek ki.

Nem mentesült ez alól a rettenetes trend alól a nyugatnémet, Frankfurthoz közeli kisváros, Giessen sem. Itt egy olyan ormótlan, három jókora lyukkal tarkított felüljáróval sikerült megajándékozniuk a helyi lakókat, ami mondjuk az akkori budapesti Marx vagy Élmunkás téren is, a legkisebb passzítás nélkül is megállta volna a helyét – ocsmányságában.

A helyiek már megépülte idején – 1968-ban – keresztelték el a művet „Elefantenklo”-nak, vagyis elefántretyónak, a lyukak után, ugye, ha ez még esetleg nem állt volna össze egy képpé a kedves olvasóban.

Mitagadás, az egész túlméretezett szerkezet megszolgálta a helyiek megvetését, és legalább annyira utálták, mint a párizsiak az ideiglenesnek szánt és az 1889-es világkiállításra összegründolt tornyukat. Hasonlóság még a két történetben, hogy idővel mindkét város lakói megbékéltek a rájuk tukmált építményekkel, a párizsiak az ideiglenes tornyot véglegesítették és a legnagyobb példányszámban giccses műanyag vacakokba öntött látványossággá tették.

A giesseniek persze ennyit azért nem tudtak kihozni a művükből, és a japán turisták is kevésbé törik magukat, hogy az egyhetes európai programjukba is bezsúfolhassák az Elefántklót.

Viszont idővel, amikor már a városvezetés is belátta, hogy az általuk gründolt műtárgy egy esztétikai mélyrepülés, teljesen felesleges volt megépíteni, és a lebontása is felvetődött, a helyiek ez ellen szavaztak. Egyrészt mert megszokták már, hogy a városuk közepén egy budi pöffeszkedik, másrészt a bontás is sokba került volna.

2013-ban helyi üzletemberek egy csoportja úgy döntött, hogy abból kell látványosságot faragni, ami már adott. Úgy vélték, a helyi altesti humor még fokozható, így a felüljárót felütötték még egy látványos szökőkúttal, vagy talán inkább zuhannyal. Igen, valóban, jól gondolja a kedves olvasó, a szimbolikus cél a hely modernizálása volt, vízöblítéssel.

Egyébként az „Elefantenklo”, mint kifejezés eközben szélesebb körben is teret nyert, ezzel jellemzik azt a rendkívül fantáziadús megoldáshalmazt, amikor kreatív építészek egy kör alakú bevágással próbálják oldani unalmas síkbetonfelületeik sivárságát.

Ilyen épület például, ahol az „Elefantenklo”, mint építészeti megoldás fellelhető, a 2001-ben épült berlini Kancellária épülete, amit a fenti kifejezésen kívül még a „Kohllosseum”, „Waschmaschine” (mosógép), „Bundeswaschmaschine” (szövetségi mosógép) vagy „Kanzlerwaschmaschine” (kancellári mosógép) nevekkel illet a köznyelv - de ez már egy másik történet.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Elefantenklo (Gießen)
Atlasobscura: Elefantenklo

humor, beton, építészet, 2016, WC, Németország, Giessen, Elefantenklo, mosógép, világjáró

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_gran_paradiso_kecskei

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:32 +0000

A Gran Paradiso kecskéi

Apám-helyett-apám Árpi mondogatta mindig, hogy a kecske az egy ocsmány állat, mert mindent, de tényleg mindent felzabál, amit elér, és sajnos mindet, de tényleg mindent elér. Meg azt is mondta, de ezt már csak a teljesség kedvéért írom ide, hogy a birkanyájba mindig kell egy kecske, mert ő a professzor a sok birka között.

Egyébként ez nem tudom, hogy jön ide, csak úgy eszembe jutott, a képeket nézegetve, és azon töprengve, hogy vajon hány embert érdekelhetnek még ezek a gyagya állatok – rajtam kívül.

Gran Paradiso Park

A 19. század elején az alpesi kőszáli kecskék létszáma az intenzív vadászat okán drámaian lecsökkent. Vadászták őket sportból (soha nem tudtam megérteni, hogy az ilyen, értelmetlen gyilkolászást miért kell „sport”-nak nevezni), és azért, mert úgy vélték akkoriban, hogy a kecskék egy kis kereszt alakú csontja megvédi őket az erőszakos haláltól. (Ezeknek az embereknek az utódai ma minden bizonnyal éjszaka, a tévé előtt kuporogva a távgyógyítókat hívogatják emelt díjjal.)

Mindenesetre 1856-ban a területet Gran Paradiso Park néven védetté nyilvánították, megóvva így az állatokat a kipusztítástól – akkor már csak nagyjából 60 példány élte túl a talizmán-fetisisztákat. Ez volt Olaszország első nemzeti parkja, mely egyébként Piemont és Aosta-völgy régiók határán található, a francia határ mentén, az Alpokban. A határ túloldalán, Franciaországban terül el a Vanoise Nemzeti Park, és így, mivel a két park összeér, ez Európa legnagyobb kiterjedésű védett területe. A park területén többek között 57 gleccser is található, és néhány duzzasztógát:

A kecskék létszáma a történelem zivataraiban is meg-megbillent, a mélypont a 2.világháborút követően a 419 példány volt, de ez a szám a védettségüknek köszönhetően mára nagyjából 4000-re emelkedett.

Nyáron rendszerint az emberek számára elérhetetlen meredek, szakadékos hegyoldalakon tartózkodik. Legtöbbször a hegy árnyékos oldalát választja. Télen mélyebbre szoktak leereszkedni. A nőstények és a gidák minden évszakban alacsonyabb övben élnek, mint a bakok, amelyek annyira vonzódnak a nagy magassághoz, hogy csak a táplálék hiánya és a legnagyobb hideg kényszerítik őket a mélyebbre való leereszkedésre. A nyári hőséget a kőszáli kecske sokkal kevésbé tűri, mint a kemény téli hideget, amellyel szemben szinte érzéketlen. A 6 éven felüli bakok a hegység legmagasabb helyeit foglalják el és mindjobban elkülönülnek fajtársaiktól. Végül a legszigorúbb hideggel szemben is annyira érzéketlenné válnak, hogy egészen fenn a magasban gyakran szembefordulnak a viharral, szoborként állva a kiugró sziklákon. Wikipedia: Alpesi kőszáli kecske

Ha úgy gondoljuk, hogy a parkba ellátogatva esélyünk sincs pár fényképet kattintani ezekről a jószágokról, részben akár igazunk is lehet. Nyáron ugyanis felszívódnak a hegyek közé, télen meg kinek van kedve a dermesztő hidegben és hóban kecskék után kujtorogni?

Nos, szerencsére van ezeknek az állatoknak is egy gyengéjük: a só (mert a vén kecske is..). Sót nem sok helyen találnak, pedig nagyon szeretik. Nézzük meg alaposabban az előbbi völgyzáró gát fotóját:

Aztán még közelebbről:

Lebuktak. A gát réseiben a só (meg még néhány egyéb, számukra csemege ásvány) kivirágzik, és ez nagyon bejön a kecskéknek. Annyira, hogy a buzgón fényképező turistáktól sem riadnak meg.

Egyetlen más kérődző sem vált alkalmassá annyira a legmeredekebb hegyek megmászására, mint a kőszáli kecskék általában és különösen az alpesi kőszáli kecske bakja. Ez a bak gyorsan, kitartóan és csodálatraméltó ügyességgel mászik és hihetetlen biztonsággal és gyorsasággal kúszik fel olyan sziklafalon is, amelyen semmilyen más emlősállat nem tud megkapaszkodni. A sziklafal legapróbb egyenetlensége, amelyet emberi szem közelről is alig vesz észre, elegendő neki, hogy arra biztonsággal rálépjen. Egy sziklahasadék vagy egy kis lyuk számára szinte lépcsőfokként szolgál. Patáját ezekben a résekben olyan biztosan és szilárdan helyezi el, hogy a legkisebb helyen is fenn tudja magát tartani. Ilyenkor annyira szét tudja feszíteni csülkeit, hogy talpfelületét az eredeti háromszorosára növeli. Ugróképessége rendkívüli. Míg az ugyanezen a sziklás terepen közlekedő zergéknek ide-oda kell ugrálniuk, hogy az egyensúlyukat megtartsák, a kőszáli kecske egyenes vonalban tud haladni.
Wikipedia: Alpesi kőszáli kecske

Tehát nem kell őket nagyon félteni, hogy lepotyognak onnan, arról a meredek gátfalról, aminek láttán minket (engem legalábbis) jórészt csak a tériszony kerülget.

google.maps

A kecskés gát a maps-on:

UI

És* ha már a „furcsa” szokásokat felvevő állatoknál tartunk, az ázó makákók megvoltak már?

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Alpesi kőszáli kecske (magyar)
Wikipedia: Gran Paradiso National Park (angol)
viralnova.com: What An Amazing Dam. Wait… What’s That? Are Those…? No Way!
unofficialnetworks.com: Amazing Herd of Goats Are Now Climbing Around a Near Vertical Dam Wall In Northern Italy
dailymail.co.uk: The death-defying goats that don't give a dam! Animals scale Italian lake's near-vertical barrier to lick stones for their minerals

2014, Olaszország, Gran Paradiso Park, kecske, tériszony, bizarr, só, világjáró, park, nemzeti park, gát, víztározó

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_honecker_bunker

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:32 +0000

A Honecker-bunker

Minden irányba erdő övezi a tisztást az alacsony domb tetején. Keskeny csapás vezet a rövid sétaútra fekvő kis tavacskáig, a Bogensee-ig, a nem túl távoli faluból, Prendenből még a harangozás is elhallatszik idáig. Igazán idilli kirándulóhely ez alig 30 kilométerre Berlintől.

Igazi turistaparadicsom, ahol 1990 előtt bárkit, aki erre tévedt volna, szinte biztos, hogy lelőttek volna. Kicsit talán értelmetlen is lehetett volna ez felhajtás, ha nem tudnánk, mi lapul a talpunk alatt jó pár méterrel.

Bunker Komplex 5000

1973-ban Erich Honecker volt az NSZEP központi bizottságának főtitkára és az NDK államtanácsának elnöke, amikor a döntés született az atomcsapás-biztos ultramodern bunker megépítéséről. A létesítményt a legnagyobb körültekintéssel, komoly konspirációktól övezve építették meg 1978 és 1983 között.

Az építkezés során 84 ezer tonna betont használtak fel a hatalmas, majdnem százezer köbméteres létesítményhez, mely az NDK-s MSZMP, azaz a SED vezetőségén kívül mintegy 400 embernek nyújtott volna biztos menedéket egy nukleáris havária esetén legfeljebb két héten keresztül.

csak az a szép zöld fű - ~~az fog hiányozni nekem~~ az jelöli középen a bunkert

A létesítményt hivatalosan „Bunker Komplex 5000” igen fantáziadús névre keresztelték, ebben természetesen benne voltak a közvetlenül nem a bunkerhez tartozó létesítmények is. A bunkert magát vagy a 17/5001-es számsorral, vagy a „Perle” (gyöngy), illetve néha a „Filigran” (apró, filigrán) nevekkel illették. 1983-tól a Fal leomlásáig ez volt az NDK Védelmi Minisztériumának a vezetési vészközpontja („Ausweichführungsstelle”; AfüSt).

A létesítmény nagyjából 70-szer 50 méteres alapterületű, három emelet mélyen nyúlik be a föld alá, falazatának a vastagsága helyenként a 3 métert is meghaladja.

A bunker legfelső szintje homokkal feltöltött betonkazettákból állt, ami a konvencionális rakétatámadások elhárítását szolgálta. A bunker fölötti vastag földréteget átütő rakéták a tervezők szándéka szerint itt robbantak volna fel, és a robbanás erejét nyelte volna el a széles tér és a homokréteg. Kérdés persze, hogy a tervezők ebbéli szándékáról tudtak-e a bombák, de ez a kérdés itt, a Honecker-bunkernél már nem fog válaszra lelni.

Az atomvillanást követően

Nukleáris csapást követően a bunkerben szigorú beléptetési szabályok léptek érvénybe. Csak a legfontosabb használati tárgyakat és dokumentumokat vihette csak be mindenki magával, minden mást – beleértve a személyes ruházatot is – a külső tárolókban kellett hátrahagyni, és az elülső kémiai zuhanyzókba csak így, meztelenül lehetett belépni. Mérésekkel és vizsgálatokkal győződött meg a biztonsági személyzet, hogy a belépőnek sikerült a sugárzástól (legalábbis külsőleg) megszabadulnia (aka dekontamináció).

Csak ezek után lehetett a két kis köztes kamrába, majd a zsilipeken keresztül a bunkerbe belépni. A létesítményben a zsilipeken belül a légkörinél magasabb nyomás uralkodott, hogy a falazat vagy a bejáratok sérülése esetén a kinti nukleáris és/vagy mérgező levegő ne juthasson be.

A bunker egy közvetlen atombomba találatot persze nem vészelt volna át – nem is tudom, van-e olyan létesítmény, ami erre képes – de egy közeli, háromnegyed kilométerre bekövetkező detonációt már igen.

Az egész építmény úgy lett kialakítva, hogy a vastag betonkockán belül a belső szerkezet konténerekre tagozódott, és ezek mindegyike olyan rugószerkezeten függött, ami a detonációt követő lökéshullámot képes lett volna elnyelni a szerkezet komolyabb sérülése nélkül. Ugyanezen – vagy legalábbis hasonló elven – építik Tokió és persze egész Japán új épületeit, hogy azok képesek legyenek ellenállni a földrengések keltette hasonló lökéshullámoknak.

A létesítménnyel szembeni kihívásokat 3 kategóriába, 3 módba sorolták; a „Betriebsweise 1-3” -ba.

Betriebsweise 1

A bunker normál „békebeli” üzemmódja volt az 1-es. A kommunikációs központokat, ellátási rendszert, a filtereket és a villamos vészgenerátorokat, illetve a teljes létesítményt uraló túlnyomást ekkor is üzemeltették / fenntartották. A belső ajtókat zárva tartották; ennek legfőbb oka az volt, hogy a „mezei” személyzet a létesítménynek csak egy kisebb, rá tartozó részét ismerhette. A bunker megközelítésekor is tekergős „erdei túrákat” szerveztek az ott dolgozó munkásoknak, no persze nem a „jó levegő fitté tesz” mozgalom célkitűzéseit követve tették mindezt a létesítmény örökké éber őrzői.

Betriebsweise 2

Válsághelyzet esetén ez a rezsim lépett volna életbe. A levegőt, villanyt és vizet továbbra is külső forrásokból biztosították volna, de felkészültek a belső ellátásra. Csak a kijelölt személyzet léphetett be a létesítménybe, az őrszolgálatot megerősítették volna, a nyílt tűzparancs – csakúgy, mint a Falnál – továbbra is érvényben maradt.

Betriebsweise 3

A harmadik, legmagasabb riasztási fokozat értelemszerűen vészhelyzet esetén lépett volna érvénybe. A villamosellátást a belső dízelgenerátorok biztosították volna, a vízellátást a hatalmas belső tartályokból oldották volna meg. Egyedül a levegőt nem lehetett volna egy ekkora építménynél és ilyen nagy létszámnál a külvilág kizárásával megoldani, így az továbbra is kívülről, sokkörös szűrőrendszeren keresztül érkezett volna.

Arra az esetre is felkészültek, ha a felszínen a közeli nukleáris csapás következményeként „felforrt” volna a levegő. A külső levegőt 2,7 kilométeres acélcsőhálózaton keresztül engedték volna csak be a bunkerbe, így az 1200°C fokos külső levegő hőmérséklet sem lehetetlenítette volna el a belső túlélést. Mindenesetre maximum 36 órán keresztül ezt a külső légellátást is belső cirkulációra kapcsolhatták volna.

100 évig állni fog

A felhasznált technológia nagy része a keleti blokkban nem volt elérhető, ezért a létesítmény berendezéseinek túlnyomó részét nyugatról, az akkori NSZK-ból szerezték be. A létesítmény kommunikációs központjából rádió és tv-közleményeket lehetett volna kiadni a lakosságnak, illetve az folyamatos kapcsolatot biztosított a Varsói szerződés többi államával. A Szovjetunióval a kapcsolattartás az NDK-s KGB-összekötőtiszten keresztül történt, ezt a posztot Vlagyimir Putyin ezredes töltötte be akkor.

Habár Honecker egy 1989. januári beszédében még kijelentette, hogy a Fal még ötven vagy száz évig állni fog, ha az okok addig még fennállnak majd – „Die Mauer wird in 50 und auch in 100 Jahren noch bestehen bleiben, wenn die dazu vorhandenen Gründe nicht beseitigt werden.“ Nos, az okok nem álltak fenn addig, csak az év végéig, és onnantól a Fal NDK-stól, Honecker-estől és bunkerestől együtt okafogyottá vált, az egész összemókolt rendszer recsegve – ropogva omlott össze.

Bukott az egész keleti blokk szinte összes szocialista rendszere, a nagy csapat; Kádár János, Wojciech Jaruzelski, Todor Zsivkov, Erich Honecker és Gustav Husak is a hatalma feladására kényszerült, és ezzel még mindig jobban jártak, mint mondjuk Nicolae Ceausescu.

Honecker érezte is a vesztét, gyorsan tiplizett Chilébe, hogy megússza a felelősségre vonást. Nem sokkal később, 1994-ben májrákban meghalt, kedvenc bunkere is jórészt hasonló sorsra jutott.

A bukás

A létesítményt a német hadsereg, a Bundeswehr kapta meg, de nem lelkesedtek az „ajándékért”, túl sok mindent nem tudtak vele kezdeni. Fenntartása túl sokba került volna, ezért a leépítése mellett döntöttek, ami abból állt, hogy a mozdítható berendezéseit leszerelték és elszállították, a többi részét meg otthagyták az enyészetnek.

Igaz, a létesítménynek a fő bejáratait befalazták – de mivel ezúttal nem vigyázták azt a mindenre mozgásra kérdés nélkül tüzelő buzgó katonák, – a falat több helyen is áttörték. Titkos túrákon térképezték fel a létesítményt sztalkerek, és a helyiek is innen elégítették ki kábel és páncélajtó igényeiket.

2003-ban a német állam és a bunkereket fenntartó Association of Berlin Bunker Network (BBN) együttműködési megállapodást írtak elő, melynek keretében a szervezet felmérte és dokumentálta a Honecker-bunkert és úgy tervezték, hogy múzeumként nyitják azt meg a nagyközönség előtt. Ebből aztán semmi nem lett, mert a bunker fenntartási költségeit a szervezet nem (sem) tudta előteremteni, így a létesítményt 2008 végén ismét lezárták, illetve hát lebetonozták a látogatók elől. Ezúttal vastagabb betonréteggel.

Ez a betonozósdi komoly párhuzatot mutat a Poligon hagyatékkezelésével. Az eszméletlen pénz, amit ebbe a beruházásba beleölt az egykori NDK-s kormányzat, így semmivé foszlott, pedig ezt a pénzt akár értelmes célokra is fordíthatták volna.

Olyan országokban, ahol elmaradt a számonkérés és elszámoltatás, máig megmaradt ez a hagyomány, hogy teljesen fölösleges látszatlétesítményekbe öljenek pénzeket értelmes célok teljesítése helyett.

Hagyománytiszteletből.

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a A szovjet imperium romjain tag alatt talál:

A 23. emelet rejtélye	2025/07/20 08:26
A Honecker-bunker	2025/07/20 08:26
A kommunista UFO	2025/07/20 08:26
A Poligon	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete	2025/07/20 08:26
Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok	2025/07/20 08:26
Az NDK utolsó halálraítéltje	2025/07/20 08:26
Csernobil és Putyin katonái	2025/07/20 08:26
Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat	2025/07/20 08:26
Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?	2025/07/20 08:26
Majak	2025/07/20 08:26
Probstzella – végállomás	2025/07/20 08:26
Projekt 506	2025/07/20 08:26
Sztálin elfeledett vasútja	2025/07/20 08:26
Teufelsberg FSB	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

bunker5001.com
ddr-bunker.de: Spezielle Bereiche der DDR - Vergangenheit
spiegel.de: Schatzsuche in Honeckers Bunker
spiegel.de: Im Bauch des Kalten Krieges
planet-wissen.de: Deutsche Bunkeranlagen
geschichtsspuren.de: Objekt 17/5001 - der Honecker-Bunker bei Prenden

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_jennifer_projekt

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:33 +0000

A Jennifer projekt

1973-ben hatalmas bejelentést tett az idősödő, de ennek ellenére továbbra is rendkívül sokoldalú iparmágnás, Howard Hughes. Egy új vállalkozást alapított, mely a tengermélyi mangángolyó telepek kitermelését tűzte ki célul. Helyenként, az óceán mélyén hatalmas telepekben fellelhető tenyérnyi-dinnyényi golyók koncentrikus vas és mangán-hidroxid rétegekből állnak.

Az abban az időszakban feltárt telepek hatalmas anyagi haszonnal kecsegtettek, melyből Hughes nem akar kimaradni, így egy speciális hajót építetett, mely az USNS Hughes Glomar Explorer nevet kapta.

A K–129 utolsó küldetése

A dízel-elektromos hajtású K–129-es az amúrmenti Komszomolszkban bocsátották vízre 1959 decemberében, és 1967-ben alakították át Vlagyivosztokban egy Golf-II (Projekt 629A) besorolású tengeralattjáróvá. Egyike hajója lett a hattagú 629-es kódjelű ballisztikus rakétahordozó-flottának. 1968 februárjában a hajó 83 tengerésszel a fedélzetén harmadik 70 napos őrjáratába kezdett, melyet teljes rádiócsendben kellett végeznie.

A szovjet irányítás kamcsatkai központjában így csak március közepén kezdtek aggódni, amikor a hajó két, egymást követő rádiós bejelentkezését is elmulasztotta. Először a teljes flotta közvetítésével felszólították, hogy szakítsa meg a rádiócsendet, és jelentkezzen be. Miután ez a próbálkozás sikertelen maradt, nagyszabású keresési műveletet indítottak az eltűntnek nyilvánított hajó után.

Ez a szokatlan élénk aktivitás felkeltette az amerikai haditengerészet érdeklődését is. Felkérték a NAVFAC-okat (U.S. SOSUS Naval Facilities), hogy elemezzék visszamenőleg a tengermélyi hidrofonhálózatuk, a SOSUS jelzéseit. A hatóságok már korábban is nyomon követték a tengeralattjárók tevékenységét, így beazonosították, hogy 1968. március 8-án a hajó fedélzetén nagy erejű robbanás történt. Háromszögeléssel viszonylag pontosan behatároltak egy nagyjából ezer négyzetkilométeres területet, mint a tengeralattjáró utolsó tartózkodási helyét. A szovjetek pár hónap elteltével eredménytelensége okán lefújták a keresési akciót, „eltűnt”-ként könyvelték el a K–129-est.

A laposhal küldetése

Nem így az amerikaiak. A tengeralattjáró nukleáris robbanófejjel ellátott ballisztikus rakétái és torpedói, kódkönyvei és egyéb, szovjet haditechnikai fejlesztések is a tengersírba merültek a hajóval együtt, és ez komoly zsákmánynak ígérkezett a hidegháború közepén, ami minden pénzt megért az amerikai kormányzatnak. A tengerészet először az USS Halibut tengeralattjárót és az USNS Mizar kutatóhajót bízta meg a roncs felkutatásával.

A Halibut (magyarul laposhal) egy speciálisan átalakított, furcsa kinézetű tengeralattjáró volt, melyet mélytengeri kamerákkal és keszonnal is felszereltek; alapvetően a szovjet tenger alatti kábelek „megcsapolása” volt a feladata, de mentési és feltárási műveletekhez is tökéletesen megfelelt.

A kereső-expedíciót 1968. június 15-én siker koronázta; Oahu-tól nem messze megtalálták a hajó roncsait 3900 méter mélységben, a Hawaii szigetcsoporttól nem messze. 1969 januárjában az új amerikai elnököt, Richard Nixon-t a nemzetbiztonsági tanácsadó Herry Kissinger tájékoztatja a kialakult helyzetről.

Nixon az ügyet a tengerészeti hírszerzéstől a CIA hatáskörébe helyezi át és megoldási javaslatokat várt a kémszervezettől. Az egész ügy nagyon kényes volt az amerikai kormányzat számára, mivel a hajó nemzetközi vizeken süllyedt el. Először is vártak hat évet, hogy a kedélyek lenyugodjanak.

Azorian projekt

Nyilván nem lett volna túl jó ötlet, hogy a hidegháború kellős közepén a CIA vagy bármely más amerikai hárombetűs kormányügynökség saját néven futtatott volna „mentőprogramot” a tengeralattjáró kiemelésére, így erre a célra egy civil szervezetet, illetve hát a kor „vasemberét” és szupersztárját, Howard Hughes-t bízták meg az igencsak kényes feladattal. A felvételek egyértelműen arról árulkodtak, hogy a K–129 fedélzetén voltak nukleáris torpedók, sőt, egyes feltételezések szerint az egyik ilyen kilövése idézhette elő a balesetet.

A rendkívül különc Hughes meglehetősen szoros kapcsolatokat ápolt a kormányzattal; komoly adományokkal járult hozzá Nixon megválasztásához, és a világszerte jelen levő reklámcége, a Mullen & Co. gyakorlatilag a CIA fedőcége volt (és a Watergate botrányba bele is bukott).

A projekt élére John Parangosky ügynököt jelölték ki, aki korábban az U–2 fejlesztésében és üzemeltetésében vett részt (majd később a Corona-projektben folytatta munkásságát). Először egy távirányítású speciális tengeralattjáróban gondolkodtak, de a kor technikai színvonala ezt a megoldást nem tette lehetővé, így egy kiemelőhajó mellett döntöttek.

Igen, itt térhetünk vissza a bejegyzés elején megemlített USNS Hughes Glomar Explorer-hez. Egyébként ez valóban mélytengeri kutatóhajó volt, mint ahogy azt állították róla, de nem mangán, hanem a K–129 feltárására lett tervezve. A mai árakra átszámítva 1,7 milliárd dollárból fejlesztett hajó egy speciálisan, a kiemelés céljára kifejlesztett szerkezet köré épült, ami egy megfogókarokkal egybeépített keret volt. Ezt a tengeralattjáróra kellett ereszteni, majd a megfogókarokkal rögzített roncsot a hajó belső dokkjába beemelni.

A kiemelési kísérletet 1974. június 7-én kezdték meg a baleset helyszínen. Magáról a műveletről, és annak sikerességéről nem túl sok forrás maradt fent, de szinte biztos, hogy a kiemelési művelet nem volt igazán sikeres; a kiemelt roncs ugyanis valószínűleg nehezebb volt, mint az gondolták (vagy az emelőszerkezetet méretezték alul), így az emelés harmadánál, augusztus 12-én a megfogókarok egy része eltörött és a tengeralattjáró mintegy kétharmad része visszahullott a tengerfenékre.

A maradék (elülső-) harmadot sikerült kiemelniük, és ott találtak torpedókat és kódkönyveket is – állítólag. A projektről egy CIA jelentés maradt fenn (itt található), de ebben a kisatírozott részek száma majdnem meghaladja a bennhagyottakét, és magáról a kiemelésről, illetve annak az eredményeiről túl sok információt nem tartalmaz. Ellenben beszámol arról, hogy a szovjetek igen gyorsan megneszelték a misszió valódi célját, és jelenlétükkel folyamatosan demonstráltak is – de érdekes módon a kiemelésbe nem avatkoztak be.

Nyilván egy ekkora projektet otthon sem tudott a CIA a szőnyeg alá söpörni, így először 1974-ben a New York Times fog szagot, de őket a kormány még elhallgattatja. Nem így jár a Los Angeles Times, mely 1975. február 7-én lehozza a sztorit, illetve hát annak egy részét, és ráadásul egy félreértést követően az Azorian projektet sikerül nekik Jennifer projekt-ként tálalni az olvasók felé. A CIA a megjelenést követően sem megerősíteni sem cáfolni nem volt hajlandó a kiemelés tényét.

A Glomar Explorert az akciót követően egy ideig parkoltatták, majd olajkutató hajónak építették át. 2015-ig így olajat kutattak vele, GSF Explorer néven, majd a kínai Zhoushan hajóbontó telepén érte utol a végzete 2015. június 5-én – úgy, hogy eredeti (fedő) céljának megfelelően mangánt soha nem is kutatott. Pedig.

A mélytengeri bányászat az erre alkalmazható technológia felfutásával párhuzamosan napjainkban is nagyon gyorsan fejlődik. Nem kizárt, hogy a Glomar Explorer fejlesztései is hozzásegítettek ehhez a napjainkban zajló technológiai forradalomhoz.

Az ezzel foglalkozó cégek víz alatti bányagépeket és túldimenzionált porszívókat küldenek a tengerfenékre, többek között a bejegyzés elején említett mangángolyó telepek kitermelésére. Lehet, hogy ha a Glomar Explorert eredeti fedőcéljának megfelelően indították volna küldetésére, mindenki jobban járt volna.

Lehet.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

reddit: this time we are looking at the unusual loss of Soviet Sub K-129 in 1968
Wikipedia: K-129
Wikipedia: Glomar Explorer
thevintagenews.com:Project Azorian: Howard Hughes’ secret mission, which involved the CIA and a missing Soviet submarine off the coast of Hawaii
lemil.blog: Vendégposzt - A "Jennifer" művelet
beszelo.c3: AZ ELFELEJTETT JENNIFER-AKCIÓ
thecommunityforum.life: The History of the 'Glomar Explorer'

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_kaktusz-kupola

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:33 +0000

A Kaktusz-kupola

Pedig az UFO-k itt élnek köztünk, és a lapos Föld szegélyén, egy elhagyatott sziget még elhagyatottabb sarkában bázist létesítettek, amit a NASA, meg a világ összes kormánya megpróbál eltitkolni előlünk, de most lebuktak!!!

Ok, irónia kikapcsolva, meg a blog műfaját sem kívánom „megreformálni”, de mégis, mi lehet ez a titokzatos, szabályos kör alapterületű betonlétesítmény a Runit-sziget sarkában?

Ráadásul ~~ha gépen fölébe szállunk~~ google.maps-en megtaláljuk, ~~térkép e táj,~~ az sem nyújt túl sok segítséget. A létesítmény innen nézve is hatalmas, de teljesen elhagyatott, mint az egész Enewetak Atoll.

Ez azért már több mint gyanús, hogy a Marshall szigetektől egy ugrásnyira található tengeri paradicsom ilyen kihalt, mármint-hogy „embermentes” képet nyújtson. Nagyon árulkodó jel, hogy a betonkolosszust a google „katonai támaszpont” címkével illeti, és hasonló méretű, kör alakú bemélyedések sűrűn csipkézik az atoll partvonalát, illetve az azt övező tenger mélyét.

Igen, ismét az egyik atomnagyhatalom, konkrétan az USA rejtőzik a kép hátterében, ők nevezték ki az atollt, még az 50-es években az atomtesztjeik egyik helyszínévé. Hasonlóan, ahogy a szovjetek rátették a kezüket a Poligonra, az amerikaiak sem sokat tötymörögtek holmi ökológiai tanulmányokkal, környezetvédelemmel, meg ilyenekkel, egyszerűen itt robbantgattak (jó távol az otthontól) és kész. Na jó, annyival azért beljebb voltak, mint a szovjetek, hogy a lakosságot legalább evakuálták, és ráadásul még a robbantások előtt.

E jól bejáratott hagyományokat Trump jelenleg is hűen követi a környezetvédelem tárgyában, de ez itt a passport.blog, itt nem politizálok, meg ez a mellékszál nagyon messzire vezetne. Térjünk vissza az ötvenes évekhez!

Az USA 1942 és 1992 között összesen 1054 nukleáris fegyvertesztet hajtott végre – hivatalosan. 1958-ban az csendes-óceáni térségben a 35 robbantásból álló sorozatnak, melynek fedőneve a „tengerészek kétszersültje” volt. Oké, ez a fedőnév így magyarul elég hülyén hangzik, maradjunk meg inkább az angol (amerikai) eredetinél: Operation Hardtack 1, prior.

Ebben a tesztsorozatban robbantották fel „Ivy Mike”-ot is, az első hidrogénbombát, mely 500-szor volt nagyobb hatóerejű volt, mint a hirosimai kisfiú. Ez a bomba a robbantás helyszínét, az Elugelab-szigetet teljes egészében eltüntette – elpárologtatta a térképről.

A tesztsorozatról bővebben itt olvashat angolul, engem ebből a sorozatból csak egy teszt érdekelt:

A kaktusz-teszt

1958. május 5-én hajtották végre a „Cactus” tesztet, ott ahol ma a dóm áll. A 18 kilotonnás töltetet a felszínen robbantották fel, reggel negyed hétkor. A robbanás felhője tíz perc alatt elérte a 19.000 lábat (5,8 km). A sugárzás maximális értéke 440 R (kb. 4.1 Sievert) volt, 3 órával a robbanás után.

A robbanás következtében egy 110 méter széles és 30 méter mély, erősen radioaktív kráter maradt hátra. A kísérletsorozat lezárultával az amerikaiak hátrahagyták a borzalmas sugárzóanyag-mennyiséggel terhelt atollt, mint eb a Szaharát.

A kaktusz-teszt után

A helyi lakosság a 70-es években elkezdett visszaszivárogni a szigetekre, az amerikai kormányzat pedig ezt követően határozott úgy, hogy ideje volna mentesíteni a szigetcsoportot. 1979-ben kezdte meg a hadsereg egy speciális egysége a szennyezett talajt és törmeléket összegyűjteni a helyszínen, majd ezt az anyagot cementtel keverve lerakodták az akkor még üresen tátongó Kaktusz-kráterbe.

A mentesítés befejeztével az összesen 85 ezer köbméter, 25 méter vastag betontölteléket egy betonpanelekből összeállott 46 cm vastag betonkupolával fedték le. A hatóságok 1980 óta hivatalosan is engedélyezték a lakók visszatérését a szigetekre, ahol napjainkban nagyjából ezer ember él.

A Kaktusz-kupola 2008-as felülvizsgálatakor a szakértők megállapították, hogy a 357 betonpanel közül 219 repedezett vagy sérült.

„A kupola alatt tárolt hulladék biztonságban van. A helyi lakosoknak nincs okuk az aggodalomra, számukra a lerakó nem jelent fenyegetést” – jelentette ki Terry Hamilton, a DoE megbízásában álló Lawrence Livermore National Laboratory Marshall-szigeteki programjának tudományos igazgatója. Hamilton szerint a kupola repedéseit pusztán a beton hosszú távú száradása és zsugorodása eredményezi, beavatkozásra az USA részéről nincs szükség.

A helyi lakók és a környezetvédők nem osztoznak Hamilton kincstári optimizmusában. A tengerszint globális emelkedése csakúgy, mint egy, a szigetre lecsapó vihar a dóm vízszint alá kerülésével fenyeget. Az eltemetett sugárzóanyag pedig jó eséllyel – előbb vagy utóbb – elkezd majd szivárogni a széteső építményből.

És ez csak egy egykori atomrobbantási helyszín, ne legyenek illúzióink, például a franciák sem bántak kegyesebben Francia Polinéziával, sőt. Az oroszok, meg,.. róluk meg már írtam.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

atlasobscura: Cactus Dome
state: Cactus Dome:A Concrete Cap for a Nuclear Crater
TheGuardian: This dome in the Pacific houses tons of radioactive waste – and it's leaking
amusingplanet: Runit Dome: The Radioactive Trash Can on Enewetak Atoll

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_kessler-szindroma

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:33 +0000

A Kessler-szindróma

A Kessler-szindróma (vagy Kessler-effektus) az a jelenség, melynek során a világűrben az alacsony Föld körüli pályán keringő és egymással összeütköző szemétdarabok egyre nagyobb valószínűséggel további szemétdarabokat állítanak elő.

A jelenségre a NASA egyik tudósa, Donald J. Kessler hívta fel a figyelmet, még 1978-ban. Tanulmányában leírta, hogy az alacsony Föld körüli pályán lévő űrszemét egy kritikus sűrűséget meghaladva olyan ütközéseket produkál, melyek valószínűsége egyre nagyobb lesz. Ennek egyik következménye lehet, hogy az űrhajózás és a műholdak működtetése akár évtizedekre lehetetlenné válik. Wikipedia: Kessler-szindróma

A szakértők úgy vélik, hogy a műholdak és az űrbe telepített megakonstellációk, például az Elon Musk – féle Starlink projektnek hamarosan pusztító következményei lehetnek. Pedig régóta léteznek megoldások, vagy legalábbis tervek a Kessler-szindróma elkerülésére.

Ráadásul a műholdak összeütközése már nem csak egy elméleti lehetőség; 2009. február 10-én, Észak-Szibéria fölött a 600 kg súlyú Iridium 33 és a 900 kilós Kosmos 2251 összeütköztek. Ezt a balesetet modellezi a lenti animáció:

Az ütközés 42 000 km/h sebességgel (sebesség-különbséggel) történt, 800 kilométerrel a felszín felett. Az orosz Cosmos műhold a baleset időpontjában már csak űrszemétként keringett a Föld körül, 2 éves missziója után 1995-ben kikapcsolták. A baleset nyomán nagyjából százezer törmelékkel bővült a Föld körül keringő űrszemét mennyisége, ebből ezer törmelékdarab mérete haladta meg a 10 centimétert.

A SpaceX tervei mintegy 40 000 műhold felbocsátásáról szólnak, és Elon Musk cége csak egy, a kommunikációs szatellitrendszert üzemeltetni tervező vállalkozások közül. Ha csak egy műhold is meghibásodik, és mozgását már nem lehet ellenőrizni, fennáll az ütközések veszélye.

„Valójában félelmetes lehetőség” – állítja Sabine Klinkner, a stuttgarti egyetem Űrrendszer-intézetének professzora – „Az ilyen szatellitrendszer üzemeltetőknek gondoskodniuk kell arról, hogy a műholdjaiknak csak kis hányada hibásodhasson meg. De ha a több ezer műholdra gondolunk, akkor elkerülhetetlenül a Kessler-effektus felé tartunk.”

„Több ezer vagy tízezer eszköz esetén azt kell feltételezni, hogy ebből egy bizonyos százalék meghibásodik. Ez már az ilyen megakonstellációk alap-koncepciójába van kódolva: Ahelyett, hogy néhány nagyon drága műholdat üzemeltetnének, sokkal olcsóbb kicsiket építeni. Ha egyik felmondja a szolgálatot, funkcióját egyszerűen egy másik veszi át. Így az olcsó sorozatgyártással egyszerűbb a projekthez támogatókat szerezni. Ennek nagy hátránya az, hogy sok halott műhold marad az űrben, amit senki nem akar.” – ezek már Carsten Wiedemannak a gondolatai, aki a Braunschweigi Műszaki Egyetem űrmérnöke.

A Starlink műholdak többsége szerencsére csak 500 kilométer magas Föld körül körüli pályára kerül. Innen a műholdak küldetésük végeztével viszonylag gyorsan lesüllyednek a légkörbe, ahol aztán elégnek. A helyzet jóval problematikusabb a 800-1200 kilométer magas pályákon, ahol már a légellenállásból adódó süllyedés kevésbé játszik – várhatóan a közeli jövőben ide is fog kerülni pár ezer Starlink műhold.

Az FCC (Federal Communications Commission; (Amerikai) Szövetségi Kommunikációs Bizottság) 2019 áprilisában jóváhagyta a kérelmet, hogy (a Starlink) közel 12 000 műholdat helyezzen el három orbitális pályán: először körülbelül 1600 egységet 550 km-es magasságban, majd később hozzávetőlegesen 2800, Ku- és Ka-sávú műholdat helyezhet el az 1150 km-es és körülbelül 7500, V-sávú műholdat a 340 km-es pályán. Wikipedia: Starlink

„Ezek a műholdak évszázadokig, ha nem évezredekig ott maradnak” – állítja Wiedemann. A kontroll nélkül maradó műholdak, amiket nem sikerül ezekről a pályákról a légkörbe visszahozni, veszélyes hulladékként maradnak ott.

„Ez egy olyan dolog, amely valóban komoly fejtörést okoz nekünk” – mondja Sabine Klinkner. – „Nincs olyan globális szabályozás vagy megállapodás, amely világszerte alkalmazható volna. Csak részleges szabályok és magatartási kódexek léteznek. Sok állam állítja, hogy legalább dolgoznak valamiféle szabályozáson, de ez országonként eltér.”

Németországban például az állam felel az összes itt megépített és innen indított műholdért, és léteznek szabályozások az indításokra és a rádiófrekvenciákra. Az államnak azonban nincs közvetlen ráhatása a műholdak fejlesztési fázisára. „Ezt érzékeltük, amikor a Stuttgarti Egyetemen a saját műholdat indított. A projektet részben a DLR (Das Deutsche Zentrum für Luft- und Raumfahrt; Német Repülési és Űrrepülési Központ) finanszírozta és állami felügyeletet rendelt a projekthez. De elméletileg valaki összecsavarhat egy pár tonhalkonzervet és korlátozás nélkül eljuttathatja az űrbe – feltéve, hogy talál valakit, aki ezt feljuttatja.”

Egy további probléma, hogy az ütközések elkerülése érdekében a műholdas szolgáltatóknak megbízható kapcsolatot kell fenntartaniuk egymással. Ennek fontosságára egy 2019 szeptemberében bekövetkezett esemény mutatott rá: Egy SpaceX műhold ütközési pályára került az ESA Európai Űrügynökség Aeolus kutatási műholdjával. Az ESA szakértői kiszámították az ütközés kockázatát és úgy döntöttek, hogy az Aeolust kissé távolabb irányítják a Földtől, hogy az a SpaceX műholdját felülről kerülje el.

Az ESA ezzel egy időben felvette a kapcsolatot az SpaceX-szel, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem fog mindkét műhold azonos irányba elkerülőmanővert kezdeni. Az ilyen egyeztetések azonban nem mindig működnek zökkenőmentesen: „Vannak műholdas szolgáltatók, akik egyszerűen nem válaszolnak a megkeresésekre” – mondta Holger Krag, az ESA űrhulladékkal foglalkozó irodájának a vezetője.

A legegyszerűbb megoldás a helyzetre az volna, ha a műholdak kommunikálnának egymással, és „megbeszélnék egymással” a szükséges kitérőmanővereket, leegyeztetve, hogy melyik szatellit melyik irányba fog kitérni a másik elől. Ilyen – illetve hasonló működési elvű – rendszerrel, a TCAS-szal (Traffic Alert and Collision Avoidance System), illetve ACAS-szal (Airborne Collision Avoidance System) például 2005 óta már kötelező felszerelni minden, 5,7t-nál nagyobb repülőgépet.

Egy ilyen rendszer fejlesztésével foglalkozik például a Würzburgi Julius Maximilians Egyetem Robotikai és Telematikai Központjának csapata. A projekt NetSat néven fut (itt), ennek keretében négy kicsi műhold térbeli koordinációját kell biztosítani. Ezeket a szatelliteket érzékelőkkel és speciális kommunikációs eszközökkel látták el, illetve – nyilván – saját meghajtással is kell rendelkezniük, hogy a kitérőmanővereket végre tudják hajtani. Az első NetSat (kísérleti) műholdakat várhatóan idén (2020) augusztusban fogják pályára állítani.

Nyilván, a már eddig „előállított”, mintegy 6500 tonnányi űrszeméttel is kezdeni kellene valamit, míg a Kessler-hatás eredményeként ez a mennyiség nem sokszorozódik meg. A DLR a DEOS/TECSAS programjában (itt) robotok segítségével a sérült műholdakat és egyéb objektumokat tervezte letéríteni a pályájukról, és ezeket a légkörbe kísérni vagy irányítani. A programmal 2018-ban – az elszállt költségek okán – felhagytak.

„Technikailag ez lehetséges, de a költségek miatt kudarcot vallott” – mondja a DEOS-ról Klaus Schilling professzor – „Valójában szemétkezelési díjat kellene beszedni a műholdas szolgáltatóktól, és abból kellene az űrtisztítási projekteket finanszírozni.”

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

A bejegyzést jórészt ennek a cikknek a fordításából írtam:
ingenieur.de: Starlink: Warum die SpaceX-Satelliten zu einer Katastrophe führen könnten
Wikipedia: 2009-es műhold-összeütközés
Wikipedia: Kessler-szindróma

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_kommunista_ufo

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 14 Jan 2025 11:52:38 +0000

A kommunista UFO

politikusoknak még nem adtak annyira szabad kezet az „enyém márpedig nagyobb” ősi és kultikus egymás túllicitálásához, mint napjainkban. Akkor a felszabadulási emlékművekben csúcsosodhatott ki a hatalomhoz törleszkedő szervilizmus, ami napjainkban az 56-os emlékművekben, betonsivataggá térkövezett faluközpontokban, tök üres stadionokban és pár centis kilátókban nyilvánul meg.

never forget your past

Az átkosban, nevezzük azt akár szocializmusnak, gulyáskommunizmusnak vagy akárminek, a városi elöljáróknak és a

A lényeg az, hogy teljesen felesleges és használhatatlan dolgokba kell ölni a pénzt, mutatva ezzel világnak, amit prosztóbb körökben a pénzzel való rágyújtás jelentett: megtehetjük, hát meg is tesszük. Megfigyelhető az a trend is ebben a „kultúrkörben”, hogy minél inkább szükség lenne arra a pénzre, mert mondjuk a népesség egy része ugyanott igazán nélkülöz – annál nagyobbakat mernek és mertek álmodni a helyi potentátok.

Szóval visszakanyarodva a felszabadulási emlékművekhez, már kölyökkoromban is értetlenül szemléltem a Szombathely fölé magasodó betontorzót az Oladi-domb tetején – céltalan, szürke tömegét csak a tetején virító vörös csillag törte meg. A gyerekkorom elszelelt a csillaggal és a szobor felirataival együtt, az emlékmű már csak egy elmúlt kor torzójaként állít emléket egy kornak, ami így állított immár eltörölhetetlen emléket a felszabadítóknak.

Bulgáriában, az ezer méter fölé magasodó Chadschi Dimitar hegy (връх Хаджи Димитър) az ország közepén található, tőle délre Kasanlak város lakói élik (vagy tengetik) az életüket.

Nem egy gazdag vidék, a Wikipedia sem tud túl sok nevezetességet megjelölni a környéken. Pedig igyekszik, van ott például egy rózsamúzeum is, közvetlenül a helytörténeti múzeum mellett.

Egyvalamiről említést se tesz, ami valóban komoly látnivaló volna, de a helyiek nem nagyon pakolják ki a kirakatba a kommunista UFO-t, egykori büszkeségüket.

A Buzludzha-emlékmű

Az emlékművet 1981-ben avatták fel, emléket állítva Bulgária 1300 éves államiságának. Az építmény a korszellemnek megfelelően minden szegletében a kommunizmus mindenhatóságát hirdette. Az UFO formájú főépület mellett egy torony magasodott, rajta, vagyis hát inkább benne a hatalmas vörös csillag érdekes szimbolikáját nekem nem sikerült megfejtenem, bárhogy is forgatom a fejemet (vagy a monitort).

Szóval egy érdekes építészeti katyvasz, ami valós méreteit csak a hozzá közel merészkedőknek tárja csak fel. Hatalmas belterében 6000 embernek nyújtott elég teret, a.. hmm.

Elakadtam. Mi a szart csinálhat(ott) hatezer ember minden településtől jó messze, egy hegy tetején egy röpképtelen UFO-ba zárva, ami a kommunizmus mindenhatóságát hirdeti? Jó, persze, a célszerűség ebben az épületben sem volt elsődleges szempont. Sokadlagos se nagyon.

Az extremitásba hajló helykiválasztás, mármint hogy mindentől jó távol, egy kopár hegy tetejére építették meg az emlékművet, szerepet játszott, hogy egy Dimityr Blagojev, a bolgár Lenin vezette szocialista csoport egykor itt álmodta meg a Bulgáriát a paradicsomba röpítő kommunizmust.

Hogy miért pont itt szaladtak össze, hogy egy valódi rémálmot hozzanak össze az országnak, rejtély. Ez valami olyasmi lehet, mint a „Rákosi a búzamezőn” alkotás kultusza, pedig a vén kujon ott is csak a dolgát végezni ment a susnyásba, a fotós meg unatkozott.

Mindenesetre építésére akkoriban hétmillió (más forrás szerint 15 millió) dollárt sikerült eltapsolni. Pedig biztos pazarul nézett ki újkorában, még így pusztulófélben is impozáns látványt nyújt, amint a beszakadozott tetőszerkezetén keresztül a nap megvilágítja a homályban rejtőző belterét, vagy máskor pedig hó és vastagra hízott dér borítja a szerkezetét.

Az UFO mindenesetre a szocializmus bukását követően még elhanyagoltabb lett, mint azt megelőzően, napjainkban graffitisek és katasztrófaturisták látogatják csak az egyébként (persze nem elég alaposan) lezárt építményt.

Az ittfelejtett repülő csészealj pedig – sok hasonló emlékmű-pajtásával együtt hirdeti a megdöntetetlennek vélt rendszer elmúltát és emlékeztet arra, hogy mennyi minden, sokkal értelmesebb dologra is el lehetett volna költeni ezt a tömérdek elherdált pénzt és tenni akarást.

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a A szovjet imperium romjain tag alatt talál:

A 23. emelet rejtélye	2025/07/20 08:26
A Honecker-bunker	2025/07/20 08:26
A kommunista UFO	2025/07/20 08:26
A Poligon	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete	2025/07/20 08:26
Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok	2025/07/20 08:26
Az NDK utolsó halálraítéltje	2025/07/20 08:26
Csernobil és Putyin katonái	2025/07/20 08:26
Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat	2025/07/20 08:26
Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?	2025/07/20 08:26
Majak	2025/07/20 08:26
Probstzella – végállomás	2025/07/20 08:26
Projekt 506	2025/07/20 08:26
Sztálin elfeledett vasútja	2025/07/20 08:26
Teufelsberg FSB	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Chadschi Dimitar(Berg)
Wikipedia: Kasanlak
Atlasobscura: Buzludzha Monument

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_komszomolec_tortenete

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:34 +0000

A Komszomolec K-278 története

1966-ban még Leonyid Brezsnyev volt a Szovjetunió első titkára, és a Fal leomlásának sokkal, de sokkal kisebb volt az esélye, mint a harmadik világháború kitörésének. A fegyverkezési verseny egyik következő állomásaként a szovjetek egy új, az addigiaknál hatékonyabb és halálosabb tengeralattjáró típus fejlesztésébe kezdtek.

A 685-ös Projekt néven futó fejlesztés az Állami Rubin Tervezőirodánál zajlott. Az új tengeralattjárót új típusú reaktorokkal tervezték megvalósítani, és alkalmasnak kellett lennie a nukleáris és hagyományos töltetű torpedók mellett szintén nukleáris ballisztikus rakéták indítására.

Az iroda a fenti elvárásoknak megfelelően 1974-ben véglegesítette a Plavnyik-osztály (NATO kódnevén: Mike-osztály) terveit. A nyugati hírszerzők persze igyekeztek minél több információval rendelkezni az új típusról, melynek első prototípusát 1978-ban elkezdtek megépíteni a Szeovmas hajóépítő üzem szeverodvinszki telephelyén.

Komszomolec K-278

Feltételezték, hogy a hajó új fejlesztésű, folyékonyfém ólom-bizmut reaktorokat kap, de a szovjetek időközben a technológia kiforratlansága okán elálltak ezektől a tervektől. Ehelyett az új hajó két hagyományos nyomott vizes, 190 MW teljesítményű, OK-650 B-3 típusú reaktort és dupla, titánötvözetekkel megerősített héjszerkezetet kapott.

A tengeralattjáró 120 méter hosszú volt, 8 méter széles és 8.000 tonna vízkiszorítású, és fedélzetén 69 fős személyzet szolgált. A hajótest 7 vízzáró és tűzterjedéstől védett rekeszből épült fel, a személyzet is fokozottan nyomásálló zónákat kapott.

Az új hajóval Komszomolec K-278 néven 1984-ben kezdték el a próbamerüléseket. A tengeralattjáró szolgálati mélységeként 900 métert határoztak meg és maximális merülési mélységként az 1250 métert, ezeknek a paramétereknek abban az időszakban az amerikai hajók még a közelébe sem jutottak.

A hajót 1989-ben szolgálatra vezényelték, és a Szovjetunió északi tengerein és a Norvég tengeren járőrözött 39 napos etapokban.

A baleset

1989 április 7-én a hajó 100 mérfölddel délnyugatra a Medve szigetektől tartózkodott. 11:00 órakor a 7. rekeszben egy csőtörés következtében a fő ballaszttartály mellett a levegővel keveredő olaj forró felületre jutott és ott meggyulladt. Az égést jól táplálta a légvezeték oxigénben gazdag levegője, így a lángok gyorsan elterjedtek a modulban.

Vjacseszlav Judin hajógépész a 4. rekeszben gyorsan észlelte a modulban a hőmérséklet emelkedését és megpróbálta hívni az ott tartózkodó személyzetet – eredménytelenül. Ekkor már Valentin Babenko főmérnök és Jevgenyij Vanin kapitány is az ellenőrzőszobában volt, itt Babenko javasolta a freonos oltórendszer aktiválását, de a kapitány késlekedett a döntéssel.

Kicsit később aztán aktiválták az oltórendszert, de elkéstek vele. A 7. modulból a nagynyomású légvezetékrendszeren keresztül a lángok tovább terjedtek a többi rekeszre is. A szomszéd rekeszben voltak a reaktorok generátorai, melyek a tűz miatt kiestek, a reaktorok védelmi rendszere aktiválódott, a hajó áram nélkül maradt, a hajócsavar is leállt.

Ekkor a tengeralattjáró 150 méteres mélységben tartózkodott. 11:13-kor a hajó olajszivattyúi is leálltak, a hidraulikus vezérlés megszűnt, ezzel a kormányszervek vezérlése is ellehetetlenült. Vanin kapitány ekkor elrendelte a ballaszt-tartályok vészürítését, ezzel a hajó 90 méterre emelkedett, majd a megismételt eljárással sikerült a felszínre vinni a lángokban álló tengeralattjárót. Itt kódolt vészhívásokat indítottak.

11:21-re a tűzzáró rekeszek ellenére a lángok az összes modulra átterjedtek a kábelcsatornákon keresztül. A szellőzőrendszeren keresztül az elégtelen égések mérgező égésterméke, a szén-monoxid kezdett szétterjedni a hajóban. Judin és egy társa a szomszédos rekeszekből próbálják menteni a személyzet még életben maradt tagjait, eközben a 3-as rekeszben Roman Filippov megkíséreli újraindítani a hajó dízelgenerátorát.

12:19-kor Vanin kapitány felhagy az eredménytelen kódolt üzenetek küldésével és nyílt segélykérő üzeneteket kezd küldeni. A haditengerészet veszi az üzeneteket, és gyors keresés eredményeként 3 szovjet hajót is találnak a Komszomolec 70 kilométeres körzetében – ezeket értesítik a bajesetről és menteni küldik őket, viszont a norvég hatóságokat nem értesítik a vészhelyzetről.

14:20-kor az időközben a Kola-félszigetről elindított mentő repülőgép felveszi a kapcsolatot Vanin kapitánnyal, miközben a legénység életben maradt tagjai a hajó fedélzetén gyülekeznek. Mindenki megnyugszik a repülőgépet látva, úgy gondolják, hogy közel a segítség. A tenger hőmérséklete 4° C, ebben maximum 15 percnyi esélyük van a túlélésre. Az elkövetkező 2 órában úgy tűnik számukra, hogy a történéseket az ellenőrzésük alatt tudják tartani, a felszíni mentést 18 órára várják. Többen visszatérnek a tengeralattjáróra, hogy megkíséreljék menteni azt.

16:30-kor továbbra is a hajó megmentésében bizakodó Vanin elrendeli két ballaszt-tartály megnyitását, hogy a hajót irányíthatóvá tegye. Ez a terv nagyon balul sül el, a ballaszt tartályokból elszökik a levegő és a tengeralattjáró gyorsan süllyedni kezd. 16:42-kor a kapitány utasítja a legénységet a tengeralattjáró elhagyására.

17:00 órakor a két mentőcsónakot felfújják és vízre bocsátják, miközben a Komszomolec elmerül. Az egyik mentőcsónak ráadásul felborul, de néhányan meg tudnak kapaszkodni az oldalán, a másik pedig túl messze sodródik a baleset helyszínétől. A tutaj oldalán kapaszkodó emberek kezei zsibbadni kezdenek, mire a hajóorvos Zajats azt javasolja nekik, hogy a fogukkal kapaszkodjanak a kötelekbe.

Hatan rekednek a süllyedő Komszomolecen. Utolsó reménységük a mentőkapszula, de a tengeralattjáró túl gyorsan merül, és a kapszula elakadt. Miközben próbálják kioldani, egy robbanás rázza meg a merülő roncsot, és a kapszula is elszabadul, de csak egy ideig tör a felszín felé. Egyiküknek, Sljuszarenko-nak sikerül itt kiszabadulnia a kapszulából, a többieket a meghibásodott mentőegység magával viszi a mélybe.

A baleset túlélőit, a 69 fős személyzetből 30 tengerészt 18:00-kor veszi a fedélzetére a helyszínre riasztott Alekszej Hlobusztov szovjet halfeldolgozó hajó.

Következmények

A szovjet hatóságok helyi rutin szerint megpróbálták elhallgatni a baleset következményeit, de aztán a nagy nemzetközi nyomás meghátrálásra kényszerítette őket. Elismerték, hogy a tengeralattjáró reaktoraiban 116 kg dúsított urán maradt, és ezen kívül kettő, egyenként két kg plutónium-239 izotópot tartalmazó atomtöltet is található a roncson. A roncshoz több feltáró expedíciót is küldtek, ezek a hajótesten végigfutó repedésekről és egyre súlyosabb szerkezeti károkról számolnak be.

Legutóbb 2019. július 8-án a norvég «Ægir 6000» nevű személyzet nélküli kutatóhajó ereszkedett le az 1700 méter mélyen fekvő roncshoz, hogy készítsen arról néhány felvételt:

A szovjetek a sugárzás szintjét is próbálták elbagatellizálni, de a mérések alapján egyes helyeken ez elérheti a 100 Bq per liter értéket is, ez mintegy 100.000-szeresen haladja meg a normális 0,001 Bq per liter értéket. Ez a hatalmas érték egy szellőzőnyílásban mérhető, ahonnan szemmel láthatóan forró és szennyezett víz távozik a roncsból, vélhetően a reaktoroktól. A mérésről a lenti felvétel tanúskodik:

A szovjetek (aztán persze az oroszok mitől cselekednének másként) meglehetősen nagyvonalúan, konkrétabban trehány módon bántak a halálos fegyvereikkel és nagy technológiai fegyelmet igénylő nukleáris reaktoraikkal, erről tanúskodjanak a lent megtalálható, már a blogon is kitárgyalt történetek.

És hogy tanultak-e ezekből? Meglátásom szerint nem. Elég, ha arra a rövidhírre gondolok, hogy most bocsátották útjára az „Akademik Lomonoszov”-ot, az első 70 MW-os úszó atomerőművüket. „Ellenáll a cunamiknak és elsüllyeszthetetlen” - nyilatkozta róla az erőmű igazgatója, Dimitrij Alekszejenkó.

Óh, hányszor hallottuk már ezt..

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

cia.gov: The Komsomolets Disaster
origo.hu: Lappangó titkok a Barents-tenger mélyén
wikipedia: Soviet submarine K-278 Komsomolets

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_lappfoeldi_jeghotelbe_is_kell_tuzjelzo

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Wed, 21 Apr 2021 09:51:36 +0000

A lappföldi Jéghotelbe is kell tűzjelző

Első hallásra kissé viccesen hangzik, hogy tűzjelző rendszert kell telepíteni egy olyan épületbe, mely minden télen újraépítésre kerül, jégből. Másodikra is.

Az Icehotel-t az apró észak-svéd sarkvidéki kisvárostól, Jukkasjärvi-tól nem messze építik fel – alkotórészeit jégből kifaragva – évről-évre. Az idei évben a hotel 24. reinkarnációja kerül megépítésre, tervezésében több építész is részt vállal Svédországból, Olaszországból, Hollandiából, sőt Brazíliából is.

Leírása (itt) szerint a belső hőmérséklete soha nem megy -5 – -8 °C alá (brrr), míg a külső hőmérséklet akár a valóban farkasordító hideget tükröző -30 °C alá is eshet. Délelőtt 10 és délután 6 óra között a hotel nyitva áll a látogatók számára, ezen az időszakon kívül csak a vendégek tartózkodhatnak ott.

„Minden évben meg kell kérni az építési engedélyt a hatóságoktól” – nyilatkozta Beatrice Karlsson, az üzemeltető cég szóvivője – „ha változnak az előírások, mi igazodunk hozzájuk. Egy kicsit minket is meglepett a változás, de a hotelben azért vannak gyúlékony dolgok, például a párnák, hálózsákok és rénszarvas bőrök. A telepítendő tűzoltórendszernek különleges kihívásoknak kell megfelelnie; a jégszerkezet vizes-nedves és folyamatosan mozog.”

Ha esetleg szórakoztatónak találod, hogy jégre tegyenek esténként, akkor ezt a szabadidős programot neked találták ki. A hotel december 6. és április 13. között tart nyitva, egy éjszaka árai 1900 és 7500 korona (65.000 forint – 250.000 forint) között alakulnak és az odajutás sem lehet olyan nagyon egyszerű.

Hasonló bejegyzések itt, a bolyongón

Lusi, az emberkéz alkotta iszapvulkán
A betoncirkáló
A moszkvai Metro–2 legendája
A rénszarvas és a tengeralattjáró
A Föld legmagasabban futó vasútvonala
Sínek a semmibe – Canfranc
Stairway To Heaven
Surtsey, az ötvenéves sziget

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Telegraph Traveller: The ice hotel that needs a fire alarm
Icehotel.com: Stay at or visit ICEHOTEL

Svédország, 2013, Jukkasjärvi, jéghotel, hideg, nemnormális, hotel, építészet, tűzjelző, Lappföld, világjáró

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_lifelog_sztori

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:34 +0000

A Lifelog sztori

A mindenkori kormányzatoknak mindig is célja volt polgárainak életének minél alaposabb megfigyelése és rögzítése későbbi elemzés céljára. A diktatúrák ebből nem is csináltak különösebb titkot, a Stasi és Ávo feltárt aktái ezt a törekvést remekül tükrözik, de ezekben az esetekben az ellenzéki irányultságú személyekről az adatgyűjtés nem igazán önkéntes alapon működött.

Besúgók, lehallgatókészülékek, betechnikázott szállodai szobák szőtték át ezt a nyomorúságos időszakot. De ennek már vége – gondolhattuk naivan, úgy 90 környékén, de aztán jöttek Edward Snowden feljegyzései, a Wikileaks akták, és rá kellett jönnünk, hogy az idők egyáltalán nem változtak, csak a megfigyelési technikák fejlődtek.

Miközben a kormányzati megfigyelésektől ódzkodunk, a céges hasonló rendszereknek önként és dalolva adjuk át életünk legprivátabb mozzanatait is, de erre még visszatérek. Kezdjük a történetet az elején.

LifeLog

2003 közepén az amerikai védelmi minisztériumon belül működő DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency; Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége), melynek a nevéhez köthetők olyan „kisebb” fejlesztések, mint az Internet (lánykori nevén ARPANET), vagy a F–117 és B–2 bombázók fejlesztése, egy új projektbe kezdett LifeLog néven.

A fejlesztés célja egy átfogó és kereshető elektronikus napló létrehozása volt teljes életekről. A katonai kutatók remélték, hogy eredményeikkel hozzájárulhatnak a mesterséges intelligenciák fejlődéséhez, melyek a log-fájlok által képesek lettek volna egyre inkább emberi lényként gondolkodni és viselkedni.

A törekvés nem volt teljesen új keletű, több korábbi próbálkozás közül is kiemelkedik az 1945-ös datálású Memex projekt, mely gyakorlatilag egy korai internetszerűség volt, mikrofilmmel és kamerás rögzítőegységgel (Youtube videó a Memex-ről itt), amely jelentősen meghaladta a korát – nagyjából olyannyira, hogy alkalmazására mintegy 70 évet kellett várni.

2001 végén Gordon Bell, egy számítógép-kutató és tanácsadó önként jelentkezett a program alanyául. 17 éven keresztül mindent rögzített az életéből; könyveket, CD-ket, leveleket, feljegyzéseket, fotókat, prezentációkat, otthoni filmfelvételeket, videófeljegyzéseket – szóval mindent.

A későbbiekben ehhez még hozzáadta a telefonhívásai leiratait, tv- és rádiófelvételeket is. Eközben Jim Gemmell és a Roger Lueder, a Microsoft alkalmazottai kifejlesztették a MyLifeBits (honlapja itt) programot, ami lehetővé tette ezeknek a dokumentumoknak az indexelését és keresését is. A DARPA gyakorlatilag erre a programra alapozta saját fejlesztését, a LifeLog-ot, melyre 7,3 millió dollárt különített el.

A projekttel párhuzamosan az ügynökség egy másik hasonló, de egészen más „kicsengésű” projektet is útjára engedett, a TIA-t. Ez a betűszó eredetileg a Total Information Awareness szavakból állt össze, de aztán talán mert érezték, hogy ez így túl orwelli lesz, a Terrorism Information Awareness névvel próbálták a célcsoportot jobban belőni (vagy legalábbis ezzel takarózni). A New York Times 2012 cikke (itt) szerint ennek simán csak az NSA „bevezetése” volt a célja.

A TIA célja a telefonos hívások, internetes forgalom, személyes adatok és banki forgalmi adatok „összeindexelése” volt, persze a terroristák azonosításának érdekében. A program a kongresszusnál már levitte a biztosítékot, mert néhány hónap után leállították azt, de a lavinát ezzel már elindították. A New York Times egy 2003-as publikációjában (itt) állt bele a LifeLog programba, rávilágítva annak teljesen magánélet-ellenes célkitűzéseire. A DARPA vezetősége – tanulva a TIA-s arccal tompított földbeállásából – 2004. februárban leállította a Lifelog programot is.

Habár a kormányzat látszólag kitolatott a TIA és LifeLog jellegű projektekből, az NSA megalapítása és az onnan kikerült Snowden akták azért nem egészen ezt a szándékot tükrözik. Inkább csak – mint a „Csapd le csacsi!” film bukott munkásőrei – ők is illegalitásba vonultak.

A LifeLog-gal, de főleg a TIA-val túl sok gyakorlati tapasztalatot nem állt módjukban gyűjteni, ezekkel a programokkal sokkal inkább a társadalom (de leginkább a kongresszus) tűrőképességét tesztelték.

Mindeközben míg az emberek irtóznak a kormányzati adatgyűjtések rémétől, önként és dalolva adják át adataikat magáncégeknek. A Facebook, Google és Amazon (csak hogy pár adat-csomópontot említsek) adatainak az „összegereblyézéséből” a LifeLog összes célkitűzése (jó néhány extrával) teljesíthető. Ezt bizonyítja a facebookos Cambridge Analytica botrány, vagy a mindent túlélő Palantir Technologies léte, mely nagybani „adat-szállítója” szinte az összes 3 betűs ügynökségnek.

A Snowden aktákból már megtanulhattuk, hogy az ügynökségek habár hozzáférhetnek a levelezésekhez, a mail-ek tartalma a kutyát sem érdekli náluk. Leginkább a meta-adatok értékesek ebből az adattömegből igazán, azaz nagyjából az, hogy a levelet ki küldi kinek, vagy hogy mikor, melyik oldalakon böngésznek az emberek (célszemélyek).

A kapcsolati háló a Facebook „szíves publikálásával” könnyedén feltárható, a tartózkodási helyünket, és napi tevékenységünket a Google Traffic rögzíti, személyes preferenciáinkat az Amazon és a Google Search szállítja. Különös egybeesés, hogy a Lifelog megszűnésének a napja egybeesett a Facebook alapításának a napjával:

Tényleg semmi szükség nincs már a Lifelog-ra, a világ ugyanis jelentősen meghaladta annak a célkitűzéseit. Egy digitális akváriumban élünk.

És tudja, mi a legjobb bizonyíték erre? Keressen rá a Google-ben a „lifelog” szóra!

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Motherboard: 15 Years Ago, the Military Tried to Record Whole Human Lives. It Ended Badly
Wikipedia: DARPA Lifelog
Wikipedia: DARPA
Wikipedia: Memex program
Wikipedia: TIA

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_londoni_gyujtogato

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:35 +0000

A londoni gyújtogató

London egyik új építésű felhőkarcolójánál, a (fontban) 310 milliós 'Walkie Talkie' toronynál, a tervezéskor nem vettek figyelembe minden körülményt. A fizikát mindenesetre – legalábbis úgy tűnik – sikerült részben partvonalra tenniük.

A 36 szintes, 160 méter magas és még átadás előtt álló épület meglehetősen pofásra sikerült. Mióta a CAD-rendszerek engedik a kreatív tervezőket elrugaszkodni a vonalzó diktálta kontúroktól, szinte mindenki igyekszik Hundertwasser örökébe lépni („Die gerade Linie ist gottlos, führt zum Untergang der Menschheit.“ - Az egyenes vonal istentelen, az emberiséget bukásba vezeti.)

A torony nemhivatalosan a „The Pint ” nevet kapta, söröspohárszerű formája után. A homlokzata az épületnek homorú és jól tükröződő üvegfelület borítja azt. Már láttunk ilyesmit valahol.. aha, megvan, például itt:

Hatását tekintve az épület hatalmas üvegfelülete hasonló módon működik, mint a napkollektor: összegyűjti a fényt ha rásüt a nap. Ennek a hatásnak több, részlegesen leolvadt kerékpár- és autóalkatrész látta már a kárát, ezeket a járműveket tulajdonosaik egy szomszédos utcán parkolták le.

A városvezetés átmeneti megoldásként az ominózus parkolóhelyeket lezárta és a végleges megoldásról még konzultálnak az épület tulajdonosával. A helyszín azóta London egyik attrakciója, például itt lehet gerilla-grillezni, mint a lenti fényképen is látható, a tükörtojás is megsül a szomszédos utcában, egy kirakat párkányán. Ha süt a nap..

..és ez az, amiért a problémát nem érzem olyan súlyosnak, mint ahogy azt tálalják. Én például még sohasem láttam napsütötte nappalt Londonban, pedig voltam már ott néhányszor.. :)

google.maps

A toronyház címe: The Walkie Talkie, Fenchurch Street, London

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Forrás

dailymail.co.uk: Now the Walkie Talkie building is melting BICYCLES: Dazzling light reflected from giant London skyscraper scorches bike seats (and you can even fry an egg)

Anglia, London, 2013, felhőkarcoló, Walkie Talkie, the pint, a fizika nem hazudik, napkollektor, építészet, forró, világjáró, túltolták, tech

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_lopott_kocsik_megrendeloje_tadzsikisztan_elnoke

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:35 +0000

A lopott kocsik megrendelője, Tádzsikisztán elnöke

Egy különleges német nyomozói csoport, a „Westwind” (Ermittlungsgruppe „Westwind”) mintegy kétszáz lopott autót követett nyomon, mert fel kívánták tárni a vásárlókat, a közvetítői láncolat végén.

Az akció meglepő eredménnyel zárult, az autókat Tádzsikisztánban, Emomalii Rachmon nevéhez köthető csoportok rendelésére lopták el és szállították a volt szovjet tagállamba. Emomalii Rachmon jelenleg Tádzsikisztán elnöke. A tolvajok ízlését „dicséri”, hogy a fenti autóáradatból 93, Németországban üzembe helyett és a GPS-ekkel lekövetett luxus-BMW volt.

A berlini igazságügyi szenátor Thomas Heilmann az eset kormányzati szintű tisztázását kérte még a volt német külügyminisztertől Guido Westerwelle-től. Mint megkeresésében írta: „az autók új tulajdonosai jórészt olyan személyek, akik családi kapcsolatban állnak a tádzsik elnökkel”.

A német hatóságok már több ízben próbálták az üggyel kapcsolatban felvenni a kapcsolatot a tádzsik kormányzati intézményekkel, mindeddig eredménytelenül. A tádzsik külügyminiszter, Zarifi Hamrokhon számára az ügy nyilvánvalóan kényelmetlen, mert októberi, berlini látogatását az után mondta le, hogy a német hatóságok egyértelművé tették, nem veszik le a tárgyalási napirendről az „autó” témát.

A Westwind az üggyel kapcsolatban szeptemberben kapcsolt le egy litván tolvajcsapatot, az ő tevékenységük nyomán 26 autó került új tulajdonoshoz.

Így működik a családi autóbeszerzés a tádzsik elnöki családban.

Emomalii Rachmon, a diktátor

Az elnök története gyakorlatilag a szovjet utódállamok diktátorainak kaptafájára készült. Már a szovjet időkben megszerezte a hatalmát, melyet 1994-ben váltott elnöki pozícióra, és azóta sorra nyeri a vastagon manipulált választásokat.

A rendszerét – mint szinte minden volt térségbeli szovjet tagállamét – olyan sűrűn szövi át a korrupció, hogy elmondható, ezek a rendszerek kizárólag a törvénytelenségre és korrupcióra épülnek, mint a fenti történet ezt hűen illusztrálja.

Láttunk már ilyesmit, itt a blogon is, a Türkmenisztánt tárgyaló bejegyzésben. Korrupt rendszerére egyedüli veszélyt az újjáéledő Üzbegisztán Iszlám Mozgalom jelent, mely sorait megerősítik az Afganisztánból beszivárgó tálibok.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

focus.de: Fahndungserfolg in Tadschikistan / Präsidenten-Klan fährt gestohlene deutsche Autos
Berliner Zeitung: Gestohlene Autos in Tadschikistan
cbsnews.com: The world's enduring dictators: Emomali Rahmon, Tajikistan

Tádzsikisztán, 2013, Westwind, Emomalii Rachmon, diktátor, lopott, autó, korrupt, demár nem teve

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_millio_dollar_pont

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:35 +0000

A millió dollár pont

Espiritu Santo a csendes-óceáni Vanuatu szigetcsoport főszigete. Az Új-Hebridákhoz tartozó terület 1906 óta brit–francia közös fennhatóságú terület, vagy ha úgy tetszik, gyarmat volt. A két ország nem túl sok figyelmet fordított erre a vidékre, így a szigetlakók élete lassan és nyugodtan csordogált egészen a 2. világháborúig.

Akkor, a Pearl harbori eseményeket követően az amerikai kormányzat egy hatalmas támaszpontot épített fel a térségben, ami gyökerestül felforgatta a gyarmati világ viszonyait. A sziget egyik legfrekventáltabb látnivalója napjainkban a „millió dollár pont”

Ez a hely napjainkban a világ egyik legfelkapottabb merülőhelye, ahol a búvárokat a mélyben elképesztő látvány fogadja: teherautók, buldózerek roncsainak felfoghatatlan tömege tornyosul a tengerben.

A járművek némelyike még egészen újszerű állapotban, gumikkal és felhúzott ablakokkal enyészik, míg a többi egyszerűen – mint a kölykök játékosdobozában – egymásra vetve ad rejteket az ott rejtőző halaknak, polipoknak. Sok teherautó rakományaként felismerhetők még a bontatlan ruházati konténerek és Coca-Colás rekeszek.

A roncstemető

Az amerikai hadsereg itt a világháborút követően 1945. augusztus és 1947 decembere között eszméletlen mennyiségű felszerelést és járművet vetett a tengerbe. Az utazásait megörökítő író, Thurston Clarke így írta le a jelenetet:

„A tengerészek egy tengerparti rámpát építettek, és nap mint nap teherautókkal, terepjárókkal, mentőautókkal, buldózerekkel és traktorokkal hajtottak onnan a csatornába, úgy, hogy a kerekeket szabadon futóra hagyva csak az utolsó pillanatban ugrottak ki a járművekből. A motorblokkok a vízbe éréskor megrepedtek és a járművek sziszegve süllyedtek a mélybe. Néhány tengerész sírt. A vanuatu-iak, akik tanúi voltak a vagyon elpusztításának, melyre egyébként a szigetüknek igencsak szüksége lett volna az újraépítéshez, úgy gondolták, hogy az amerikaiak megőrültek.”

A Wikipedia az események okait taglalva meglehetősen szűkszavúan fogalmaz:

A háború végén közel kilencmillió tonna felszerelés maradt a szigeten, nagyjából négy milliárd dollár értékben. Mivel a visszaszállítás Amerikába költséges lett volna, és már csak néhány katona maradt a szigeten, és a felszerelés is már évek óta ott porosodott (vagy inkább pállott) a szigeten, a hadvezetés úgy ítélte meg, hogy nem éri meg mindezt hazaszállítani.

Az amerikaiak ezek után a készletet felajánlották a sziget közigazgatásának tíz cent / kilogramm felvásárlási értéken. Azok ezt az ajánlatot elutasították, mert feltételezték, hogy az amerikaiak visszavonulása után az elhagyhatott felszereléshez fizetés nélkül is hozzájuthatnak. Ehelyett az amerikaiak elpusztították a felszerelést. (képek)

A fenti történet igaz, de nem teljes. Próbáljuk meg „kikerekíteni” a fenti történetet.

A gyarmati idők

A brit–francia fennhatóság alatt a gyarmatosítókkal együtt misszionáriusok is érkeztek a szigetre, akik a kereszténységet kezdték el „teríteni” meglehetősen jó hatásfokkal a bennszülöttek között. Az alázatos alattvalókkal jó ideig nem is volt túl sok gond, rendesen dolgoztak az ültetvényeken és nem nagyon lázadoztak. Ezt, a gyarmatosítók számára ideális helyzetet rúgta fel nagy lendülettel a történelem.

A japánok Perl-harbori rajtaütését követően offenzívába kezdtek a környező szigetvilágon is. Az amerikai haderő ennek a japán törekvésnek ellenállva jókora haderőt csoportosított a még szabad szigetekre, így Vanuatu-ra is. A helyi 60 ezres populációhoz képest is hatalmas, százezres létszámmal települt az amerikai hadsereg a szigetre 1942-ben. Voltaképpen a katonai konfliktus a térségben nem sokáig, nagyjából fél évig tartott, ezt követően a fronthatárok messzire távolodtak a szigettől. Mégis, ez a katonai jelenlét komoly változásokat indított el a szigeten.

Az amerikaiak megérkezésük után egy teljesen más kapcsolatot kezdtek kialakítani a helyiekkel, mint ők azt a kolonizáló uraiktól megszokták. Sokkal közelebb kerülhettek a fehérekhez, gyakorlatilag hirtelen egyenrangú partnerré emelkedhettek, a kölcsönös segítségnyújtás a mindennapok részéve vált. Segítettek táborokat és létesítményeket építeni, cserébe élelmet, cigit, gyógyszert és ajándékokat kaptak.

A britek ezt a közeledést persze mindenáron akadályozni próbálták, a helyieket még akkor is büntették, ha azok a katonák szemetéből emeltek el valamit, ami számukra hasznos lehetett. Mindent, amit az amerikaiaktól kaptak, megpróbálták elkobozni tőlük. Az amerikaiak a helyi adminisztrációt is együttműködésre alkalmatlannak ítélték, így gyakorlatilag azzal párhuzamos struktúrát (bürokráciát, rendfenntartást) alakítottak ki maguknak, és egy komplex igazságügyi rendszert, melyet egy, a spanyol király által kijelölt semleges bíró vezetett.

A katonákat gyakorlatilag nem érdekelte a gyarmati kormány szigorú törvénykezése, egyszerűen figyelmen kívül hagyták azt. Ez a helyi lakosoknak is imponált, egy egészen más világba csöppentek – kimondhatjuk, megízlelték a szabadságot.

Az amerikaiak érzékelték a folyamatos ellenérzést irányukba a gyarmatosítók részéről, és tisztában voltak azzal, hogy ha az értékeiket hátrahagyják, azzal nem a helyieket, hanem egy idejétmúlt struktúrát erősítettek volna, ezért kivonulásukkor inkább a megsemmisítés mellett döntöttek.

Ezt a döntésüket megerősítette az a tény, hogy a gyarmati kormányzat – akiket ugye megvédtek a japánoktól – a készletek „diszkont-áron” való felvásárlási lehetőségét is elutasították. De a történet itt még nem ért véget.

Szállító-kultusz

Az amerikaiak levonulása után a helyieknek (no nem a briteknek meg a franciáknak) hiányérzetük támadt. Úgy vélték, hogy ha mindent úgy csinálnak, mint az amerikaiak, akkor „bevonzzák” őket ismét, és a katonák vissza fognak térni a szigetekre.

Fából dokk-szerű létesítményeket és repülőtereket ácsoltak, a falvak házait barakkokká építették át, a férfiakat és a nőket elkülönítették, naponta sorakoztak, zászló fel- és levonást tartottak és gyakorlatoztak a fegyverekre hasonlító fafaragványaikkal. Fából készült fejhallgatókat faragtak, és úgy viselték őket, mintha a repülőtér irányítótornyában ültek volna.

Sötétedés után a futópályákon a hullámszerű leszállási jeleket próbálják fáklyákkal utánozni. Gyakorlatilag újra- és újra eljátszották, szimulálták azt, amit az amerikaiaktól megtanultak.

A leghíresebb szállító-kultusz a Tanna szigeten alakult ki, és John Frum mozgalomként vált ismertté. A mozgalom prófétája Frum lehet, hogy élő személy volt, egy egykor itt állomásozó amerikai katona, akinek az eljövetelét minden évben, február 15-én ünneplik.

A szigeten az amerikai kivonulást követően egy repülőtér imitációt építettek fel, felszállópályával meg irányítótoronnyal, és ezen a napon itt hagyományosan összegyűlnek, hogy mentoruk ismételt eljövetelét fogadhassák, aki még több szállítmánnyal ígérte a visszatérését.

A mozgalom a haderő távozását követően jelentősen megerősödött, követői a kommunális (hippi) mozgalom és a kávéivás mellett álltak ki, elutasítva a brit és francia megszállást. Lamont Lindstrom antropológus így írt az itt szerzett tapasztalatairól:

Az amerikai katonai egyenruhák és jelvények nagyon értékes vagyontárgyakká váltak, a legnagyobb becsben mégis a megtartott dögcédulák voltak. Sokan emlékeztek még a hadseregtől eltanult dalokra, és örömmel éneklik ceremóniáikon a „God Bless America” -t vagy a „The Marine's Hymn”-t. Gyakorlatokat szerveznek, ahol az egyik csapat vezetőjére egy jól felismerhető őrmesteri csíkozást pingáltak, aki aztán parancsszavakkal igazgatja a csapatot. A „jobbra át” még egészen felismerhető volt ezek közül.

Habár a kolonizálók tűzzel-vassal irtották a kultusz követőit, a háborút követő években több, mint 150 embert börtönöztek be, de a modern vallást nem sikerült visszaszorítaniuk.

A szállító-kultusz végül is túlélte a gyarmatosítókat, az önrendelkezési mozgalom, mely 1960-as években szerveződött, 1980. július 30-án érte el a szigetcsoport függetlenségét.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Cargo-Kult
Cabinet: Million Dollar Point
Atlas Obscura: Million Dollar Point
thevintagenews.com: The Million Dollar Point

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_moszkvai_metro_2_legendaja

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:35 +0000

A moszkvai Metro–2 legendája

A moszkvai metró a világ egyik legkiterjedtebb hálózatának számít a maga 200 állomásával és több, mint 300 km-es hosszával (a budapesti metró nagyjából 40 kilométerére 52 állomás jut). Itt található a világ legmélyebb állomása, a 74 méterrel a föld alatt megbújó Park Pobedy.

Nem, a „megbújó” nem a leghelyénvalóbb kifejezés a hatalmas és díszes állomásokra, melyeknek az egyik fő feladata a szovjet rendszer mindenhatóságának a hirdetése volt. A rendszer szerencsére kiveszett, az állomásokat sűrűn díszítő mozaikokról is lassan foszlanak le a vörös csillagok és Lenin – Sztálin portrék. Nem mellékesen a metró jórészt mélyépítésú, atomcsapás esetén is óvóhelyet nyújt a lakosságnak, illetve annak egy részének.

A földalatti hálózat viszont a világvárossal együtt terjeszkedik tovább, legendákat és kultikus regények, filmek ihletadója. A nem kevéssé megosztó Dimitrij Glukovszki Metro Trilogia világa (nekem nagyon bejött) is erre a hatalmas hálózatra épül, és már ott is szerepel a rejtélyes Metro–2 vagy kódnevén a D–6 rejtélye (A D–6 egyébként csak az egyik feltételezett vonala az M2-nek).

Kicsit talán nekünk, földi halandóknak furcsa, hogy egy, a „publikus” metróhoz kiterjedtségében vetekedő és azzal „szimbiózisban” élő titkos metrót még nem lepleztek le, vagy nem cáfolták meg a létét. Ne feledjük azonban, ezúttal abban a Moszkvában és abban az Oroszországban járunk, ahol az elnök egy volt KGB tiszt, és ahol jó eséllyel hamarosan ismét hűtővonatnak álcázott nukleáris rakétahordozó vonatok fognak cirkálni.

És ahol az árulásnak igen gyakran az eltűnés az ára – a Néva mélyén meg már viszonylag nehéz érvelni.

A moszkvai metró múltjából és méretéből adódóan rengeteg csodát és titkot rejt, de van, amiről még a minden információval bíró helyiek sem tudnak / tudhatnak / nem érdemes tudniuk mindent. Ez a titokzatos Metro–2. Egy metró, ami eredetileg a párfunkcionáriusok menekítését szolgálta volna például atomcsapás esetén. Kiterjedtsége is vetekszik magával a metróéval, amin „élősködik”.

Leszögezem, lehet, hogy léte pusztán csak egy legenda, úgy mint mondjuk a loch nessi szörnyé, vagy a becsületes politikusé. Ennek ellenére jól tartja magát, legalább annyira, mint az amerikai 51-es körzet, (jó ott azért az ufókkal is levelezhetünk) – egyszerűen azért, mert Moszkvában, főleg a Szovjetunió időszakban bármi megépülhetett teljes titokban, még ez a hatalmas rejtett metróhálózat is.

Nomeg az is lehet, hogy a hír, mármint a létesítmény léte igaz, de csak félig – ahogy az orosz viccből ez már ismerős lehet. Mindenesetre amikor a moszkvai metró egykori igazgatóját, Dimitrij Gajevet kérdezték a Metro–2 felől, azzal válaszolt „meg lennék lepve, ha nem létezne”.

A Metro–2

1992 nyarán az orosz Junyoszty ('Юность') magazin – erről a névről nekem mindig az az igénytelen kis piros tévé jut eszembe, amin kölyökként nézhettük a baromi szemcsés tomésjerry-t, míg a „nagytévén” faterunk valami fociközvetítést bámult.

Szóval ez a magazin jelentette meg Vladimir Gonik egy novelláját, amiben először nevesítette a moszkvaiak által már régóta dédelgetett legendát, a Metro–2-t. Ezután a titkos föld alatti létesítményen rajta ragadt ez a név.

A Metro–2-t Sztálin extrém paranoiája szülte – csakúgy, mint a szibériai teljesen értelmetlen vasútvonalat – és feltételezhető, hogy itt is nagyon sok ember élete árán valósították meg ütődött rémálmát. 1935-ben, a publikus metró építésével egy időben kezdték meg ennek is az építését. Ebben az időszakban viszont még nem „normál”, azaz kormányzati metró épült, hanem csak egy alagút, amin keresztül autóval lehetett Sztálin elvtársat furikázni a kuncevói dácsájába, a pórnép szemei elől jól elrejtve.

Az első valódi vonalat 1967-ben építették meg. Ebben az időszakban Moszkvát már sok atombiztos katonai létesítmény övezte. Ezekhez az – atomcsapás után is – önellátó földalatti városokhoz biztosított jól rejlett kapcsolatot a Metro–2.

A Metro–2 feltételezések szerint négy vonalból áll, és hossza vetekszik az ismert moszkvai metróéval: Ezek a vonalak kötik össze többek között az FSB (a legendás/hírhedt kémelhárítás, az FSK utódszervezete) székházával, Vnukovo–2 repülőtérrel vagy a szintén híres/hírhedt földalatti várossal, Ramenkivel.

A Metro-2 egyik (feltételezett) vonata, típusa: Ezh6 - elektromos és akkumulátoros üzemmel.

Az alagutak egyvágányosak, hiszen csak menekítésre szolgálnak, a rajtuk közlekedő vonatok konstukciója és kinézete megegyezik a moszkvai – és még vagy 30 évig a magyar – metró szerelvényeivel.

A Ramenki 43 Moszkva talán legnagyobb földalatti bunkere, illetve inkább föld alatti városa, ami értesülések szerint nagyjából 2 km²-en terül el, 180-200 méter mélyen a felszín alatt. A létesítmény nagyjából 10 km távolságra található (illetve nem található) Moszkva központjától, az Állami Egyetem szomszédságában. Építését a 60-as években kezdték el, és nagyjából egy évtized alatt végeztek vele. A város nagyjából 15.000 embernek biztosítana védelmet nukleáris csapás esetén, az élelmiszer-tartalékai pedig 30 évre elegendőek. A város nem publikus óvóhely, valószínűleg kormányzati személyzetnek építették, akiket a Metro–2 használatával menekítenének ide többek között a Kremlből is, nukleáris havária esetén.

A létesítményről bár 1992-ben a Time magazin is tudósított, létét a hivatalos orosz források cáfolják, csakúgy, mint a teljes Metro–2 létezését.

A Moszkva földalatti rejtekeit kutató csoportok, a diggerek persze minden tiltás ellenére beszivárognak a metróba, és keresik a Metro–2 nyomait. Zapet-no beszámolójának az összefoglalása: Közismert pletyka, hogy a Szportyivnaja és az Egyetem megállók között balra van egy elágazás a vonalon. Ez hivatalosan egy zsákutca, de a meredek rámpa végét egy hatalmas hermetikus vaskapu zárja le. Ez a Metro–2 bejárata. A vaskapu folyamatosan ki van világítva és egy infrakamerával figyelik meg a kapu előtti teret. Vajon minek ide a kamera, ha nincs itt semmi?

A Metro–2 feltételezések szerint 4 vonalból áll, ha az eredeti sztálini alagutat nem számoljuk, az ugyanis nem vasúti alagút volt.

Az első vonal, a D–6, az egyetlen vonal, melyről fényképek is léteznek (például itt), így léte legalább félhivatalosan bizonyított. Az 1967-ben üzembe helyezett vonal nagyjából 27 km hosszú lehet, az Arbatskaya alól indul (és valahogy úgy nézhet ki, mint a séma is ábrázolja).

A D6 vonal kapcsolata az Arbatskaya metróállomással, kék színnel ábrázolva a „publikus” metró, szürkével a D6 létesítményei

Kapcsolatot biztosít Ramenki, az a KGB- (ma FSZB) akadémia és a vezérkari akadémia irányából a Vnukovo–2 kormányzati repülőtérhez. Ennek a vonalnak van kapcsolata a „normál” metróval a Szportyivnaja és az Egyetem megállók között.

A második vonalat 1987-ben adták át a nagyközönségnek forgalomba. A 60 km hosszú vonal a Kremltől indul, majd a Varsó sugárúttal párhuzamosan a déli irányba hagyja el a várost, a „Bor” fedőnevű kormányzati bunker végállomással. A vonalat valószínűleg tovább bővítik az új kormányzati bunker, a „Raven” irányába is, így hossza 74 km-re emelkedik. (Összehasonlításként, a budapesti metróhálózat teljes hossza 38,6 km).

A harmadik vonalat szintén ’87-ben építették, hossza „csak” 25 km. Ez keleti irányban hagyja el a várost, célja Balasiha, ahol egy fontos egy katonai támaszpont (és bunker), a „Zarja” található.

A negyedik vonalra a kormányzat 1997-ben különített el egy keretet, ami még az amerikai Kongresszusban is vihart kavart. Tényleg vicces, hogy az oroszok a 4. titkos, főleg katonai célú metrójukat részben (és persze feltevések szerint) amerikai pénzből finanszírozták. A vonal célja egy szanatóriumnak álcázott bunkerkomplexum Barvikhában.

A Metro-2 vonalai: 1.vonal (D8): kék, 2.vonal: barna, 3.vonal: piros, 4.vonal: szürke

A magyar F/4

Paranoiában Rákosi elvtárs pajtás sem maradt el a nagyvezértől, Sztálintól, csak anyagi eszközei voltak szűkre szabottabbak. Neki nem telt hatalmas alagutakra, ezért csak egy „kisebb” bunkert húzatott fel az Országház szomszédságában, persze közvetlen kapcsolattal a metró felé. (Erről alétesítményről itt, az építészfórumon olvashat bővebben)

Valószínűleg az ebben a bejegyzésben leírtak egy része nem igaz, egyszerűen csak legenda. Ez van. Volt időnk megszokni már, hogy a „Nagy Testvér”-ről szóló legendákat illik komolyan venni, főleg, ha nem győzik cáfolni azokat.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Nol.hu: A másik moszkvai metró
zapret-no.livejournal.com: Метро-2 не существует или троллейбус для Димы
abovetopsecret.com: RAMENKI 43 - An underground city built by Stalin in case of a nuclear catastrophe?
youtube: Secret Russian government subway - Metro 2; English Translation
wikipedia: Metro-2
metro.ru: Метро-2
moskvax.ru: Метро-2
unknownworld.co: Metro-2
google könyv: Doomsday scenarios

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_poligon

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:36 +0000

A Poligon

A Szemipalatyinszki Kísérleti Terület (hivatalos nevén 2. sz. állami központi kísérleti gyakorlótér, oroszul 2-й Государственный центральный испытательный полигон) a Szovjetunió legkiterjedtebb és legrégebben használt nukleáris kísérleti területe volt, mely a persze a szovjet idők elmúltával sem tűnt el a robbanások dörejeivel együtt, sőt, újból és újból életre kel és kísért, immár Kazahsztánban. De ezúttal is kezdjük a történetet az elején.

Sztálin, látva az amerikaiak a 2. világháború lezárását is erőteljesen megtámogató nukleáris tevékenységét, utasítást adott a szovjet atomprogram felgyorsítására és teszt-robbantások mielőbbi megkezdésére. A teszt-terület kiválasztását legkedvesebb és hírhedten vérgőzös emberére, Lavrentyij Berijára testálta.

Ő pedig nem hazudtolta és nem is erőltethette nagyon meg magát, amikor a fenti területet, mint távoli és lakatlan, tehát a bombák tesztelésére maximálisan alkalmas területként jelölte meg. Az a csekély hétszázezer ember nem nagyon zavarta ebbéli döntésében, akik, ezen a területen éltek – ennél sokkal több embert is ítélt ez a lassanként a főnökével ismét szenté avatott ember halálra – napi rutinból.

A kiszemelt terület 18 500 km² terjedelmével nagyjából ötöd akkora, mint Magyarország. A területet villámgyorsan elzárták a külvilágtól, az északkeleti sarkában megbújó poros falucskát, Moldari-t pedig Igor Kurcsatov fizikus után átnevezték Kurcsatovnak, és zárt városként elkezdték rohamtempóban felfejleszteni.

A város – titkos városokhoz méltóan – többnyire nem szerepelt a térképeken, vagy ha mégis, Moszkva–400, Bereg, Szemipalatyinszk–21, Konyecsnaja állomás („Végállomás”) vagy csak egyszerűen a Poligon neveken hivatkoztak rá. Az amerikaiak, miután U–2-es repülőkkel, majd később műholdakkal is megfigyelés alá vonták a területet, URDF–3 (Unidentified Research and Development Facility–3) néven ismerték. A város és a terület kiépítését nagyrészt hadifoglyokkal és elítéltekkel végeztették el, akiknek, tegyük hozzá, itt mégis komolyabb túlélési esélyei voltak, mint északon.

Az első – 22 kilotonnás robbantást 1949-ben végezték el, majd ezután a légköri teszteket leállító egyezmény időpontjáig – 1963-ig a légköri tesztek által itt elpufogtatott nukleáris hasadóanyag mennyisége mintegy 2500-szorosan haladta meg a hirosimai atombombáét. A fenti egyezmény mindenesetre csak a felszíni robbantásokban kötötte meg az aláíró felek kezét, a föld alatt folytathatták kísérleteiket – és persze folytatták is.

Erre a célra kapóra jött a szovjeteknek a terület déli részén magasodó Degelen-hegység, amibe hatalmas és irgalmatlanul sok tárnát mélyítettek, és ott, mélyen a föld alatt folytatták a kísérleteiket. Itt több, mint 300 robbantást hajtottak végre, majd a Szovjetunió szétesését követően gyakorlatilag mindent hátrahagyva, mint eb a Szaharát, úgy oroszosan távoztak a szétszennyezett vidékről.

1991. augusztus 29-én a kísérleti telepet a függetlenné vált Kazahsztán elnöke, Nurszultan Nazarbajev bezáratta.

RDS–37

Az RDS–37 volt a Szovjetunió első kétlépcsős hidrogénbombája, melyet először 1955. november 22-én teszteltek. A fegyver névleges hatóerejét nagyjából 3 megatonnára becsülték, a tesztet követően ezt az értéket 1,6 megatonnára csökkentették.

Ez egy többlépcsős termonukleáris bomba volt, melybe urán–-235-et és szintetikus urán–233-at tartalmazó magot és lítium–deutérium-fúziós burkot építettek, de a hatóerejét a teszt okán csökkentették. Ennek a csökkentésnek az ellenére, mivel a fegyver egy inverziós réteg alatt robbant fel, a lökéshullámának nagy része váratlanul visszafelé fordult a földre. Egy védőárok a katonákra omlott és egy ember meghalt, de egy, a robbanástól 65 km-re, Kurcsatovban található épület is összeomlott, egy fiatal lány halálát okozva.

Poligon recall

A szovjetek „dicső” története így bár 1991-ben lezárult itt, ellenben Kazahsztán küzdelme a Poligonnal csak ekkor kezdődött. A szovjetek persze kivonulásuk örömére a létesítmény összes dokumentációját állítólag megsemmisítették – azért arra nem mernék mérget venni, hogy a KGB archívumaiban nem maradt néhány milliméterpontos rajz a létesítményről.

A gazdátlanul és felügyelet nélkül hagyott terület mágnesként vonzotta az ügyeskedőket, a vasazókat, no és főleg az olyan embereket, akiket a hátrahagyott nagy mennyiségű plutónium és egyéb hasadóanyag érdekelt. Az egész olyan volt, mint egy nagy és speciális bevásárlóközpont terroristák számára, éppen hogy a bejáratánál nem kellett 100-ast csúsztatni a bevásárlókocsikba.

Nyilván atombombát nem nagyon lehetett volna építeni az ott fellelhető azonosíthatatlan maradványokból, de piszkos bombákat viszont minden további nélkül. Nagyon valószínű, hogy abban az időszakban az USA-ban is, több nemzetbiztonsági ülésen heveny kényszeredett vakarózást idézhetett elő a Poligon nevének az említése.

Vélhetően az ijesztő jelentéseket követően az amerikaiak a kazahokkal villámgyorsan összeütöttek egy titkos 150 millió dolláros mentesítő programot, melynek keretében 1996 és 2012 között mintegy 200 kilónyi plutóniumot „bányásztak” elő a hegyből, melyet már az akció megkezdését megelőzően is Plutóniumhelynek hívtak. Az akció keretében megpróbálták feltárni és lezárni az összes – nagyjából 200 – járatot a hegyen.

Nem, ez csak az összefoglalója a történetnek, melyről szerencsére egy bővebb jelentés is világot látott, ami ennél (meg a hivatalos jelentéseknél) kissé részletesebben is leírja az ott történteket. Na, ez az igazi „sztori”:

A Belfer jelentés

A Belfer jelentést 2013-ban jelentette meg a Belfer Center for Science. Az összefoglalót Eben Harrell és David E. Hoffman írta a 17 éven keresztül húzódó mentesítésről – egy igazán érdekes olvasmány, a bejegyzés további részében ebből szemezgetek. A teljes jelentés innen (pdf-ben) letölthető.

Először 1995-ben Kairat Kadirzhanov hívta fel a helyzet tarthatatlanságára a hatóságok figyelmét. Ebben az időszakban a vasazásnak semmi technikai akadálya nem volt a területen. A hatóságok nem álltak a helyzet magaslatán (vagy – más szempontból – nagyon is), bárkinek megadták az engedélyt a fémek kitermelésére.

A szomszédos Kína fémre folyamatosan éhes piaca hatalmas vonzerő volt a helyi szegényeknek, és az nem nagyon érdekelt senkit, ha villanyoltás után a fém magától is sejtelmes kékes fénnyel világított tovább. Sokan haltak meg már a hegyen, még többen évekkel később, a sugárterhelésük nyomán. Mindenesetre egy év alatt a magányos szerencsevadászok helyét elfoglalták a professzionálisabb guberálók, ők már nehéz-bányászati gépekkel és felfegyverzett őrökkel ugrottak neki a hegynek.

Siegfried S. Hecker Ausztriában született. Apját miután a második világháborúban besorozták a németek, az orosz fronton hunyt el. Hecker gyerekkorában meglehetősen sötét benyomásokat szerzett az oroszokkal kapcsolatban, ezekkel, és családjával együtt emigrált az USA-ba 1956-ban, ahol kohásznak tanult, majd jó pár évvel később, Los Alamos ötödik igazgatójaként a történet kellős közepébe csöppent.

1992-ben, a Szovjetunió összeomlása után sikerült eljutnia a szintén titkos szovjet Arzamasz-16 telepre, ahol rögtön a repülőgépből kiszállása után találkozott Juli Kariton-nal, aki a telep vezetője, és az első szovjet atombomba megalkotója volt.

Az orosz ezekkel a szavakkal nyújtotta a kezét az amerikainak „Negyven éve várok erre a találkozóra”. Hecker szorosabb együttműködést és anyagi támogatást ígért a találkozón, és jó kapcsolatokat épített ki korábbi ellenfeleivel.

Hecker 1997-ben nyugdíjba vonult, és hitt benne, hogy a hidegháború elmúltával kapcsolataira és tudására többé nem lesz szükség – nagyobbat nem tévedhetett volna.

Plutóniumhegy

Az amerikaiak a szovjetek bukását követően – kétoldalú szerződésekkel – elszállították a szovjetek által a térségben „felejtett” nukleáris bombákat és maradék fűtőanyagokat az USA-ba. Így tettek Kazahsztánban is, a Plutóniumhegyet kiürítették, a tárnákat lebetonozták, és úgy érezték, hogy ezzel a potenciális veszélyforrásokat letudták a térségben. Hecker élt a gyanúperrel, hogy ez nem így van, és erre jó oka volt, ugyanis ismerte (még jó hogy) a los alamosi fejlesztési projekteket és feltételezte, hogy a szovjetek is ezeket futották meg.

A hatvanas években az USA kísérletekbe kezdett, hogy feltárja, ha baleset éri a nukleáris fejeket hordozó rakétákat, ez kiválthat-e spontán nukleáris robbanást. Ennek a kutatás-sorozatnak az egyik legfontosabb kiváltója a palomaresi „Broken Arrow” esemény volt. Ezek a kísérletek egy idő múltával abba az irányba terelődtek, hogy kis mennyiségű nukleáris anyagot kémiai anyagokkal vegyítve előállítható e atombomba, vagy valami ahhoz hasonló robbanó dolog. A kísérleteket hidronukleáris tesztek néven futottak, és milyen meglepő, rövid időn belül a szovjetek is rákaptak ezekre a föld alatt elvégezhető tesztekre.

Az amerikaiak tudtak az orosz kísérletekről, de azt nem tudták, csak sejtették, hogy a szovjetek hol hajtották végre ezeket. Hecker a kapcsolatain keresztül kipuhatolta, hogy ezeknek a helyszíne valószínűleg a Poligon volt, és műszeres méréseik – amik magas sugárzást mértek egyes térségekben – megerősítették ezt.

1998-ban a helyszínre is látogatott, ahol arra azért számított, hogy a helyiek továbbra is „kisipari” léptékben „tevékkel” lopják a fémet, de a látvány, ami ott fogadta, letaglózta, ugyanis hatalmas földmunkagépek túrták a jócskán sugárzó földet kábelek és fémhulladék után kutatva. A korábbi lebetonozott bejáratokat feltörték, vagy csak egyszerűen megkerülték azokat, és az egykori szovjet tárnákból termelték ki a hátrahagyott fém-elemeket, síneket. Hecker fényképekkel dokumentálta a látottakat, majd Moszkvába repült, ahonnan először az egykori Cseljabinszk-70-et (Majak) kereste fel segítségért.

Miután itt falakba ütközött, vonattal utazott tovább Szarovba, Arzamasz-16 egyik városába, ahol már régi ismerősként köszöntötték őt. Itt találkozót kért Radi Ilkajevtől, a Poligon korábbi igazgatójától, aki eleinte mereven elzárkózott az együttműködéstől, miután Hecker beszélt neki az amerikai hidronukleáris tesztekről, és a hasonló szovjet tesztekről kezdett érdeklődni „Oroszország végzett Szemipalatyinszkkal örökre, és soha nem fogunk oda visszatérni”.

Ekkor Hecker a helyszínen készített fotóit vetette be: „Radi, ez a te létesítményed. Ezek ott a te kábeleidet lopják.” – Radi csöndben a fotókra nézett, aztán Heckerre – „Jól van, holnap összehozlak valakikkel egy beszélgetésre”. Másnap bemutatta neki Jurij Sztyazkint és Viktor Sztepanyukot, volt vezető-mérnököket, akik megtörték a csendet, és elkezdtek beszélni a szovjet hidronukleáris programról, ami a Poligonban zajlott.

Speciális fémtartályokat vagy fémdobokat, un. „kolba”-kat süllyesztettek a Plutóniumhegy gyomrába mélyesztett aknákba, ezeket kőzettörmelékkel, kémiai és nukleáris robbanóanyagokkal töltötték meg, majd megpróbálták a levegőbe röpíteni, illetve dehogy, szóval a föld alatt felrobbantani az egész tartalmát. Ha ez nem sikerült, mert mondjuk besült a kémiai robbanóanyag, nem tököltek sokat. Gyorsan mélyítettek egy újabb aknát, és kezdték az egészet előröl. Ezen mondjuk nagyon nem lehet csodálkozni, jelentkezzen, akinek lett volna kedve egy efféle sugárzó és robbanással is fenyegető tartályt kitúrni a föld alól.

És hol voltak ezek a kolbák Hecker látogatásakor? Persze a föld alatt, míg a mérőműszerek hátrahagyott vezetékei és a tápkábelek nyomra nem vezették a vasazókat. Nekik persze csak a tartályok fémanyagára fájt a foguk, azzal nem nagyon számoltak, hogy belül erősen sugárzó plutónium vagy dúsított urán lapul, no meg az egész tartály, úgy, ahogy van, felrobbanhat a kémiai robbanóanyag tartalmának köszönhetően.

Hecker a még föld alatt lapuló nukleáris anyag mennyiségét a megbeszélések alapján úgy 200 kilóra saccolta, és gyors beavatkozást sürgetett.

Persze az orosz tisztségviselők, főleg az orosz Atomenergia Ügynökség (Minatom) képviselői továbbra is jórészt elzárkóztak az együttműködéstől, arra hivatkozva, hogy a spektrométeres helyszíni vizsgálatok feltárhatják az oroszok által a bombákban alkalmazott plutóniumizotóp-mixet, ami – meglátásuk szerint – továbbra is titkos információ volt – nem mintha az amerikaiak ezzel az összetétellel már évtizedek óta ne lettek volna tisztában. Mindenesetre a háromoldalú egyeztetések (amerikai, orosz és kazah) rendkívül lassan haladtak – többször el is akadtak –, ráadásul mindhárom fél egyhangúlag az IAEA (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) távol tartása mellett tette le a voksát, és titkos akcióval kívánták felszámolni a ketyegő időzített bombát.

Eközben a tudósok egy viszonylag egyszerű módszert dolgoztak ki a kolba-k hatástalanítására. Speciális betonhabarcsot fecskendeztek be a fentről egy furattal megnyitott tartályokba, így lehetetlenítve el azok „kitermelését” vagy felrobbanását. Ráadásul ebből a megkötött anyagból meglehetősen nehéz (de persze nem lehetetlen) volna kitermelni a hasadóanyagot. Most már csak meg kellett találni az összes ilyen és hasonló föld alatti tartályt a Belgiumnyi méretű Poligonban.

Ez a feladat egyrészt az Orosz Geofizikai Kutatóintézetre hárult, akik a rendelkezésre álló dokumentációk és izotópos vizsgálatok alapján ugrottak neki a feladatnak. Az intézetet ekkor Valeri Demen vezette, aki ráadásul korábban negyven évig a Szemipalatyinszkban dolgozott, és az alagutak építését felügyelte. Nekik kellett együttműködniük az amerikaik Védelmi és Fenyegetéscsökkentési Ügynökségével (DTRA). Byron L. Ristvet volt ekkor a DTRA Teszt-technológiai ágazatának a vezetője, rá hárult a feladata, hogy az oroszokkal szorosan együttműködve koordinálja amerikai oldalról a felszámolási műveleteket.

Ristvet buldogként vetette magát a feladatra, rendesen beleállt a kazah adminisztrációba, repülőgépet vezényeltetett a helyszínre, melyek alacsony, felszín feletti műszeres repülésekkel mérték fel a sugárzás intenzitását és annak megoszlását. Emellett a két vezető, Ristvet és Demen jó barátságot kötött, és valóban hatékonyan kezdett együtt dolgozni a két hivatal. A két vezető – bár nem beszéltek közös nyelvet – simán elkommunikáltak egymással a – jórészt minden nyelven azonos – fizikai alapfogalmakkal és szakkifejezésekkel. „A mi barátságunk a tudományon alapul, ami egyszerűbbé teszi a dolgunkat. A fizika az minden nyelven fizika marad.”

2008-ban az amerikaiak hatalmas sikerként könyvelhették el, hogy – igaz, elnökük ráhatásával – a kazah kormányzat nagy nehezen lezárta a térséget a vasazók elől, sőt, a rendfenntartókat is kivezényelte a lezárás „egyértelműsítéséhez”.

A projektet hivatalosan 2012-ben, Szöulban zárták le, egy, Barack Obama, Dmitrij Medvegyev és Nurszultan Nazarbajev jelenlétével hangsúlyosabbá tett konferencia keretében.

A projekt lezárultával egy interjú alkalmával megkérdezték Ristvet-et, hogy mennyi plutónium maradt még a Poligonban, azt válaszolta: „Elég”.

google.maps

A Szemipalatyinszki Kísérleti Terület a google.maps-on:

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a A szovjet imperium romjain tag alatt talál:

A 23. emelet rejtélye	2025/07/20 08:26
A Honecker-bunker	2025/07/20 08:26
A kommunista UFO	2025/07/20 08:26
A Poligon	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete	2025/07/20 08:26
Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok	2025/07/20 08:26
Az NDK utolsó halálraítéltje	2025/07/20 08:26
Csernobil és Putyin katonái	2025/07/20 08:26
Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat	2025/07/20 08:26
Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?	2025/07/20 08:26
Majak	2025/07/20 08:26
Probstzella – végállomás	2025/07/20 08:26
Projekt 506	2025/07/20 08:26
Sztálin elfeledett vasútja	2025/07/20 08:26
Teufelsberg FSB	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Szemipalatyinszki kísérleti telep
Belfer Center: Plutonium Mountain: Inside the 17-Year Mission to Secure a Legacy of Soviet Nuclear Testing (letölthető pdf dokumentum a lap alján)
Youtube: AFTER THE APOCALYPSE - Official Trailer
englishrussia: radioactive legacy of the Sovietunion in the ruins of the Semipalatinsk nuclear test site

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_pornoletoltos_redtube_sztori_bonyolodik

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:36 +0000

A „pornóletöltős” Redtube sztori bonyolódik

A Redtube.net egy pornóoldal, ahol a Youtube technikai megoldásával egyezően felnőtt tartalmakat lehet streamingelni. A streaming a filmek megnézését jelenti, letöltés nélkül, illetve (jellemzően) a film csak nagyon kicsi – 3-5 másodperces – részei kerülnek a felhasználó gépére, ideiglenesen letöltésre.

Az Urmann + Collegen ügyvédi iroda 10.000 címre küldte ki eddig felszólítólevelét, mely szerint mindenki, aki „Amanda’s Secret“, „Dream Trip“, „Glamour Show Girls“, illetve „Miriam’s Adventures“ című filmeket megtekintette, jogsértést követett el a jogtulajdonos svájci „The Archive AG“-vel szemben, és ezért 250 eurót kell az U+C felé fizetnie.

Az előzményeket az index is megírta egy cikkben (20 ezer pornónéző adait adta ki bíróság).

Az eset egy egyre duzzadó botránnyá kezd fajulni, ami meglehetősen összetett, ezért kezdjük az elején, az előzményeknél. Vigyázat, a bejegyzés a magánvéleményemet is tartalmazza, és az (kmh..) egyértelműen részrehajló:

A letöltés-büntetés ipar

Németországban az internetes jogsértésekért kiküldözgetett felszólításokat és kirótt büntetéseket egy hatalmas és maffiaként működő ügyvédi irodákból verbuvált szervezet tartja a felügyelete alatt. Ezek az irodák az emberi bűntudatra és a bíróságok technikai ismerethiányára építenek és hatalmas bevételekre tesznek szert.

Többnyire úgy működnek, hogy torrent oldalakra tesznek fel csali fájlokat és loggolják a letöltők / megosztók IP címeit (más esetekben csali nélkül loggolnak). Az ezekhez az IP címekhez köthető felhasználói adatokat a bíróságoktól szinte automatikusan megkapott végzésekkel szerzik meg az internet szolgáltatóktól, majd megbombázzák őket felszólításokkal és bíróság elé is citálják a feltételezett letöltőket. (A torrentezésrőlmár volt és még lesz is szó a passport blogon.)

Természetesen jól tudják, hogy melyik bíróságok „ítélnek nekik”, így szinte már csak ezekben a tartományokban aktívak. Az aggályos részletek ebben a mocskos gépezetben senkit nem izgatnak, így például a „csali fájlok” morális háttere felett ugyanúgy elsiklanak, mint ahogy az IP címeket is hamisíthatatlannak és a wifi-hálózatokat megtörhetetlennek ítélik.

Az U+C nem új „név” ezen a piacon, jó eséllyel a kapzsiság hajtotta őket, hogy a letöltés-büntetés ipar újabb „ügyfelekkel” bővüljön. Thomas Urmann, az U+C tulajdonosa (jegyezzük meg ezt a nevet, ezek az emberek sokra szokták vinni) az alábbi választ volt képes adni arra a kérdésre, ami azt firtatta, hogy miért letöltéssel vádolták meg az embereket: „Prinzipiell ist Streaming nicht gleich Streaming. Während bei einigen Videoportalen die Filme wirklich nur auf der Webseite ablaufen, gibt es andere, die große Teile bis zu einem ganzen Film auf der Festplatte des Nutzes zwischenspeichern. Das nennt man technisch Download.“ azaz, alapvetően a streaming nem egyenlő a streaminggel. Néhány videomegosztón a filmek valóban csak a neten futnak, más esetekben viszont egy jelentős részben a felhasználó gépére kerülnek köztes letárolásra. Ezt technikailag letöltésnek nevezzük.

Bravó, igazi ügyvédi logika, sokra viszi még ezzel a briliáns és nyakatekert de a valóságtól elrugaszkodott érveléstechnikával.

Gyakorlatilag ezzel azt mondja, hogy bárkit, ismétlem, bárkit megvádolhatnak az illegális letöltéssel, aki bármely videomegosztón illegális tartalmat tekint meg.

Kedves olvasó, ön ugye pontosan tudja, hogy a legutoljára például a Youtube-on vagy az Indavideón megtekintett tartalom teljesen legálisan került oda (valaki által) feltöltésre és a gépe nem tárolt belőle valamelyik Temp könyvtára mélyén hosszabb részleteket.

A pornóoldalak remek terep az efféle szerencselovagoknak, mert vajon ki akar bírósági tárgyalásokra járni, ahol Miriam Adventures-jeiről diskurálhat majd a bíróval, széles hallgatóság előtt? És talán az sem teljesen véletlen, hogy pont karácsony időszakára időzítették a leveleik zömének kiküldözgetését („Szívem, ki ez a Miriam?” - egy ilyen kérdés biztos sokat lendít az otthoni ünnepi hangulaton).

Nos, szerencsére a morális gondok mellett (mert az kit érdekel?) egyéb jogi problémákat is felvet az U+C zsarolólevél-áradata.

Független szakértők kételkednek abban, hogy a streaming egy letöltés volna
A bíróságoktól a szokásos „torrentes - letöltéses” mesével szedték ki a végzéseket, amik alapján meg tudták szerezni az ügyfelek címeit. Jó eséllyel megtévesztették a bíróságokat.
Nem világos, hogy hogyan jutottak az IP-címekhez.

Streaming = letöltés?

Ezen a gumicsonton még egy darabig el fognak nyammogni a szakértők. A letöltés szó azért nem biztos, hogy ráillik a mindenféle „temp” fájl szilánkokra.

Bíróságok megtévesztése

Szerencsére a bíróságok gyorsan eszméltek, hogy átvágták őket. A tízezer levél kiküldése után nagyjából két héttel a kölni ügyészség vizsgálatot indított ez ügyben az U+C-val szemben.

IP címek beszerzése

Hogy az IP címek hogyan kerültek az irodához, persze az U+C hallgat, az erre vonatkozó kérdésre Thomas „Streaming = letöltés” Urmann válasza: „Zu den technischen Details kann ich nichts sagen.“ azaz a technikai részletekről nem tudok beszélni. Nagy valószínűséggel a torrenteknél már fényes sikereket aratott „csapda / lehallgatás” módszerhez folyamodtak.

Azt mindenesetre senki nem tudja, hogy ki jegyezte be a panamai redtube.net -et, de a felhasználók szerint ők más oldalakról vetődtek erre az új oldalra, ahol ingyenes megtekintési lehetőségeket találtak. A Chip.de szerint a redtube.net pornó-oldal regisztrációja 2013. március 22-én történt, két nappal az első U+C -féle „jogsértés” előtt.

Az ominózus filmeket a svájci „The Archive AG“ 2013. július 18-én vásárolta meg korábbi tulajdonosaitól (és lett ezáltal jogtulajdonos, az U+C megbízója ebben a „jogtiprási” ügyben). Valami bűzlik ~~Dániában~~ Svájcban..

Ez a történet messze túlmutat az „így jár, aki pornót néz” prűd megközelítésen, sokkal inkább a gerinctelen és féktelenül kapzsi, a jog köpönyegével takarózó ügyvédek világát mutatja be. A témát figyelemmel kísérem, újabb fejlemények esetén aktualizálom ezt a bejegyzést.

Mi a teendő

ha valakinek sikerül(t) ezekből a szívhez szóló levelekből egyet kapnia? Hogyan előzhető meg a probléma?

Semmit nem írjon alá, ne kapkodjon.
Vegye fel a kapcsolatot lehetőleg egy olyan ügyvéddel, aki képben van a letöltésekkel kapcsolatban
Ne nézzen pornót, ne töltsőn le fájlokat! (nah, jó, ez inkább csak egy ilyen kötelező körös, álszent pont.)
Ha mégis letölt vagy pornót kíván nézni, ne a „saját” IP címéről tegye!Ha bővebben érdekli a téma, jelezze a blogon vagy a Facebook-on, akkor írok ebből a témából is egy bejegyzést. A személyes tapasztalatok is nagyon érdekelnek. (Nem, nem a pornónézéssel, hanem a ügyvédi felszólításokkal / IP címes trükkökkel kapcsolatban.)

Utóirat

Igen, valóban, Németországban a feltöltés és a letöltés is a jog jelen állása szerint illegális cselekedet. De a történelemben már volt olyan, hogy feketéknek a fehéreknek kijelölt szekcióban tartózkodni hasonlóan illegális cselekedet volt - de ez például már azóta elmúlt (Tudom, sarkított hasonlat, de pont ez jutott eszembe, R.I.P. Nelson Mandela).

Igen, a „fake-IP” azt jelenti, hogy valaki más IP-jét használjuk, és ő kapja a kihágásainkért a felszólító levelet. Ez ebben a felállásban dögség. Megfordítva a logikát, mi is kaphatunk más dögsége után felszólító levelet. Ebben az esetben viszont a levél jogszerűtlenségét kell bizonyítanunk a technikailag teljesen dilettáns jogi gépezettel szemben. Ne legyen kétségünk affelől, hogy sokan használják az IP megmásítás lehetőségeit, és jórészt nem legális célokra. Talán a jog képviselőinek kellene ráébredni a tényre, hogy az IP hamisítható, így ezzel semmit nem tudnak bizonyítani.

Nem, a történet tükrében egyáltalán nem tartom „galádságnak” a fake-IP, proxi és egyéb trükkök használatát.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

a_renszarvas_es_a_tengeralattjaro

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 14 Jan 2025 21:57:26 +0000

A rénszarvas és a tengeralattjáró

Előfordul, hogy a sok időt a nyílt tengeren töltő hajókon a legénység kabala-állatokat tart, papagájt, hörcsögöt vagy fehér egeret. Persze, ez így rendben is van az ésszerűség határain belül. No de egy élő rénszarvas egy brit tengeralattjáró fedélzetén a második világháborúban? Az ember azt gondolná, hogy ez is egy ilyen urban legend, minta Schönherz-koli tizedik emeletén összeszerelt kispolszki, vagy a sínről leugrált 6-os villamos (ugyanott)

De nem, mert miután elkezdtem utánanézni, és a BBC-n is megtaláltam a történetet, nos, egy megtörtént sztori következik.

Az 1939-es évjáratú HMS Trident (N52) a britek egyik meglehetősen sikeres tengeralattjárója volt a második világháborúban. Főleg az Északi-tengeren, Skandinávia partjainál tevékenykedett, sűrűn süllyesztette a náci szállítóhajókat, sőt egyszer egy német tengeralattjárót is eltalált. Majdnem.

Nos, hogy hogyan került a rénszarvas a tengeralattjáróra, arra éppenséggel két történet is van. Az egyik szerint a HMS Trident az egyik szovjet kikötőben kikötött, hogy néhány javítást elvégezzenek rajta, és a kapitányt – Geoffrey Sladent – meghívták, hogy vacsorázzon az orosz admirálissal. Ott ő elmesélte, hogy a felesége rendesen szenved a lovaskocsijukkal otthon a nagy hóban, mire az admirális rögtön elővezette a megoldást; rénszarvasra lenne szükségük.

A másik sztori szerint a rénszarvast a legénység kapta ajándékba, a németekkel szembeni helytállásukért. Akárhogy is történt, ott álltak a kikötőben egy visszautasíthatatlan orosz ajándékkal, egy fiatal rénszarvassal, Pollyanna-val. Az oroszok adtak még az állat mellé ellátmányként egy hordó mohát.

Próbáljuk meg most magunk elé képzelni, ahogy a legénység fejvakarva nézte az állatot, meg a hordó mohát. A rénszarvas meg őket és a tengeralattjárót. A háttérben meg ott röhög a folyamatosan talajrészeg szovjet személyzet. Azt hiszem, a második világháború csekély számú vidám pillanataihoz sorolható ez az esemény - még így látatlanban is.

A jókora állat nyilván nem fért át a fedélzeti csapóajtón, így az egyik torpedóvető csövén keresztül bűvészkedték be a jószágot a fedélzetre. Az állatot (moháshordójával együtt) a torpedóraktárban szállásolták el, de Pollyanna másként döntött, ugyanis jobban kedvelte a kapitány kabinját, így ott került elszállásolásra. Állítólag leggyakrabban ott aludt, az ágy alatt, vagy éppen az ágyban.

A hajó folytatta a járőr-szolgálatát, és csak hat héttel később tért vissza a brit vizekre. Ez alatt az idő alatt a moha kifogyott, de mivel a tengeralattjáró nem tudott kikötni, a legénység a rénszarvast átszoktatta a legénységi ellátmányra. Elmondásuk szerint nagyon kedvelte a Carnation márkájú sűrített tejet, de azért a változatosság kedvéért néhány navigációs térképet is elfogyasztott.

A fedélzeti életbe gyorsan beleszokott, mindig ő volt mindig az első, aki a vezérlőtérben termett, ha kinyitották a fedélzeti csapóajtót és friss levegő áramlott be ott. Amikor a tengeralattjáró alámerült, mindig visszaballagott a kapitány kabinjába.

A angol Blyth kikötőjébe való érkezés után a legénység, meg Pollyanna új problémával szembesült: a legénységi koszt (meg az elfogyasztott sűrített tej és térképek) megtették a hatásukat; az állat már nem fért ki a torpedócsövön. Végül a leszerelt fedélzeti csapóajtó helyén ügyeskedték ki kabalaállatukat a hajóból, a parti személyzet aktív közreműködésével.

Végül Pollyannát soha nem fogták be Geoffrey Sladent (illetve felesége) fogatába, ugyanis a Regents Park Zoo-nak (későbbi nevén London Zoo) vált oszlopos tagjává. 1947-ben költözött át az égi legelőkre, ugyanebben az évben vonták ki a HMS Trident-et is a szolgálatból.

Az állatkert dolgozói szerint az állat soha nem felejtette el a tengeralattjárón tanultakat: ha a lemerülést jelző vagy arra emlékeztető hangú szirénát hallott, mindig egy stabil tartásba görnyedt.

Hasonló bejegyzések itt, a bolyongó blogon

Amszterdam
Japán üzembehelyezés
A család szeme fénye
A vlagyivosztoki kitérő
WC akták
Sörvezetékek

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

warhistoryonline.com: A Reindeer Lived on a British Sub, Ate a Navigation Chart, Got so Fat it Couldn’t Back Get Out
bbc.co.uk: Reindeer's wartime submarine trip
Wikipedia:HMS Trident (N52)

történelem, humor, tengeralattjáró, rénszarvas, 2018, 2.világháború, Anglia, Szovjetunió, HMS Trident, Pollyanna, Geoffrey Sladent, Blyth, London Zoo, hajózás, tech, befér

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_shinkansen_nyitott_ajtaja

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:37 +0000

A Shinkansen nyitott ajtaja

Olvasom a hírt, hogy a japán Shinkansen egyik ajtaja nyitva maradt. Ez csak akkor válik persze érdekessé, ha kiderül, hogy eközben a vonat 280 km/h sebességgel száguldott, de szerencsére a fedélzetén tartózkodó 340 utasból senki nem sérült meg. Az eset augusztus 21-én történt a Sendai-Tokió között közlekedő 46-os számú vonaton. A vonatvezető aktiválta a vészféket, és megállította a vonatot a Sendai állomás után található alagútban.

És például Németországban?

Ez megtörténhet Európában is? Lehet, de például Németországban, az ICE-kkel biztos, hogy nem. Ennek oka az, hogy az előírások sokkal – de sokkal szigorúbbak, és az EBA-n ennél kisebb dolgok is simán elhasalnak. Az EBA a német vasúti cégek réme, a Vasúti Hatóság, az újonnan fejlesztett vonatoknál már a fejlesztési fázisban is velük kell mindent egyeztetni, ők követelik meg a meglehetősen szigorú európai normák (TSI, UIC, EN,..) maradéktalan betartását.

Elöljáróban, az utóbbi öt évben, januárig az ICE 4 projekten dolgoztam, és történetesen pont az ajtórendszer működtetéséért feleltem. Az ICE 4 a legújabb generációs német szuperexpressz, ennek a fejlesztését láttam belülről, erről tudok beszélni. Az alábbi leírás persze a technikai megoldások felszínét „kapargatja” csak, ha valakit esetleg részletesebben is érdekel mindez, szóljon!

Először is, ezeken a vonatokon minden alegység (minden ajtó, a fékek, a motorok, a WC modulok, az étterem,..) saját számítógéppel működik, a központi számítógép kiesése esetén ezek valamilyen szinten továbbra is működőképesek maradnak (ez az ún. lokál-mód).

Ezek a számítógépek az SG-k (Steuergeräte), az ajtót felügyelő például a TSG (Türsteuergerät). Ez egyrészt saját magában is kiértékeli a beérkező jeleket (a fékektől és a központból a sebességet, az ajtó érzékelőit,..), és ez alapján dönt arról, hogy az ajtó nyitható-e. Például, ha a sebesség nagyobb, mint 3 km/h, az ajtót automatikusan bezárja, és nem engedi nyitni.

Az összes ajtón vannak annak a zártságát figyelő érzékelők (ajtónként 6 darab, 3 az ajtót, 3 az ajtó alatti kilépőt figyeli). A tizenkét részes vonaton így 270 ilyen kapcsoló van (ez az ún. ajtó-hurok; Türschleife), ezeknek mindegyike zárt állapotot kell, hogy jelezzen ahhoz, hogy elindulhasson a vonat. Amennyiben menet közben akár csak egy ilyen kapcsoló is kinyílik, a vonat motorjai abban a pillanatban – illetve 2 másodpercnyi késleltetéssel – lekapcsolnak, ez az ún. Traktionssperre (hajtás-blokkolás).

Ezt a mozdonyvezető ugyan egy kapcsolóval kiiktathatja, de onnan az ő felelőssége, ha valami történik. És igen, ezeken a vonatokon is van fekete-doboz, ez a JRU (Juridical Recording Unit), aminek a neve mindent elmond alkalmazásának a céljáról. Ez rögzít minden technológiai beavatkozást (például a hurok áthidalását – Türschleife Überbrückung) és a vonat jelzéseit is.

Az itt leírtakból következően szokás mondani, hogy a vonatokon három kritikus rendszer van; a klimatizálás, a WC-k és az ajtók – a többi ugyanis nem érdekli az utasokat. Az, hogy például egy-két motor vagy fék kiesett a vonaton, csak a vezető fog tudni, mert az össz-teljesítménye a szerelvénynek csökken. De ha az ajtókkal van gond, arról mindenki tudni fog.

A vonatrendszerek biztonsági besorolásánál (Fit-ráták számolásánál – ha ez így segít) az utasokat nem szabad semmiféle felelős döntéssel terhelni. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha van valahol egy nyomógomb a vonaton, ami mondjuk zölden világít és ez történetesen egy ajtón található egy kétszázzal száguldó vonaton, akkor azt a gombot „megnyomottak” kell tekinteni. Azaz fel kell tételezni, hogy mindig lesz legalább egy utas, aki meg fogja nyomni azt a gombot. Ezt lemming-hatásnak is szokás nevezni.

Egy fokkal erősebb például a hivatalos nevén stressz-teszt, amikor például tesztként a vezetőállás az adott funkcióhoz nem releváns kezelőszerveit kell össze-vissza tekergetni és nyomkodni. Ezeknek nem lehet semmi visszahatása az adott funkcióra. Ezt, az egyébként meglehetősen látványos akciót „csimpánz teszt”-nek szokás nevezni (nem hivatalos definíciója szerint úgy kell végrehajtani, mintha egy horda idegroggyant csimpánz szabadulna be a vezetőállásba. Mint például a lenti képen.).

A szigorú előírások szerint például a biztonság-releváns rendszereknél, mint például az ajtóknál is nem elegendő a számítógépes kommunikációval megvalósított funkcionalitás. Az összes ilyen funkciót hardveres relé-rendszerekkel is le kell követni és biztosítani. Ekkora „relé-temetőket” még életemben nem terveztem, mint itt.

Az előírások egyébként évről-évre szigorodnak, az előző generációs ICE-k (pl. ICE 3) sok szempontból sokkal megengedőbb volt, és ez sok, így utólag persze vicces helyzetet eredményezett. Mint például a tesztfutások kezdetén, amikor valaki felhívott München pályaudvaráról, hogy ha a jegyellenőr kívülről lezárta már az ajtókat, van e lehetősége még visszanyitni. Mondtam neki, hogy nincs, csak a vonatvezetőnek van erre lehetősége. Ah, mondta, akkor ezért hagyott itt a vonatom. Ő volt azon a vonaton a jegyvizsgáló.

A japán vasút számunkra mindig a „bezzeg” vasút marad, a lenyűgöző pontosságával, a precizitással. Németországban élek; a német vasútról sok minden elmondható, de a pontosság nem a sajátja. Gyakran utazok az ICE-kel, többször ragadtam már éjszaka távoli pályaudvarokon, a „normális” 20-30 perces késéseket, időnkénti vonatlerobbanásokat, törölt járatokat mindig beleszámolom az utazásaimba.

A menet közben kinyíló ajtót nem, azt az én rendszerem felügyeli az ICE 4-eken, hogy ne történhessen meg.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

channelnewsasia.com: Mind the doors: Japan bullet train runs with door open at 280kmh
japantimes.co.jp: Sendai-Tokyo bullet train ran with open door at 280 kph; no injuries reported

2018, Japán, Shinkasen, Németország, ICE4, EBA, ajtó, felügyelet, hiba, tech, kocka

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_sputnyik_iv_balszerencses_utja

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:38 +0000

A Sputnyik IV balszerencsés útja

„Amikor a Szovjetunió megbombázta az USA-t” – szólhatna a kattintásmágnes főcím, pedig a hír igaz, de csak félig. Vagy félig sem.

A 60'-as években a világ a világűr meghódításának a lázában égett. A hidegháborús versengés részben űrversenybe csapott át, a két nagyhatalom árgus szemekkel figyelte az 'ellen következő húzását, és igyekeztek még időben rálicitálni.

A Sputnyik IV, vagy más néven a „Korabl-Sputnik 1” (Корабль Спутник 1) 1960. május 14-én indult világhódító útjára. A szupertitkos projektként fejlesztett űrjármű voltaképpen annak az „emberes” Vosztok programnak volt az előfutára, mely révén Gagarin nevét is megismerte a világ.

Mindenesetre az előfutár szereplését végül nem aranybetűkkel írták be a szovjet űrhajózás történetébe. A hajót a Bajkonur 1/5 állásából indították útjára, és eleinte jól is ment minden, a programot övező eufonikus hangulat a Pravda vezércikkein is érződött.

Aztán valami félrement, egyes források még detonációról is beszámoltak, intő jelként a szovjet sajtó is azt kezdte cikkezni, hogy az űrhajó visszatérését eleve nem tervezték. Még szerencse, hogy az emberi tartózkodásra kialakított űrkabint csak egy próbabábú foglalta el, ugyanis 1960. szeptember 5-én a jármű becsapódott a Föld légkörébe, és teljesen kontrollálatlan körülmények között fejezte be égi pályafutását.

A hajó 4 és fél tonnás volt, azaz elég nagy tömegű ahhoz, hogy részei a felszínt is elérjék, ami aztán meg is történt.

A hajó a légkörbe az USA középső térsége felett lépett be, nagy része a délkeleti irányú zuhanás következtében elégett, de egy kisebb darabja a Michigan-tó menti Manitowoc városkába csapódott. Az eset lehet, hogy így leírva drámaian hat, de a helyiek akkor ezt nem így élték meg.

A helyszínre kiszálló két rendőr eleinte úgy vélte, hogy egy közeli öntödéből fuvarozó teherautó hagyta el a szállítmányát, egy pár kilós forró valamit az út közepén, és csak jóval később, a rádiót hallgatva állt össze számukra is a történet.

Akkor visszatértek a helyszínre, és az út menti árokban meg is találték az elfeketedett de már kihűlt fémtömböt. Ezt aztán ünnepélyes keretek között visszaküldték a „feladó”-nak, a Szovjetunióba, két replikáját pedig a helyi múzeumokban állították ki.

Nyilván akkor még nem is sejtették, hogy sokkal rosszabbul is járhattak volna, hiszen a Szputnyik IV nem nukleáris műhold volt. Nemúgy, mint a 17 évvel később, 1978-ban, amikor a Kanada fölött széthullott Kozmosz-954 komoly radioaktív szennyezést is eredményezett.

Az amerikai kisvárosok többsége – valljuk be – meglehetősen unalmas, és ebből a szürke masszából a helyiek mindenféle „különleges” fesztiválokkal próbálnak kitörni. A sok, és végtelenül unalmas tökfesztivál után a helyiek ölébe hullott – szó szerint – a nagy lehetőség, és persze éltek is vele, évről évre nagyon sok vendéget vonz be a Szputnyik fesztivál.

Ennek során minden évben megválasztják “Ms. Space Debris”-t, aki amellett, hogy jól énekel, még meggyőző „idegen” öltözéket is kell, hogy viseljen. A fényképektől a történetnek ezen a pontján megkímélnék mindenkit, de az USA-ban ez egy sikeres fesztiválnak számít.

Persze, arról az országról beszélünk, ahol egy másik, pár ezer kilométerrel arrébb eső, és isten háta mögött található porfészekben egy postaláda is található az idegeneknek. Nagyon sokan vannak, akik csak ezért látogatnak el oda, Nevada állam egyik legelhagyatottabb sarkába…

A szovjeteknek (és főleg Gagarinnak) is több szerencséje volt a majd egy évvel később fellőtt Vosztok 1-gyel, ami 1961. április 12-én 108 perces űrrepülése után sikerrel ért földet, Jurij Gagarinnal a fedélzetén. De ez már egy másik történet…

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

lynceans.org: Where Earth-orbiting Satellites go to Die
cnn.com: Obama will have a special Sputnik moment in Wisconsin town
statetrunktour.com: 5 Things about Sputnikfest in Manitowoc (and why you should go)
atlasobscura.com: Sputnik Crash Site

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_stasi_szigoruan_titkos_aktaibol_faklya

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 14 Jan 2025 12:01:36 +0000

A Stasi szigorúan titkos aktáiból: „Fáklya”

Egy ember teljes testét elborították a lángok a cottbusi börtön udvarán. „Anya, végre szabad akarok lenni” – suttogta utolsó erejével.

Néhány nap múlva a 28 éves Werner Greifendorf belehalt égési sebeibe, és haláláról – bár a Stasi megpróbálta eltitkolni azt – egész Németország értesült.

Szubjektív történelmi kitérő

A történet idején 1977-et írtak a naptárak. Magyarországon csakúgy, mint Kelet-Németországban tombolt a szocializmus, a munkásosztály gőzerővel építette az NDK-t, a kormánypárt, a SED és a „nép ökle”, a Stasi titkosügynökeinek gondos felügyelete mellett. A „sikertörténetben” nem osztozott mindenki, de az eltérő véleményeknek abban az országban nem sok teret hagytak. A legendás „el lehet innen menni” alternatíva sem nagyon működött, mivel a határokat aknazárral és gépfegyveres őrökkel védték – no nem az ellenségtől, hanem a lábukkal szavazni kívánó állampolgároktól (Ez az ominózus kiszólás számomra ezért is volt érdekes egy egykori KISZ-titkár szájából).

Az útlevelet kérvényezni kellett a belügyminisztériumtól, és ha meg is kapták, akkor sem mehettek csak úgy világgá a drága polgárok, csak abba az országba, ahová az engedélyük szólt. No, és persze az útlevelet ki kellett érdemelni; ezt osztotta „jutalomként” az állampárt, banán helyett.

A lázadókra és a rendszer ellenségeire komor sors várt a népi államban. És ahhoz, hogy a Stasi lecsapjon a „lázadóra”, nem kellett sok. Egy rossz kiszólás, a házmester által félreértett szó vagy a nyugati rokonok is már elég okot szolgáltattak egy alaposabb vizsgálathoz.

A valódi lázadás persze az volt, ha szerencsétlen és reményvesztett ember nekivágott (no, nem a keleti) határnak. Sokakkal a felrobbanó aknák vagy a feletteseiktől rettegő besorozott katonák golyói végeztek, a túlélőkre pedig bíróság és hosszú börtönévek vártak. Ráadásul az NDK anyagilag is érdekelt volt a nagyszámú politikai fogoly begyűjtésében.

Váltságdíj politikai foglyokért (Häftlingsfreikauf)

Ez a nemhivatalos tranzakció (németül: Häftlingsfreikauf) a két Németország között létezett 1962-től egészen a Fal leomlásáig. Az NSZK az NDK-s politikai fogvatartottakért előre meghatározott összegű váltságdíjat (devizában vagy áruk formájában) fizetett. A fogvatartottakat sokszor a rokonok és rabtársak értesítése nélkül, rögtön a börtönből vitték el, és adták át a nyugat-német hatóságoknak. Ezek az emberek az NSZK-ban állampolgárságot kaptak.

1962 és 1989 között 33.755 politikai fogvatartott kapta vissza így a szabadságát, ez az „program” összesen 3,5 milliárd D-Mark-jába került az NSZK-nak. A kezdetekben ez a váltságdíj 40.000 DM volt fejenként, és emelkedett egészen 100.000 DM-ig. A politikai nézeteikért börtönbe vetett embereken kívül mintegy 250.000 további ember szabad eltávozását váltotta meg így Nyugat-Németország.

A programot a keletnémetek igen diszkréten kezelték. A csere lebonyolításához két Magirus-Deutz márkájú, nyugatnémet busz állt a rendelkezésükre, gombnyomásra átfordítható rendszámokkal. Így a fal mindkét oldalán helyi rendszámmal tudtak ezek a buszok feltűnésmentesen közlekedni. Persze, ez a megoldás csak idővel alakult ki, az első 20 foglyot és sok gyereket 1962-ben három, műtrágyával megrakott vagonban küldték át nyugatra.

A programból befolyó pénz fontos bevételi forrása volt az NDK-nak, akik a bevételek növelése érdekében a foglyokon és fogvartartásukon keresztül zsarolták az NSZK-t, 1979-ben például öt évről nyolc évre emelték a „szökési kísérlet” maximális büntetési tételét.

Werner Greifendorf

Szülei válása után szinte az egész gyerekkorát gyermekotthonban töltötte Werner, aki mindig is nyugaton élő apjához vágyott. Habár Erich „a fal még 100 évig állni fog” Honecker, az NDK államfője 1975-ben a családegyesítésre vonatkozó nemzetközi határozatot Helsinkiben aláírta, azt országa – sok más humanitárius határozattal egyetemben – soha nem tartotta be.

Werner csak vergődött az NDK-ban, dolgozott mázolóként, kazánkovácsként és raktárosként is, aztán, mint annyian, akik elégedetlenek voltak a sorsukkal, nekivágott a határnak. Az egykori Csehszlovák – NSZK határon akadt fenn, 1977-ben, és ki is osztottak számára 2 év 8 hónap büntetést, amit a Stasi cottbusi börtönében kellett letöltenie.

A börtönből folyamatosan beadványokkal bombázta a hatóságot és éhségsztrájkba is kezdett, hogy az NSZK-ás váltságdíj fejében leléphessen az országból. Elkeseredése kiszolgáltatott és reménytelen helyzete felett addig nőtt, míg – 28 évesen – végzetes elhatározásra jutott. 1978. október 19-én a börtön műhelyében – ahol dolgozott – leöntötte magát nitrohigítóval, majd a börtön udvarán felgyújtotta magát. A börtönőröknek fogalmuk sem volt, hogy mi a teendőjük ebben a helyzetben. Rabtársai oltották el a lángoló testet, és az elsősegélyt is egy fogvatartott orvostól kapta, majd ők vitték el a börtönorvoshoz.

Amikor Wernert a cottbusi kórházba szállították, a meglehetősen hiányos dokumentáció alapján még tudott beszélni és testének 30%-a égett meg. Bár a papírokat átnéző orvosok egybehangzó véleménye az, hogy megmenthető lett volna, Werner Greifendorf november 9-én belehalt égési sérüléseibe. A Stasi gépezete azonnal mozgásba lendült, hogy az esetet titokban tartsák, és megnyitották „fáklya” nevű „szigorúan titkos” minősítésű operatív dossziéjukat.

Rokonait és munkatársait, miután közölték velük, hogy baleset történt, szoros megfigyelés alá vonták. Werner temetése napján a rendőrség a környéket teljes blokád alá vonta, hogy az esetleges, nyugatról beszivárgó újságírókat távol tartsa a helyszíntől és bármiféle „provokatív-demonstratív cselekmények”-et megakadályozzon. A Stasi a helyszínen demonstratívan fényképezett és filmezett, mintegy 100 ügynök felügyelte a hat családtagot és a három koszorút.

A már lezárt „fáklya” dosszié 1978. december 22-én landolt az NDK állambiztonsági minisztere, Erich Mielke asztalán, aki a dossziét írásban véleményezte. Büszke volt arra, hogy az esetről a nyugati sajtó nem szerzett tudomást és javasolta, hogy az eset szemtanúi még váltságdíj fejében se juthassanak nyugatra. Öröme nem tartott sokáig.

A B.Z. (Berliner Tageszeitung) 1979. január 4-én egy rövid, majd októberben egy terjedelmes cikkben számolt be Werner Greifendorf öngyilkosságáról.

Mielke ezek után nem sokkal – nemzetközi nyomásra – engedélyezte a „Váltságdíj politikai foglyokért” „program” folytatását.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Häftlingsfreikauf
Bild.de: Geheimakte „Fackel“ / Wie die Stasi eine Tragödie vertuschte (fizetős hozzáférés)

NSZK, NDK, 2013, 1977, börtön, váltságdíj, Werner Greifendorf, stasi, Erich Honecker, Cottbus, Erich Mielke, Berliner Tageszeitung, történelem

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_steglitzi_alagutas_rablas

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:40 +0000

A steglitzi alagutas bankrablás

Már egy éve bottal ütheti (és üti is) a német rendőrség a berlini alagutas rablók nyomát, annak ellenére, hogy a kirámolt Volksbank 25.000 eurónyi nyomravezetői díjat dobott fel, és a rablók DNS-nyomokat és ujjlenyomatokat is hagytak maguk után. Meg egy gyakorlatilag üres trezort.

„Mint a filmeken” – lehetne hatásvadász módon így kezdeni ezt a történetet; így is kezdem.

A Volksbank kissé elavult bankja a berlini Steglitz városrészben található. A Berlin nyüzsgő központjától jócskán délre található kertváros kedvelt lakóhelye a (tehetősebb) nyugdíjasoknak.

2011 őszén bukkant fel az első elkövető a bank környékén. A trezorteremben bérelt egy hamis holland útlevéllel fiókot, és ha már ott volt, alaposan körbe is nézett. Ugyanebben az időben a bank utcájával párhuzamos Wrangelstraße-n is bérelt a mélygarázsban egy görgős kapuval lezárható négyautós beállót. Ide a rablók látszat kedvéért felhalmoztak némi hulladékot, majd munkához láttak.

A rendőrségi jelentések egyértelműen megállapítják, hogy az elkövetők profik voltak (jó, persze, ha azt írnák, hogy amatőrök, jogos lenne a kérdés, hogy akkor miért nincsenek még a sitten). A bányászatban alkalmazott gyémántfúróval mélyítettek egy átjárót a garázs falába, majd innen egy 45 méteres alagutat ástak a banktrezorig. Az alagút másfél méter magas lett, megfelelő módon alá is dúcolták és „kiépítették“ azt a teljes hosszában. Eközben 120 tonna homokot és kavicsot hordtak ki a parkolóba.

Végül 2013. január 14-én éjszaka fúrták át a trezor falát, és szabadítottak meg 294 fiókot a tartalmától (a trezorban 1600 fiók volt). Szinte csak a valóban használatban levő fiókokat törték fel, ami felveti a belső segítség gyanúját is.

A pontos kárösszeg mindmáig nem ismert, mivel csak 57 tulajdonos biztosította be a fiókját, nekik 1,8 millió euró kártérítést fizettet a bank. A többiek is valószínű, hogy fognak kapni valamennyi kártérítést – majd egyszer.

Az elkövetők végül felgyújtották maguk után a trezort és az alagutat, majd olajra léptek. A kivonuló tűzoltók, miután megtalálták a garázs falából nyíló átjárót, értesítették a rendőrséget. A rendőrök megállapították, hogy a rablók a helyszínen lengyel sörökkel oltották szomjukat, és a faanyagot is Lengyelországból hozták, de aztán itt, a tények rögzítésénél el is akadtak.

A rablóknak lehet, hogy nem ez volt az első és utolsó dobásuk, ugyanis 2008 júniusában hasonló módon rámolták ki – szintén mindmáig ismeretlen elkövetők – a Commerzbank a Kurfürstendammon található bankjának a trezorját. Ott csak egy szomszédos épület felől törték át a falat, és üzenetet is hagytak maguk után: „Thanks, Bankjob 2008“ .

Egy másik helyszínen, a berlini Weddingben is valószínűleg ők próbálkoztak, hasonló falfúró módszerrel 2013. augusztusban, de ott – mivel a riasztórendszer bejelzett – menekülni kényszerültek.

Azért idemásolom a fantomképeket az elkövetőkről. Amennyiben felismerné őket, jelentkezzen a német rendőrségnél, tudomásom szerint a 25.000 eurós (7,5 millió forintos) vérdíj még áll a Volksbank részéről:

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

bild.de: Wird der Berliner Tunnel-Raub nie aufgeklärt?
B.Z.: So lief der Tunnel-Coup von Steglitz

2014, 2013, Németország, bank, bankrablás, Volksbank, Berlin, felderítetlen, profi meló, trezor, trezorfeltörés, alagút, bűnözés

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_stuxnet_sztori

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 14 Jan 2025 12:05:53 +0000

A Stuxnet sztori

Na, ez a bejegyzés most hosszú lesz. Ráadásul, sok esetben a tényeket nélkülözve, találgatásokat is beleépítek ebbe a bejegyzésbe, ami – így talán – egy kerek történetté áll össze. Tények ugyanis nincsenek, hivatalosan ennek az akciónak sem végrehajtója, sem áldozata sincs.

Csak egy kósza vírus, ami bár szanaszét fertőzte a világ hálózatait, alapvetően semmit nem csinált, csak terjedt. Ha esetleg valaki rendelkezik a teljes történettel, kérem jelentkezzen, hogy korrigálhassam a bejegyzést.

Azaz.. ne, mégse; tartsa csak meg magának.

Izrael

Izrael léte a környező országok számára mindig is szálka volt, azaz annál azért több. Többször próbálták már lerohanni, megsemmisíteni; sikertelenül. Az izraeliek is árgus szemekkel vizslatják a szomszédaikat, és amikor Irán atomfegyver-fejlesztési programba kezdett, komoly fenyegetésként élték meg. A nyílt odacsapás szinte azonnali háborúval fenyeget mind a mai napig a térségben, így inkább titkosszolgálati akciókkal próbálták – és vélhetően próbálják – elszabotálni és ellehetetleníteni az efféle törekvéseket.

Az első, valóban sikeres cyber-támadást is szinte biztos, hogy ők hajtották végre egy iráni urándúsító üzemmel szemben. Emlékeztetőül; nem ez volt vélhetően az első cyber-attack, például már itt a blogon is írtam már a Trans-Szibéria vezeték 1983-as robbanásáról.

Az urándúsítás

Az atombombák építéséhez szükséges uránt dúsítással lehet létrehozni. Az uránnak a természetben a 234-es, 235-ös és 238-as tömegszámú izotópjai fordulnak elő, de ezek közül csak egy, az ún. 235U használható a bombához.

Ez meglehetősen ritka a természetes környezetben, az uránérc eleve csak 0,7%-nyi 235U izotópot tartalmaz. Ezt atomfegyverek esetén ideális esetben 90%-ra kell dúsítani.

Ez tényleg valami olyasmi, mint hogy egy nagy zsák mákban keresünk egy kiskanálnyi olyan mákot, melynek a tömege egy nagyon kicsit eltér a többitől. A dúsításnak többféle módszere létezik, de a legelterjedtebb a gázcentrifugázás.

Az szobahőmérsékleten szilárd uránt melegítve és adalékolva gáz halmazállapotú vegyületté (urán-hexafluoriddá, UF6) alakítják át, s a két izotópot többnyire gázcentrifugákkal, több lépcsőben választják szét.

A centrifugák nagy fordulatszámon (kerületi sebességük a 600 m/s-ot is elérheti) a nagyobb tömegű U238-at a palást felé „préselik”, míg a könnyebb U235-ös lépésről lépésre nagyobb koncentrációban a tengelyhez közel lesz kinyerhető. Ehhez természetesen rendkívül precíz hűtés és nagyon stabil fordulatszám szükséges, ugyanis a fordulatszám változásával (lesz még ennek szerepe a későbbiekben) a rétegződés felkeveredik, mint a sunshine koktél, ha megforgatjuk a poharat vagy egy kiskanállal összekavarjuk azt.

A centrifugák vezérléséről speciális kontrollerek – nevezzük ezeket PLC-knek – gondoskodnak. Ezek veszik át a kezelőktől a SCADA nevű PC-ken keresztül a parancsokat és továbbítják oda a működési paramétereiket.

A technológia alapvetően nem boszorkányosan bonyolult, de rendkívül sok centrifugát és vezérlőegységet igényel, no meg mind az urán, mind a HF6 meglehetősen mérgező. A lenti fotó Mahmoud Ahmadinejad 2008-as látogatásakor készült. Kétoldalt a centrifugák hosszú sora látható.

Natanz

Natanz városa körülbelül 225 kilométerre, délkeletre található Teherántól, oázisai híresek az itt termelt körtéről, mellyel egész Iránt innen látják el. Az iráni kormányzat 2001-ben ide telepítette az urándúsító üzemét.

A mindösszesen 100.000 m² alapterületű csarnokokat légvédelmi okokból 8 méterrel a föld alá telepítették, majd a későbbiekben – az izraeli haditechnika fejlődésével szinkronban – még több földet hordtak rá.

2009-ben a berendezés 8000 centrifugájából 5000 működött, és egy újabb telep létesítésébe fogtak Qom közelében. A pakisztáni P–1-es centrifuga iráni változatának a kódneve az IR–1, és ennek a továbbfejlesztett változatai rendre IR–2, IR–3,.. névre hallgatnak.

Egy centrifugában viszonylag kis mértékű dúsítás érhető el, ezért ezeket úgynevezett kaszkádokba szervezik. A kaszkádokban a dúsított HF6 egyik irányban való áramoltatásával szemben a csökkentett 235U koncentrációjú HF6 a másik irányban mozog. A kaszkádok párhozamos kötésekkel is rendelkeznek. Feltételezések szerint ebben az üzemben a centrifugákat 164 elemű, 15 fokozatú kaszkádokba szervezték.

Az üzem létezését nem is nagyon titkolták a külvilág elől, bőséges információt szolgáltatva az izraeliek számára, akik egy rendkívül összetett szabotázsakció végrehajtása mellett voksoltak az üzem ellen, és egy addig ismeretlen három fokozatú vírus fejlesztésébe kezdtek, mely feladatot az izraeli hadsereg high tech különítményére, a Unit8200-ra bíztak.

„Myrtus” projekt

A tökéletes végrehajtás érdekében egy tesztberendezést is felépítettek Dimonában. Az urándúsító centrifugák technikai adatait azoknak a gyártóitól, a finn Vacon-tól és az iráni Fararo Paya-tól szerezték meg. Ez az „adatszerzés” még a szakértőket is meglepte, hiszen a Fararo Paya-t olyan szinten próbálták elrejteni az iráni hatóságok, hogy az IAEA (International Atomic Energy Agency: Nemzetközi Atomenergia-ügynökség) se tudott róla.

A fejlesztésbe rendkívül sok energiát és időt öltek, erre utal a kártevő komplexitása és fejlett hatásmechanizmusa, így szinte kizárt a magányos hacker teóriája, aki otthon, hobbiból fejlesztette volna a kódot. Itt egy komoly szakértőkből álló csoportnak kellett állnia a háttérben, a fertőzés jól irányzott volta, és az, hogy a kártevő elérte a célját, profi kivitelezőket és bőséges finanszírozást feltételez.

A fejlesztés a „Myrtus” projekt keretein belül történt, erre utal a beforgatott kód path-je:
\myrtus\src\objfre_w2k_x86\i386\guava.pdb

A „Myrtus” lehet egy hivatkozás a bibliai Eszterre, aki megmentette a perzsáktól az ókori zsidó államot, de lehet akár a „My_RTU” (remote terminal unit – távoli elérésű terminál) is.

A fejlesztéshez kiindulásként valószínűleg, egy korábbi kártevő, a Conficker kódját használták. A féreg tevékenységéről egy maláj és egy dán szerverre folyamatosan jelentéseket küldött (www.mypremierfutbol.com, www.todaysfutbom.com), majd a natanzi támadás után ezeket a szervereket lekapcsolták üzemeltetőik.

Első fokozat

A vírus alapvetően egy (nem publikált) Windows hibát (0-day Windows exploit) kihasználva pen-drive-ról tud fertőzni, majd a fertőzést követően – további operációs rendszerhibákat kihasználva – a hálózatokon terjedni.

Ez a fokozat olyan jól sikerült, hogy a vírus gyakorlatilag letámadta a világot, és bár közvetlen kárt nem okozott, azért nagyon jelentős pánikot generált. A kártevő 2010 júniusában „bukott le” a fehérorosz „VirusBlokAda” cég által Iránban, a Bushehr erőmű egyik gépén, és azóta bebizonyosodott, hogy több, mint 100.000 számítógépet fertőzött meg, a Simatic WinCC SCADA-kat SIMATIC] WinCC] SCADA] keresve.

Csak Iránban 45.000 felügyeleti számítógép és szerver tartalmazta a vírust.

Második fokozat

A vírus a fertőzést követően a WinCC jelenlétét kezdte keresni a gépen. Ez egy Siemens SCADA rendszer, melyen keresztül technológiák felügyeletét lehet megvalósítani.

Leegyszerűsítve, ezek előtt a gépek előtt ülnek az operátorok, és unott fejjel bambulják a monitorjaikon megjelenített ábrákat, hogy éppen mi történik a rendszeren, illetve adott esetben pár kattintással itt tudnak beavatkozni a technológia működésébe. Ha a vírus rábukkant a WinCC-re, az azon keresztül elérhető PLC-ken megnézte, hogy megtalálható e ott pár speciális, csak a dúsítócentrifugákhoz köthető program. Ha igen, felülírta ezeket.

Harmadik fokozat

A vírus a PLC program módosításával a centrifugák sebességszabályozásába kétféle módon avatkozott be:

Egyrészt

A kártevő a natanzi urándúsító létesítményben kb. ezer IR–1 típusú urándúsító centrifugát égetett le. Ezeknek a berendezéseknek a hajtómotorja 1007 cps-nél (cycles per second, másodpercenkénti fordulatszám) is már tönkremegy, a Stuxnet viszont rövidebb fázisokra észrevétlenül 1064 cps-es tempót diktált nekik, ezzel széthajtva őket.

Másrészt

A centrifugák fordulatszámát időnként szakaszosan manipulálta, először lecsökkentette azt, majd „túlhúzta”. Ezzel olyan hatást váltott ki, mint amikor vasárnap egy botmixerrel nekiugrok a szombati húslevesnek és jól összeturmixolom. (Ínyenceknek: sajtot is keverek hozzá és pirított szikkadt kenyér kockákkal tálalom ezt „sajtleves” fedőnévvel, a kölykeim imádják. Gasztroblog bejegyzés vége).

A módszerrel az urán rétegződését klasszul felkeverte a vírus, és mivel ezt észrevétlenül tette, az üzem fenntartói a program hibájára gyanakodhattak éveken keresztül – ha úgy vesszük, jogosan. Szinte biztos, hogy volt pár keresetlen szavakban bővelkedő beszélgetésük a centifugát gyártó és programozó cégekkel.

Harmadrészt

A program a SCADA felé meghamisított fordulatszám-adatokat küldött, így a visszamenőleges adatelemzések sem tárhatták fel, hogy mi történik a „mélyben”, a PLC-k szintjén. A kezelők meg unottan bámulhatták a monitorjaikat tovább.

Eredmény

AZ első körben még az iráni hatóságok számára sem volt világos, hogy a vírus a Bushehr Nukleáris Erőművet, vagy a nantanzi urándúsító üzemet támadja-e. Ugyanis mindkét létesítményben rohamosan elterjedt a vírus, és lefertőzte a vezérlőrendszert. Az erőműben ugyanakkor – azon kívül persze, hogy egy vírustámadás érte el a belső SCADA rendszert, ami már önmagában is felettébb kínos – más fennakadást nem okozott a Stuxnet felbukkanása. Terjedt, de nem csinált semmit. Ott nem.

2010. november 16-án Irán leállította az urándúsítóit, miután a centrifugák legalább 20%-a megsemmisült a Stuxnet tevékenysége nyomán, azaz a kártevő elérte a célját. Egyes kutatók megkérdőjelezik, hogy az elért siker megérte-e a befektetett hatalmas összegeket, ugyanakkor a támadás új fejezetet nyitott a cyber-hadviselés történelmében.

A telep vezetőjét leváltották, és vele együtt több alkalmazott is nyomtalanul eltűnt az okokat firtató „vizsgálatokat” követően. Persze, ez nem csoda egy olyan helyen, ahol a rossz teljesítés esetén alkalmazható következmények körét kiegészítették a munkaszerződésben pár tétellel, úgymint kínzás, kényszermunka vagy éppen kivégzés.

Bizonyítás

Sokáig rejtély maradt, hogy a vírus melyik létesítmény szabotálására íródott, miután kiderült, hogy felépítése olyan speciális, hogy csak egy célzott támadásra volt alkalmas. Persze a „gyanúsítottak” között már akkor is ott volt a natanz-i berendezés, de az iráni kormányzat nem sietett a nyomozók segítségére egy beismerő nyilatkozattal – mind a mai napig. Ebben az esetben is egy sajtófotó segített leleplezni a rejtélyt, ez:

Jellegzetes fotó a nagyfőnökről, Mahmoud Ahmadinejad iráni államfőről, amint látszólag rendkívül elmélyül az egyre gyűrűző technológiai problémák tengerében, van olyan ikonikus, mint a „Kim-Jong-Un a vazelingyárban”, vagy a „Rákosi elvtárs a búzában (hugyozik)”. Ennyi. Vagy mégsem? Most jön az a rész, mint az NCIS-ben, a „nagyítsál csak rá a képre egy kicsit!”:

A fenti képen a zöld pontok a működő centrifugákat jelölik, ezek összesen 4, 8, 12, 16, 20, 24, 20 egységet tesznek ki, és vajon hol található meg ez a tagolás? Nos, valóban, a Stuxnet kódjában.

A két fekete pont két kihullott centrifugát jelölhet – nagyon valósínű, hogy ezeket a vírus intézte el. Egyébként is különös dolog a sajtófotó, ahol az elnök, vagy akármelyik fejes tetszeleg, és mutatja önnön nélkülözhetetlenségét a látványos berendezések háttere előtt.

A szakértőknek ezek a fotók jelentik az aranybányát, gyakorlatilag a teljes (egyébként titkos) technológiai rendszert fel tudják térképezni az elejtett részletek alapján; érdemes megnézni a források között feltüntetett Langner jelentést. Sok kérdést vetettek fel például az alábbi képeken látható amerikai gyártmányú, meglehetősen speciális MKS Baratron nyomásszenzorok, hogy ugyan már, vajon hogyan kerülhettek tömegével az embargó sújtotta Iránba:

Egy régi barátom, mielőtt leadta volna az egyik nagy erőmű villamos áramút-terveit, mind a 15 dossziét, az egyikben elrejtett egy cetlit: „ha valaki olvassa ezt a lapot, hívjon fel ezen a számon, és meghívom egy sörre!”. 6 év múlva csörgött a telefonja. Márminthogy ezügyben.

Sajnos ezt, így nem tudom a műfaji korlátok okán eljátszani, de aki eddig elért az olvasással és van Facebook hozzáférése, kérem, dobjon egy kommentet, vagy akár csak egy akármilyen emoji-t ide, a bejegyzés alá!

Köszönöm.

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a cyberwar tag alatt talál:

A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal	2025/07/20 08:26
A Stuxnet sztori	2025/07/20 08:26
A Supermicro történet	2025/07/20 08:26
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Krétával és palatáblával a zsarolóvírus ellen	2025/07/20 08:26
Xiongmai sztori	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Urán
Wikipedia: Stuxnet
ob121.blog.hu: A Stuxnet és hatásai (első rész)
ob121.blog.hu: A Stuxnet és hatásai (második rész)
Cserháti András: A Stuxnet vírus és az iráni atomprogram
Langner jelentés: To Kill a Centrifuge

tech, történelem, vírus, atombomba, érdekes történet, 2017, cyberwar, Izrael, Irán, Teherán, Qom, Natanz, urándúsító, Stuxnet, Urán, UF6, Simatic, U235, U238, PLC, Mahmoud Ahmadinejad, centrifuga, IAEA, Vacon, Myrtus, Windows, Bushehr, WinCC, SCADA, Langner, MKS Baratron, hacker, Bushehr Nukleáris Erőmű

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_supermicro_tortenet

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:41 +0000

A Supermicro történet

A Bloomberg által feltárt történetben egyelőre minden érintett hevesen tagad. A sértettek és a „gyanúsítottak” egyaránt és egybehangzóan állítják, hogy nem történt semmi, kéretik továbbfáradni, nincs itt semmi látnivaló. Csak az a gond, hogy sokat számára – számomra is – ez a nagy mentegetőzés felér egy olyan beismeréssel, ami az igazán penetráns ügyeket szokta szegélyezni, hogy mást ne említsek, az ezen a blogon már ismertetett Stuxnet ügyet például.

Szóval, tegyük fel, hogy a Bloomberg-nek igaza van (az eredeti történet itt olvasható), és az általa leírtak tényleg megtörténtek. Ezt feltételezni már csak azért sem nehéz, mert egyrészt a Bloomberg ritkán nyúl mellé, másrészt a történet teljesen hihető, illeszkedik a kínai totális megfigyelések sorába (erről is már volt szó), és technikailag megvalósítható. Ráadásul a feltárt történet már három éve történt, így inkább az a meglepő, hogy eddig hogyan tudták mindezt eltitkolni.

2015-ben az Amazon egyik vállalkozása, az Amazon Web Services (AWS) felvásárolta az Elemental Technologies nevű, streaming videók képtömörítési eljárásával foglalkozó startupot. Úgy vélték, ezek az eljárások segítenek nekik például az olimpiai közvetítések átvitelében, de jó hasznukat vennék a nemzetközi űrállomással való kommunikáció optimalizálásában vagy a CIA drónfelügyeleti rendszereinek a képátvitelénél.

Mivel a technológiát nem kis részben kényes adatok átvitelére szánták, felkérek egy harmadik céget, hogy világítsa át a projektet és tárja fel a technikai problémákat. Az első vizsgálatok érdekes összefüggéseket tártak fel az Elemental által alkalmazott alaplapok, a Super Micro Computer Inc. tulajdonosi hátterével kapcsolatban, így magukat az alaplapokat is egy szigorúbb vizsgálatnak vetették alá.

A vizsgálatok összevetették a tervezett alaplapokat a leszállítottakkal, és egy rizsszem méretű mikrochipet találtak, ami nem volt része az eredeti kialakításnak. Az Amazon azonnal bejelentette a felfedezését az amerikai hatóságoknak, és a hír tényleg bizonyos körökben nagyot robbant.

Gyorsan feltárták ugyanis, hogy az Elemental érintett szerverei szinte minden, állambiztonságilag fontos területen megtalálhatók; a Védelmi Minisztérium (Department of Defense -USDOD) adatközpontjaiban, a drónok képátviteli hálózataiban vagy a hadihajók fedélzeti hálózataiban. Az elkövetkező három év egyfelől a „tűzoltással” telt, hogy az érintett szervereket kivonják a rendszerből, másfelől a történtek feltárásával.

A kutatómunka eredményeként felismerték, hogy a chip technikailag egy hátsó ajtó a szervereken. Sok vírus (malware, trojan, és egyéb behatoló) malware] is képes erre a kunsztra, de a szoftveres fertőzések hatékonyan feltárhatók és kezelhetők, míg a hardveres megoldás – mivel integráns része az alaplapnak – szinte észrevehetetlen. Az kém-chip (nevezzük a továbbiakban így, bár ez az elnevezés némileg pontatlan) külső parancsok hatására be tud avatkozni a CPU és a gyorsítótár közötti kommunikációba, és módosítani tudja például a CPU által végrehajtott parancsok sorrendjét.

Ezzel például el lehet érni, hogy az adott szerveren futó, és biztonságosnak tekintett Linux operációs rendszer jelszóellenőrző eljárásának „kiiktatásával” kívülről is hozzá lehessen férni titkos tartalmakhoz, természetesen jelszavak nélkül. A kém-chip ezen kívül alkalmas titkosítási kulcsok lopására, blokkolhatja a biztonsági frissítéseket, ellenőrizetlen hozzáférést biztosíthat az internethez.

Mivel a kém-chipeket úgy tervezték, hogy időről időre bizonyos távoli gépekkel felvették a kapcsolatot további utasítások fogadása céljából, így ezeknek a kapcsolatfelvételeknek a visszakövetésével sikerült a (potencionálisan) lehallgatott gépek hálózatát feltárni.

Az amerikai nyomozók megállapítotték, hogy mintegy 30 cég érintett ebben a kémtörténetben, a már megismert (és a botrányt kirobbantó) Amazonon kívül az Apple neve is előkerült – persze ezt ők is váltig tagadják. Ráadásul, híresztelések szerint az almás cég már 2010-ben felfigyelt a Supermicro-s alaplapok furcsa hálózati tevékenységére, de anélkül, hogy erről bárkit is értesítettek volna, házon belül „kezelték” a problémát; lecserélték az érintett gépeket. Két vezető bennfentes szerint erről aztán azért az FBI-t is tájékoztatták.

Becslések szerint a kereskedelmi forgalomba kerülő mobiltelefonok alkatrészeinek 75%-át és a számítógépek 90%-át kínai gyártók állítják elő. A Supermicro gyára az USA-ban, a San Jose repülőterétől északra található. A vállalatot egy egykori tajvani mérnök, Charles Liang alapította 1993-ban.

Az elképzelés az volt, hogy a Szilikon-völgyi igényeket a helyi összeszerelő-üzem kínai alkatrészekből szerelt gépekkel elégítette ki. Napjainkban a Supermicro több szerver-alaplapot terít a piacon, mint bárki más, és mindezt úgy, hogy a termelés legnagyobb része Kínában (vagy legalábbis a térségben) zajlik. Ráadásul a san jose-i gyárban is az ott dolgozók javarészt kínaiak vagy tajvaniak; a gyáron belüli hangosbeszélős hívások is minden esetben angolul és aztán mandarin nyelven hangoznak el.

A nyomozók szerint a chip-et legnagyobb valószínűséggel a kínai Népi Felszabadítási Hadsereg hardveres támadásokra szakosodott egysége fejlesztette ki. Ennek a csoportnak a létezését – talán nem meglepő módon – a kínaiak soha nem ismerték el.

Egy – az ügyben a Bloombergnek szivárogtató tisztviselő erről úgy nyilatkozott: „Ezt a fickót (aki a kínaiakat ez ügyben „képviselte”) hosszabb ideje nyomon követjük, mint amennyit beismerhetnénk ez ügyben.” Ez a kínai speciális egység a kiemelt prioritású ügyekre koncentrál, azaz elsősorban a kereskedelmi technológia és az ellenséges katonai technológiák után kémkednek és fejlesztenek kémkedésre alkalmas technológiákat.

Mindenesetre az ügy kipattanását követően az amerikai nyomozóhatóság „rászállt” a Supermicro beszállítói láncolatára, és négy olyan kínai/tajvani beszállítót is azonosítottak, ahol a kém-chip belekerülhetett a gyártásba, és feltárták ennek a „fejlesztésnek” a hátterét.

Ezekhez a gyártókhoz a kínai kormány által delegált „kapcsolattartók” érkeztek. Eleinte csak a tervezési folyamatok dokumentációját „kérték ki”, majd jelezték, hogy hol és hogyan kell változtatni a kiviteli terveken. A gyárigazgatókat az ügynökök korrupcióval, vagy adott esetekben fenyegetésekkel – például szigorított, és a munkát ellehetetlenítő ellenőrzésekkel – vették rá az együttműködésre.

A kínaiak kémkedési törekvései nem újszerűek; a Huawei és a ZTE esetén a kormányszervek már korábban is figyelmeztettek az efféle kínai kormányzati beavatkozásokra – ezt a gyanúsítást persze mindkét gyártó hevesen elhárította.

A botrány kibontakozását követően a Supermicro csillagának is leáldozott az USA-ban. Az eladásai visszaesése mellett a számviteli szabályok megsértése okán („elfelejtették” kiadni a negyedéves és éves beszámolóikat) – törölték a papírjaikat a Nasdaq-ról.

Nagyon valószínű, hogy ez a botrány nem egyedülálló. Több szakértő is egyetértett abban, hogy a kém-chip elhelyezése a nyomtatott áramkör felületén meglehetősen primitív megoldás volt, még ha törekedtek is arra, hogy az alkatrész inkább tűnjön bármi más passzív alkatrészek, csak ic-nek ne.

Lehetőségük lett volna például a többrétegű nyomtatott áramköri rétegei közé rejteni a chip-et, ott aztán tényleg senki nem vette volna észre, vagy bármely más alkatrészbe, például egy (másik, de tervezett) ic-be integrálni azt. Persze ezek a feltevések egyáltalán nem megnyugtatóak, hiszen ki tudja, hogy mennyi más Kínában gyártott berendezés tartalmaz még jól (vagy jobban) elrejtett kém-chip-eket.

Ráadásul, az elnevezés, a kém-chip sajnos arra utal, hogy ezek az alkatrészek csak kémkedésre valók, pedig nem. Ezek olyan hátsó-ajtók (backdoor), amiken keresztül a gépek működésébe is be lehet avatkozni, adott esetben például távirányítással teljes országnyi infrastruktúrákat lehet a segítségével lebénítani.

Ez a botrány alapjaiban kérdőjelezi meg a jelenlegi ellátási láncokat: Érdemes e továbbra is a kínai kitettséggel és fenyegetéssel veszélyeztetni az infrastruktúráinkat?

Update1

Nyilván mi, mezei kívülállók soha nem fogjuk megtudni az igazságot, hogy ez a történet csak kitaláció vagy maga a valóság, de néhány fejlesztő egy másik irányból közelítette meg a történteket, és feltették a kérdést: Meg lehet valósítani ezt a hackelést egyszerű, „bolti” eszközökkel?

Az eredményről Monta Elkins biztonsági szakértő számolt be a stockholmi CS3sthlm biztonsági konferencián (2019.10.21-24.). Ő egy Attiny85 chipet használt az alkalmazásához, melyet egy 3 dolláros Arduino Digispark fejlesztőpanelről forrasztott le.

Ez az IC azért még messze nem rizsszem méretű, mint a történetben, de első próbálkozásnak azért ez is megtette. Elkins az előadásában utalt arra, hogy választhatott volna sokkal kisebb IC-t is, de az Attiny-t könnyebb volt programozni.

A lenti képen a chippel meghekkelt Cisco (ASA 5505) tűzfal alaplap látható; nem biztos, hogy bárkinek, aki nem ezt a változást keresi, feltűnne a dolog:

Elkins úgy programozta az IC-t, hogy amint a tűzfal elkezd bootolni az adatközpontban, az elindít egy jelszó-helyreállítási funkciót és létrehoz egy új rendszergazdai fiókot, ezzel hozzáférést biztosít a tűzfal beállításaihoz. Előadását így zárta: „Úgy lehet megváltoztatni a tűzfal beállításait, hogy az adminisztrátor erről nem értesül. Megváltoztathatom a tűzfal konfigurációját, bármit megtehetek vele.”

Ráadásul Trammell Hudson, független biztonsági szakértő már korábban is igazolta, hogy azon a helyen, ahol a Bloomberg írása feltételezte a kínai kém-chipet a super micro-s alaplapon, egy olyan újraprogramozható logikai áramkör található, amivel egy rosszindulatú lehallgatás megvalósítható.

Mindenesetre Monta Elkins egy három dolláros IC-vel, egy forrasztópákával, meg némi programozással megoldotta azt a hozzáférést, amit az NSA szerint a kínai szakértők technikailag nem tudtak volna megvalósítani.

Ők vagy a kínaiakat, vagy minket néznek hülyének..

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a cyberwar tag alatt talál:

A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal	2025/07/20 08:26
A Stuxnet sztori	2025/07/20 08:26
A Supermicro történet	2025/07/20 08:26
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Krétával és palatáblával a zsarolóvírus ellen	2025/07/20 08:26
Xiongmai sztori	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Forrás

A bejegyzést a Bloomberg alábbi cikke alapján írtam:

Bloomberg: The Big Hack: How China Used a Tiny Chip to Infiltrate U.S. Companies

Update1

Wired: Planting Tiny Spy Chips in Hardware Can Cost as Little as $200
computing.co.uk: Tiny $2 spy chip can be added to IT hardware, claims security researcher Monta Elkins

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_svajci-nemet_pizzahaboru

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:41 +0000

A svájci-német pizzaháború

Konstanz egy csendes kisváros a Boden-tó partján, hangulatos óvárossal, egyetemmel és vizet köpő vízinyulakkal.

Ja, és határátkelőkkel, ugyanis a várost kettészeli a svájci-német határ. Ez, mivel nem EU-n belüli határ, komolyabb ellenőrzőpontokkal rendelkezik, de azért nem kell NDK-s elhivatottságra gondolni.

Többnyire az odacsorgó autóknak egy-egy látványosan „tovább”-ot intő határőrrel kellett számolniuk, kivéve persze a román rendszámos kisbuszokat, azok látványára ugyanis rögtön felélénkülnek az őrök.

Legalábbis az utóbbi időkig ez így ment. Azután, hogy a svájci banktitkok komolyan elkezdtek erodálódni, és immár pár prominens német is csak a börtön rácsain keresztül szemlélheti a szabad világot, miután komolyabb összegű adóeltitkolásaik napfényre bukkantak, megváltozott a helyzet.

A bebukott promik egyike, a korosodó Bayern München ex-elnök, Uli Hoeness. Ő nagyjából 200 millió eurót felejtett el leadózni a német állam felé, ezért 30 milliót kellett utólag befizetnie, és három és fél évet kell leülnie.

A szakadt k-európai csotrogányok igen gondos teljes kipakoltatása helyett a német határőrök rávetődtek a Svájcból hazatérő, legalább közép- de inkább felső kategóriás autók láthatóan nem nyomorgó utasaira.

A határon már régóta szabály volt, hogy egyszerre legfeljebb 5 személy fejenként maximum 9.900 euró készpénzt vihet át magával a határon, efölött viszont – ha „elfelejti” bevallani, hát – bajba kerülhet. A határon a helyzet ezek után – bennem legalábbis déjà-vu érzéseket keltett – kezdett nagyon hasonlítani az egykori osztrák – magyar határra.

Akkoriban – még bőven a nagy EU-s összeborulás előtt, de főleg a múlt század 80-as éveiben az osztrákok intettek minden hazatérő magyarnak vidáman továbbot, a dugó a senki földjén állt, mivel a magyar határőrök szedték atomjaira a hazatérőket, valuta, pornókazetta és egyéb, a határőrök számára is értéket, de minimum megvesztegetési okot jelentő dolgok után kutatva. Itt, a svájci határon a német határőröket a pornó nem izgatta nagyon (legalábbis a határon nem), a vesztegetési kísérletek pedig csak rontottak a helyzeten, és valóban, Konstanzban nem az ezeröcsiket és a csaucseszku-átkait szedték csavarjaikra. A svájci határőrök meg röhögtek. Eddig.

A svájci oldalon nagy a jólét. A jó keresetekhez magas árak is társulnak, így a svájciak inkább a német oldalra járnak bevásárolni és a fodrászhoz, onnan rendelik a vízvezeték szerelőt és a pizzát is házhoz. Ez persze a helyi svájci jómunkás pizzaiparos embereknek így nem tetszik, ezért a helyi pizzázó tulajdonosok egy éve kijárták, hogy a német pizzára vámot kelljen fizetniük az onnan szalajtott futároknak, ugyanis a svájci sült tészta nagyjából 30%-kal drágább a németnél.

A németek mindenesetre beadvánnyal fordultak a svájci vámhatósághoz, melyet néhány hónap gondolkodási idő után Rudolf Dietrich, a berni vámhatóság vezetője elutasított. Indoklása szerint a pizza különmegoldás („Pizza-Sonderlösung”; igen, így szerepel a cikkben is, itt) élelmiszer-hatósági és versenykorlátozó okok miatt nem lehetséges.

Mindenesetre a vám csak a pizzafutárokat sújtja, a gyógyszer-, újság- és csomagfutárokra az előírás ugyanúgy nem vonatkozik, mint például az iparosokra sem. A német iparkamara (Industrie- und Handwerkskammer – IHK) azért visszakérdezett „ha a határátkelő éjszaka zárva van, akkor a pizza erre az időszakra exporttilalom alá esik?”

Igen, valóban, igaza van a kedves olvasónak, ezek a 3. világ problémái. Szegény svájciaknak fel kell öltözniük, és sétálniuk kell pár száz métert Konstanzban, ha az olcsó német pizzára szottyan éppen kedvük. A nyulak* meg csak köpik tovább a vizet.

PS

*: Vízinyulaknak hívták a délnémetek a Boden-tó környékén élőket, így hagyománytiszteletből szinte minden tóparti városban vannak vízinyúl szobrok és fesztiválok is.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

focus online: "Versteuerung = Enteignung: Ich rate zur Kapitalflucht"
spiegel.de: Zu billig: Schweizer Zoll stoppt deutsche Pizza-Kuriere

2015, világjáró, határ, Svájc, Németország, pizza, vizinyúl, 3. vilag, vám

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_titanic-ot_lassan_megeszik_a_bakteriumok

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:41 +0000

A Titanic-ot lassan megeszik a baktériumok

Az RMS Titanic brit Olympic osztályú utasszállító egykor a világ legnagyobb utasszállító óceánjárója volt. Rekeszes szerkezete miatt akkoriban elsüllyeszthetetlennek vélték, és erre már az első útján rácáfolt, amikor 1912. április 16-án jéghegynek ütközött és elsüllyedt, nagyjából 1500 utast rántva magával a mélybe.

Habár jó eséllyel a haditengerészet már korábban is pontosan ismerte a roncs pontos helyzetét, ezt csak 1985-ben hozták nyilvánosságra, miután Robert Ballard megtalálta a Titanic maradványait. A roncs két nagyobb darabja 3900 méter mélyen, egymástól 600 méterre az Atlanti-óceán mélyén fekszik. A roncsot a kincsvadászok is felfedezték maguknak, a technikai nehézségek ellenére már többen is fosztogatták az egyébként UNESCO védelem alatt álló helyszínt.

Mindenesetre függetlenül a fosztogatásoktól a roncs mindenképpen magától is össze fog roskadni 15-20 éven belül. Már Ballard is felfigyelt a hajóroncsban függő, rozsdabarna színű „cseppkövekre”, amiket a vasevő baktériumok hoztak létre.

„A roncsot egyfajta biofilm borítja és rozsda” – mondja Antje Boetius tengerbiológus, az Alfred Wegener Intézet kutatója – „Ezt a baktériumfajt a kutatók itt, a Titanic roncsainál azonosították először, nevét is innen kapta; Halomonas titanicae. Ez a baktérium egyébként a 30 fokos meleg tengervizet kedveli, a roncs pedig 4 fokos vízben fekszik.”

Úgy látszik, a hőmérsékletre nem annyira finnyás ez a faj, ha nagy mennyiségű táplálékot talál. A roncs meglehetősen rideg környezetben találta meg a végső nyugalmát, itt sem fény, sem meleg tengeráramlatok nem kedveznek az életnek. Az itt élősködő baktériumok a vas oxidációja során felszabaduló elektronokból nyerik a túlélésükhöz az energiát, és mivel vas van bőven, jelentősen el is szaporodtak.

Ez a jelenség persze nem csak a hajóroncsokat fenyegeti, az olajfúrótornyok, tenger alatti távvezetékek és egyéb szerkezetek fejlesztőinek is meg kell küzdeniük ezekkel a különös élőlényekkel és az általuk előidézett felgyorsult rozsdásodási folyamatokkal.

A Titanic roncsa mindenesetre már ezt a csatát elvesztette. Bár a falazata viszonylag vastagabb acélból készült, a felépítmény szerkezete nem ilyen masszív, azzal 10-15 éven belül végeznek a falánk lények, az instabillá váló szerkezet össze fog omlani. Ez persze rossz hír a fosztatóknak, de ha úgy tekintünk a roncsra, mint 1500 ember sírboltjára, akkor ez a jelenség elhozhatja valóban az áldozatok végső nyugalmát.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: RMS Titanic
infranken.de: Das Wrack der "Titanic" verschwindet

hajózás, baktérium, rozsda, 2017, 1912, roncs, Atlanti-óceán, RMS Titanic, Olympic, vasevő, UNESCO védelem, biofilm, rozsda, elhagyatott, jóétvágyat

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_trans-sziberia_gazvezetek_1983-as_robbanasa

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Sat, 18 Apr 2026 20:08:58 +0000

A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása

A történet lassan a múlt homályába vész, és ráadásul a hidegháború kellős közepén történt – hogy mindez így, ahogy leírom megtörtént-e vagy sem, máig rejtély, és valószínű, hogy az is marad.

A nyolcvanas években a Szovjetunió megkezdte feltárni a szibériai olaj és gázmezőket. Az itt kitermelt gázt és olajat jelentős részben nyugati exportra szánták, de a főleg haditermelésre kiélezett ipar nem boldogult az olajvezetékekkel. Ennek az ágazatnak a világvezető technológiájával az USA rendelkezett, de ők érthető módon nem kívántak hozzájárulni az ellenségük anyagi jólétéhez, ezért a teljes technológiát embargó alatt tartották.

Az Urengoj–Pomari–Uzsgorod gázvezeték (Газопровод Уренгой – Помары – Ужгород), más néven Nyugat-Szibériai- vagy Trans-Szibéria gázvezeték a mai Oroszország egyik legfontosabb vezetéke, mely részben ukrán felügyelet alatt áll.

A vezeték eredetileg a jamburg-i gázmezőket kötötte össze Közép- és Nyugat-Európa országaival, többek között hazánkkal. Jelenleg Urengoj a vezeték kiinduló állomása.

(Csak érintőlegesen kötődik a bejegyzéshez, de Urengoj már egyszer felbukkant egy korábbi, a Sztálin elfeledett vasútjáról szóló bejegyzésben a blogon.)

A gázvezetéket 1978-ban kezdték el tervezni, 1981-ben egy német bank-konzorcium szedte össze rá a kezdő 3,4 milliárd DM-et. A vezeték építése 1982-1984 között zajlott, teljes hossza 4.500 km, több, mint 600 folyót keresztez (többek között az Obot, Volgát, Dont és Dnyepert) és a Kárpátokon is átkel. Átmérője 1.420 mm, évente nagyjából 32 milliárd m³ gázt továbbít 42 szivattyúállomása segítségével.

Építése során komoly politikai kereszttűzbe került, mert míg Németország támogatta megépítését, és az ezen érkező gázból tervezte kielégíteni szükségleteit, az amerikaiak, meg az ő – ez ügyben – legkomolyabb szövetségesük, Franciaország ellenezte a vezetéket.

Nézeteik szerint a Szovjetunió (és főleg annak kommunista vezetése) túl nagy támogatást kap(ott) a finanszírozáson és a gázvásárlásokon keresztül. Számításaik szerint évente 8 milliárd dollár támogatáshoz jutottak a szovjet számítógép- és műhold kutatási programok a vezeték révén. Mindenesetre az USA a gázvezetékkel kapcsolatos technológiákra embargót vezetett be és tartott fenn.

1983. december 15-én, még átadása előtt robbanás rázta meg a vezetéket. A detonációban a Tobolsk-hoz közeli urengoj-i szivattyúállomás megsemmisült. A hivatalos beszámolók szerint (példáula Wikipédia is ezt a verziót "hozza") a baleset nem volt jelentős.

A Moskow Times egy KGB veteránnal folytatott beszélgetésből (2004. március 18.: Anatoly Medetsky, KGB Veteran Denies CIA Caused '82 Blast) azt szűrte le, hogy a kár nem volt jelentős, a robbanás következményeinek helyreállítása egy nap alatt megtörtént és személyi sérülés se történt. A detonációt is a silány minőségű munka mintsem szabotázs okozta.

„Amit az amerikaiak írtak, az szemét” – állította Vaszilij Pcselintyev, aki a tyumen-i régió KGB főnöke volt a baleset időszakában. „A vezeték sérülésére vizsgálóbizottságot állítottak fel” – folytatta beszámolóját a volt KGB főnök – „és két hiányosságot állapítottak meg: Egyrészt az építők a vezetékből kispórolták azokat az íveket, amik a hőtágulás hatásait tompították volna fel a jelentős hőingadozású környezetben. Másrészt a vezeték talajhoz való rögzítése nem volt megfelelő. A megsérült vezeték a cseljabinszk-i tárolóba szállította a gázt Urengoi felől, így ez az esemény a Nyugat-Európába irányuló szállításokat közvetlenül nem befolyásolta.”

Itt azért álljunk meg egy röpke pillanatra, és morzsoljunk el egy érzelmes könnycseppet az akkori szovjet média szavahihetősége felett – és emlékezzünk meg arról, hogy például a csernobili nukleáris katasztrófáról is csak egy hét elteltével sikerült tájékoztatniuk a világot, azt is csak nyugati nyomásra..

Farewell – akta

1981-ben Mitterand francia elnök személyesen tájékoztatta az Egyesült Államok elnökét, Ronald Reagan-t arról, hogy a francia titkos szolgálat, a DST egy átállt (vagy kettős ügynök) KGB-s tiszttől, Vlagyimir Vetrov-tól igen érdekes értesüléseket szerzett.

Vlagyimir Vetrov kódneve Farewell (búcsú) volt, és Line X tisztként Franciaországban állomásozott a 60’-as évektől. A Line X-et a KGB Operatív és Technológiai Igazgatósága („Directorate T”) tartotta fenn, célja – talán nem meglepő módon – a nyugati fejlesztések (mikrochip-, radar- és ipari technológiák) minden áron való megszerzése volt. Az átállt tiszt által átadott dokumentumok (kb. 4000 ügyirat) mintegy kétszázötven Line X ügynök nevét tartalmazták.

A sok fejlesztőmérnök és ügyintéző között még egy szovjet űrhajós is szerepelt a listán (ő az Apollo-Soyuz programban és közös repülésben vett részt). Az ügyiratokon keresztül az elhárítók bepillanthattak a szovjet kémek munkamódszereibe is. Például a Boeing gyártócsarnokába ragasztós talpú cipővel mentek látogatóba az elvtársak, mert igencsak érdekelte őket az ott alkalmazott fémnitrátok összetétele.

A Farewell-sztori természetesen megfilmesítésre került Emir Kusturica, Guillaume Canet és Alexandra Maria Lara szereplésével 2009-ben

Gus bevásárlólistája

Reagen a listát a CIA akkori igazgatójának, William J. Casey-nek passzolta át. Ő persze a régi bevált reflexek alapján koncepciós perek, kiutasítások és bebörtönzések útján látta az ügy megoldását, de egy, Gus Weiss-sal történt telefonbeszélgetés nyomán megváltoztatta véleményét.

Weiss akkor a Nemzetbiztonsági Tanácsnál (National Security Council) tevékenykedett, állítólag a következőkkel válaszolt a felvetésre: – Miért nem segít az elvtársaknak bevásárolni? Most, hogy tudja, mi szerepel a bevásárlólistájukon, segítsen nekik ezeket a dolgokat beszerezni.

Nyilván az akció legfőbb célja a szovjetek dezinformációkkal való bőséges ellátása volt, melyet az idő utólag visszaigazolt. Valószínűleg nem volt olyan csillogó-villogó hidegháborús program (rakéták ide, röntgenfegyverek oda), mely annyira hatékonyan működött volna és annyi kárt okozott volna a Szovjetuniónak, mint Weiss „félrevezetős” találmánya.

Mivel a CIA ismerte a KGB „kívánságlistá”-ját, ráadásul azt is tudta, hogy kikkel kell megetetni a hamisított dokumentációkat, így egy igazán ütős lehetőség felbukkanása csak idő kérdése volt – addig is szállították a KGB partnereknek az átszerkesztett dokumentációkat, melyeket azok szorgosan továbbítottak a Szovjetunióba, gondosan hozzájárulva az amúgy is silány technikai színvonal hanyatlásához.

Az első igazán káros trójai

A Trans-Szibéria gázvezeték építésének a terve jelentősen felborzolta Washingtonban is a kedélyeket, a válaszlépésként meghozott gázvezetékkel kapcsolatos technológiai embargó pedig a Szovjetunióban (na meg kicsit a németeknél is) levitte a biztosítékot.

A gázvezetékkel kapcsolatos technológiai „megrendeléseket” a KGB vette kezelésbe, és fel is pakolta a Line X „bevásárló-listá”-ra. Az olajvezeték technológia bár az USA-ban embargós volt, ez viszont nem állt az északi szomszédra, Kanadára.

Az egyik – ezzel megbízott amerikai cég – „exportálta” a gyártástechnológiát egy kanadai cégnek, akik aztán (persze vélhetően nem teljesen legálisan) le is gyártották a teljes technológiai rendszert a szovjeteknek. Talán nem meglepő, a történetnek ezen a pontján eltűntek a konkrétumok, az, hogy mely cégek vettek részt ebben az ügyletben, sehonnan nem derül ki, úgy, mint az ügylet részletei sem.

A felügyeleti szoftver egy trójai modullal volt „kibővítve”, melyet a CIA által megbízott programozók írtak. A trójai feladata az volt, hogy időzítve a szivattyúk és szelepek szabályozásának változtatásával olyan magas nyomást idézzen elő a vezetéken, melyet sem a varratok, sem a berendezések nem tudnak majd elviselni.

Az eredmény a valaha bekövetkezett legmonumentálisabb nem nukleáris robbanás volt, amit még a világűrből is észlelni lehetett. A NORAD felügyeleti rendszere először egy nukleáris robbanást vélelmezett, de mert az – ezeket jelző – elektromágneses impulzus elmaradt, riasztást sem adtak ki.

Az amerikai becslések szerint a detonáció nagyjából három kilotonnás volt, ez nagyjából a hiroshimai atombomba negyedének felelt meg.

Végjáték

Vetrov – mint szinte minden kommunista tiszt – az alkoholizmus rögös útját járta, mely az ő esetében egy jó adag teljesen indokolt paranoiával is kiegészült. 1982-ben egy autóbalesete után – azt gondolva, hogy lelepleződött – lelőtt egy szerinte gyanúsan viselkedő embert. Börtönbe került, ahol sikeresen le is leplezte magát, így – francia értesülések szerint – 1985-ben kivégezték.

A nagy finálé az USA-ban 1984-85-ben következett, amikor az amerikaiak gyakorlatilag teljes egészében felszámolták a Farewell – aktákból megismert teljes Line X hálózatot.

A cyberwar-nak hogy ez lett volna az első csatája, vagy sem, máig megoszlanak a vélemények. Ami biztos, hogy maga a háború még csak akkor kezdett kibontakozni. Ennek a háborúnak egy jó pár évtizeddel későbbi jelentős csatája az Izrael által az iráni atomprogram ellen szervezett Stuxnet akció volt.

Great bugs

Egy számomra „kedves” és közelálló témát szeretnék egy blogsorozat formájában körbejárni, ami ezzel a bon mot-tal foglalható össze:

A program utasításaid és nem szándékaid szerint működik.

„Programs do what you tell them to do, not what you want them to do.”

A sorozat várható és már megírt bejegyzései:

Therac-25: A hibaüzenet, amit senki nem értett
Patriot rakéta: Hogyan ölt meg 28 embert egy tizedesvessző?
Ariane-5: A 370 millió dolláros „copy-paste”.
Boeing 737 MAX / MCAS: Amikor a pénzügyesek helyettesítik a mérnököket
A B-2 Spirit és a pára: Miért nem bírja az esőt a világ legdrágább gépe?
Mars Climate Orbiter: Akkor most mérföld vagy kilométer?
Deepwater Horizon 2010: Amikor a „téves riasztások” igazzá válnak
Intelsat-708: Tech-transzfer és katasztrófa
A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása - Az első igazán káros trójai kód
A Stuxnet sztori - Mindössze egy berendezésre írt vírus

2026/04/18 19:59 · vamsan

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a cyberwar tag alatt talál:

A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal	2025/07/20 08:26
A Stuxnet sztori	2025/07/20 08:26
A Supermicro történet	2025/07/20 08:26
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Krétával és palatáblával a zsarolóvírus ellen	2025/07/20 08:26
Xiongmai sztori	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

damninteresting.com: THE FAREWELL DOSSIER
welivesecurity.com: From sci-fi to Stuxnet: exploding gas pipelines and the Farewell Dossier
Wikipedia: Urengoy–Pomary–Uzhgorod pipeline
Telegraph: CIA plot led to huge blast in Siberian gas pipeline

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_valodi_mad_max

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 14 Jan 2025 12:13:02 +0000

A valódi Mad Max

Egy újszülöttnek minden vicc új. Ezt az állítást kiterjesztve, miszerint egy újszülöttnek minden történet új, még mindig nehéz magamra venni, mert az ominózus pillanata óta az életemnek már jópár éve lepergett, de.. Igen, ezt a sztorit sem ismertem eddig, pedig Emile Leray története sem egy mai eposz.

1993-ban Emile Leray, az akkor 44 éves francia villanyszerelő, akinek a hobbija Afrika felfedezése volt, Citroën 2CV-jével – közismertebb nevén egy kacsával – lerobbant egy kősivatagban.

Éppen Marokkó felfedezésénél tartott, és onnan dél felé, talán Algéria vagy Mauritánia felé tartott, amikor Tantan-t elhagyva Telmzon-nál a határőrök valami zavaros okokra hivatkozva nem akarták továbbengedni.

A történet helyszine - valahol itt

Nem lehetett egy szívbajos srác – a történet folytatásából is ez derül ki – a gázra taposott, és lelécelt a poszttól, majd letért az útról. Útját dél felé vette, de elhagyta a szerencséje, és valahol a sivatagban elakadt és a kocsija is lerobbant. Mindössze tíz napra elegendő víz és élelem volt nála, tisztában volt vele, hogy ha gyalog indulna el, ez nem volna elegendő eljutni a legközelebbi településig. Külső segítségre se nagyon számíthatott a semmi közepén, magára maradt – a kocsijával.

A kacsa közismert arról, hogy szinte minden problémáját kezelni lehet egy villáskulccsal, ő is először a kocsi javításával próbálkozott. Amikor rájött, hogy vannak olyan problémák, amik nem eszközölhetők az ominózus villáskulccsal, például a törött keréktengely és szintén törött lengőkar. Ekkor őrült ötlete támadt, és rögtön hozzá is kezdett ennek a megvalósításához: Motorkerékpárt épít a kocsijából.

Az átépítést három naposra tervezte, de nem számolt a sivatagi körülményekkel, a rettenetes hőséggel és a nagyon hideg éjszakákkal, amik jelentősen visszavetették az ütemtervét; 12 nap alatt végzett az átépítéssel. Ez alatt az idő alatt a kocsi leszerelt szekrényében húzta meg magát, és az utolsó napokban jelentősen csökkentette élelem fejadagját és vízből is csak napi fél litert engedett meg magának, hogy kihúzza még pár napig a szűkös készleteiből.

Eszköztára az átépítéshez meglehetősen alulméretezett volt, fúrni és hegeszteni nem tudott, ezek helyett egy fémfűrésszel, csavarhúzókkal és pár csavarkulccsal oldotta meg az átalakítást. (Egy megjegyzés: Ugye Ön is tart egy fémfűrészt a kocsijában, ilyen esetekre felkészülve? Csak kérdezem.)

Meglepő módon, és dacára annak, hogy francia technikáról beszélünk (bocs, kihagyhatatlan volt) a szörnyszülött működőképesnek bizonyult.

Ennek a történetnek is – mint sok másiknak is – a végére próbált járni Adam Savage és Jamie Hyneman, a Mythbusters szédítő párosa, ahogy ezt a lenti film első része is bizonyítja:

Ők is arra az eredményre jutottak, hogy valóban, a madmax-be illő csodagép megépíthető. Csak nem kormányozható; persze ők egy kissé más megoldást választottak az átépítéshez és lehet, hogy ez vitte őket a zsákutcába. Jamie is idézte a francia élményeit, ahol egy ismerőse, egy büszke 2CV tulajdonos, is mutatta neki a csavarkulcsot, mellyel az autó jórészt szervizelhető volt.

Nem tudom, melyik mai kocsira lehetne ezt elmondani, amikor egy szaros fényszóróégő-cserére is szervizbe kell vinni a kocsit, mert az otthon vagy nem valósítható meg, vagy ha mégis, akkor meg a board-computer hülyül meg a végzetes fennforgástól. No, mindegy.

Ja, igen, a történet vége is hiányzik még, szóval Leray úrnak sikerült a csodagépével elvergődnie egy közeli településig, ahol ~~örömmel várták~~ jól megbírságolták, mert a gép, melynek hátán megülte a sivatagot nem hasonlított a rendszámhoz tartozó járműhöz, ami – ezt saját tapasztalatainkból is tudhatjuk – a civilizált világban bizony fővesztéssel (de legalábbis bírságokkal) járó vétség.

A teljesség kedvéért leírom, hogy sokan vannak, akik szerint ez a történet nem több, mint egy jól sikerült médiahekk. Szerintük az akció Leray úr részéről eltervezett volt, és felteszik a kérdést: „Ha Emile-nek volt ideje átépíteni a kocsiját, akkor miért nem inkább javította meg azt?”

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Dailymail: The real Tony Stark: How French electrician stranded in Moroccan desert rebuilt his wrecked car as a motorbike and drove back to civilisation

outdoor revival: The amazing Emile Leray built a motorbike from broken down car to escape death in the desert

geek.com: Stranded guy turns car into motorbike. True hacker or Mad Max hoax?

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_vilag_12_gyilkos_tava

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:42 +0000

A világ 12 gyilkos tava

Kirándulóhelyek, földi paradicsomok és a felszín alatt halálos titkokat rejtenek.

1. Karacsáj-tó (озеро Карачай)

A tó Nyugat-Oroszországban, az Ural hegységben, Cseljabinszk mellett található. A „Cseljabinszk-40” nevű szovjet plutóniumgyár mint radioaktív lerakót használta, 1945 -től a '70-es évekig becslések szerint 120 MCi (4000 PBq) sugárzó anyag került a tóban „letárolásra” (emlékeztetőül, Csernobilban nagyjából összesen 100 MCi sugárzóanyag szabadult el).

A tó partján napjainkban a Geiger számlálók még mindig (és még vélhetően nagyon sokáig) 600 Röntgen / órás sugárzási szintet mérnek, egy óra elegendő ott a halálos dózis begyűjtéséhez.

2. Raksasztal-tó (Lake Rakshastal, tibeti nyelven: La'nga Co)

A Raksasztal-tó 4575 m tengerszint feletti magasságon fekszik a Manaszarovar-tó mellett a Transzhimalája és a Himalája között Tibetben. A tó felszíne 250 km², de a kevés csapadék miatt csökken. A tó sós vizű, élőlények nem élnek benne, sokak szerint vize mérgező.

Egy hindu mítosz szerint Lanka tíz fejű démon királya lakja a tavat. A szomszédos Manasarovar-tó képviseli a napra hasonlító kerek formája által a buddhisták számára a fényességet, míg a Raksasztal-tó, mint egy félhold, a sötétséget képviseli.

3. Forrongó-tó (Boiling Lake)

A dominikai Morne Trois Pitons Nemzeti Parkban egy elárasztott fumarolában található a Forrongó-tó.

A fumarola (latin fumus, füst) olyan nyílás a földkérgen, vagy más égitest kérgén, amelyen keresztül gőz és gázok (szén-dioxid, kén-dioxid, hidroklórsav, hidrogénszulfid, bórsav, alunit, ammónia) törnek a felszínre.
A fumarolából kitörő vízgőz hőmérséklete általában 200-900 °C. A szabad levegőn a vízgőz kondenzálódik, az ásványi anyagok és a szennyeződések jó része kiválik belőle, innen a gomolygó füst. Wikipedia szócikk: fumarola

A 60 méter átmérőjű szürkés-kék vizű tavat általában gomolygó gőz fedi. A tó becsült mélysége 60 méter, partjainál a hőmérséklet már „csak” 82-91,5 °C. A tó közepe mindig „bugyog”, folyamatosan forrásban van.

4. Monoun-tó

A Monoun-tó a kameruni Nyugati Proviniciában az Oku vulkanikus területen található. 1984-ben 37 ember halt meg a tó környékén. Egy teherautó motorja hirtelen leállt a tóhoz közeli úton. Az a 12 ember, akik leszálltak a kocsiról, mind meghaltak, a baleset két túlélője a kocsi tetejére kapaszkodott fel. Az esemény magyarázatát az innen 100 km-re található Nyos tavon egy hasonló eset, egy úgynevezett „Limnikus kitörés” adta.

A limnikus kitörés ritka természeti katasztrófa, a szén-dioxid feltörése mély vizű tavakból, amely megfojtja a környéken élő embereket és állatokat, sőt szökőárt is okozhat. A tudósok szerint földcsuszamlások, a vulkáni tevékenység változásai, illetve robbanás idézhet elő ilyen kitörést. Három olyan afrikai tó ismert, amelyekben ilyen kitörés előfordult, illetve előfordulhat. A Nyos-tó és a Monoun-tó korábbi kitörései nagy veszteséget okoztak emberéletben, a sokkal nagyobb Kivu-tó pedig potenciálisan veszélyes a környékén élő két millió emberre és az élővilágra.
A limnikusan aktív tavak néhány jellemzője: Szén-dioxidban dús vízutánpótlás Hideg tófenék, amely azt jelzi, hogy a víz alaphelyzetben nincs közvetlen interakcióban vulkáni hővel Különböző szén-dioxid-koncentráció az alsó és felső vízrétegekben Közelség vulkanikusan aktív területekhez
Wikipedia szócikk: limnikus kitörés

A fenti képen a „szökőkutak”-on keresztül távozik a tó aljáról, 73 méter mélyből a szénsavas víz.

A második, ennél még tragikusabb eset a Monoun közelében lévő Nyos-tavon 1986-ban 80 millió köbméter szén-dioxidot lökött a felszínre és ez 1700-1800 ember halálához vezetett.

5. Nyos-tó

Ebben a limnikus kitörésre hajlamos tóban az események láncolatát valószínűleg egy földcsuszamlás indította el. Az esemény hatására nagy mennyiségű szén-dioxid szabadult fel a tóból, mely az oxigént az alacsonyabban fekvő területekről kiszorítva több ezer embert és állatot fojtott meg. A tó természetes fal gyenge, így az esemény bármikor megismétlődhet.

6. Kivu-tó

A ruandai Kivu-tó is halálos veszélyt rejt a környezetére a hatalmas mennyiségben felgyűlt oldott veszélyes gázok (szén-dioxid és metán) miatt. Egy limnikus kitörés esetén kétmillió, a Kivu-medencében élő ember élete kerülne veszélybe.

7. Mount Rainier krátertó

Észak-Amerika legmagasabban fekvő krátertava Washington államban, Seattle-Tacoma városoktól nem messze magasodó Mount Rainier kráterét tölti ki. A tó vize gyakorlatilag kénes sav, ami hatalmas jégbarlang járatrendszert mart a hegy belsejébe.

Egyrészt a hegy természetes erupciójával együtt már ez a járatrendszer is idézhet elő a hegyről lezúduló iszap-árat, de a hegy is szerepel a nagy valószínűséggel kitörő vulkánok 16-os listáján.

A vulkánkitöréssel elszabaduló hatalmas mennyiségű gleccserjég és a krátertó tartalma közvetlen fenyegetést jelent a sűrűn lakott vidéknek és akár közvetlenül Seattle-nek is.

8. Mono-tó

A Mono-tó Kaliforniában, Mono megyében található ősi, szikes tó, ami különleges ökoszisztémával rendelkezik. A tóban halak helyett sós vízi rákok és partján alkáli legyek rajzanak. Az egykor itt élt indiánok a part menti iszapból összegyűjtötték a legyek áttelelő bábjait, megfőzték, majd pépesítették és szárították, ezután a sós féreg morzsalékot más ételeikhez adták ízesítőként.

1941 óta a tó felszíne felére zsugorodott, vízszintje 30 méterrel csökkent, mivel a tápláló források közül többnek a vizét a Los Angeles-i vízvezeték rendszerbe terelték. Mára a korábbi kényes egyensúly felborult, vize sósabb lett és egyre nagyobbak a part menti száraz, szikes lapályok.

A magas sótartalom mellett a Mono Lake vize pH=10 körüli értékkel erősen lúgos kémhatású, de a Mono-tó legfőbb érdekessége nem a PH érték, hanem, hogy a magas arzén szint mellett egyáltalán létezik benne élet (az arzén a foszfort „szorítja ki” az ismert életformák vegyi összetételéből, ezért méreg). A Mono-tó egyes kutatók szerint felveti a földi élet párhuzamos, az ismerttel együtt fejlődött ágának létezését, azaz nem csak foszfor, hanem arzén alapon is létezhet élet. Az ellenzők a minták minimális foszfor szennyezettségét elegendőnek találták, ugyanakkor nincs magyarázat a halálos dózis 1000x-esét meghaladó arzén toleranciára sejt szinten.

9. Patkot-tó

A Horseshoe Lake Mammoth Lakes-től nem messze, egy inaktív vulkán szomszédságában fekszik. A helyiek néma gyilkosnak nevezik. 20 éve a tó közeli fák elsorvadtak és kipusztultak.

Eleinte betegségre gyanakodtak a tudósok, de aztán kiderült az igazság. A fák pusztulását a közeli vulkán magma-kamrájából időnként kiszivárgó szén-dioxid okozta. 2006-ban a gáz 3 ember halálát okozta, akik egy tó közeli barlangban kerestek menedéket.

10. Yellowstone

Yellowstone-tó a Yellowstone Nemzeti Parkban egy vulkanikus területen fekszik az Egyesült Államokban. A Yellowstone jóval a történelmi idők előtt hatalmas vulkánkitörés helyszíne volt, amelynek során óriási mennyiségű hamu terítette be a Középnyugat-Egyesült Államok nagy részét, Mexikó északi részét és a csendes-óceáni partvidék egy részét.

A tó fenekén egy több futballpálya méretű kiemelkedés, dóm található, mely gyakorlatilag az alatta rejtőző vulkanikus tevékenységgel fűti a tavat. Sokan tartanak attól, hogy ha a tó vize betörne a dómba, a bekövetkező gőzütés a tó robbanását váltaná ki.

11. Vajont-gát tározótó

Az Olaszországban, Velencétől 100 km-re északra található gát már használaton kívül maradt, miután az általa felduzzasztott tó szökőárja 2000 ember életét követelte. 262 méterével ez az egyik legmagasabb gát a világon, mely 1959-ben épült meg a figyelmeztető jelek ellenére.

A geológusok már az építkezés alatt is jelezték, hogy a túl szűk szoros és a rendkívül előnytelen rétegszerkezet földcsuszamláshoz vezethet. A tározó feltöltése után ez az esemény többször is bekövetkezett, de 1963. október 9-én 260 millió m³ hegy omlott a tározóba, 110 km/h-ás sebességgel, és ennek nyomán a gát koronája fölött átcsapva egy 200 méter magas szökőhullám indult meg a völgy felé, és több falut elsöpört.

12. Gyilkos-tó

A Gyilkos-tó (Gyilkos tó) egy természetes torlasztó a Hagymás-hegységben, a Keleti-Kárpátokban, Hargita megye északkeleti részén.

1837 nyarán a keletre fekvő Gyilkos-kő (1378 m) oldalán felhalmozódott agyagos lejtőtörmelék nagy esőzések hatására lezúdult a völgybe, nekicsúszott a Cohárd délkeleti lábának és elzárta több patak folyását, Cohárd-patak, Likas-patak, Vereskő-patak, Lóhavas-patak, Juh-patak.

Vannak akik a tó keletkezését az 1838. január 11-i földrengéssel hozzák kapcsolatba.Eszter legendája szerint „az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett ”.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

a_vilag_leghosszabb_vonata_a_vaserc-expressz

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:43 +0000

A világ leghosszabb vonata: a Vasérc-expressz

Csak a mauritániai Nouadhibou-ba kell valahogy eljutnunk a következő passport.blog-beli látványossághoz. Innen indul ugyanis – naponta háromszor – a világ leghosszabb (és legnehezebb) vonata, a Vasérc-expressz, vagy közkeletűbb nevén a Szahara-expressz.

Mauritánia nemzeti vasúttársasága a Mauritania Railway, mely gyakorlatilag egyetlen vasúti vonalat üzemeltet. A vonal 704 kilométer hosszú, fő és egyetlen célja a Zouérat környéki vasércbányák kiszolgálása – összekötése az Atlanti-óceánra néző Nouadhibou kikötővárossal, Fderîck és Choum városokon keresztül. A vonalat az állami tulajdonú Société Nationale Industrielle et Minière (Országos Bányászati és Ipari Vállalat, SNIM) felügyeli.

Az itt közlekedő vasúti szerelvények a leghosszabbak és legnehezebbek a világon, hosszuk akár a 2,5 kilométert is elérheti. Súlyuk a 200-210, egyenként 84 tonna vasércet szállító kocsiból tevődik össze, nagyjából 20.000 tonna körül lehet. A vonalon évente nagyjából 17 millió tonna vasércet mozgatnak meg.

Érdekesség: A világ eddigi leghosszabb és legnehezebb vonatai: 3.: az egykori Szovjetunióban, 1986-ban szállított szenet Ekibastuz-ból az Ural-ba. Az a szerelvény akkor 439 kocsiból állt, teljes hossza 6,5 kilométer volt és 43.400 tonna szállítmányt vitt. 2.: Sishen–Saldanha, Dél-Afrika. 1989.08.26-27., 660 kocsiból állt, 7,302 kilométer hosszú volt (4.537 mi) és teljes súlya 71.765 tonnát tett ki. A szerelvényt 16 mozdony vonattta. 1.: Az ausztrál BHP vasércszállító szerelvénye, amely 2001. június 21-én Newman és Port Hedland között közlekedett. 682 vagonból állt, teljes hossza 7,353 km, össztömege 99.732 tonna volt. A szerelvényt 8, 6000 lóerős General Electric AC6000CW dízel-elektromos mozdony vontatta.

A térkép-szemelvényen Nouadhibou ércrakodó-kikötője látható, középen egy mozdonyok nélküli Vasérc-expressz szerelvénnyel. Érdemes a térképet végiggörgetni a vonat hosszán.

A vonatokra néha személyszállító kocsikat is csatolnak, de a legtöbb utas egyszerűen csak potyázik a teherkocsikon. Ez, több leírás alapján is úgy tűnik, fontos része a helyi közlekedésnek, a vasúttársaság is eltűri a „trainsurfing”-et a vonatokon.

Naponta három szerelvény vág át a sivatagon, vasérccel megrakva, ebből egy vonat áll meg a vasútállomásokon, hogy utasokat is felvegyen. A vonat a 460 kilométeres útját Choum-ig nagyjából 12 óra alatt teszi meg, 40 kilométer per órás átlagsebességgel.

Brendan van Son, aki már utazott a vonaton, blogján gyakorlati tanácsokkal is ellátja a kalandra vágyó utazókat:

„A vasércvonat „megülése” az egyik legjobb utazási élmény. A vonat nagyjából 14 órakor indul Nouadhibou-ból. A jegyeket a személykocsiba érdemes egy-két nappal előre venni, de ha egyszerűen teherkocsiban akarsz utazni, az ingyenes.

Nouadhibou-ból Choum irányába a vonat üres, de mindent ellep a vasérc-por, ami nem is olyan szörnyű, mint az ember gondolná. A vonat Choum-ba nagyjából hajnal 4 órakor érkezik. Fejkendőt és több liter vizet mindenképpen ajánlatos magunkkal vinni, de a helyiek nagyon barátságosak, teával és étellel is kínáltak a vonaton.”

A vonatjegy ülőhelyre, egy útra 1000 Mauritániai Ouguiya-ba (MRO) kerül, nagyjából 3,82 dollár, az első osztályra pedig 3000 MRO (11,50 dollár). A nyitott ércszállító kocsikban habár ingyenes az utazás, ez eléggé veszélyes is, mivel a nappali 50 fokos hőségről az éjszakai hőmérséklet fagypont alá is süllyedhet és a folyamatosan gomolygó sivatagi homok és ércpor keveréke sem emeli jelentősen az utazási élményt.

Youtube videó a 197 kocsiból álló 5 km-es szerelvényről:

Choum

A város Mauritánia és Nyugat-Szahara határán található. A 60' évek elején, amikor a francia gyarmati hatóságok Zouérat-ban elkezdték feltárni a vasércet, a vasút nyomvonalával meg akarták kerülni a város szomszédságában a sziklás hegyeket.

A kedvezőbb irány Nyugat-Szaharán vezetett volna át, ami akkor spanyol gyarmat volt, és a két európai állam nem tudott a nyomvonalon megegyezni. A franciák inkább a tömör gránitba két kilométernyi alagutat véstek, és így francia területen sikerült elvezetniük a síneket. Az alagút hivatalosan a „tunnel de Choum” nevet kapta.

A helyzet abszurditását fokozza, hogy miután 1975-ben Spanyolország lemondott Nyugat-Szaharáról, annak déli része mauritániai felügyelet alá került, és a borsos pénzekből épült alagutat kiváltották a sivatagi, a kvázi-határon áthaladó szakasszal.

Az üres és elhagyott alagút azóta a nem túl hízelgő „monument to European stupidity in Africa” (az európai hülyeség emlékműve Afrikában) névre hallgat.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

a_vilag_ot_legnagyobb_maffiaszervezete

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:43 +0000

A világ öt legnagyobb maffiaszervezete

Társai kiszabadították a bebörtönzött maffiagyilkost az olasz Gallarate-ból, majd pár nappal későbblekapcsoltak egy nagymenő maffiózót az USA-ban, majd ugyanaznap a mexikói rendőrség is elkapta az egyik drogkartell ifjú vezérét..

A maffiákról szóló hírek szinte naponta bizonyítják, hogy a sokak által már temetett szervezetek köszönik, jól vannak. Talán jobban, mint valaha.

Az alábbi összeállítás a világ talán öt legnagyobb bűnszervezetét mutatja be. Hogy tényleg ez az öt a legnagyobb, abban persze senki nem lehet biztos, ezek a szervezetek ritkán szokták beszámolóikat a nyilvánosságra hozni.

A japán Yamaguchi-Gumi

A napszemüveget viselő úr, Kenichi Shinoda (72) vezeti Japán legkiterjedtebb – 55.000 tagot számláló - bűnszervezetét, a Yamaguchi-Gumi klánt, melynek központja Kobe-ban található. A bűnszervezet 1915-ben nőtte ki magát egy kikötői munkásokat tömörítő védegyletből, és vált Japán legkitejedtebb Jakuza szervezetévé.

Kenichi Shinoda múltjában is akadnak foltok, amik egy sima hr-esnél rögtön levernék a biztosítékot, de egy maffia-főnöknél felvételi követelménynek számíthatnak: ő egy rivális klántagot csontozott ki szamurájkarddal, és ült ezért 13 évet.

A jakuza (yakuza) kifejezés három számra, a 8-ra (ja), a 9-re (ku) és a 3-ra (za) utal, ami az Oicho-Kabu japán kártyajátékból adódó nyerő helyzetet jelenti (20 pontot kell elérni). Ez azért is fontos, mert a szerencse meghatározó a jakuzák életében. wikipedia: Jakuza

A klán hatalmas jövedelmekre tesz szert a klasszikus maffia-ügyletekből. Zsarolás, drogkereskedelem, fegyvercsempészet, internetes pornó, bennfentes kereskedelem és természetesen ingatlanügyletek biztosítják a megélhetésüket.

Rejtett de igen kiterjedt szervezet lévén tevékenységük csak ritkán kerül a sajtóba: 2007-ben lelőttek egy klán-tagot, aki éppen Nagasaki polgármestere volt. 2013-ban kiadtak egy magazint (!) a tagoknak, amiben haikukat közöltek le és horgász-tippekkel látták el a megfáradt maffia tagokat.

Az olasz Camorra

A Camorra Olaszországban mindenen rajta tartja a kezét, a gyümölcs-kiskereskedelemtől kezdve a drogcsempészetig. A szervezet neve gyakorlatilag a szervezett bűnözés szinonimája; ez talán a világ legrégebbi maffiaszervezete. A 18. században alapították Nápolyban, de egyes feltevések szerint gyökerei még régebbre nyúlnak, egészen a 16. századba. A Camorra az az 1800-as években az USA-ban is megvetette a lábát, a Morello családdal kűzdöttek meg New Yorkért.

Fő tevékenységeit, úgymint: prostitúció, emberkereskedelem, csempészet, drogkereskedelem, zsarolás, gyerekmunka, kiegészítették némi legális, vagy legalábbis fél-legális bizniszekkel, például szemétszállítással.

A szemét útja Olaszországban még a maffia tevékenysége nélkül sem követhető nyomon, így az Észak-Olasz városok rendkívül veszélyes (néha radioaktív) ipari hulladékai is gyakran a nápolyi kommunális lerakókban tűnnek el. Napjainkban a helyiek tiltakoznak minden újabb szeméttároló megnyitása ellen, hiszen azok gyakorlatilag életveszélyesek a környező lakosság számára. Nápoly időről-időre szemét alá kerül, és ilyenkor a kormányzat próbál kapkodó intézkedésekkel úrrá lenni az elfajuló helyzeten, ahelyett persze, hogy megoldanák a problémát.

A Camorra végrehajtói a kivégzéseket általában utcai lövöldözéssel oldják meg, melyeknek gyakran több „civil” is áldozatul esik. A mai napig élő Omerta íratlan szabályai szerint; mely az érintetteken kívül a kívülállókat is hallgatásra kényszerít, ezeknek az ügyeknek a feltárása szinte lehetetlen. Egy 2000-ben kelt jelentés szerint a Camorra Marigliano, Nápoly és Nola városokban rendelkezik jelentős gazdasági befolyással. Egyes források szerint a Camorra lassan befolyását veszti Olaszországban – a 'Ndrangheta kartell megerősödésével párhuzamosan.

A mexikói Tijuana-Kartell

A képen Meza Lopez (50) a Tijuana kartell (más néven Arellano-Felix szevezet) egyik gyilkosa látható, szerencsére már vasba verve. Ez az alak persze csak egy csepp a Mexikón eluralkodó erőszak tengerből, melyet főleg az egymással rivalizáló és a kormányzat ellen kűzdő bűnszervezetek keltenek. A szervezetet 11 testvér (7 fiú és 4 lány) alapította, fő tevékenységük mindmáig kábítószerek (kokain, heroin, amfetamin, marihuána) csempészete az USA-ba. Az összes hasonló szervezet közül ez a maffia erőszakosságával és gátlástalanságával tűnik ki.

Lopez például 2009-es elfogásáig több, mint 300 hullát tüntetett el nátronlúgban, főnöke, Teodoro García Simental utasításaira. Becenevét is innen kapta: Teos levesszakácsa.

A ’80-as és ’90-es években még a kolumbiai kartellek uralták a kábítószer-csempészet és azon belül is a kokaincsempészet frontját, Pablo Escobar vezetése alatt. Az amerikai büntetőakcióknak köszönhetően tevődött át a maffia tevékenysége Mexikóba – a mexikóiak igen „hálásak” ezért (is) az USA-nak.

Az indiai D-Company

Sok maffiózóról készült már film, de a fenti „keresztapa”, Dawood Ibrahim megfordította a logikát; ő a filmjei bevételeiből alapított maffiát. Mindenesetre a filmes világból megtanult pózolását jól kiegészíti a gazdag indiaiakba kódolt kényszeres magamutogatás. A szokásos kábítószer-csempészetet és gyilkosságokat ez a bájgúnár valószínűleg már kevésnek találta a való életbe adaptált bollywoodi produkciójához, így terrorizmussal egészítette ki tevékenységi körét. Az 1993-as mumbai-i (akkor még bombay-i), 260 áldozatot követelő merénylet is ehhez a szervezethez köthető. A D-Company napjainkban Indiában, Pakisztánban, és az Egyesült Arab Emírségekben aktív.

Dawood közvetlen kapcsolatot ápolt az al-Kaida vezető Oszama bin Ladennel is, de a gonosz szakállas pozíciójában 2011 óta üresedés van.

A dél-afrikai Numbers Gang

Bizarr hírnevét egy brit Sky One interjú nyomán szerezte „korcs” John, a gang főnöke. Elmondta, hogy rendkívül büszke arra, hogy már tizennégy évesen gyilkosságért varrták be a börtönbe. Kedvenc tevékenységéről a rácsok mögött sem mondott le, ott is folytatta az öldöklést rabtársai körében (biztos népszerű is lett közöttük). A Numbers Gang felügyeli szinte az összes börtönt Dél-Afrikában. A különböző pozíciókat betöltő tagokat számokkal azonosítják. Az 26-osok szerzik a pénzt. A 27-esek gondoskodnak a gang szabályok betartásáról. A 28-as a (bomlott agyú) főnökük.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

bild.de:Sie herrschen im Schatten, sie scheffeln Milliarden (német)
Wikipedia: Jakuza (magyar)
Wikipedia: Mexikói drogháború (magyar)

2014, maffia, szervezett bűnözés, kartell, Japán, Yamaguchi-Gumi, jakuza, Olaszország, Camorra, Mexikó, Tijuana-Kartel, India, D-Company, Dél-Afrika, Numbers Gang, ne kötekedj velük, felsorolás

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_vilagvegi_mozi

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Fri, 16 Apr 2021 22:29:22 +0000

A világvégi mozi

Vannak ötletek, amik olyankor pattannak ki művészlelkek agyából, amikor jelentősen be vannak szívva, gombázva, vagy már néhány csík por eltűnt az orrukban – anyagi lehetőségeiktől függően. Szerencsére ezeknek az ötleteknek a nagy része ott is marad, a beteljesületlen impressziók sorában, hála a felejtés mindenhatóságának.

Aztán persze vannak olyan projektek, melyek eljutnak a megvalósításig, de aztán a dédelgetett víziókat jól hátbavágja a valóság, és a végén valami egészen más dolog lesz vagy marad a nagyívű elképzelésekből. Ennek a tételnek a gyakorlati megvalósítását mutatta be a francia Diynn Eadel, akinek ezen projektjén kívül semmit nem talált a Google, így maradjunk meg a reménybeli művész jellemzésnél, ha már a „foglalkozása” rovatot is ki kell tölteni.

Nos, ő azt agyalta ki, hogy Sinai-félsziget jókora sivatagából már csak egyvalami hiányzik, mégpedig egy szabadtéri mozi. Aha, mozi. Nem, nem oázis, vagy tevepark, vagy mit tudom én mi az, ami abba a környezetbe passzol a baromi sok homokon kívül. Ah igen, talán néhány hátrahagyott harckori-rom és bunker-torzó, ugyanis a terület az utóbbi 100 évben többször is gazdát váltott, nem cigifüstös pókerpartik eredményeként, lásd Hatnapos háború, Jom Kippuri háború.

A terület többnyire Egyiptomhoz tartozik, némi izraeli megszakításokkal (lásd háborúk). A térség gyakorlatilag lakatlan, az a néhány erre vetődő arab tevepásztor pedig nem hiszem, hogy pont a filmek kínálta kultúrára szomjazna.

Szóval egy mozi alapítása errefelé gazdaságilag teljesen megalapozott volt. A legszebb a történetben az a tény, hogy az elkötelezett művész ehhez a projekthez még befektetőket is talált – talán az egy bolond százat csinál elv mentén – és valóban meg is építették a szabadtéri filmszínházat a sivatag közepén.

A mozigépészetet Kairóban szerezték be, és a nyitóestet 2000. október 6-ára tették. A nyitófilm a moziban a Jurassic Park volt. Lett volna. Ha lett volna áram. De áram nem volt, mivel a generátor felmondta a szolgálatot, és a nélkül valóban nehézkes filmet vetíteni ott, ahol a következő szabad konnektor is pár száz kilométerre esik.

Így a francia művész továbbállt, hogy további, az emberiség épülését hozó projektekbe fektethesse spirituális energiáit, a mozi meg ott maradt, ahol volt. Mindaddig, míg egy fotós, Kaupo Kikkas (az ő képeit illesztettem be a bejegyzésbe) fel nem dobott néhány képet a helyről. Ez a tette két – egymással gyökeresen ellentétes hatást váltott ki.

Egyrészt az internet népe felkapta a sztorit, bakancslisták tízezrei bővültek még egy hellyel, influenszerek egymást taposva próbálták meg kiagyalni, hogy hogyan lehetne a helyszínre jutni anélkül, hogy lábuk egy pillanatra is érintené a sivatag homokját. „A világvégi mozi” – mivel ez lett a helyszín kétségkívül találó új neve – mémmé vált.

Ah, ugye említettem már, hogy egyfelől. Másfelől meg ugye ott volt az a sok gazdátlan fémanyag, és a gazdasági racionalitás, így a helyi vasas klub is, amint értesült a helyszínről, felkerekedett, hogy ellátogassanak oda.

A hatóságok 2018 áprilisában lezárták a helyszínt, de addigra a látnivalók sora is jelentősen megfogyatkozott. Állítólag az összegányolt épületeken túl csak az ülések otthagyott és szétszórt faanyaga emlékeztet már csak a világ vége mozira.

Hát így esett, hogy a Sinai-félsziget sivatagi lakossága ismét szabadtéri mozi nélkül maradt.

A bejegyzésben a képek Kapo Kittas galériájából származnak.

Hasonló bejegyzések itt, a bolyongón

A titokzatos hőforrások a roncstelep mögött
A 23. emelet rejtélye
A 61. vágány
A betoncirkáló
A Föld legmagasabban futó vasútvonala
A Gran Paradiso kecskéi
A Kaktusz-kupola
A lángoló türkmenisztáni Darvaza-kráter
A millió dollár pont
Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete
Bambuszvonatok Kambodzsában

Források

Abadoned Spaces: The Secret Place of the Sinai Desert – The End of the World Cinema
Kapo Kittas: End of the world cinema

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

2021, 2000, világjáró, érdekes történet, Sinai félsziget, Egyiptom, bolond, sivatag, szórakozás, vasasok, elhagyatott, világ vége, fölösleges, mozi, művész, a drog az rossz, értem?

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_vlagyivosztoki_kitero

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:44 +0000

A vlagyivosztoki kitérő

Az anekdoták világa egy rendkívül képlékeny és szórakoztató rendszer. Nem a történet hitelessége, hanem sokkal inkább a kicsengése, ha úgy tetszik, a csattanója számít. Minden elmesélés során képesek változni, elemek kopnak ki belőlük és új mozzanatok kerülnek beléjük. Szinte mindenkinek van ismerőse (vagy ismerősének ismerőse, vagy ismerős ismerősének ismerőse, és így tovább), akivel már megesett az adott eset, vagy valami hasonló.

Nyilván a katona-anekdoták a műfaj ászai, vagy legalábbis azok voltak, amíg meg nem szűnt a kötelező szolgálat. A seregben addig csak hősök, és másokat igazságosan szarrá szívató legendák szolgáltak, akik a rejtői cselekedeteket napi szinten művelték.

Aztán vannak azok a sztorik, amiknek nagyon is van alapjuk, teljesen hihetően hangoznak, csak hát a fene sem tudja, hogy igazak e vagy sem. De most őszintén, – mert úgy is csak magunk között vagyunk – önt tényleg érdekli ez az apróság?

Nyilván az anekdoták hátránya a hitelesség hiánya, de remélhetően ezért kárpótol minket a történés, a sztori, ami akkor jó, ha van valami humoros vetülete, amin nevethetünk. Az sem olyan nagy baj, ha ezzel valakin nevetünk, hiszen ez az egész csak egy fikció.

Húsz éve ipari automatizálástechnikával foglalkozok, ebből nagyjából hét évet nemzetközi üzembehelyezőként és programozóként szinte az egész világot bejártam. Helyeztem üzembe gyártósorokat, speciális vízberendezéseket, programoztam erőműveket és az utóbbi tíz évben szuper-expresszeket fejlesztek Németországban.

Gyűlt össze bőven sztori és anekdota is, melyeket ebben a sorozatban szeretnék megosztani önökkel. A passport.blog bejegyzéseiben gondosan ügyelek a leírtak hitelességére, az írások végén mindig összegyűjtöm a felhasznált forrásokat; nos, ettől ennek a sorozatnak az esetén el fogok tekinteni.

Ellenben remélem az anekdotáim legalább szórakoztatóak lesznek.

A vlagyivosztoki kitérő

A valószínűsége, hogy az eset megtörtént 8 / 10.

Ez egy több, mint tíz éves történet, de az aktualitásából szerintem sokat nem veszett. Kollégám – nevezzük őt Bernd-nek – mechanikus üzembehelyező volt egy nagy német cégnél. Gyártósorokat helyeztünk üzembe világszerte, de őt rendíthetetlen nyugalma és békés természete a legjobb ilyen szakemberek közé emelte.

Nem, az üzembe helyezéskor nem annyira a szaktudás – nála ebben sem volt hiány –, sokkal inkább a stressztűrés számít sokat. Amikor ott tobzódik a nyálában az összes manager és az átvevő személyzetnek úgy általában fogalma sincs semmiről, nos ő ott, a káosz kellős közepén mindig fix pontnak számított, ahogy elővette a doboz Marlboro-ját, és úgy nagyjából mindenkit leszarva elballagott cigizni. Mire mindenki elkotródott a helyszínről, ő csendben visszatért és megoldotta a problémát, majd a szállodába visszatérve kiitta a bár teljes sörkészletét.

Egyedül, vagy társaságban, neki ez teljesen mindegy volt. Nem sokkal korábban Oroszországban, egy isten háta mögötti kisvárosban raktunk össze egy – már Németországban leszerelt – gyártósort, és azzal adódott pár probléma. A városka az orosz fővárostól nagyjából ezer kilométerre esett, ami repülővel nem számít vészes távolságnak.

A főnökség úgy döntött, hogy elég lesz, ha Bernd egyedül megy el oda, és felméri a helyzetet. Ilyenkor bevett szokás szerint először Moszkvában kellett elrepülnünk, majd onnan a Seremetyevó (semerre retyó) repülőtérről kellett egy kisgéppel továbbutazni.

Az út Moszkváig mindig zökkenőmentes volt, a problémák csak onnan kezdődtek, de ezeket már – mivel többször jártunk arra – ismertük: A reptér sivár és nagyjából hat órát kellett várni a csatlakozásra. Amikor az indulási időpont elérkezett – plusz/mínusz két óra rátartással – a reptér legtávolabbi sarkába buszoztattak minket (többször azt hittük, hogy busszal megyünk végig). Ezután bezsúfoltak minket egy meglehetősen lelakott, csörgő és zörgő régi Tupoljevbe, ami az egész három órás úton úgy rázott, mint ami éppen szétesni készül.

Mert talán éppen szétesni készült. Bernd pontosan tudta, hogy mi vár rá Moszkva után, és azt is tudta, hogyan lehet tompítani az élményt.

Igen, tompítani… hát persze, hogy vodkával. És ha valami korlátlan mennyiségben elérhető volt a reptéren, viszonylag visszafogott áron, nos, az pont a vodka volt. Vett is belőle pár szatyornyit, majd a terminál kijelzését követve beült az egyik váróba, és kibontotta az egyik üveget.

Az orosz emberek többnyire nagyon közvetlenek, gyorsan társasága is akadt az ital pusztítására, erre úgy még emlékezett, de aztán beállt nála a programozott filmszakadás. Habár mindig sok csomaggal utaztunk, soha nem tűnt el egy sem ezek közül, valahogy ez az időhurkon keresztül történő utazás Oroszországban mindig zökkenőmentesen működött.

Bernd elmondása szerint volt, hogy a terminál után a következő élménye a rettenetes fejfájás volt a szálloda szobájában, úgy, hogy fogalma se volt róla, hogy hogyan került oda. Ezúttal viszont homokszem került a jól olajozott csapágyak közé, és félrement kissé a robotpilótás utazás.

Bernd nejét két nappal később hívták fel a moszkvai német nagykövetségről, hogy ismeri e esetleg Bernd A.-t.

Miután megnyugtatták szegény asszonyt, aki ezután a szívinfarktus határán egyensúlyozott, hogy nem, a férje jól van, nincs vele semmi gond, azazhogy de, de nem egészségileg. Ugyanis éppen egy orosz katonai börtönben ül – képzeljük ehhez hozzá szegény neje reakcióját – ugyanis valahogy bejutott a vlagyivosztoki szigorúan ellenőrzött katonai támaszpontra, és igazán senki nem tudja, hogy mit keres ott. Most próbálják azonosítani, ugyanis még nem józanodott ki ahhoz, hogy ezt magától megtegye.

Aztán egy nap múlva ez is sikerült neki, mármint kijózanodnia, és a nagykövetség telefonos tolmácsolása mellett elmondta, hogy fogalma sincs, hogy hogyan került oda. A követség szívós kutatómunkájának köszönhetően azért lassan összeállt a történet, és az utolsó puzzle-darabka is becsusszant a helyére:

A katonai repülőgépek sok esetben ugyanúgy a Seremetyevóról indulnak, mint a polgáriak, annyi a különbség, hogy ezeknek az indulását nem jelzik a kijelzőkön. Nos, jó eséllyel arról a terminálról is indítottak egy ilyen „különjáratot”, ahol Bernd éppen edzésbe lendült, és az oda behulló katonákban ebben tökéletes partnerre lelt.

Mire végezhettek a sokadik üveg vodkával is, katonai rendész lett volna a talpán, aki kiválogatta volna a derék svábot a rettenetesen elázott orosz tisztek közül, de valószínűbb, hogy erre senki még kísérletet sem tett. Bezsuppolták az egész csapatot a buszba, majd a katonai repülőre, ami meg sem állt a szigorúan őrzött zónáig.

Aztán egyszer csak valakinek csak feltűnt, hogy ez a tag nem csak azért nem beszél oroszul, mert éppen nem tud, hanem hogy egyáltalán nem tud. Innen már nem esett messze a bottal-csinált német kém lebukása. Mindenesetre az oroszok jó fejek voltak, Bernd-tet elszállították az eredeti céljához is, a kisvárosba, és még pár üveg vodkát is adtak neki, búcsúzóul.

Hasonló, saját történetek

Japán üzembehelyezés
A család szeme fénye
WC akták

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

vodka, humor, anekdota, 2018, Oroszország, Vlagyivosztok, Moszka, hadsereg, eltéved, világjáró, repülőtér, repülőgép, így jár aki sokat iszik, én blog

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_wall_street_market_bukasa

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Thu, 23 Jan 2025 23:30:52 +0000

A Wall Street Market bukása

Kokain, kanabisz, drogok, hamisított papírok, lopott hitelkártya azonosítók, eltulajdonított adatbázisok; minden, ami szem szájnak ingere, itt beszerezhető volt.

Aztán megbuktak. De ne legyünk naivak, ezek, no meg a fegyvererek, gyerekpornó, és minden, ami illegális, most is beszerezhető a darkneten, ahol a Wall Street Market volt az egyik legnagyobb áruház, de szerepét azóta már sok másik, hasonló profilú oldal (dream, empire, nightmare, agartha, core, cryptonia, cannazon,..) vette át. Ebben a bejegyzésben a bukásról lesz szó, azokról, akik ezt az oldalt üzemeltették, és elkövették az ilyenkor szokásos hibát; elbízták magukat.

A Mosel-parti Traben-Trarbach városka eddig legfeljebb bájos turistamágnes belvárosáról lehetett híres, de a nevezetességei köre eggyel bővült, illetve egészen pontosan módosult. A hatvanas években a város határában építettek egy NATO ellenőrzési pontot, hatalmas bunkerkomplexummal együtt. A létesítmény eredetileg a német hadsereg tulajdonában állt, de miután elavult, leszerelték azt, és magára hagyták. Egy sokáig ismeretlen bérlő meglátta a hatalmas létesítményben a lehetőséget, kibérelte azt és internet szerverekkel pakolta tele a bunker egyik szintjét.

A 31 éves vállalkozót, akit a sajtó a Herman X. néven emleget – két társával együtt – tavaly május elején vették őrizetbe a német hatóságok, egy konspirált akció keretében. A kisváros lakóinak, a polgármesterrel együtt, fogalmuk sem volt arról, hogy mi folyik az egykori bunker mélyén. Nyilván kívülállóként azt megítélni, hogy milyen tartalmak vannak egy adott szerverparkban, gyakorlatilag lehetetlen. A német ügyészségnek is éveket emésztett fel, mire beazonosították a darknet egyik legfontosabb oldalának az üzemeltetőit és elegendő bizonyítékot gyűjtöttek ellenük.

De mi is ez a darknet? A google, és egyéb keresőprogramok folyamatosan tallózzák az internet tartalmát, és kereshető formába rendezik azt. De egy csomó oldal nem engedélyezi nekik ezt az indexelést, vagy egyszerűen azért nem jelenítik meg ezeket, mert a tartalmuk elavult, irreleváns vagy nem megjeleníthető formátumban van.

Egyes összegzések szerint ez az úgynevezett „deep web” teszi ki az internet tartalmának mintegy 90 százalékát, azaz, mint a jéghegyeknél, ahol a csúcsot láthatjuk, de a valódi méretük egyszerűen elrejtőzik a szemünk elől a vízfelszín alatt.

Ennek a deep webnek egy kisebb része a darknet. Ez olyan oldalak összessége, amiknek a tulajdonosai szándékosan rejtik el a tartalmat az illetéktelenek elől – vagy (és többnyire) mert az illegális és törvénytelen, vagy (és) mert nem akarják, hogy a különböző titkos és mégtitkosabb szolgálatok rálássanak arra. A darknet világáról és arról, hogy mégis hogyan lehet hozzáférni, itt talál például egy értelmes összefoglaló írást.

A darknet-áruházak hasonló módon működnek, mint például az Amazon vagy az Ebay; a forgalom után az eladóknak fizetniük kell a platform üzemeltetője felé. A darknet oldalak esetén ez a jutalék 2 és 6 százalék között mozog, és ha ehhez hozzávesszük, hogy például a Wall Street Market éves forgalma 40 millió euró körül alakult, akkor már sejthetjük, hogy miért is ilyen vonzó biznisz ezeknek az oldalaknak a fejlesztése és üzemeltetése.

Ráadásul a törvény előtt ezek az oldalak igencsak a szürke zónában mozognak; a Wall Street üzemeltetői is azzal védekeznek, hogy fogalmuk sem volt, hogy milyen tartalmat töltöttek fel a bérlők a hosztolt szerverekre. „Szervereink hasonlítanak a széfekre. Egyik bank alkalmazottai sem ellenőrizhetik, hogy mi van a széfben.” – nyilatkozta Herman X, majd így folytatta: – „Tiszta a lelkiismeretünk.”

Ennek némileg ellentmond, hogy a darkneten „számítógépes bunker”-ként – Cyberbunker – hirdették a szolgáltatásukat, a „garantáltan golyóálló” szlogennel. A hatalmas, ötszintes létesítménynek csak a felső három szintjét használták, a föld alatti harmadik szinten kaptak helyet a szerverek. Nyilván a legnagyobb bevételük a kereskedő-felület fenntartásából származott, de tárterületek bérbeadásával is foglalkoztak; több webáruház, illegális letöltési felület és közösségi site is itt talált magának otthont. Talán sokat elmond ezekről az oldalakról az ügyész jellemzése a bukás után – legális tartalmat a szervereken nem találtak.

Visszatérve a Wall Street Market-hez; az oldalon 1.150.000 ügyfél-azonosító volt, 63.000 ajánlat és 5.400 eladó. A tranzakciókat Bitcoin és Monero kriptovaluták használatával lehetett bonyolítani. A felületen – hasonlóan, mint például az Amazonon – a termékeket képekkel jelenítették meg, és az eladókat is ugyanúgy csillagokkal lehetett értékelni. A megvásárolt áruk a legtöbb esetben normál postai csomagban érkeztek a megrendelőhöz. A legsúlyosabb arcoktól is távolságot tartottak, az oldalon a fegyverek forgalmazása és a gyerekpornó tabunak számított.

A hatóságok – amikor elegendő bizonyíték gyűlt össze a csapattal szemben – nagyon módszeresen készítették elő a lekapcsolásukat. Tudták, hogy a bunkerben fegyverek is vannak, őrkutyákkal és kamerákkal őrizték a területüket. A rendőröknek mindenképpen meg kellett akadályozniuk, hogy valaki törölje a szerverek tartalmát.

Ennek ellenére, vagy csak azért, mert túlzottan elbízták magukat, a rajtaütés meglehetősen zökkenőmentesen zajlott. 2019. szeptember 26-án szokásuk szerint az egész bunkercsapat egyszerre ment el ebédelni a kisváros egyik éttermébe, és nem különösebben tűnt fel nekik, hogy a törzsasztaluk melletti asztal már megtelt. Az ott ülő rendőrök egyszerre ütöttek rajta a Wall Street-eseken, és rögtön elkoboztak tőlük minden technikai eszközt.

A bunker bejáratát egy egyszerű lakattal zárták le a „biztonsági szakember”-ek, míg elmentek ebédelni. Ez a rendőröknek nem jelentett különösebb akadályt, pedig ők egy külön robbantási specialista csapattal is készültek a bunker ostromára. A szervereket azonnal lefoglalták, és ők is nagyon meglepődtek, amikor kiderült, hogy azok tartalma nem volt különösebben védett.

Az ott talált logfájlok elemzése nyomán több nevet és adatfájlt is megosztottak más országok bűnüldöző szerveivel is. Az FBI például Los Angelesben kapcsolta le a két legnagyobb forgalmú Wall Street-es kereskedőt, akik főleg metamfetaminban és fentanilban utaztak.

A Wall Street-esek is egyelőre előzetesben várják a folytatást, az ügyészség még küzd az ügy előkészítésével. A fejleményekről majd írok, ha lesznek.

Nem a Wall Street Market volt az első nagy bukás a darknet világában, a 2011-ben alapított, és 2013-ban lekapcsolt Silk Road sztorija nagyobbat szólt. Abban az ügyben már ítélet is született; a platform 31 éves alapítóját, Ross Ulbricht-et 2015-ben az USA-ban pénzmosás, számítógépes hackelés, szervezett útlevél hamisítás és szervezett kábítószerkereskedelem vádjával életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, és 2017-ben a fellebbezését is elutasították, erről a történetről a bejegyzés a passport.blogon itt található.

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a tech tag alatt talál:

27 milliós telefonszámla

A 23. emelet rejtélye

A CIA lopott műholdja

A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal

A Föld legmagasabban futó vasútvonala

A Kaszpi-tengeri Szörny

A Kessler-szindróma

A Komszomolec K-278 története

A Lifelog sztori

A londoni gyújtogató

A Mars Climate Orbiter (MCO) program banális katasztrófája

A rénszarvas és a tengeralattjáró

A Shinkansen nyitott ajtaja

A Silk Road hagyatéka

A Stuxnet sztori

A Supermicro történet

A torrentezés árnyoldala Németországban

A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása

A valódi Mad Max

A világ leghosszabb vonata: a Vasérc-expressz

A világ legnagyobb hajóroncs-temetője: Nouadhibou, Mauritánia

A Világ valódi csodái

A Wall Street Market bukása

A Windows 10 és az észak-koreai ultimátum

A Zümmögő

A „pornóletöltős” Redtube sztori bonyolódik

Amikor egy naperőmű teszi oázissá a sivatagot

An0m sztori

Az ekranoplán; ismét a hullámok felett

Az elektromos autó a jövő?

Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok

Bambuszgyűrű és vasgolyó

Bambuszvonatok Kambodzsában

Boeing 737 MAX / MCAS

Csungking csodái

Egy másodperccel később

Felhőkarcoló a sivatag szélén

Felhőkarcoló ablakok nélkül

Hedy Lamarr: filmszínésznő és feltaláló

Hyperloop

Hűtővonat atomrakétákkal

Kettős mérce a NASA-nál

Kozmosz 954

Krétával és palatáblával a zsarolóvírus ellen

Kukoricamező bombázó

Kína szuperexpresszei

Lepontozva Kínában

Locky letámadta Európát

Mert az Opel sosem kop' el

Mi a gond az 5G-vel?

Musk műholdjai libasorban

P2G: Szélenergiából üzemanyag

Repülőgéphordozó Windows XP-vel

RFC 1149: galambposta

Rozsdásodó űrágyúk

Sörvezeték

Therac-25: A hibaüzenet, amit senki nem értett

Ukrán rezsicsökkentő

Utazás a Föld középpontja felé

Vonat a hűtőben

WSN és IoT

Xiongmai sztori

Átadták a világ leghosszabb alagútját

Észak-Dakota piramisa

Óceánjáró hosszabítás

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

youtube: STRG_F: Drogen, Phishing, Malware: Wie Herman X. das Darknet eroberte
NDR: Enttarnt: Die Drogenbarone aus dem Nato-Bunker
Schönherzbázis: Látni a láthatatlant: így böngézhetsz a deep és a dark weben!
Zeit: Ermittler stoppen weltweit zweitgrößten Darknet-Markt
wikipedia: Silk-Road-Prozess

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_windows_10_es_az_eszak-koreai_ultimatum

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:44 +0000

A Windows 10 és az észak-koreai ultimátum

Észak-Korea zakkant agyú diktátora ismét feliratkozott az „aktuális nagyon hülyék” minden nap frissülő jegyzékébe. Kemény a verseny, a többi hibbant vezér mellett a szimpla üresagyú celebekkel is tartania kell tudni az iramot, ha a Kim a címlapokon akar maradni.

Véreskezűséggel már jó ideje nehéz érvényesülni, ez ügyben Sztálin elvtárs és a khmerek már elvitték előle a pálmát. Persze a légvédelmi ágyúval a rokonritkítás még egy darabig hírbe hozta, de aztán az „is” barmainak aberrált kivégzései itt is gyorsan kiszorították a vértől tocsogós hírversenyből. Ezúttal valami mást, „intellektuálisabb” dolgot céloztak meg tanácsadói minden koreai Cartman-jének.

Azt, hogy a világot (és főleg az USA-t, Dél-Koreát, no meg Japánt) rendszeresen támadással fenyegeti Észak-Korea, már teljesen természetes – mondhatni, mindennapos – dolognak számít. Legutóbb az „Interjú” (IMDb: 6,7) című hollywoodi produkció megjelenése esetére fenyegette be a világot egy totális letámadással.

Persze a film alkotói éltek is a hype lehetőségével, rendesen megfuttatták filmjüket az ingyenreklámmal, és a teljes pályás világletámadás is elmaradt a bemutatót követően.

Jó, persze a Sony Pictures-t azért a kínaiakkal közösen sikerült meghekkelniük, de ezekre a szerverekre csak az nem jutott be eddig is, aki nem akart.

Most ismét rászabadítanák a szabad világra a vörös veszedelmet, az egymilliós észak-koreai hadsereget, ha a Microsoft nem áll el a Windows 10 július 29-ére tervezett megjelentetésétől, az ugyanis – legalábbis Kim szerint – a koreai „Red Star OS” koppintása. Ráadásul személyesen Obama elnöknek kellene leállítania a vörös csillag bitorlását – legalábbis erről számolt be (azaz ezzel fenyegetőzött) az állami KCTV.

Kicsit ízlelgessük a plágiumvádat, amit a besértődött távol-keleti országocska vet a nyugat szemére, hiszen náluk (és úgy általában a térségben, főleg Kínában) legendásan komolyan veszik a szabadalmak védelmet. Nyilván az is a helyi logika része, hogy a plágiumvádat harctéren kell „tisztázni”, hiszen pont ilyen célokra tartják – és etetik, szemben a népességük többi részével – a hatalmas hadsereget.

A Microsoft részéről komoly önuralomra vallana, ha nem élnének legalább egy geg elejéig az igyenreklám lehetőségével. Nyilván mondanom sem kell, hogy a két operációs rendszernek sok köze nincs egymáshoz, sőt, inkább azon lehet elmélkedni, hogy Kimék honnan lopták össze a vörös csillagot.

Az operációs rendszer egy Linux disztribúció, aminek a harmadik verziója külsőségeiben leginkább az Apple OS X-re hasonlít. Igaz, a 4. verzió már inkább a Windows-ra hajaz, és ez a tény nyilván már elegendő okot szolgáltat az USA letámadására.

Download

A Red Star Version 3.0 a chip.de-ről letölthető, mazohistáknak kihagyhatatlan program. Külön érdemes figyelemmel kísérni a „hazabeszélő” add-on-ok viselkedését.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

chip.de: Verbot für Windows 10: Nordkorea will Release verhindern, droht mit Krieg
chip.de: Red Star OS: Nordkoreas Windows- und Mac-Klone
focus.de: Nordkorea droht mit Krieg, falls Windows 10 auf den Markt kommt

2015, Észak-Korea, Windows, Windows 10, Red star os, ultimátum, ezek hülyék, film, Interjú, Sony Pictures, KCTV, Microsoft, Linux, el vannak tévedve, tech

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

a_zummogo

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:45 +0000

A Zümmögő

Vannak olyan helyek és jelenségek, amik egy furcsa jelenségekkel és/vagy konteókkal foglalkozó oldalak és blogok számára megkerülhetetlenek. A Zümmögő is egy ilyen téma, rákeresve a google-ben egy furcsa és érdekes oldalak listája bukkan fel. Ebbe az illusztris körbe fog majd talán a passport.blog is bekerülni, miután itt is bemutatnom az orosz Buzzer-t.

Az orosz technikai megoldások között nem ritkák a látszólag teljesen céltalan technikai megoldások, melyek voltaképpen és valóban teljesen céltalanok (céljukat vesztettek). A legnagyobb valószínűséggel ilyen ez a 80-as években felbukkant, 4625 kHz-en sugárzó rádióadó, mely eleinte egy sípoló hangot továbbított, majd 1992-ben kottát váltott, és áttért a zümmögésre. Egész pontosan percenként 21-34 alkalommal ismétlődő, 0,8 másodpercig tartó zümmögő hangot sugároz, mely adások között 1-1,3 másodperc csend van (és ez így hangzik: UVB-76.ogg).

Az állomás innen kapta legendává érett nevét, a Buzzer-t, de az UVB–76 (УВБ-76) néven vált igazán ismertté. Az adás még a Brezsnyevi időkben indult, és bár pár történelmi vihar is végigsöpört a térségen, Gorbacsov, Csernobil, a berlini Fal leomlása, peresztrojka, Borisz Jelcin, a csecsen háborúk, az oligarchiák felvirágzása, Putyin hatalomra kerülése; az adás gyakorlatilag végig hallható volt.

Az adónak komoly követői tábora alakult ki. Rajongói oldala is van, azt észt Andrus Aaslaid által alapított és gondozott uvb-76.net, de például a bristoli alapítású, és furcsa, instrumentális zenében utazó együttes is az uvb–76 nevet választotta magának (itt). Az adást rejtélyes okból nem direkt generálják, hanem egy mikrofon közelébe elhelyezett analóg készülék hangját sugározzák tovább. Időnként ez a készülék is „megcsúszik” (itt), a hangmagasság is változik időnként, és a háttérből is behallatszanak hangfoszlányok, beszélgetés-töredékek vagy éppen klasszikus zene (Csajkovszkij: A hattyúk tava).

Aztán az igazi szenzációt persze az hozza, amikor az adást hangüzenetek szakítják meg, valaki kódolt orosz szöveget olvas be a mikrofonba. Ez történt például 2010. augusztus 23-án is, a lenti videó ezt a különleges eseményt örökíti meg:

Azt hiszem, az adó legendás jellegét mi sem támasztja jobban alá, mint hogy a fenti videót 630 ezren látogatták már meg.

A hangüzeneteket a wikipedián is meg lehet találni (itt), ha esetleg valaki szereti az idejét elütni kódolt orosz hangüzenetek megfejtésével, például ilyenekkel: „Ya UVB-76, Ya UVB-76. 180 08 BROMAL 74 27 99 14. Boris, Roman, Olga, Mikhail, Anna, Larisa. 7 4 2 7 9 9 1 4”

Az adó pozícióját háromszögeléssel már régen megállapították, egy Moszkvától nem messze, északra elhelyezkedő katonai városkában, Povrovoban. 2010-ig onnan sugározta az adását, aztán az adót egy máig ismeretlen helyre költöztették. Az áttelepítés egy napig tartott, addig az adást megszakították.

Az eredeti helyszín egy mára elhagyott, egykori katonai bázis, az oda „belátogató” uvb-76 rajongók csendes, magányos és sötét helynek írják le, olyan, mint egy sok folyosóval és szobával elvarázsolt labirintus. A helyszínen egyébként megtalálták az adó egyik naplóját is, az adások bejegyzéseivel együtt:

Az adás célját eddig nem sikerült megfejteni, így ez széles teret nyitott a találgatásoknak, összeesküvés-elméleteknek, ezek közül sorolok fel itt néhányat:

Az adás a KGB ügynököknek szól, nekik hordoz (természetesen kódolt) üzenetet.
Mint a vonatokon az éberségi kapcsoló (dead man switch), amit ha időnként nem aktivál a mozdonyvezető, a vonat vészfékez, olyan ez a jel is. Eszerint ez egy „doomsday” jel; ha a moszkvai irányítás mondjuk egy atomcsapást követően vezetésképtelenné válna, ez a jel is megszűnne és válaszcsapásokat vonna maga után.
Az ionoszféra kutatására szolgál a jel, a visszaverődésekből következtetni tudnak az ionoszférában zajló folyamatokra
Az orosz hadsereg egyik tartalék kommunikációs rendszere, a folyamatos sugárzással csak a sávot biztosítják.

Annak ellenére, hogy az adó időközben többször is nevet váltott (2010: MDZhB (МДЖБ), 2015: ZhUOZ(ЖУОЗ), 2019: ANVF(АНВФ)), a zümmögőnek a neve már teljesen összeforrott az eredeti UVB–76 névvel. Komoly rajongói tábor követi az adó minden rezdülését, online közvetítéseken keresztül sugározzák a jellegzetes zúgását, és már teás bögre is vásárolható ezzel a motívummal, ami – lássuk be – a sztárság csalhatatlan jele:

Pedig lehet, hogy a legendává érett adó nem más, mint az amerikai hadseregnek az 51-es körzet, az ufóknak készült postaládával együtt: egy remekül sikerült (katonai) média-hack.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

vice.com: Der mysteriöse Signalsender, der seit 40 Jahren durchs Radio geistert
theunexplainedmysteries.com: UVB-76
placeandsee.com: UVB-76
dailymail.co.uk: Can YOU solve the mystery of UVB-76?

titkos, hidegháború, rádióadó, Oroszország, KGB, Szovjetunió, uvb-76, zümmögő, buzzer, tech, Leonid Brezsnyev, Andrus Aaslaid, Csajkovszkij, Povrovo, doomsday, talán ők se tudják miért

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

ajanlo1

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Wed, 03 Nov 2021 09:46:58 +0000

Bejegyzésajánló

alkohol_az_urben

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Thu, 06 May 2021 07:31:27 +0000

Alkohol az űrben

Az űrhajósok élete a romantikus elképzelésekkel szemben meglehetősen cudar. Nagyon sok munkát kell elvégezniük a szűkre szabott fent töltött időben, a szoros napirend az életüket egy álló stresszé formálja. A stresszet pedig – és ezt azért könnyű belátni – oldani kell, és ennek oldására talán a legkézenfekvőbb megoldás az alkohol.

Nyilván az összes űrügynökség tiltásokat felsoroló jegyzékében szinte biztos, hogy az alkohol az egyik első helyet foglalja el, csakúgy, mint mondjuk a KRESZ-ben. Szemben azzal a kommunizmusban hirdetett propagandával, hogy a szovjet-magyar népnek megbontatatlan barátsága (aztán mégsem volt az annyira), az oroszoknak a barátsága az alkohollal, na az megbonthatatlan.

Ne legyenek illúzióink, az orosz űrhajósok sem képeznek ez alól kivételt.

Orosz asztronauták vs. alkohol

Az első „kísérő” a legendárium szerint 1971-ben állt Föld körüli pályára a „Szojuz–7” fedélzetén, ahol az elbeszélések szerint az egyik űrhajósnak előtte volt előző nap születésnapja, és az ünneplés a föld körüli pályán is folytatódott. Az ehhez feltétlenül szükséges üveg örmény konyakot kollégái az indulás előtt a vérnyomásmérő mandzsettájába rejtettek.

Az ellenőrök ezután bekeményítettek, és tucatnyi rejtekhelyet tártak fel az űrhajókon, ahol feltűnésmentesen el lehetett (volna) rejteni némi snapszot. Az űrhajósok kiválasztásával foglalkozó főbizottság társelnöke, Vjacseszlav Rogozsnyikov például azt nyilatkozta, hogy minden űrhajósnak megvoltak a maga trükkjei és titkos zugai. „Szigorúan tilos volt, de aztán mégis volt mindig alkohol a fedélzeten” – mondta – „Nem tudom, hogyan”. Azért lehet, hogy elképzelései azért voltak erről.

Igor Wolk űrhajós, a Szovjetunió hőse már más szemszögből látta a problémát, és – utólag – mesélt is róla, hogy hogyan sikerült megkerülniük az ellenőrzéseket. 1984-ben, a Szojuz küldetés előtt beszerzett két vödör savanyú uborkát és pár üveg vodkát. Az űrhajók üléseit pontosan az űrhajósok súlyához igazítják, nyilván az indulás előtt még pár héttel. Ekkor kezdődött nekik az intenzív koplalás időszaka, szó szerint kenyéren és vízen éltek, hogy az indulásig ledobják magukról a súlykülönbözetet. „Minden csempészárut műanyag zacskókba csomagoltunk, amiket aztán az űrruhával együtt egyszerűen magunkra vettünk. Általában a savanyúságot rögzítettem először a hasamra”.

Persze az üveges piát így nehéz lett volna szállítani. Ehhez a fedélzeti dokumentációt kellett kissé manipulálni. „Ezek vastag dossziék voltak. Kiszedtünk belőlük jó pár oldalt, annyit, hogy az üvegek beférjenek. Olyan másfél liter alkohol fért el ott, ügyelni kellett arra, hogy ne lötyögjön.”

A nemrég elhunyt űrveterán, Georgij Grecskó, aki 134 napot, 20 órát, 32 percet és 58 másodpercet töltött a Föld körüli pályáján, egy másik módszer híve volt. Az űrhajósoknak speciális izomfejlesztő ruhákban kellett naponta legalább 2 órát tornázniuk, hogy az izmaik le épüljenek le. Ő a felszállás előtt ezekbe a ruhákba rejtette el az üvegeit.

„Egy nap találtunk egy üveget az izomfejlesztő ruhák között Természetes stimuláns B felirattal. Persze konyak volt benne. Gyorsan kimatekoztuk, hogy lefekvés előtt mindenki nyolc és fél grammot ihat majd belőle. Aztán a felét sem tudtuk meginni, mert a súlytalanság miatt nagyon nehéz volt kipiszkálni az üvegből. Ráadásul miután kijött az üvegből, még habzott is a folyadék.”

De ezzel még nem ért a történet végére. „Nagyon meglepődtünk, amikor a minket követő csapat visszatért a Földre, és elmondták, hogy miután persze ők is megtalálták, minden nehézség nélkül ittak a stimuláns B-ből. Az egyikük ugyanis felmászott a mennyezetre, a szájába készítette az üveget. A másikuk őt lendületesen meglökte a padlózat felé. Amikor padlót ért, a konyak – engedve a tehetetlenségi erőknek – a szájába zúdult. Aztán persze helyet cseréltek.”

Hogy miért nem tartják be az űrhajósok az űrben elrendelt alkoholtilalmat? A válasz egyszerű; a tiltás egyszerűen káros. Alekszander Lasutkin űrhajós, aki 184 napot töltött Föld körüli pályán, nyíltan beszélt erről: „Miután a fedélzeten lévő levegő összetétele egy technikai probléma okán leromlott, még a földi állomás orvosai is azt tanácsolták, hogy igyunk kis mennyiségű alkoholt, hogy ellensúlyozzuk a negatív következményeket. Az persze rejtély maradt, hogy ők honnan tudtak a fedélzeti piáról.”

A Szovjetunió kétszeres hőse, Valerij Rjumin ezt csak megerősíteni tudja: „Mindenki, aki fent volt, megmondhatja: Egy korty konyak az űrben oldja a feszültséget, és jótékony hatással van a testre.” Mondandóját egy beismeréssel folytatta: „Tizenkét üveg konyakot vettem jóval az indulás előtt. Ezeknek a tartalmát csavaros kupakokkal ellátott műanyag zacskókba öntöttem. A legnehezebb rész persze az volt, hogy hogyan fog mindez az ellenőrök mellett a fedélzetre jutni. De a repülőmérnökömmel szerencsére még a gyárban tesztelhettük az új űrállomást, és itt éltem is a lehetőséggel.”

Végül az állomás több helyén összesen hat liter konyakot rejtett el. „Valójában ez nem is olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy hat hónapos küldetés várt ránk. Két vendégexpedíció is meglátogatott minket, további hat űrhajós. Természetesen jó házigazdák voltunk, lakomával és itallal köszöntöttük látogatóinkat„ – mesélte az egykori űrhajós. – „Egy üdvözlő korty cipó (Bul'ka) 20 milliliter volt. Ez semmi a Földön. De ott az űrben a cipó egy varázslatos elixír: Ha valakinek nehéz napja volt, és nehéz kísérleteket végzett és nem tudott aludni, akkor a cipó maga a megváltás volt. Általánosan elfogadott vélemény, hogy az örmény konyak működik az űrben a legjobban.”

Vajon Farkas Bertalan is kapott Rjumin konyakjából 1980-ban, a Szaljut-6-Szojuz-35 űrkomplexum fedélzeten? :)

Amerikai asztronauták vs. alkohol

Mielőtt Neil Armstrong 1969-ben megtette első lépéseit a Holdon, Buzz Aldrin fogyasztott először bort a leszállóegységben, egy improvizált egyházi áldozás részeként. Ezáltal a Hold felszínén elfogyasztott első folyadék történetesen bor volt. A NASA viszont úgy döntött, hogy a szertartás egyházi jellege nem egyeztethető össze az űrprogrammal, így ezt a hírt nem osztotta meg a világgal.

„A bort abba a kehelybe töltöttem, amit a templomunk nekem adományozott erre az alkalomra. Mivel a Hold gravitációja csak hatoda a földinek, a bor először kicsit kilöttyent, majd lassan leült a kehelyben.” – mesélte a holdbéli (valóban első-) áldozásáról Buzz Aldrin.

Űrwhisky

A NASA és az Ardbeg's Islay egy közös programot is futtatott a Nemzetközi Űrállomáson 2011 és 2014 között űrwhisky néven, melynek célja a whisky ízbeli változásának a tanulmányozása volt mikrogravitációs körülmények között.

A programban az Ardbeg Distillery 2011 októberében egy injekciós üvegnyi whiskyt küldött a Nemzetközi Űrállomásra egy teherűrhajóval. Ugyanannak a whiskynek egy másik fioláját a Földön tartották összehasonlítás céljából. A program végén összehasonlították a két mintát és Dr. Bill Lumsden, az Ardbeg desztillációs és whiskykészítési igazgatója megállapította, hogy az űrwhisky ízei „észrevehetően különböznek” a földitől.

Űrsör

A fenti reklámfogást a Ninkasi sörfőzde is másolásra érdemesnek tartotta, ők 2014-ben sörélesztőt küldtek az űrbe – ennek árával legalább finanszírozva az űrprogramot.

A visszatérő sörélesztőt azóta is „Ground control” sörük főzéséhez használják fel, így annak az űrkomponens-hígítása lassan vetekszik a homeopátiás cukorkákéval, de mindegy, ez a nép hülyítése helyett legalább tényleg sör maradt némi hozzáfűzött legendával. Egészségükre!

Hazatérés után

Hazatérés után egyébként a legnagyobb problémát az űrhajósoknak a gravitáció visszatérése okozza. A hosszú űrbéli expedíciók során megszokják, hogy a súlytalanságban a tárgyakat ahová teszik, azok ott is maradnak. Pavel Vinogradov nevetve mesélte: „Egyszer, nem sokkal a visszatérésem után, kértem a feleségemtől egy pohár vizet, majd miután megittam, gondolkodás nélkül egyszerűen csak elengedtem a poharat.”

További, hasonló bejegyzések itt, a bolyongón

Szputnyik-sokk
A Kessler-szindróma
A Sputnyik IV balszerencsés útja
A vlagyivosztoki kitérő
Kozmosz 954
A CIA lopott műholdja
Meggypiros Tesla a Mars felé
Postaláda az idegeneknek
Rozsdásodó űrágyúk
Űrrepülőgépek az elhagyott hangárban

Források

rbht.com : Alkohol im Weltraum: Wie Russen Schnaps ins All schmuggelten
BBC: Ardbeg reveals results of 'space whisky' experiment - BBC News
craftbeer.com: Ninkasi Brewing Launches Stout Fermented with Space-Traveled Yeast

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

allin

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Sun, 16 Aug 2020 19:29:06 +0000

Eddigi összes passport bejegyzés címe ABC sorrendben

Jön, jön, jön.

amitol_a_tuv_vizsgaztato_haja_egnek_all_1

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:45 +0000

Amitől a (TÜV) vizsgáztatóknak a haja az égnek áll : 1 rész

Az alábbi összeállítás a német GTÜ (Gesellschaft für Technische Überwachung) képeiből készült. A GTÜ a TÜV és a Dekra mellett egy - az autók vizsgáztatására jogosított szervezet.

Korábban a TÜV gyakorlatilag egyedül volt ezen a piacon, ezért a köznyelvben „TÜV-vizsga”-ként szerepel ez a felülvizsgálat, ami Németországban is kétévente kötelező (új autók esetén 3. év után).

1. Habszivacs, üveggyapot, kiszuperált, kerti székre való párnák - mindegy, a célnak mindegyik tökéletesen megfelel. Külön előny, ha a szigetelés alapanyaga gyúlékony is.

2. A konyhai serpenyő is új életre kel a motor alá kendácsolva, mert így felfogja a csöpögő hidraulika olajat. A szimering cseréje túl drága, meg úgy is csak műszakira megy a teherautó.

3. Némi ragasztószalag és egy kesztyű alkalmazásával kész is az új felfüggesztés.

4. A „Start-stop” nyomógomb ebben a 3as BMW-ben még nem volt szériatartozék? Sebaj, megoldjuk. Kell hozzá egy villanypacsoló meg némi drót.

5. Nem szeretem, hogy olyan szoros mindig a biztonsági öv. Nem tudsz rá valami megoldást? Várj, megfogom a sörödet!

6. Nem az a poén, hogy így néz ki a féktárcsa (de!). Hanem az, hogy a gazdája úgy érezte, ezzel átmegy a TÜV-ön.

7. Valahogy fogassuk már oda, csak a TÜV-öt kell, hogy kibírja. Addig fél kézzel tudod tartani a nadrágodat!

8. Kell hozzá némi deszkaszerűség meg (sic!) szixszalag, és már mehetünk is csapatni a klasszul installált alvázvilágítással.

9. Hogy kell-e a vonóhorog előre? Hát hogyne, így nem zúzom le az elejét a parkoláskor. Én nem.

Tovább a második részhez.
Tovább a harmadik részhez.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Forrás

A cikket a BILD.de „Da stehen den Prüfern die Haare zu Berge” cikke alapján írtam.

Németország, 2013, humor, TÜV, GTÜ, autó, vizsga, műszaki állapot, gányolás, fogd meg a sörömet

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

amitol_a_tuv_vizsgaztato_haja_egnek_all_2

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:45 +0000

Amitől a (TÜV) vizsgáztatóknak a haja az égnek áll : 2 rész

Az alábbi összeállítás a német GTÜ (Gesellschaft für Technische Überwachung) és TÜV képeiből készült. A GTÜ a TÜV és a Dekra az autók vizsgáztatására jogosított legnagyobb szervezetek.

Ez az összeállítás a sorozat második része, az első rész itt található meg, a harmadik pedig itt.

1. Hoztam a kocsikat a vizsgára, jó lesz így egybe' ?

2. Egy kicsit furcsán néz ki, de még gurul. Idefelé is kibírta, miért ne menne át a vizsgán?

3. Egy kicsit meg van kopva, de azon kívül gyári új.

4. A belső kerék belső felét a belógó alkatrész „leesztergálta”. Ebben az esetben a vezető nem tudott a hibáról, csak a műhelyben nézett nagyot.

5. Ha a kerék már a hátsó üléseket koptatja, ideje felemelni a kocsi fenekét. A rugó kitámasztása gummipogácsákkal pont ennek a célnak megfelelő, professzionális (és vizsgaképes) megoldás.

6. Jól dokumentált gyári bekötés.

7. A természet mindig győz. Avagy minek azt mosatni vizsga előtt.

8. Megoldottuk, hogy ne csöpögjön.

9. Olcsó ukrán naftával Amszterdamig, meg vissza. A TÜV-ön meg csak átmegy.

10. Lali bácsi odafogatta. Ez még a kocsit is túléli.

11. Dehogy kell leszedni, biztos a vizsgáztatóknak is be fog jönni ez a hangulatos beltér.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Forrás

A cikket a Kurier.at „Aus dem Gruselkabinett der Kfz-Prüfer” cikke alapján írtam / raktam össze.

Németország, 2013, humor, TÜV, GTÜ, autó, vizsga, műszaki állapot, gányolás, fogd meg a sörömet

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

amitol_a_tuv_vizsgaztato_haja_egnek_all_3

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:45 +0000

Amitől a (TÜV) vizsgáztatóknak a haja az égnek áll : 3.rész

A rendkívül sikeres sorozat a passport blogon folytatódik, az internet kiapadhatatlanul ontja magából a „vizsgához kissé optimistán hozzáálló” autósok rémtetteit. Ne gondoljunk bele, hogy ezek a képek Németországban készültek, és nem a hazai vizsgaállomásokon, illetve ezek az autók nap mint nap részt vettek a forgalomban. Ha esetleg önnek vannak fotói a hazai gányolásokról, kérem, ossza meg velem – velünk!

Az alábbi összeállítás ezúttal főleg a német KÜS képeiből készült. A KÜS, GTÜ, TÜV és a Dekra az autók vizsgáztatására jogosított legnagyobb szervezetek.

Ez az összeállítás a sorozat harmadik része, a megelőző részek: az első rész, második rész.

1.) A „tükör-radiál” szó szemléltetésére készült kép. Ezekkel a kerekekkel jól lehet gyakorolni az aquaplaningot száraz időben, szilárd aszfalton is.

2.) Kicsit rohad. Na és? Gurul még.

3.) Maga a dizájn, illetve az abból sugárzó sufnituning életérzés is figyelemreméltó, hát még ha azt is észrevesszük, hogy a hangzástechnika a fejtámasz helyére lett felapplikálva. Komolyabb csattanásnál, ha véletlenül kinyílik a légzsák (még látni fogjuk, az sem biztos), jóleső érzés lesz, ha halántékra kapjuk a tuc-tuc dobozt.

4.) Nem volt elég hely a pótkerék mellett a csomagtartóban, de mióta „optimalizáltuk” azt, akár még egy fél disznó is befér.

5.) Olyan kúl lett a lámpa, így feketére fújva. Igényes dizájn-elem, nem értem, a gyárba' miért nem így csinálják.

6.) Látod, már nem is csöpög a hidraulika-olaj.

7. A fék-teszt után ottmaradt.

8. Világít, nem? Akkor miért ne engednék át?

9. Szélesebb, na és?

10. Keskenyebb, na és?

11. Egy fontos és elfoglalt embernek szüksége is lehet 9 telefon és/vagy navi tartóra. Ebből hét a kilátását is korlátozza, de az számára egyébként sem fontos, mi zajlik a szélvédőn túl.

12. Így sikerült, de olyan otthonos – a tulajdonosnak biztos.

13. Jó lesz ez így, ezeknek a finnyás városi népeknek.

14. Légzsák helyett a „betoldott” fadarab is megteszi. Puhafa.

15. Ez is be lett toldva.

16. „Spártai” beltér. Mert van, akinek így is jó.

Ez az összeállítás a sorozat harmadik része, a megelőző részek: az első rész, második rész.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Németország, 2013, humor, TÜV, GTÜ, autó, vizsga, műszaki állapot, gányolás, fogd meg a sörömet

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

amszterdam

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 06 May 2025 09:02:14 +0000

Amszterdam

Azt hiszem, 1989-et írtunk. Vagy 90-et. Éppen szakközépbe jártunk, vagy annak a környékére (Hámán Kató a Jurányi utcában, rulez), és nagy csörrenéssel lehullott a vasfüggöny, kinyílt előttünk a világ. Arról, amiről addig csak ábrándoztunk, hogy mehetünk majd szabadon az olyannyira áhított nyugatra, valósággá vált.

A magyarok megszállták Bécset, hogy videómagnókkal és szexkazettákkal, illetve mélyhűtőkkel, a legkurresebb vásásrfiákkal térjenek vissza onnan. Mi is mentünk volna, hogy álmainkat valóra váltsuk, de persze egy apróság megakasztott minket; baromira csórók voltunk.

De ez, a haverjaimmal egy olyan alapállapotnak számított, mint például hogy levegőt lélegzünk, vagy hogy Bill a király, szóval nem zavart minket. Új filmes élményeinknek (például a Hair-nek) köszönhetően megtudhattuk, hogy a marihuana egy menő dolog, sőt, egyikünk, talán a Tomi –– apja a külügyben dolgozott –– arról is értesült, hogy efféle trippek begyűjtésére Amszterdam lesz számunkra a legalkalmasabb város. Meg ugye Hobo meg a Bill is megénekelte a Tranzit-bluesban, nos, akkor meg mire várunk?

Éjszaka volt, mikor elindultunk
egy benzinkútnál megvacsoráztunk
München körül tökig eláztunk,
a forintunkkal jól megfáztunk.
A vámosok túl korán keltek,
a hollandoknál füvet kerestek
blues Transit Blues

Transit Blues, Hobo / Deák Bill

Nosza, nyári munkáinkból néhány százas feszítette a zsebeinket, hopi, irány akkor Amszterdam (Várjatok, melyik ország is az?). Egy testvérpár volt a fő szervező, akiknek volt valami ismerősük a városban, illetve sikerült valami hamisított vonatjegyet szerezniük, tehát a terv megvolt; nem nevezném briliáns vagy veretes tervnek, sőt talán kissé elnagyoltuk, de ezt igazán nem tudtuk felmérni akkor és ott, hogy bizony a holland főváros akkor Budapesttől messze volt.

Nagyon-nagyon messze. Szóval a terv az volt, hogy majd néhány nap múlva találkozunk a központi pályaudvaron. Le is írták nekünk, Amsterdam Centraal két „a”-val, és majd lesz valami.

Péterrel úgy döntöttünk, hogy mi maradunk a szokásos hüvelykujj egyensúlyozás, azaz a autóstop mellett, hiszen a Balatonra is így jutottunk le többször is Pestről. Sejtettük, hogy a távolság ezúttal egy kicsit több lesz, de vittünk magunkkal hálózsákot meg cseh fémvázas hátizsákokat Globus májkrémkonzervekkel rendesen megpakolva –– ez már máskor is bevált.

Aztán az ominózus nap reggelén kiáltunk az Osztyához (az Osztapenkó szobor az M1-M7 bevezetőnél, Budaörs határában), aki akkor még mindig nem váltott lépést. Az elzúgó teherautó és Trabantáradat mellett, a szeméttel teli árok szélén felpingáltuk egy kartonpapírra, hogy aztmondja „Amsterdam”.

Aztán vártunk. Az elzúgó autók vezetőinek a fején láttuk az értetlenséget, hogy próbálták értelmezni a leírtakat. Merthogy „Balaton”, vagy „Tatabánya” még oké, de mi ez? És hol van? És tényleg ennyire hülyék ezek, hogy azt hiszik…

Igen, ennyire hülyék voltunk, de a speciálisan nagyon hülyéknek, akik soha nem veszik észre a valóság rájuk szabott határait, külön védőszentjeik vannak. Illetve ez egy egész komoly védőszent-részleg lehet, ahol a heveny facepalmozás után mindig bejelentkezik egy eléggé flúgos és erősen tikkelő védőszent, hogy oké, ő vállalja az eszementeket. Tudom, nekem személyesen komoly tapasztalatom van ezzel a részleggel (illetve nekik velem), szerintem nem is külön aktám, hanem külön trezorom van ott.

Szóval ahogy ott stíröltük a reggeli forgalmat, az meg minket, a belső sávból kisorolt egy bazi nagy Mercedes, és mintha a világ legterményesebb dolga ez lett volna, közölte németül, hogy „St. Pölten jó lesz?” Fogalmunk sem volt róla persze, hogy az hol van, mert csak olyan térképünk volt, ahol csak a jelentősebb megállóink szerepeltek, úgymint Bécs, Nürnberg, Frankfurt, Köln meg Amsterdam, de a fazon megnyugtatott minket, hogy irányban maradunk.

Így Bécsen a Gürtelen keresztül szépen átszáguldottunk. Ez volt nagyjából az általunk ismert világ legtávolabbi bástyája, mint Frodónak a Megyét elhagyva mondjuk Bree. A sofőr egyáltalán nem akadt fenn azon, hogy hová megyünk, töredékes angolunkkal azért beszélgettünk –– jóh, szóval kommunikálgattunk –– az úton. Külön figyelmeztetett szerencsére minket, hogy az osztrák zsandárok nem szeretik, ha az autópályák szélén valaki is stoppolgat, így inkább a benzinkutak kijáratánál tegyük ezt.

A dolog működött is, külön kultúrsokk volt számunkra, amikor egy nappal később, valahol a Mondseenél az osztrák rendőrök teljesen emberi hangon beszéltek velünk, és miután ellenőrizték a papírjainkat, jó utat kívántak nekünk. Nekünk, kádár gyermekeinek, akiket a gumibotos tapló rendőrök kergettek stoppolás közben-helyett, mert az már milyen közösségellenes cselekedet, szóval nekünk ez egy lenyűgözően új jelenség volt.

Kezdtük rákapni a nyugat ízére. No, persze nem az élelmiszereken keresztül, mert az árakat elnézve és a schillingeket átszámolva inkább még tovább porcióztuk a Globust, de. A benzinkutakon az emberek barátságosak voltak, a WC-kben volt zuhanyzó, néha sikerült elkunyiznunk a kulcsát, máskor meg –– mint igazi csodabogarakat –– meghívtak egy szendvicsre és kólára, és beszéltek és beszélgettek.

Persze, hogy szűk keresztmetszet volt az a 300 szavas angol készlet, de vittünk magunkkal angol szótárt, és ott jött számomra a felismerés, ami mindmáig megmaradt bennem, hogy Európában már itthon vagyok. Leginkább kamionosok, törökök, csehek, bolgárok és németek vettek fel minket, térképre nem igazán volt szükségünk, elmagyarázták, hogy merre kell továbbmennünk.

Közben megkínáltak minket a hazai baklavájukból, csevapcsicsijükből meg dobozos sörükből. Az Alpok, még ha csak távolról is, levett minket a lábunkról. Az autópályák, az a számukra ismeretlen rendszer és rendezettség, az „én itt itthon vagyok” érzése egyre inkább mindkettőnket meggyőzte a felől, hogy igen, itt és így szeretnénk élni.

Este a benzinkutakhoz közeli lekaszált rétek szélén aludtunk a kellemes nyár eleji hűvösben, az eső elől behúzódtunk az utak alatti átereszekbe, hallgattuk az autópálya közeli zúgását és próbáltuk kidumálni és megemészteni azt, amit napközben megéltünk. Az osztrák–német határra külön felhívták a vezetők a figyelmet, hogy ott kelet-európai stopposként nem egyszerű átjutni, de a török kamionos egy szőrös-laza csuklómodulattal nyújtotta a határőr felé a papírjainkat a sajátja mellett, az meg csak biccentett, és intett, hogy tovább.

Ő Münchenig vitt minket, ott kissé elkeveredtünk az autópályák sokaságában, először Olaszország irányába indultunk volna tovább, de aztán azt hiszem, egy belga furgonos kimentett és visszaállított minket a helyes irányra, Nürnberg felé. Simán visszafordult velünk és visszavitt minket egy közeli bezinkútig, majd ismét visszakanyarodott Innsbruck felé.

Ezek a város és országnevek, tájegységek nevei lassan kezdtek számomra is tartalommal megtelni. Korábban is hallottuk őket, de olyan távoliak hatottak, hogy simán felcserélhetők voltak mondjuk a naprendszer bolygóinak a neveivel.

És harmadnap az is lassan összeállt számunkra, hogy ez még mindig csak a félút, úgyhogy Amszterdam azért lehet, hogy kissé arrébb esik, mint a Balcsi, vagy akár bármi, amit eddig meglátogattunk. Leverkusennél egy idősebb házaspár vett fel minket egy félelmetes méretű Mercedessel. Elnosztalgiáztak Amszterdam felett, mert amikor még fiatalok voltak, gyakran jártak oda, és hogy milyen csodaszép a város. Komolyan érdeklődtek a kommunizmusról, hogy tényleg kimúlt? (sajnos nem, csak átalakult valami ugyancsak ocsmány dologgá, de akkor ezt még nem tudtuk).

Düsseldorfba tartottak, és felajánlották, hogy elvisznek a vasútállomásra, onnan könnyebb lesz eljutni a célunkhoz. Mondtuk, hogy hát ennek volna némi anyagi akadálya, de az idős úr csak vigyorgott és legyintett. Meghívtak minket egy-egy vonatjegyre és néhány szendvicsre meg kólára, sőt pár dm-et csúsztattak nekünk búcsúajándékként. Ahogy a vonat kifutott a pályaudvarról és ők még integettek nekünk, teljesen ismeretlen embereknek, nos azt a pillanatot se nagyon tudom azóta sem leírni.

Két pofára zabáltuk a finom – és számunkra megfizethetetlen – szendvicseket a patyolat tisztaságú vonaton, és azon ábrándoztunk, hogy egyszer majd saját zsebből és passzióból is meg tudjuk majd tenni ezt az utat. Persze késtünk az érkezéssel a Centraal-on (két „a”-val), a többiek már felszívódtak, de sebaj, célt értünk.

Tátott szájjal szédelegtünk a városban, mint az egyszeri tanyasi gyerekek, akik először keverednek városba, és szédülnek az aszfalton a letaposott sarkú gumicsizmájukban. Gyorsan összesodródtunk a helyi szubkultúrával, amerikai hippik és német punkok is voltak köztük szép számban.

Ők gyorsan kioktattak minket, hogy hol lehet ingyen meleg kaját tarhálni (harre Krisna), hogyan lehet némi aprót keresni (reggel a halpiacon, rekeszt kell segíteni rakodni), meg persze hol van olcsó pia és marihuana (a piroslámpás negyed szélén).

Belezuhantunk valami zúgó és örvénylő, színes és lenyűgöző forgatagba, és magával rántott minket. Filmélményeink öltöttek testet, a multikulti lehengerelt minket, és tök mindegy, hogy éhesek voltunk, vagy éppen fáztunk és a dokkoknál egy elhagyott raktárba behúzódva aludtunk, (ezt otthon is elég gyakran megtettük). Itt megtaláltuk azt, amit otthon mindaddig hiába kerestünk; a szabadságunkat és bizonyos értelemben az egyre jobban körvonalazodó életünket.

Hajnalban kimentünk a dokkokhoz, és mivel jó erőben voltunk, gyorsan találtunk magunknak némi hórukk munkát. Főleg rekeszeket rakodtunk a kisebb hajókra, segítettünk köteleket bogozni, halászhálót tisztítani és foltozni. Rájöttünk, hogy simán tudunk annyi pénzt keresni pár hét alatt, hogy hazafelé majd vonattal is mehetünk, úgy, hogy minden este azért elmegyünk még kocsmázni is újdonsült ismerőseinkkel. Az ismerőseink pedig megerősítették a feltételezéseinket, hogy a magyar bizony nem világnyelv. Angol és német. Ezek azok a nyelvek, amikkel Európában el lehet boldogulni.

Persze a marihuana kipróbálása után arra is rájöttünk, hogy ezért idejönni, Amszterdamba, eléggé röhejes vállalkozás volt. De a klubbokért, a szuper közösségért, azt megélni, hogy ilyen is van, hogy pörög az élet, és koncertek és jó beszélgetések olyan emberekkel, akiket öt perce ismertem meg, na az már valami, az számított. Meg az, hogy nem is olyan nehéz munkával is meg lehet élni – na jó, olyan sok adót azért akkor és ott nem fizettünk utána, de az már majd egy későbbi felismeréshez vezet el.

És nagyon élveztem a munkát a nyikorgó hajókon, a sószagú levegőn, ahogy az éhenkórász sirályok lejmolták el minden szendvicsem utolsó falatjait. Két nappal mielőtt elindultunk volna haza, Péter eltűnt. Először fel sem tűnt igazán, ez többször előfordult, nem voltunk egymáshoz ragasztva. Akkor kezdett gyanússá válni a dolog, amikor Anna, a helyi piroslámpás negyed hivatalosan is bejelentett alkalmazottja, haúgytetszik kurva, lejött őt keresni a törzshelyünkre.

Mondtam neki is, amit tudtam, meg azt hogy holnapután terveztünk hazamenni, mire a lány elmodta, hogy ő úgy tudja, Péter nem igazán akart hazamenni. Jó neki nem is igazán volt hova, a családi háttere, ilyen bulvárosan fogalmazva „zűrös” volt (mondjuk az enyém se sokkal jobb). Aztán Anna is, Péter is felszívódott, én meg tartottam magam a terveimhez, és a két „a” betűs főpályaudvaron megvettem a fiataloknak rendkívül kedvezményes áron osztogatott vonatjegyet Frankfurtig, majd onnan Budapestre, egy éjszakai vonatra.

Már amikor nekilendült a vonat a pályaudvarról, kezdett kikelni bennem az az érzés, hogy nem hazafelé megyek. A vonat szinte hangtalanul vágtázott át Hollandián, Frankfurtban a hatalmas állomáscsarnokban visszhangoztak a német városnevek, ahová a vonatok indultak, meg ahonnan érkeztek. De ez már valahogy olyan ismerős volt, még úgy is, hogy egy szót nem értettem. Meg tudtam fizetni a híg német kávét és a főtt szafaládét sok mustárral és savanykás bajor kenyérrel a csarnok végén a kioszkoknál, és egy kicsit úgy eljátszottam a gondolattal, hogy milyen érzés lenne itt élni. Meg hogy ez a fasz hová tűnt.

Hegyeshalom felé a kalauzok mosolya egyre szűkebbre húzódott, a magyar határőr felforgatta a hátizsákomat és undorodva csapta a tartalmát a két ülés közé, közben hippi fasznak titulált. Jó, ebben persze igaza is lehetett akár. A Keleti pályaudvart, aminek mindig szerettem az auráját, most valahogy sokkal szürkébbnek és kihaltabbnak láttam, mint máskor. Egy pár hónappal korábban és egy másik életemben.

20 évvel később

Egy mosókonyhából
neki a világnak,
mindegy az, hogy mi lesz,
az, hogy majd mi lesz,
csak ne ez a dal legyen.
Túl, túl az éveken.

Cseh Tamás

Éppen az Unter den Lindenen sétáltam Berlinben, lassan közeledtem a Brandenburgi kapu felé. Szeretem Berlint, szeretem Wim Wenders filmjeiből, a maga zivataros történelméből, és szeretem azt hogy Németország fővárosa pont olyan, mintha nem is német volna, és ahol egy rejtett és füstös klub mélyén esténként Nick Cave mormol mély hangján a mikrofonba.

Nürbergtől nem messze egy kis faluban lakom a családommal, nejemmel, akivel Stuttgártban ismerkedtem meg, de mindketten magyarok vagyunk. Ez a kölykeinkről már kevésbé mondható el, ők négyen inkább már németek. Nyilván beszélnek ők is magyarul, de ha mondok nekik valamit magyarul, sokszor németül válaszolnak, mert az már jobban „kézreáll” nekik.

Berlinbe egy konferenciára érkeztem, egy nagy német cégnél nagyon speciális villamos rendszerek tervezésével és programozásával foglalkozok. Főnökömet nem kellett sokáig piszkálnom, hogy kifizettessem vele a részvételemet, mondta, hogy még van bőven keret, kár lenne veszni hagyni. A nyár lassan lopózott be a városba, időm volt bőven, élveztem a nyüzgést, hogy csak úgy beülhetek egy kávézóba, és nézelődhetek.

Már éppen a fejembe vette magát egy nagy csésze kávé gondolata, amikor egy arc kivált a tömegből. Engem nézett, az utca túloldaláról. Én is néztem, tudtam hogy ismerem, és tudtam, hogy ő is ezért néz. Ő kapcsolt először: „Sanya, te fasz, te lennél az?” Nyilván a magyar nyelvnek is vannak gondolati mélységei, és ez így igencsak a felszínt karcolta, de kiállta annak a pillanatnak a próbáját. „Nebassz Peti, te meg hogy kerülsz ide?” A feltörő emlékeket gyorsan egy közeli kocsmában kezdük el felfejteni.

– Azért jól eltűntél, te alja rohadék, vagy két napig kerestelek!
– Hát, így jött ki a lépés. Kihajóztam.
– Kijózandottáááál?
– Ja nem, azt azért nem, kihajóztam.

Szóval tényleg nem volt kedve hazajönni, azaz hazamenni. Otthon a nővérénél lakott, annak a két gyereke, meg a férje mellett egy kis, két és fél szobás panellakásban. És ott nem igazán hiányolta senki. Várj, inkább átváltom a nézőszöget, és megpróbálom úgy mesélni az elhangzottakat, mint ahogy azt ő mondta el nekem:

Tudtam, hogy nem fogok visszamenni. Rettenetesen élveztem a szabadságot, ami ott, Amszterdamban ránk szakadt, és tudtam, hogy nem tudnék ezek után otthon, abban a panelban, a nővéremék terhére lenni. Láttam, hogy tudok pénzt keresni, még ha nem is teljesen legális módon, de. Anna kiszámolta, hogy összeköltözhetnénk, és úgy kezdhetnénk valamit. Még akár benne is lettem volna, de aztán minden másként alakult.

Este tudod, azért rettenetesen berúgtunk azzal a pánk gyerekkel („- ja igen, Karl vagy mi volt a neve, a tarajkarl.”). Másnap te még ott horpasztottál a raktárban, én meg baromira éhes lettem. Korán reggel azt hiszem, valamilyen Pink Anker volt a neve, szóval csak az a késdobáló volt nyitva a hosszú mólónál. Elmentem oda, hogy vegyek pár croissant, de pénzügyileg ugyancsak megtépázott az előző este.

Egy nagy szakálú faszi jött be, és először hollandul, majd angolul is dolgozót keresett valami konyhába. Ah, mondtam magamnak, egy konyhában csak van valami kaja, és intettem neki. Retteneses kiejtése jól passzolt a gyarta angol tudásomhoz, így szerencsésen elbeszéltünk egymás mellett. Én azt hittem, hogy valami kocsmába (folyton a kantin szót ismételgette) keres konyhai kisegítőt. Ő meg szakácsot keresett egy hosszújáratú konténerszállító hajóra, azonnali belépéssel, mert a hajó pár órán belül indult, és a korábbi pakisztáni szakácsnak nyoma veszett (később kiderült, elment Rotterdamba taxisofőrnek).

Mondtam neki, ok, ok, hozom a hátizsákomat. Kérdezte, hogy a papírjaim rendben vannak-e, mutattam az útlevelemet. Meglehetősen ideges lett, nem pont erre gondolt, de azt mondta, valahogy megoldjuk. Beugrottam a raktárba, felkaptam a hátizsákomat, olyan édesdeden horkoltál, mint aki éppen meghalni készül, úgyhogy nem ébresztettelek fel.

Gyorsan az altiszttel, mert az volt a szakállas, egyébként egy spanyol származású holland, elmentünk egy kikötői hivatalba, ahol mondjuk úgy, csökkentett bürokratikus ügymenettel kiállították a tengerész papírjaimat. Amikor azt kézhez vettem, akkor esett le, hogy voltaképpen egy hajóra szerződtem le.

Végül is mindegy, a tervem az volt, hogy nincs tervem, így ez pontosan beleillett az elképzeléseimbe. A próbaidő után még két évet írtam alá a hajón, de azért addig még történt egy s más. Például a személyzet tagjai többször kergettek késekkel, evőeszközökkel meg tányérokkal. A hajó szerencsére jó nagy, én pedig fiatal voltam és kurva gyors, úgyhogy túléltem a kezdeti nehézségeket.

Szóval amikor megmutatta a szakállas a kajütömet meg azt a baszott nagy, rettenetes méretű edényekkel meg gépekkel felszerelt konyhát, akkor esett le számomra, hogy ez azért csúnya kapufa volt így blöffből bevállalni. Otthon maximum azzal a kis vájlinggal főztem néha ezt meg azt, mondjuk azt a kínai tésztalevest a két kis zsacskós komponenssel, de nem ilyen 200 literes gőzös üstökkel.

Mindegy, szerencsére csak az egyik paki pattant meg taxisnak, a haverja az ott maradt, és segített némileg kiismerni magam az új környezetben. Ő sem tudott főzni (ellenben gyorsan tudott futni és jó tempóban tért ki a felé elhajított tárgyak elől), de tudta, hogy hol a kajaraktár meg a mélyhűtők és hogyan kell bekapcsolni ezeket a konyhai cuccokat.

Ő a következő rotterdami fuvarkor csapott fel taxisnak, a haverjával, és állítólag tényleg úgy, mint a filmeken: Egy engedéllyel tolták az ipart (paki-paki, különböztesd meg őket). Amíg az egyik vezetett a másik a csomagtartóban hesszelt. Én meg belejöttem a konyhába. Egyrészt mert ötven kurva ideges és éhes tengerész jó inspirációs forrás tud lenni, ha már szakácsnak adtad ki magad. Másrészt mert tetszett.

Amikor a szakállas leírta, hogy mennyi fizetést akar adni, én becsszó, majdnem elsírtam magamat. A nővérem éves ápolónői fizetése volt annyi, és akkor még hol voltam egy rendes fizetéstől. A kapitánnyal meg az elsőtiszttel jól összehaverkodtunk az üldözéses jelenetes időszak után, miután már sikerült felülemelkedtem a konyhai káoszon.

Nyilván megtanultam főzni, de amikor ők megtudták, hogy szeretnék még tanulni, segítettek és elkezdtek lökdösni a cégvezetésnél is. Szerencsére az utóbbi tíz évben iszonyú boom volt a konténerszállítás piacán, a cég akár orángutánokat is kinevezne hajóskapitánynak, ha azok indőnként nem szarnának spontán maguk alá.

Szóval beiskoláztak Szingapúrban, az akadémiára, és most már, három éve egy ilyen konténerszállítót viszek kapitányként, Rotterdam és Kína között. Van két lányom, maláj nejemmel Szingapúrban élünk. „-És a konyhával mi lett?”

Ah, röhögni fogsz. Még kapitányként is néha lemegyek a konyhára és rittyentek egy vörösboros gulyást, nokednivel. Nosztalgiából. 120 főre.

Aznap este ittunk. Sokat ittunk. Ő is egy megbeszélésen volt Németországban, de még soha nem járt Berlinben, így eljött megnézni a várost. Aztán persze a sors felülírta a csendes városnézéses tervet. Egy meglehetősen zajos városnézés lett belőle.

Nagyon sok ismerősöm volt Magyarországon, és ez a közeg, amiben éltem, valahogy megindult akkor világgá. Mint amikor a felrázott kólásüveget egy laza csuklómozdulattal felnyitjuk, csak hogy néhány órával később hadakozhassunk a ruhánkra száradt cukorra érkező darazsakkal.

Az ismerettségem szétszóródott a Földön, nem tudok olyan kontinensre, olyan országba belépni, hogy ott ne éljen már pár ismerősöm, akikkel ne lenne pár történetem. Ha érdekel, szívesen megosztom még pár történetemet veled. Az eddigi történeteimet itt találod:

Hasonló írások itt, a passport-on

Karantén napló 1: A karantén
Karantén napló 2: Sydney-ből Tasmaniába
Japán üzembehelyezés
A család szeme fénye
A vlagyivosztoki kitérő
WC akták

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

an0m

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 08 Jun 2021 20:08:49 +0000

An0m sztori

A világ legjobb ötletei – és ebben szinte biztos vagyok – olyankor bukkannak fel, amikor barátokkal, kollégákkal egy-két sör mellett kötetlenül beszélgetünk a munkahelyi ügyekről és a világ dolgairól. Ezen ötletek nagy része aztán persze elmerül a további sörök habjában, vagy csak egyszerűen a másnapi delíriumban elenyészik el.

De szerencsére vannak gondolatok, melyek kiállják a másnap próbáját is, egy ilyen ötlet volt az An0m is, mely Reece Kershaw, az AFP tisztjének fejében vetett gyökeret. Az AFP (Australian Federal Police; Ausztrál Szövetségi Rendőrség) és az FBI helyi szakértői rögtön neki is ugrottak a technológia kialakításának.

Előzmény

A kanadai Phantom Secure cég vezetőjét, Vincent Ramost 2018. március 7-én vette őrizetbe az FBI, a washingtoni Bellingham-ben, az Over Easy étteremben.

A Phantom Secure speciális, titkosított kommunikációt megvalósító, saját bevallásuk szerint „törhetetlen” telefonok fejlesztésével és forgalmazásával foglalkozott. Nem saját hardvert fejlesztettek, hanem az igényeknek megfelelően módosították a meglévő telefonokat, főleg a BlackBerry Bold 9720-t vagy a Samsung Galaxy S7 Edge–et.

A telefonokból a vállalat fizikailag eltávolította a GPS-t, a kamerát és mikrofont. A szoftvert nagymértékben módosították, hogy ezáltal blokkolják az internethez és a rendszeres üzenetküldő szolgáltatásokhoz való hozzáférést. A Phantom Secure eszközök egyetlen kommunikációs platformja egy rendkívül biztonságos PGP-alapú rendszer, mely nemzetközi szervereken keresztül kommunikál VPN-en. A cég árlistája nem volt publikus, de igen valószínű, hogy nem aprópénzért árusították a meghekkelt telefonokat.

Vincent Ramos, a cégtulajdonos büszkén hirdette, hogy cége telefonjait kifejezetten a drogbárók és csempészek kiszolgálására tervezték. Amikor FBI ügynökök drogkereskedőnek kiadva magukat vásároltak készülékeket a Phantomtól, kérdéseket tettek fel a telefonon leszervezett drogügyletekkel kapcsolatban, a cég megbízható jó tanácsokkal halmozta el őket.

A cég egyik legfontosabb ügyfele a Sinaloa kartell volt, de természetesen szállítottak minden más kartellnek, és ügyfeleknek is, akik meg tudták fizetni az eszközök árát.

Végül az FBI 2018-ban bezárta a boltot, lekapcsolta a cég közvetlen szerverit, és Ramos urat is hűsölni küldték a rácsok mögé mintegy kilenc évre.

A cég leállása az alvilágban is „kommunikációs vákuumot” eredményezett.

A sörözés eredménye

Reece Kershaw, az AFP specialistája tisztában volt a kialakult helyzettel, hogy az ausztrál nagyhalak is vágytak egy megbízható titkosított kommunikációs plattformra. Nos, a sörözésen felbukkant az ötlet: „Jó, de akkor miért nem csinálunk nekik egyet?”. Nos, így született meg az An0m.

A terv az volt, hogy egy „lehallgatásbiztos” applikációt fog egy panamai hátterű cég a megüresedett piacra dobni, ami gyakorlatilag csaknem minden telefontípusra telepíthető volt. Ráadásul a hatóságok bevetették az összes alvilági kapcsolatukat, hogy elterjesszék az „FBI-biztos” applikációt a számukra áhított ügyfélkörben. A fejlesztési és beetetési művelet az FBI-nál a „Trojan Shield” név alatt futott, Ausztráliában „Ironside”, Új-Zélandon pedig „Spyglass” néven. A nemzetközi koordináció feladatát a projektben az Europol vette át.

An0m

A projekt hatalmasat futott, és olyan eredményeket hozott, amire egyetlen bűnüldöző szervezet sem számított. Drogkereskedők, drogbárók és egyéb, a hatóságok elől rejtőzni kívánó személyek számolatlanul telepítették az applikációt, és lehallgathatatlanságuk tudatában teljesen nyíltan diskuráltak egymással drogbizniszekről, tervezett gyilkosságokról, kivégzésekről – szóval a napi tevékenységükről.

Mindeközben az FBI-nál felvették az összes beszélgetést, bőséges bizonyítékot nyújtva az elkövetkező jó pár év tárgyalásaira az ügyészségeknek. A jelen információk szerint 11 000 gyanúsított sétált bele a nekik állított csapdába. Három éven a nyomozók az összes beszélgetésüket lehallgatták és mintegy 27 millió üzenetet rögzítettek.

A bukás

Az ausztrál hatóságok az An0m segítségével 21 gyilkosságot akadályoztak meg. Múlt héten, hétfőn (2021. 05. 31) 4500 rendőrtiszt végzett több, mint 500 házkutatást, és több mint 200 gyanúsítottat állítottak elő. Több tonna kábítószert, több mint 100 lőfegyvert és ennek megfelelő több mint 28 millió euró készpénzt és vagyontárgyakat foglaltak le.

Az új-zélandi rendőrség, a parti őrséggel és a katonasággal együtt kábítószert, fegyvereket és pénzt is foglalt le. A letartóztatott bűnözők között több bérgyilkos is a hálóban akadt. Ausztráliában 1650 mobiltelefonra került telepítésre az AN0M „már nem is annyira biztonságos” alkalmazás, Új-Zélandon 57-re.

Kedden (2021. 06. 01) a rendőrök bőven gyűjtötték a túlórákat Németországban, Ausztriában, Ausztráliában, Nagy-Britanniában, Kanadában, Új-Zélandon, az USA-ban és még vagy tíz országban. A német különleges erőknek talán még soha nem volt ilyen mozgalmas napja. Csak Hessenben állítólag mintegy 60 épületet kutattak át, és bukkantak laboratóriumokra, kenderültetvényekre és kábítószer-bunkerekre.

Hakan Ayik drogkereskedő. Ellene is akad némi terhelő információ a An0m-ról.

És itthon?

A KR NNI nyomozói összehangolt akció során 13 embert fogtak el, 25 helyszínen tartottak kutatást, több tíz kiló kábítószert, ezzel összefüggésben gépkocsikat és 200 millió forintot meghaladó értékben készpénzt és kriptovalutát foglaltak le. A bűnszervezet felszámolásában nagy jelentősége volt egy új titkosított platformnak, az Anom-nak.

Az FBI, az Europollal és az elemzésekben és felderítésekben résztvevő tagállamok nyomozó szerveivel 2021. június 7-én összehangolt globális akciót tartott, melynek során a KR NNI nyomozói bűnszervezetben elkövetett kábítószer-kereskedelem bűntett elkövetésének megalapozott gyanúja miatt Budapesten és Szekszárdon 12 ember egyidejű elfogására intézkedtek.

Az üggyel összefüggésben ezen a napon Szerbia területén szintén elfogtak egy 36 éves férfit. K.Pétert egy másik kábítószer-kereskedelem bűntett miatt folytatott eljárás és fogolyszökés miatt nemzetközi elfogatóparanccsal keresett a Fővárosi Törvényszék Büntetés-végrehajtási Csoportja.

A fenti közleményt a rendőrség adta ki, a teljes szöveg itt található

Hasonló bejegyzések itt, a bolyongón

A Wall Street Market bukása
A Supermicro történet
A steglitzi alagutas bankrablás
A drogbáró alagútjai
„El Chapo“ – egy drogbáró élete és bukása
A CIA lopott műholdja
A 23. emelet rejtélye
27 milliós telefonszámla

A bejegyzés a Facebookon kommentálható: https://www.facebook.com/passport.blog.admin

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

heise online: Mit Fake-App AN0M gegen Drogenhandel: Razzien in 16 Ländern
BBC News: ANOM: Hundreds arrested in massive global crime sting using messaging app
ABC News: How the AFP and FBI cooked up the idea of AN0M over a 'couple of beers'

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

atadtak_a_vilag_leghosszabb_alagutjat

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:46 +0000

Átadták a világ leghosszabb alagútját

A sajtót persze már körbejárta a hír, hogy átadták az új Gotthard bázisalagútat, a milliónyi figyelemreméltó számadatot egy koronázza meg: 57 km hosszú.

Mintha Budán behajtanánk a Budai Váralagútba (persze nem esős időben, hiszen akkor a Lánchidat tárolják ott) és Székesfehérváron érnénk ismét napfényre. Nyilván a hasonlat – mint a hasonlatok döntő többsége – sántít, ugyanis a Gotthard, legalábbis ez a (bázis) Gotthard vasúti alagút.

Illetve több alagút, ehh, fussunk neki a történetnek korábbról. Nem, még korábbról.

Hannibal

Miért is kell átjáró az Alpokba, valószínűleg ezen Hannibal is elgondolkozott, mielőtt időszámításunk előtt 218-ban negyvenezer katonájával (meg tízezer lóval – érdekes, a források megoszlanak a katonák és a lovak számát illetően, de van egy fix adat: 37 elefánttal) 16 nap alatt átkelt az Alpokon és aztán meg sem állt Rómáig.

Az, hogy hol, melyik hágón tudott akkor egy ilyen logisztikai csodát leszervezni, máig is csak találgatják, de szarmaradványok (pardon) alapján már ezen a kutatási területen is áttörés várható – mindegy, ez egy másik sztori. Szóval az Alpok nekünk, embereknek, mindig is kissé „útban” volt.

A Gotthard hágó már a rómaiak idején is ismert volt, Adula Mons néven (mert ugye, mit adtak nekünk a rómaiak). A középkorban már a környék gazdasági felfutását hozta magával a hágón bonyolított kereskedelem.

1827-ben, 3 év alatt húzták fel a hosszú ideig az egyik legfontosabb, a hegyen átvágó utat, a Passo del San Gottardo-t. Az út a déli oldalon a Tremola-völgyben vezet, ezt az útszakaszt egyszerűen Tremola-nak szokták hívni; ez mára a motorosok kedvenceként is felfutott, amint a 900 méteres szintkülönbséget 37 hajtűkanyarral hidalja át. A hágó még napjainkban is csak júniustól novemberig tart nyitva, de 1980 óta alternatívaként ott van az A2-es autópálya 17 km-es Gotthard közúti alagútja.

Vonattal a Gotthard alatt

Az új alagút persze nem az első vasúti alagút errefelé az Alpok alatt, sőt, mivel a régi kissé elavult, és egyszerűen a megnövekedett teherforgalom számára sem volt már igazán alkalmas, építették meg az újat.

Az egyenesebb és tengerszinthez közelebbi alagút tervei már 69 éve felmerültek, de az alagútfúrási technikák csak napjainkra érték el azt a szintet, hogy bele mertek vágni a bázisalagút építésébe.

A régi Gotthard vasúti alagút jóval magasabban és rövidebben (15 km hosszan) szelte csak át a hegyet. Bár a pálya festői szépségű tájakon vezet, a szűk pályaívek és a szigorú emelkedők miatt a maximum 1500 tonnás tehervonatokat 3 mozdony húzza csak át a hegyen.

Van vagy öt nagyon látványos hurok is az egyébként 1882-ben épített pályán, amik szintén a vonatbarátok kedvencei közé tartoznak, de a tömeges teherszállítás szempontjából ezek csak tetézik a problémák sorát a régi pályával szemben. A régi pálya persze az új, bázisalagúttal párhuzamosan fogja kiszolgálni majd a továbbiakban is a vasúti forgalmat.

Amellett, hogy a Gotthard világrekorder a maga 57 kilométeres hosszával, érdekesség, hogy voltaképpen összesen 152 kilométernyi alagútból áll. A két, egymással párhuzamos és 9 – 13 méter átmérőjű főalagutak mellett 330 méterenként – biztonsági, mentési célból – átkötőalagutak is találhatók, illetve két jókora földalatti többfunkciós állomás is (a Sedrun és a Faido), ahonnan liftekkel a felszínre lehet jutni, illetve a vonatok is átírányíthatók a másik főalagútba.

Az alagutakat az építés alatt folyamatosan hűteni kellett, mert a munkahelyeken előírt 28 °C csak így volt biztosítható az egyébként 45 fokos alagútban. A rendes üzem alatt az alagút klimatizálását a szellőztetéssel valósítják meg, ebben is fontos szerep jutott a két földalatti állomásnak is.

Az alagutak nagy részét – 64%-át – alagútfúró gépekkel építették meg. Az alagutak mélyítése nem volt zökkenőmentes, az egyenként 2700 tonnás gépek két esetben is több hónapra elakadtak. Érdekes módon soha nem azokban az esetekben, amikor – előzetesen – komolyabb nehézségekkel számoltak a tervezők.

A Piora-völgy

A Piora-völgy egy festői szépségű eldugott zug az Alpokban, a neve említése is frászt hozott a tervezőkre az építés alatt. A völgy ugyanis pont a Gotthard fölött található, ami persze önmagában nem lenne gond, csakhogy ez a völgy geológiai szempontból sokkal mélyebb, mint amilyennek látszik, ugyanis az eszméletlen mély árkot dolomit-zúzalék tölti ki.

Ez egy szemcsés, cukorszerű anyag (a helyiek cukordolomitnak hívják) ami a völgy mélyében, a hatalmas rá nehezedő nyomás alatt a vízzel elegyedve iszapszerű folyós anyagot alkot. A Gotthardot megelőző próbafúrások egyikével sikerült is ebbe a kőzetbe beletrafálni 1996-ban, a fúrásból rakétaszerűen kivágódó acélcsöveket hatalmas nyomású és mennyiségű (5600 m³) iszap követte.

„Ez olyan volt, mintha egy tengeralattjáró falát fúrták volna át 1700 méter mélységben” mesélte az esetről Georgios Anagnostou professzor. „A hat, a helyszínen tartózkodó munkást csak a csodával határos módon sikerült az alagútból kimenteni”.

Végül, hosszas vizsgálatok során kiderült, hogy a rettegett massza alatt egy pár száz méter vastag „gipszdugó” van, ami megakadályozta a fenti eset megismétlődését az alagútfúró gépek áthaladásakor, pár száz méterrel mélyebben a bázisalagútban. Legalábbis akkor ezt nagyon remélték.

Azért lehet (biztos), hogy minden egyes szokatlan zajra hideglelést kaptam volna, ha azon a gépen kellett volna dolgoznom, és tudom, hogy mi van a fejem felett néhány száz méterrel.

„Ahol a problémákat vártuk, ott ezek nem merültek fel, de ahol nem is számítottunk rájuk, na, ott előkerültek” – nyilatkozta Heinz Ehrbar, az alagútfúró konzorcium vezetője – „például a váratlanul magas kőzetnyomás miatt kellett áttervezni Fadio állomását.”

A munka során a hegyből összesen 28 millió köbméter kőzetet termeltek ki, ennek két harmadát az építkezés során fel is használták, a maradék harmadból szigeteket építettek az Urner tavon.

3000 tesztút

A megépült alagút 90 métert emelkedik a teljes hosszán. Ez lehetővé teszi, hogy a korábbi, három mozdonyos vontatással szemben egy mozdony húzza az 1600 tonnás tehervonatokat, akár 160 km/h sebességgel az alagúton át.

A személyszállító vonatok sebessége egyelőre 200 km/h-ban van limitálva, de jövőre már 250-nel is száguldhatnak (mondjuk az új ICE 4-ek) a pályán. Ezzel a sebességgel már csak nagyjából 20 percbe fog telni átkelni a Gotthard alatt.

Az idei év egyelőre a tesztüzemé, nagyjából még 3000 tesztutat terveznek még a 2016. december 11-ei megnyitóig.

Az alagútépítők sem maradnak munka nélkül az Alpokban, a szintén 57 km-es Mont-Cenis alagút várhatóan 2026-ra készül majd el. Az új jövőbeli világrekorder, a 64 km hosszú Brenner vasúti alagút építését is megkezdték már egy éve, a trónfosztásra viszont még egy darabig; 2026-ig várni kell.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Hannibals Alpenüberquerung
Welt.de: Die Schweizer haben den Längsten
Tagesschau.de: Lang. Tief. Teuer. Schnell.
Spiegel.de: Mythos Gotthard-Tunnel: Der Jahrhundertbau
Baslerzeitung: Wo der Gotthard im See versinkt

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

atlantropa

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Thu, 22 Apr 2021 11:33:02 +0000

Atlantropa

Herman Sörgel Atlantropa terve a 20. század egyik legőrültebb, legnagyobb szabású terve volt, ami jelentősen átalakította volna Európa kinézetét, földrajzilag és valószínűleg társadalmilag is. A terv szerint a Földközi-tenger szintjét hatalmas gátakkal több száz méterrel csökkentették volna.

Ember a Fellegvárban

A Netflix kínálatában megtalálható az „Az ember a Fellegvárban” sorozat, mely Philip K. Dick azonos című regénye (‘The Man in the High Castle’ – 1962) alapján készült. Ebben a dísztópiában a tengelyhatalmak nyerték meg a második világháborút, Japán és Németország felosztották egymás között az Egyesült Államok területét, úgy, hogy középen, mintegy ütközőzónaként csak egy nagyon keskeny független sáv maradt a megszállt partok között.

Az eredeti regényben az író egy érdekes náci fejlesztésről is megemlékezett, eszerint a németek lecsapolták a Földközi-tengert, hogy megnöveljék az európai termőföldek területét.

A nácik abban kimutatták zsenialitásukat, kibújt belőlük a művészi hajlam.
Bepalackozták a Földközi-tengert, lecsapolták, termőterületté tették a fenekét, ráadásul atomenergiával. Micsoda bátorság!
Ócsárlóikat ez jól észhez térítette, mint például azt a néhány nagyszájú kereskedőt a Montgomery Streeten.

És Afrika is majdnem sikerült…

Philip K. Dick: Ember a Fellegvárban, részlet

Meglepő módon a felvetés nem az író – egyébként tényleg lenyűgöző – fantáziájának a szüleménye volt. Az elképzelés már jóval a második világháború kitörése előtt létezett, és pont a nácik nem valósították meg azt – nekik konzervatívabb elképzeléseik voltak az életterük növeléséről.

Herman Sörgel látomása

Az eredeti tervek a német építész, Herman Sörgel agyából pattantak ki, és ezeket második könyvében, az „Atlantropa“-ban tárta a nyilvánosság elé 1932-ben. Sörgel (1885-1952) a Bauhaus iskola neves német építésze volt, emellett filozófus, aki a kultúráról, a térről és a geopolitikáról jelentetett meg írásokat.

Tervei szerint a Földközi-tengert 3 hatalmas gát közé szorította volna, melyek mindegyike jelentősen meghaladta volna a kínai Három-szoros Gát méreteit.

A legnagyobb gátat a Gibraltári-szorosba tervezte Spanyolország és Marokkó közé, ezzel leválasztva a Földközi-tengert az Atlanti-óceántól. Egy második gát a Dardanellákat zárta volna le a Fekete-tenger felől. Ráadásként Szicília és Tunézia közé egy harmadik gátat is betervezett, ezzel kettévágva a Földközi-tengert, a gát mindkét oldalon 100 méterrel eltérő vízszintekkel.

Bár a Földközi-tengert több folyó is táplálja, az elpárolgó víztömeg pótlása nagyrészt az Atlanti-óceán felől zúdul a tengerbe, így a tengerszint csökkentése szerinte nem lett volna nehéz feladat, miután a Gibraltári-szorost lezárták. A nagyívű terv a vízszint 200 méteres (többlépcsős) csökkentésével számolt.

Sörgel és követői szerint az Atlantropa számos előnnyel járt volna: A gátak egyrészt óriási mennyiségű vízenergiát tudtak volna biztosítani, ezzel az Európai villamos energia-szükséglet jórészt fedezhető lett volna. A teljes projekt összesen mintegy 110 Gigawatt energiát tudott volna megtermelni, ebből a hatalmas mennyiségből csak a gibraltári erőmű 50 GW-vel vette volna ki a részét.

A csökkenő tengerszint miatt hatalmas területű új termőföld került volna felszínre, ami teret engedett volna az európai nemzeteknek a terjeszkedéshez. Ráadásul Afrika és Európa a Gibraltári-szoros helyén összeért volna, így egy szuperkontinens, az Atlantropa alakulhatott volna ki.

Meglepő módon Sörgel meggyőződéses pacifista volt, aki úgy vélte, hogy a vállalkozás az első világháború okozta káoszból és tömeges munkanélküliségből is kiutat jelenthetett volna, ráadásul az egymással szemben álló nemzeteket is együttműködésre sarkallhatta volna a hatalmas terv. Mérete által ugyanis az Atlantropa együttműködésre szorította volna a részt vevő országokat, kölcsönös függőséget teremtve közöttük, így kizárta volna a jövőbeni fegyveres konfliktusokat. Ja igen, Sörgel idealista is volt, ha a pacifizmus nem lett volna elég neki.

Habár a Gibraltári-szoros a legkeskenyebb részén mindössze 14 km, Sörgel egy 30 km széles gátat tervezett ide. A létesítmény 300 méter magas és alapja 2,5 km széles lett volna. Számításai szerint 200.000 dolgozó mintegy tíz év alatt tudta volna felhúzni ezt az építményt, de az sem volt biztos, hogy megépítéséhez rendelkezésre állt e megfelelő mennyiségű beton-alapanyag.

A tengreszint-csökkenés mintegy 576 ezer négyzetkilométerrel növelte volna a szárazföld méretét, ez nagyjából egy Franciaország és Belgium méretű területnek felelt meg. Lehet, hogy a tervhez lett volna néhány szava a kikötővárosoknak, például Marseille-nek vagy Genovának is, ahonnan több kilométerrel eltávolodott volna a tenger. Velencének mindenesetre egy különleges megoldást javasolt Sörgel; egy csatorna kötötte volna össze a várost az onnan 500 kilométerre eltávolodó tengerrel.

Ezen kívül az összezsugorodó tenger sókoncentrációja is jelentősen megemelkedett volna, ami az élővilágra nem lett volna túl jó hatással, amint ez például a Holt-tengernél megfigyelhető - ha már a tenger neve nem eléggé árulkodó.

Ráadásul egy, a gátat érő baleset, például, földrengés, vagy egy terrorista-cselekmény nyomán bekövetkező szökőár lehetősége sem lett volna túl biztató az új területre beköltözőknek.

Afrika központi tava

Az Atlantropa terv egyik különösen kimunkált részlete Afrika teljes átformálását tűzte ki célul azzol, hogy Afrika belsejében hatalmas belvízi tengerek sorozatát építették volna ki.

Az 1935-ben elkészült terv szerint a Kongó folyó megduzzasztása után az összeolvadt volna az egyik mellékfolyójával, a Kwa-folyóval. Ezzel egy 900 000 négyzetkilométeres – nagyjából tíz Magyarországnyi – tó, a Kongó-tó keletkezett volna.

A duzzasztás nyomán ennek vize a Shari-folyón kersztül a Csád-tóba ömlütt volna, amiből, persze ismét duzzasztással, egy még hatalmasabb tó keletkezhetett volna, aminek a vize aztán a Gabes-öbölnél érte volna el a Földközi-tengert.

Az a tény, hogy a mai Kongó, Zaire, Zambia, Zimbabwe és Csád nagy része víz alá került volna, nem zavarta meg a terveket. Minden hasonló projektnek vannak győztesei és vesztesei.

Sörgelt egyébként sem nagyon zavarta a tény, hogy Afrika alapvetően már egy lakott kontinens volt. Ő az ott fellelhető nyersanyagokra koncentrált és ebben az értelemben gyarmatosító volt. Persze – tegyük hozzá rögtön – a harmincas évek korszelleme se diktált nagyon más elképzelést a fekete kontinensről.

A valóság rögös talaja

A német közvélemény ellenben szerette az utópisztikus tervet. A média felkapta Sörgelt, és téziseit széles körben ismertté tette. Megalapíthatta az Atlantropa Intézetet látomásos világképének népszerűsítése érdekében.

Az ötlet népszerűsége és Sörgel fáradhatatlan erőfeszítései ellenére az Atlantropa soha nem emelkedett felül az elképzelés szintjén. A nácik a klasszikus területszerzési módszereket preferálták a tengerkiszárítás helyett, majd bukásuk után Európa és Németország az újjáépítéssel volt elfoglalva a magasröptű tervek helyett.

1952-ben Sörgel egy tisztázatlan közúti balesetben elhunyt, egy előadása után a müncheni Prinzregentenstrasse-n kerékpárjával egy autó ütötte el. Hatalmas terve vele együtt szállt le a sírba, a terve megvalósítására gründolt Atlantropa Intézet is csak 1960-ig élte túl alapítóját, levéltárának jelentős részét a Deutschen Museum vette át.

A gondolat tovább él

Életműve nagyrészt eltűnt, de gondolatai irodalmi művekben továbbéltek. Philip K. Dick írásain túl például „A repülő állomás” (The Flying Station, 1950) című regényében Grigorij Grebnev szovjet sci-fi író egy olyan alternatív jövőt képzel el, ahol nem a tengelyhatalmak, hanem a szocialista forradalom diadalmaskodott és megépítette a gátat. Grebnev történetében a nácik kis csoportja kitör az Északi-sarkon megbúvó rejtekhelyükről a forradalom e dicsőséges eredményét a földdel teszi egyenlővé ismét tengerré változtatja.

Lehet, hogy nem túl sok elégtételt jelenthet Sörgel számára, de álmai gátja a kitalált univerzumokban azért tovább él.

Hasonló bejegyzések itt, a Bolyongón

A 816-os katonai nukleáris létesítmény
A Berlinben lezuhant szovjet vadászrepülőgép története
A dannenwalde-i baleset
A falon át
A Jennifer projekt
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása
Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok
Probstzella – végállomás
A Stuxnet sztori

Források

bigthink: Damming the Mediterranean: the Atlantropa Project
xefer: Engineers’ Dreams: Africa’s Central Lake
Wikipedia: Herman Sörgel
Wikipedia: Atlantropa

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

atomvillanas_fentrol

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Mon, 23 Dec 2024 00:37:06 +0000

Atomvillanás fentről

Sokakban nosztalgikus élményt kelt – a már megszüntetett – sorkatonai szolgálat, hőskölteményeket zengedeznek róla egypár sör mellett, ahol a véghezvitt hőstettek és a megmentett gyarló halandók száma az elfogyasztott sör mennyiségével egyenes arányban emelkedik egészen a záróráig.

Pedig hát a lofászt – hogy egy klasszikust, Edward Janes Olmost idézhessek a Blade runner-ből. Az egész a rettenetes semmittevésről, és az abból származó kényszercselekvésekről – úgymint egymás szívatása – szólt.

Nekem nem sok jó élményem maradt meg abból az időszakból, amikor Kál-Külső-Erdőtelek határában a rettenetes hidegben kivezényeltek minket, hogy az ásásra teljesen alkalmatlan, ellenben teljesen életlen gyalogsági ásóinkkal, azaz a nyuszibuldózerekkel valami gödröket kotorjunk a sziklává fagyott földbe.

A baromira unatkozó suttyó tisztek de elsősorban az ún. tiszthelyettesek, kiknek a közös jellemzője a masszív alkoholizmus mellett a teljes írástudatlanság volt, időnként elbődültek: „atomvillamás jobbról”. Ilyenkor a földre kellett vetni magunkat és úgy folytatni a teljesen hiábavaló küzdelmet a – már talán említettem; szarrá fagyott – földdel.

Ha csak arrafelé, mármint Kál-Kápolna felé vet a rossz sorsom, máig a hideg futkos a hátamon attól a helytől – jó, lehet, hogy az alaphangulatomon az sem lendít túl sokat, hogy ilyenkor Miskolcra tartunk, az anyósomékhoz.

Ja, és hogy honnan törtek fel belőlem ezek az emlékek, mint Óbudán a szennyvíz? Igen, ideje visszakanyarodni a blogbejegyzés eredeti témájához.

A helyszín az amerikai nukleáris tesztzóna a nevadai sivatagban, 1957 július 19-én, vagy 60 mérföldre Las Vegas-tól. Valamilyen zavaros oknál fogva akkor még a hadsereg vezetése ragaszkodott ahhoz a képtelen feltevéséhez, hogy egy nukleáris robbanás nem is „annyira” káros a környezetre, az emberek egészségére. Tisztára, mint a Trump-nak a Don Quijote-i röhejes küzdelme a tényekkel.

Nos, kivezényeltek – illetve hát ~~felkértek,~~ megengedték öt önkéntes bolondnak, hogy ezt bizonyítandó, ugyan már álljanak be egy atomrobbanás alá. Fotósnak viszont valószínűleg nem akadt önkéntes vállalkozó (ez azért hízelgő a fotósokra nézve), így őt – George Yoshitake-t – kivezényelték a helyszínre. Ez valami olyasmi lehetett, mint Bear Grylls kalandjai, amint hegyre föl, völgybe le, egy szál késsel szembeszáll a vadonnal és időnként kövér hernyókat majszol. Közben a stáb mögötte lohol a bazi nehéz kamerákkal, felszereléssel, csak hát ők ugye – technikai okokból – lemaradnak a képről.

Visszakanyarodva a nevadai sivatag porába, nyilván nem egy hirosimai bombát dobtak le a csapatra, hiszen az a naiv vigyorukat egy örökkévalóságra beleégette volna a helyükön keletkező üvegbe. Egy taktikai levegő-levegő rakétával hordozott 2 kilotonnás (–TNT hatóerejű) bombára esett a választásuk, melyet a csapat fölé lőtt ki egy F-89-es.

A cikk forrása szerint 18.500 láb (5,6 km) magasan robbant a bomba, a film intro-ja 10.000 lábat (3 km) emleget. A magasság nagyjából a felvétel alapján kiszámolható, ugyanis a hang nagyjából 320 métert tesz meg másodpercenként (ez a terjedési sebesség hőmérsékletfüggő) , így a szinte azonnal látható robbanást (1:00) követően 13 másodperccel csap le, azaz ez alapján 4,2 km jön ki.

A narrátor lelkesedése vetekedik a pankrátor-meccsek közvetítéseivel: „Megtörtént!” „Vibrál a levegő!” „Ez hatalmas!” „Közvetlenül a fejünk felett!” „Megtörtént!” Yeahh, de jó, hogy megtörtént.

Persze a robbanást követő nagy kézrázások után a csapat szinte biztos, hogy gyorsan elhagyta a helyszínt és nem várták meg, míg az igazán radioaktív pernye a légkörből a nyakukba hullott volna. Habár a kísérlet, vagy inkább a demonstráció célja a lakosság megnyugtatása volt – ugyanis egyre többen kezdtek akkoriban aggódni a nukleáris csapadék miatt – az akció meglehetősen kontraproduktív lett:

Az ebből a robbanásból származó sugárzó anyagnak is csak a kisebbik része maradt ott a minden lakott területtől távoli sivatagban, a nagyobbik része a légáramlatokkal jó messzire sodródott onnan, és máshol fejtette ki a hatását pajzsmirigy alul-működések, és a rák legkülönfélébb változatain keresztül.

A kísérletben részt vevő katonák közül négyen 60 – 80 év körüli kort éltek meg, egyikük pedig egyszerűen nem lelhető fel az adatbázisokban. Az USA napjainkig mintegy 813 millió dollár kárpótlást fizetett ki annak a 16.000 embernek, akiknek az esetében bebizonyosodott, hogy betegségüknek közük volt ezeknek az atomteszteknek a szennyeződéseihez.

A többiek pedig simán csak meghaltak.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

thevintagenews.com: Five men unanimously decide to stand underneath an…exploding nuclear bomb …
AtlasObscura: Watch Five Alarmingly Calm Men Stand Under an Exploding Atomic Bomb

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

automosas

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:47 +0000

A család szeme fénye

Hajnalban, úgy 9 magasságában, amikor a munkába indultam, a kocsiban az üzemanyagjelző szép lassan a bizalomgerjesztő teletank jelzésről átmászott a féltankra. Szokták mondani, hogy a nőknél az igen jelenthet nemet is és a nem pedig talán-t, na ennél ez a járgány kicsit konzekvensebb: ez konkrétan az üres tankot jelezte.

Elgurultam az automata benzinkúthoz, ahol nem kell pontgyűjtő kártyákról meg akciós olajról diskurálnom. Ott van az oszlop, ledarálja a teendőket, leolvassa a kártyámat, majd tankolhatok. A busz gyomra feneketlen 80 liter, így volt időm nézelődni, míg a virtuális pénzem a kártyáról vidám szörtyögés közepette átvándorolt a tankba.

A benzinkút mellett egy automata autómosó áll, előtte mindig hosszú sorok, de ma valahogy olyan kihaltnak tűnt az egész. Nosza, támadt bennem a gondolat, itt a remek alkalom, hogy a családi ereklye belülről is megcsodálhasson – hosszú élete során talán először – egy autómosót. Átballagtam, és megérdeklődtem a helyi munkaerőnél – nevezzük őt Alinak – hogy mekkora autót is lehet besajtolni a mosóba.

Jót röhögött, hogy reméli, nem kamionnal akarok rápróbálkozni, majd felmutatott egy láncon keresztbe lógatott vasdarabra – ha az alatt átfér, jöhet. A fémrúd – hogy legyen már egy kicsit precízebb a slendrián fogalmazásom – kábé 2 méter magasan himbálózott, mint Damoklész kardja az alatta átsurranó autók felett. Áh, menni fog ez – tudom, mert a céges mélygarázsba, ahol időnként parkolok – jellemzően kizárólag a sátras ünnepeken, mert egyébként az már fél nyolckor megtelik – szóval oda még be szokott férni a busz. Ja, igen, Ford Tranzit a lelkem, ha még nem írtam volna. Igaz, ami igaz, a lecsavarhatatlan antennája mintegy kósza áramszedőként végigcsattog a csupaszon hagyott tűzoltós csöveken, de ez nem rám szokott frászt hozni, hanem arra, aki először hallja és látja a produkciót.

Szóval a benzinkúttól kiálltam a jóllakott bálnával, ami megint csak féltankot jelzett, de ezzel semmi baj, nagyjából fél óra késéssel szokott ráébredni, hogy immár bezabált. Átsoroltam a kocsimosóhoz, ahol két sorban várakoztak a kocsik. Illetve csak egyben, a gazdaságos mosatásnál, a másiknál, a prémiumnál senki nem sorakozott. Nosza, ha lúd, hát legyen kövér, beálltam ide. Egyszer egy évben megengedhetek magamnak egy prémium mosásprogramot 9 euróért, a gazdaságos 7-tel szemben – a sóherséget meg a helyiekre hagytam.

No meg azt az egy eurót Alinál hagytam, akinek a nyitott szája sarkából kiesett cigarettavég, amikor teljes látóterét betöltötte az elésorolt járgány. Vakargatta a fejét, sóvárogva nézte a fellógatott fémrudat, de a lánc csak kicsit lengett be, amikor az antenna megcsapta – a gép befért alatta. Nah, jó, essünk neki – gondolta, és megadta magát sorsának, miután egy halvány próbálkozást azért még tett, hogy átirányítson a gazdaságos mosás világába.

Mondtam neki, hogy a család szeme fénye, hogy ragyogjon, nekem minden pénzt megér. Rögtön levette, hogy vagy matt hülye vagyok, vagy csak szívatom, de mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik opció játszik, elkezdte inkább a tükröket behajtogatni.

A jobb oldalival nem is volt hézag, de a bal, hát, az már átélt pár kalandot. Az eredeti példány ugyanis már valamelyik szeméttelepen, pár méter mélyen várja az örök enyészetet, miután vagy két éve lepacsiztam vele egy másik Transittal egy baromira szűk utcában. A másik vezetőé is odalett, mert szerencsétlen módon pont egyszerre tekertük a kormányokat kitérőre. Mindketten lehúztuk az ablakokat, és egy – Alles klar? – Ja, alles klar párbeszéddel letudtuk a kárfelmérést meg az egyéb formaságokat. Szóval a tükör-utód egy bontóból származik, és hát csak nagyjából illeszkedik elődje helyére. Ali – nem a mosós, hanem a szerelőm – mondta is, hogy behajtani majd nem nagyon lehet, meg hogy 10 euró lesz, és lássuk be, ez az árszint jobban illeszkedett a kocsi összképébe, mondjuk úgy, „outfit”-jébe, mint egy gyári új.

No mindegy, Ali – a mosós, aki már megbékült a kihívással az egy eurós borravalót kövezően – jelezte, hogy a behajthatatlan tükörrel még lehet, hogy gond lesz, mire mondtam neki, hogy meg tudok finanszírozni egy újat, vagy legalábbis egy hasonlót, ugye.

Láttam, hogy a rozsdafoltokat a magasnyomású mosóval próbálta elkerülni, nehogy véletlenül ráhúzzam, hogy a kocsi fél oldala miatta hiányzik. Nekem is eszembe jutott, hogy ha a rozsdakizabálta lyukakon befolyik a víz, lehet, hogy úgy járok, mint a Titanic, egyszerűen megfeneklek a nagy kaland közepén. A jókora szürke folton a tolóajtón hosszabban elszöszölt. Emlékszem, az még a tavalyi nyaraláskor keletkezett, mikor valamelyik kölyköm feltapasztotta oda a vattacukrát – aztán kölyök el, a vattacukor, majd később csak a lenyomata meg maradt.

Mögém időközben besorolt pár béemvé, meg ilyesmi, ugye ez a premium klassze sor vagy mi, és igencsak meresztgették a nyakukat, hogy mit keres előttük ez a kohószökevény, miközben a maradék pórnép, a slepp, a prolik illedelmesen a másik – az ekonomi – sorban várakoztak pusztultjaikkal.

Szórakoztató ez a felállás, gondoltam, ezt gyakrabban meg kell majd ismételni, ugyanaz, mint amikor a céges parkolóba állok be a szakadt busszal, a zsírúj autók közé. Mivel jó széles a járgány, néha kényszerűen egy kicsit jobban is ráállok a szomszédban parkolóra, mint az a helyi íratlan szabályok szerint megengedett. Nagyon akkor sem kell aggódnom attól, hogy valaki rácsapja az ajtót a féltett járgányra. Jó eséllyel az ő ajtajában nagyságrendekkel nagyobb kár keletkezne, mi mellett nekem valószínűleg fel se tűnne egy újabb karcolás a busz oldalán. Horpadás se nagyon.

Egy fél éve megpróbáltam eladni a kocsit, miután vettünk egy újat – persze megint egy használt Ford Transitot, csak némileg fiatalabbat és kilenc üléseset – a négy gyerek az négy gyerek. Előtte egy hónappal vettem új gumikat a lerongyolódottak helyett 400-ért. A nepper lemondóan végignézett a gépen, ja, nem is, a GÉPen, és leereszkedő stílusban kiböfögött egy fünfhundert-et. Á, mondtam, az nem megy, hogy egy 100-as legyen a busz, ami tényleg működik – mert ugye négy kiló csak az új kerék rajta.

Szóval működik. A motorja. Egyébként meg nyilván és szemmel láthatóan rozsdás, meg szakadt, meg 14 éves, meg az ablaktörlőmosó se megy rajta, meg a kettest és a négyest folyton kiköpi, fél kézzel tartani kell a váltót menet közben, meg, meg.., mint a Brian életében, a mit adtak nekünk a rómaiak helyett mennyi baja van a busznak – napestig lehetne sorolni. No, de a 100 euró, na ne. Biciklit se lehet ennyiért venni – mármint hogy használt biciklit sem.

Szóval maradt a busz nekem, munkába járáshoz. Meglehetősen nonkonformista vagyok, és ezzel még finoman közelítem a „formalitásokra szaró igénytelen állat” közkeletűbb definícióját. Amíg megy a járgány, jó lesz nekem.

Mindegy, mire ennek a gondolatmenetnek a végére jutottam, és virtuálisan vállba veregettem magamat, hogy milyen jól van ez így, mert ugye fontos a lelki béke, meg minden, a mosóutcának is a végére értem. A zöld lámpa is kigyulladt, Ali megkönnyebbülten felsóhajtott és egy újabb cigire gyújtott, majd elkezdte csutakolni a következő elésoroló négykarikást.

A céges parkoló persze már tele volt reggeli fél tizenegykor, így egy fél kerülettel arrébb, a utcán leparkoltam a buszt, a másik irányba kifeszített tükröt visszaigazgattam a helyére. Persze hogy az utóbbi 30 kilométeren, az autópályán kissé zavart, hogy olyan hülyén elől lifeg a bal tükör és nem látok benne semmit, de normál esetben se nagyon szokott izgatni, hogy mi zajlik mögöttem.

Aztán lezártam a kocsit – másodszorra sikerült is, na nem pitypittyel, olyanja nincs, hanem kulccsal. Nyilván ez a szokás – hogy lezárom a buszt egy német kertvárosi utcában – csak merő formalitás, bármelyik autót – vagy esetleg a bicikliket is – előbb vinné el az itt amúgy se nagyon ólálkodó tolvaj, mint a Transitot.

Aztán arrébb léptem kettőt és rájöttem, hogy az optikai tuningnak szánt mosatás nem érte el a célját, a járgány ugyanolyan szürkés-szakadt maradt, mint volt.

Ez van.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

humor, autó, transit, busz, család, rozzant, 2017, én blog, Németország, autómosó, Ali, ragyogás, kosz, ezt meg minek mosatni

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

az_56-os_asztal

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:47 +0000

Az 56-os asztal

Két ember ül egy hanoi kifőzde, a Bún Chả Hương Liên első emeletén egy egyszerű műanyag asztalnál, és illatos sertéshúst vacsoráznak.

A kifőzde a vietnami főváros belvárosában, egy forgalmas utca mellett áll, kétszintes. Mindig sokan esznek itt, de a hely a nyitvatartási ideje nagy részében azért nem zsúfolt. Az alsó szinten található a konyha, jó nagy zajjal szolgálják ki a betérő és lármázó vendégeket.

A felső szint egy kicsit nyugodtabb, bár lentről rendesen feljut ide a zaj, és itt is vagy húsz asztal várja a vendégeket. Az asztalok egyszerűek, a székek helyett használt műanyag hokedli-szerűségek árulkodnak a hely puritánságáról.

A padló és a fal is csempézett, bútorok és dekoráció nincsenek, csak egy a sarokba vetett ventilátor próbálja meg feloldani a fehér csempe sivárságát. Semmi különös nincs a képen, azt leszámítva, hogy az előtérben az asztalnál az Egyesült Államok akkori elnöke, Barack Obama ül, vele szemközt pedig a főzős-világjárós műsorok fenegyereke, Anthony Bourdain.

Az ötlet a Fehér Házból érkezett, hogy az elnöksége utolsó időszakát töltő Obamát minél több spontán helyzetben mutathassák be. Ebben az időszakban (2016-ban) ment el az elnök egy kicsit a vadonba Bear „bezabálunkKukacbólÉsIszunkRáPisit” Grylls társaságában (itt), és vállalt szerepet Anthony Bourdain a CNN-en futó „Parts Unknown” sorozatában is. Úgy jött ki a lépés, hogy ők ketten itt, egy szinte jelentéktelen hanoi tésztázóban „futottak össze”:

Bourdain elmondása szerint „két apukaként és délkelet-Ázsia rajongóként beszélgettünk, és jól éreztük magunkat”.

„This is killer” mondja Obama a dögerős chilit kóstolva, és valóban, a lazasága és közvetlensége is simán lejön ebben a rövid bejátszásban, éles ellentétet állítva regnáló utódjával. (Finoman szólva – de ez a blog politikamentes, lapozzunk)

A tésztázó nyilván azóta sokkal felkapottabb lett, az étlapon megtalálható a “Combo Obama” is, 85,000 VND, azaz három és fél dollár ellenében: „bun cha” leves, tenger gyümölcsei tekercs és Hanoi sör – szigorúan pohár nélkül, üvegből. A legendás „56”-os asztalhoz sajnos nem kérhetjük már a fenti levest, mert azt egyszerűen egy üvegvitrinbe dugták, de a szomszédos asztaloktól ugyanúgy élvezhetjük az azóta is változatlan légkört és ízeket, a „killer” chilivel együtt.

A szereplők életéről ez a változatlanság mér sajnos nem mondható el. Obama már nem elnök, Bourdain pedig távozott az élők sorából. Halála után a volt elnök a Tweet-en ezt a képet osztotta meg:

“Low plastic stool, cheap but delicious noodles, cold Hanoi beer.” This is how I’ll remember Tony. He taught us about food — but more importantly, about its ability to bring us together. To make us a little less afraid of the unknown. We’ll miss him.— Barack Obama (@BarackObama) 8. Juni 2018

„Alacsony műanyag székek, olcsó, de ízletes tészta, hideg Hanoi sör”. Így emlékszem Tonyra. Sokat tanított nekünk az ételekről – de ami fontosabb, arról, hogy ezek (az élmények) összehoznak minket. Most már kevésbé félünk az ismeretlentől (utalás Bourdain műsorának címére: „Parts Unknown”). Hiányozni fog nekünk.

Hiányozni fog.

Hadd fűzzem be ide lezárásként Bourdain legendás jelenetét Budapestről meg a véres hurkáról:

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Rollingstone: Anthony Bourdain's Meal With Obama Was a Proud American Moment
Atlasobscura: Anthony Bourdain and Barack Obama's Dinner Table

étel, vacsora, 2018, USA, Vietnam, Hanoi, világjáró, történelem, Bear Grylls, Barack Obama, Anthony Bourdain, Combo Obama, bun cha, véres hurka, kifőzde

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

az_amazon_esete_nemetorszagban

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:47 +0000

Az Amazon esete Németországban

Amikor egy amerikai konszern neonáci biztonsági őrökkel felügyelteti a lengyel és spanyol vendégmunkásait Németországban.

Finoman szólva érzéketlenség. A cég, ami abból az Amerikából jön, ahol a PC sokkal kisebb megszegését is komoly retorziókkal torolják meg az élet minden szintjén. Nos, ez a cég Németországban, ahol a történelem még kísért, a decemberi csúcsüzembe felvett (és fillérekért éjjel-nappal dolgoztatott) lengyel és spanyol vendégmunkásokra egy „Hess” (H.E.S.S.) nevű biztonságtechnikai céget uszít. A „H.E.S.S.” tulajdonosa, Patrick Hensel természetesen visszautasítja a vádakat, miszerint a cégnévnek köze lenne Rudolf Hess-hez, minthogy azt is cáfolja, hogy alkalmazottai közismertek volnának a futball-huligán és újnáci körökben.

Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ez csak a jéghegynek a csúcsa. Az eseményeket egy, az ARD-n (az egyik német közszolgálati TV-csatorna) bemutatásra került dokumentumfilm robbantotta ki. A filmet beillesztem ide, a blogra, de amennyiben a német nyelvvel nincs meggyőző barátságban, kérem, lapozzon a film utánra, ott összefoglalom ennek tartalmát.

Asgeliefert - Kiszállítva, egy dokumentumfilm Diana Löbl-től és Peter Onneken-től

Kiszállítva

Sylvia képzőművész-tanár Spanyolországból, ahol munkanélküli. Már 3 hónapja az Amazon raktárában dolgozik, éjszakai műszakban. Nagyjából 5000 bérmunkás dolgozik itt a karácsonyi szezonban.

„Szakadt nyaralókban lakunk 150 vándormunkással együtt. A legközelebbi bevásárlási lehetőség is kilométerekre van. Az étkeztetést egy étterem pincéjében oldották meg, úgy kezelnek minket, mint a disznókat” -ezt egy buszvezető írta, aki méltányolható módon nem engedte meg, hogy felfedjék kilétét.

Ezek az emberek naponta órákat buszoznak, hidegben és hóban is sokáig kell a buszra várniuk, a buszok szabálytalanul és veszélyesen túltömöttek. A stáb hónapokig várt az Amazontól forgatási engedélyre, hiába.

A helyszínen, Bad Hersfeld-ben, az első nap a stáb nem a munkásokkal ment reggelizni, és egy érdekes telefonbeszélgetésnek lettek tanúi: „Én nem akarok többet hallani az emberekről. Én buszokban számolok. 50 dolgozó egy buszban. Nekem három buszom van és szállást adok.” – az érzéketlenségről remek tanúbizonyságot tevő nő a CoCo Job Turistik nevű cégnél dolgozik.

A dolgozókat mindenütt ellenőrizik. A biztonságiak a filmeseket is figyelték, ezért rendkívül óvatosan forgattak.
A dolgozók néha napokat várnak fizetés nélkül a munkára. Szilvia örül, hogy dolgozhat. Spanyolországban vár rá férje és három gyereke, az ikrek 10 évesek, a nagyobbik gyerek 12. A távollét nehéz, főleg karácsonykor.

A kezdetekkor még azt hitték, hogy ezzel a munkával a lottó-főnyereményt ütötték meg. Havi 1500 euró-t ígért az Amazon és közvetlen munkaszerződést. Az indulás előtt 2 nappal kaptak egy e-mailt, hogy egy munkaközvetítőn (Trenkwalder) keresztül dolgozhatnak csak. Gyorsan kiderült az is, hogy Trenkwalder mintegy 20%-kal kevesebbet fizet, mint azt az Amazon ígérte: 8,52 euró bruttó bért ledolgozott óránként. A módosított munkaszerződés németül került kiadásra, a dolgozók többsége nem is értette az ott leírtakat, és fordíttatásra sem maradt idejük.

„Az Amazon mindaddig ezt megteheti, míg ezért nem perelik, a sajtó nem állítja pellengérre” – mondja a Heiner Reimann a Ver.di-től (a Ver.di a szolgáltatócégek érdekképviselete) „A dolgozók nem fogják perelni az Amazont, hiszen nem akarnak pénz nélkül hazatérni.”

Az Amazon koblenz-i bázisán 3300-an dolgoznak, és ebből 200-an vannak állásban. Augsburg-ban 5038 dolgoznak, 1038 állásban. A többiek (a többség) munkaközvetítőn keresztül dolgozik, amíg van munka.

A stáb egy magyar autóvezetőt kérdez (14:19-től): „Ez a vezető egy kisebb csapat magyar dolgozót hozott. Kilétét ő sem akarta felfedni. „A bérmunka (Zeitarbeit) az utolsó lehetőség az emberek számára.” – mondja. – „Ez a rabszolgaság. Olyan kevés pénzt kapnak ezért, hogy a kávéra sem telik a kantinban. Ez tényleg az alja. Hol marad itt az emberség – kérdezem én.”

A buszokra épül a teljes logisztika. A munkaidő flexibilis, de egy-egy műszakra csak egy busz jut. A dolgozóknak gyakran kell órákat várni a buszukra, sokan például a kantinban, az asztalokon alszanak, a buszra várva. Karácsony előtt a nyomás növekszik, 15 napig kell dolgozniuk szabadnap nélkül.

Az étkeztetés egy külön pincetermi helységben zajlik, szeparálva a többi vendégtől, a biztonsági emberek felügyelete mellett. Ők a táskákat forgatják ki, nehogy valaki egy zsömlét magával vigyen – ez ugyanis tilos. A biztonságiak mindenütt ott vannak, a cigaretta-automatánál, az étkezőben, az előtérben. Fekete egyenruhában vannak, bőrcsizmákban, katonásan rövidre nyírt hajjal. A fellépésük félelemkeltő. A biztonságiak ellenőrzik a házakat is, sokszor amikor az ott élők nincsenek ott, vagy éppen fürdenek, alszanak, és nemegyszer felforgatják csomagjaikat. „Mi vagyunk itt a rendőrség” – hangoztatják.

A biztonságiak közül ketten „Thor steinar” feliratú kapucnis melegítőt viseltek. Ez egy közismert, és már szinte minden német stadionból kitiltott márka.

Thor Steinar egy ruházati márka, ami a MediaTex GmbH tulajdonában került bejegyzésre.
Több civil- és antifasiszta szervezet szerint a márka viselete azonosítója a neonáci szemlélettel közösséget vállaló személyeknek. A Thor Steinar ruhadarabok viselete a legtöbb stadionban, a német parlamentben, több szövetségi parlamentben és egyetemeken tiltott. 2008-ban a (talán kínossá vált) márkát a MediaTex GmbH eladta a dubai-i székhelyű „Al Zarooni Tureva”-nak. Azóta több neonáci szervezet bojkottálja a márkát.

Miközben a filmesek a bárban rejtett felvételeket készítettek, a biztonságiak is felfigyeltek rájuk. A stáb gyorsan visszavonult a szobájába, de öt perc múlva kopogtattak szobájuk ajtaján. A hotelvezető és két biztonsági követelte a felvételeket tőlük. Háromnegyed óra múlva a rendőrség szabadította ki őket a szobájukból. Az autójukra szintén ráparkoltak a biztonságiak, de a rendőrség védelme alatt el tudták hagyni a nyaralóövezetet.

Miféle biztonsági cég ez a H.E.S.S. Security? Mint Rudolf Hess, Hitler reprezentánsa, a neonácik ikonja? Nem, hivatalosan „Hensel European Security Services”. A honlapjuk rendezett, többek között paramilitáris kellékeket, fegyvereket lehet innen rendelni, lőgyakorlatokra lehet jelentkezni.

Egy pont különösen árulkodó, a ruhákat a „Commando Industries” biztosítja, mely céget a hessen-i belügyminisztérium 2006-ban „szélsőséges jobboldali”-nak minősített. Az egyik alkalmazott ACAB tetoválása („All Cops Are Bastards”) is árulkodó jel a cég kötődéseiről. Cégvezetőként Uwe L. szerepel az internet oldalon, és az ő Facebook oldala – kiterjedt neonáci kapcsolatrendszere – is meglehetősen árulkodó. Tudja vajon az Amazon mindezt a biztonsági cégéről? A riporterek feltették ezeket a kérdéseket a cégnek, de az nem válaszolt. A H.E.S.S. se.

A fizetés jegyzékekről hiányoznak a szociális kiadásokra utaló tételek. Ezeket a tételeket a társadalombiztosítás írja elő. „Ha egy munkaadó nem teljesíti a társadalombiztosítási előírásokat, akkor ez a klasszikus feketemunkának számít, és ez ha bizonyítást nyer, akkor büntethető.” – mondja Prof. Ingwer Ebsen az elé tárt dokumentumokról. A Ver.di úgy számol, hogy a karácsonyi szezonra az Amazon 5000 időszakos munkást vett fel.

Ha ezzel a számmal számolunk, csak a TB-n az Amazon egymillió euró-t „takarított meg”. Az ezzel kapcsolatos kérdésekre sem sikerült még válaszolnia az Amazon-nak. Prof. Ebsen nem zárja ki, hogy a cég valamilyen legális trükköt vetett be, mindenesetre a Ver.di-s Heiner Reimann álláspontja kevésbé megengedő: „Az Amazon egyértelműen TB-t csal vagy az adókkal trükközik.”

Folytatás

A film Németországban komoly hullámokat vert, a Youtube-os verzíó látogatottsága is lassan közelít a tízezerhez. Az Amazon-nal szembeni bojkott, amit többen „a rabszolgatartó elleni bojkott”-nak (Boykott des „Sklaventreibers“) hívnak, lassan az Amazon-t is válaszok megfogalmazására késztette.

Jelezték, hogy felmondanak a H.E.S.S. Biztonsági szolgálatnak, és felülvizsgálják a közvetített munkaerővel kapcsolatos gyakorlatukat, de lehet, hogy ezekkel a reakciókkal már kissé elkéstek. A német munkaügyi miniszerasszony, Ursula von der Leyen kivizsgálást rendelt el a közvetítőcégek ügyében.

Németországban az adókkal trükközni, adókat és járulékokat elcsalni súlyos cselekménynek számít, főleg a milliárdos multik részéről a közvélemény és a hivatalok szemében is.

H.E.S.S.-ék továbbra is tagadják a névadó személyét, de már nem ők látják el az Amazon „védelmét”. A filmesekkel szembeni atrocitásaikkal kapcsolatban a fulda-i bíróság két személyt a személyi szabadság korlátozásával gyanúsít.

Az Amazon-nal szemben egyre szélesedik a német internetezők bojkottja, és a hírek a nemzetközi sajtóban is gyorsan terjednek, például a britt Independent is „Amazon 'used neo-Nazi guards to keep immigrant workforce under control' in Germany” cikket jelentetett meg, ami nem túl kedvező képet tárt olvasói elé.

Tanulság

Az Amazon a német ARD tényfeltáróival szemben a legrosszabb stratégiát, a hallgatást választotta, ez jó eséllyel pár milliós mínusszal fog jelentkezni a büdzséjében.

Németországban nem érdemes a neonáci körökkel összeszűrni a levet, még magánszemélyként sem, de azt, hogy egy ekkora cég nem veszi észre a biztonsági cégén annak „orientációját” (aminek a neve is árulkodik), ez több mint kínos tévedés.

Az adókkal és járulékokkal való trükközés Németországban „nem menő”.

A német tényfeltárók nekimennek az Amazon-nak, egy dokumentumfilmmel hatalmas és nemzetközi botrányt kavarnak – talán a magyar sajtónak is volna mit tanulnia az esetből.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Abgeordnete der NPD sorgen für Eklat im sächsischen Landtag

Wikipedia: Thor Steinar

Kunden boykottieren Amazon

Amazon 'used neo-Nazi guards to keep immigrant workforce under control' in Germany

Németország, Amazon, rabszolgamunka, kihasználás, visszaélés, 2013, ARD

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

az_amerikaiak_elhagyott_atombombai

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:47 +0000

Az amerikaiak elhagyott atombombái

Pár hete körbejárta a netet a hír, hogy egy kanadai búvár, Sean Smyrichinsky, 80 kilométerre Brit Columbia partjaitól a Queen Charlotte-szigeteknél UFO-t talált a tengerben. Illetve először simán UFO-nak nézte a hosszúkás, félbevágott bagelre emlékeztető dolgot.

Amikor több embernél is utánakérdezett, hogy mi lehet ez a rejtélyes tárgy, egy idősebb és jó emlékezettel megáldott ismerőse elmondta, hogy jó eséllyel az egyik, az USA által elvesztett Mark IV-es atombombát találta meg (→ Index).

Van az úgy, hogy az ember elhagyja az esernyőjét, a légitársaságok a csomagjaim elhagyásából csinálnak sportot, a nagyhatalmak meg időnként az atombombáikat hagyják el – és ez az esemény egyáltalán nem ritka eset.

Az USA haditengerészete, az US Navy hasonló esetekre kidolgozott egy ötfokozatú skálát, melyet a nukleáris események / balesetek besorolásánál alkalmaz:

1. Nucflash (Atomvillanás): Baleset vagy jogosulatlan használat eredményeként az amerikai fegyveres erők által kiváltott nukleáris robbanás következik be, ami akár atomháború kitörésével fenyegethet.

2. Broken Arrow (törött nyíl): Baleset vagy jogosulatlan használat eredményeként nukleáris robbanás veszélye lép fel (nem háborúban), ideértve a nem nukleáris robbanását, égését, radioaktív szennyezését, lopását vagy elvesztését egy atomfegyvernek.

3. Bent Spear (hajló dárda): Jelentős, atomfegyvert érintő eset, a baleset és háborús robbanás kivételével

4. Dull Sword (tompa kard): Nem jelentős besorolású, atomfegyvert érintő eset.

5. Faded Giant (fakó óriás): Atomreaktor vagy radiológiai berendezés baleset.

Szerencsére Nucflash besorolású baleset még nem történt – és ez is inkább csodának, mintsem tudatos tevékenységnek köszönhető.

Illetve az amerikaiaknál még nem történt, de mivel többek között Oroszország, Kína, India, Pakisztán, Észak-Korea is rendelkezik nukleáris fegyverekkel, és a sajtószabadság nem tobzódik ezekben az országokban, így ez az állítás nem biztos, hogy világszinten is megállja a helyét. Inkább úgy fogalmazok, Nucflash-ről még nem tudunk.

Ez azonban nem mondható el a „törött nyíl” besorolású eseményekre:

Brit Columbia „Broken Arrow” eset, 1950

1950. február 13-án szállt fel a B–36 Peacemaker bombázó az alaszkai Eielson légibázisról, hogy fedélzetén a Mark IV bombával átrepüljön a texasi Carswell bázisra, miközben harci bevetést gyakorol majd a személyzet. A bombából a plutónium magot eltávolították, csak a szegényített uránt tartalmazó köpenyt és mintegy két tonna hagyományos robbanóanyagot hagyták benne.

Utólagos vizsgálatok szerint repülés közben az üzemanyag-keverék szabályzókban lerakodó jég miatt három hajtómű kigyulladt, ezeket a pilóták leállították, a három maradék viszont csak csökkentett teljesítmény leadására volt képes. Amikor az időjárási helyzet nagyon rosszra fordult, a személyzet a gép elhagyása mellett döntött.

Először a bombát oldották ki még a tenger fölött, majd egy közeli sziget partjainál a legénység is ejtőernyőkkel elhagyta a fedélzetet. A 17 fős legénységből csak 12 embert sikerült kimenteni a fagyos körülmények között, a B–36 viszont egészen messzire, 360 kilométerre, a Brit Columbia északi részéig vergődött el a nyílt tenger felé irányított robotpilótával.

Csak 3 évvel a baleset után találták meg a roncsait a Skeena hegységben, 1800 méter magasan. A bombának viszont napjainkig nem akadtak a nyomára – jó eséllyel ezt a robbanószerkezetet nézte UFO-nak Sean Smyrichinsky.

Wassaw Sound „Broken Arrow” eset, 1958

1958. február 5-én egy B–47-es bombázó szimulált harci helyzetben vett részt a floridai Homestead légi bázis közelében, amikor egy F–86-os vadászgéppel ütközött. Az F–86-os azonnal lezuhant, de a B–47-es csak megsérült.

A személyzet a földi irányítástól engedélyt kért, hogy a kényszerleszállás előtt a fedélzeten tárolt Mark–15-ös hidrogénbombát eldobják. A bomba a közeli, sekély vizű Wassaw Sound öbölbe hullott, a bombázót pedig biztonságban letette a pilóta a repülőtéren.

Bár a légi bázis vezetése állította, hogy a bombából a baleset idején a robbanást indító kapszula el lett távolítva, 1966-os kongresszusi meghallgatásán a helyettes védelmi miniszter WJ Howard állította, hogy ez egy működőképes, kapszulával szerelt bomba volt.

A baleset a százezres lakosú georgiai Savannah várostól 20 kilométerre történt.

Goldsboro „Broken Arrow” eset, 1961

1961. január 24-én a goldsboro-i Seymour Johnson légibázisról felszállt B–52g Stratofortress bombázó megszakította a légi utántöltését üzemanyag-szivárgás miatt. Először azt tervezték, hogy a tenger felett várakoznak addig, míg az üzemanyaguk annyira kifogy, hogy megkezdhessék a leszállást, de a helyzet rosszabbodott, és végül a parancsnok elrendelte a gép elhagyását.

A nyolc fős személyzetből öten túlélték a balesetet. A pörgő és zuhanó roncsból a fedélzeten tárolt két Mark 39-es atombomba kihullott. Az egyik egy fára zuhant, a másik mocsárba.

Az eset után a Pentagon kijelentette, hogy nem volt esélye a robbanásnak, a védelmi minisztérium szerint pedig robbanóanyag sem volt a bombában. Ehhez képest Parker F. Jones, a nukleáris biztonsággal foglalkozó Sandia National Laboratories vezetője egy 1969-es jelentésben azt hozta ki, hogy a bomba robbanását megakadályozni hivatott 4 rendszerből három tönkrement a zuhanás során, és voltaképpen csak egy „mezei” relé akadályozta meg a robbanást.

A 3,8 megatonnás bomba, a hiroshimai 15 kilotonnás bombának a 250-szerét jelentette volna. A becsapódás helyétől 19 kilométerre található az akkor 29 ezres lakosságú Goldsboro városa.

USS Ticonderoga „Broken Arrow” eset, 1965

Az egyik legabszurdabb „megtört nyíl” eset 1965. december 5-én zajlott le, az USS Ticonderoga repülőgép-hordozó fedélzetén, mely éppen úton volt Vietnamból a japán Yokosuka felé. Miközben a 2. számú hangárból a liftre gurult egy A–4 Skyhawk repülőgép, túlfutott, a tengerbe zuhant és azonnal elmerült. A fedélzetén tartózkodó pilóta és a felszerelt B–43 típusú atombomba soha nem került elő a mélyből.

Az USA-nak egészen 1981-ig sikerült a balesetet eltitkolnia, de aztán így is kitört a diplomáciai botrány, mivel kiderült, hogy az amerikaiak atomfegyvereket állomásoztattak Vietnamban, annak ellenére, hogy a japánokkal korábban kiegyeztek, hogy nem tesznek ilyesmit a japán territóriumon belül.

Palomares „Broken Arrow” eset, 1966

1966. január 17-én egy B–52g-es Stratofortress bombázó rutinműveletnek számító légi utántöltésbe kezdett Spanyolország felett, 9.450 méter magasságban, egy KC–135-ös tankerről. A gép az észak-karolinai Seymour Johnson légibázisról indult Európa feletti járőr-körére, és éppen visszafelé tartott az USA-ba. A gép fedélzetén négy Mk28 típusú hidrogénbomba is volt.

A tankolás közben a B–52-es rossz manőverezése okán a két repülőgép összeütközött. A tanker teljes személyzete azonnal odaveszett a felrobbanó gépen, a bombázó hét fős személyzetéből négyen időben el tudták hagyni a zuhanó roncsot. A zuhanás utáni földbe csapódás következtében a négyből három bomba hagyományos töltete felrobbant és nukleáris szennyezéssel terített be egy nagyjából két négyzetkilométernyi területet Palomares falu határában.

A negyedik bombának zuhanás közben kinyílt az ejtőernyője, így az a „elvitorlázott” és a Földközi-tengerbe hullott. A negyedik bombát hónapok múlva találták meg, mélyen az iszapba ágyazódva, ebben a segítségükre volt egy helyi halász, Francisco Simó Orts, (azóta) ismertebb nevén „Paco el de la bomba”, aki látta, hogy nagyjából hová hullott le a robbanószerkezet.

Az amerikaiak mintegy 1400 tonna plutóniummal szennyezett talajt gyűjtöttek be a helyszínen és szállították az USA-ba, semlegesítésre. A bombáknak a robbanóereje nagyjából hetvenszerese volt a hirosimai bombának (1,1 megatonna TNT-vel azonos), darabonként persze.

2004-ben egy golfpálya és luxushotel komplexum építése közben az egyik építési területen erősen sugárszennyezett talajt találtak, így az amerikaiak a teljes mentesítési munkát újrakezdhették (folytathatták) a baleset után 40 évvel.

Broken Arrow esetek

A fenti eseteket csak kiemeltem az aerospaceweb.org „Broken Arrow” listájáról. A becslések elég nagy szórást mutatnak, aerospaceweb.org állítása szerint nagyjából ötven nukleáris robbanófejet nyeltek el a világ tengerei légi vagy tengeri balesetek következtében és további 26 atomreaktor is található társaságukban, az elsüllyedt vagy elsüllyesztetett hajóknak és tengeralattjáróknak „köszönhetően”. Legalábbis ennyiről tudhatunk. Az amerikaiaktól.

Afelől azért nem lehetnek túlzott illúzióink, hogy egykori szovjet „barátaink” gondosabban és átgondoltabban bántak volna nukleáris fegyvereikkel. Mindenesetre sokkal rövidebb a szovjet „broken arrow” lista, és ez egyáltalán nem megnyugtató tény.

Érdekes történet a hidegháború időszakából az 1968-ban elsüllyedt K–129-es esete, de ezzel a történettel majd egy külön bejegyzésben szeretnék foglalkozni.

Összegzés

Talán egy csomó dologról jobb nem is tudni.

Ami pedig a Szovjetunió felbomlása után történt az atomfegyverekkel, nos, arról meg aztán tényleg jobb nem tudni.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

welt.de: „Broken Arrow“ Die USA vermissen 17 Atombomben
spiegel: The Cold War's Missing Atom Bombs
aerospaceweb.org: Broken Arrow Nuclear Weapon Accidents
Wikipedia: List of military nuclear accidents
Wikipedia: B28 nuclear bomb
Wikipedia: 1950 British Columbia B-36 crash
Wikipedia: 1958 Tybee Island mid-air collision
Wikipedia: 1961 Goldsboro B-52 crash
Wikipedia: Mark 39 nuclear bomb
Wikipedia: 1965 Philippine Sea A-4 incident
Wikipedia: 1966 Palomares B-52 cras

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

az_aralsk-7_halvaszuletett_szigete

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:48 +0000

Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete

A jelenleg a HBO-n futó Csernobilról szóló sorozat is biztos sok katasztrófaturistát szólított meg, az ő elsődleges célpontjuk természetesen az egyszervolt városok, Pripjaty és Csernobil, míg el nem durran a doziméterük.

Ha már elteltek a látvánnyal, az egykori birodalom még bőven kínál programokat számukra; sajnos Majak hivatalosan még nem látogatható, pedig ott található a világ legradioaktívabb tava. A Poligon nehezen megközelíthető, és zárt zóna és az elhagyott nukleáris világítótornyok is a világ végén sugároznak.

De ott van még az Aral-tó, ami már magában is katasztrófa sújtotta terület, a vízfelület nagy része mára már eltűnt a tavat tápláló Amu-darjából és Szir-darjából a gyapotmezőkön ellocsolt öntözővíz formájában. Az egykori part menti városok a sivatagos tájon a rozsdásodó hajóikkal és pusztuló egykori halfeldolgozó üzemeikkel egy valódi mad max világot idéznek, filmes kulisszák meg CGI nélkül.

De az igazán hardcore katasztrófaturistáknak illik tudnia, hogy van ott még valami, „kihagyhatatlan” látványosság: az egykori Aralsk-7 maradványai a tó Vozrozsdenyija (Остров Возрождения) nevű egykorvolt szigetén. Azért a sziget nevének a jelentése, az „újjászületés”, ad némi ironikus (cinikus) felhangot a szovjetek tevékenységének. Napjainkban a közeli falvakban lakók csak félelemmel emlegetik a helyet, és a „halvaszületett” névvel illetik.

A hely megközelítése nem egyszerű: Moszkvától 3500 kilométeres távolságra fekszik egy félsivatag közepén, Üzbegisztán és Kazahsztán határán. Az egykori sziget napjainkban sem közelíthető meg a szárazföld felől utak híján, így csak kisrepülőgéppel lehet oda eljutni.

A rendkívül eldugott helyszínválasztás nem volt véletlen, ugyanis ez volt az egyik legfontosabb biológiai fegyvergyár és teszt-terület a szovjet időkben; itt tesztelték a háború esetén bevethető borzalmas vírusaikat és baktériumaikat az antrax-tól (lépfene) a tífuszon, tularémián, brucellózison és kifejlesztett himlőfajtákon keresztül a pestisig.

Az üzemet 1954-ben alapították, a hozzá tartozó várossal, Kantubek-kel együtt, ahol az ott dolgozókat és családjaikat szállásolták el, mintegy 1500 embert. A szigeten fénykorában, a hatvanas években még diszkó és mozi is volt a repülőtér és a kikötő mellett.

A város természetesen szigorúan titkos volt, egyetlen térképen sem szerepelt. A sziget léte 1960-ban a CIA tudomására jutott, de nem tulajdonítottak neki komolyabb jelentőséget. Pedig nem ártott volna.

Az ott dolgozok elmondása szerint hatalmas erjesztőkádakban nevelték az antrax-törzseket és egyéb kórokozókat, melyeket genetikailag úgy módosítottak, hogy azok ellenállók legyenek az ismert oltásokkal és gyógyszerekkel szemben. „Jókora kádakban gyengéden tápláltuk ezeket a tenyészeteket, mintha sört érleltünk volna”.

A helyszín – az Aral-tó által körbeölelt sziget - lehetővé tette a szabadtéri teszteket is, melyeknek következtében gyakoriak voltak a balesetek is. 1971-ben például elszabadult egy himlőjárvány, ami mintegy 10 embert fertőzött meg és hárman (egy nő és két gyerek) bele is haltak a vélhetően génmódosított vírusfertőzésbe.

1988-ban mintegy 50.000 szaiga antilop hullott el néhány óra alatt a teleptől nem messze fekvő sztyeppén. Sok, nagyon sok szóbeszéd terjed a környéken a telep viselt dolgairól, a helyiek nem is nagyon merészkednek a környékére. Pedig az egykori sziget ma már minden további adminisztratív nehézség nélkül látogatható, ugyanis a telepet 1991-ben hivatalosan bezárták.

A személyzetet és a fontosabb berendezéseket néhány hét alatt evakuálták, minden mást egyszerűen és (természetesen, csakúgy, mint a Poligonban) őrizetlenül hátrahagytak. Persze ezt a kitelepítést is sikerült úgy igazán oroszosan végrehajtaniuk: 1988-ban több száz tonna lépfene-spórát – ez több millió ember kiirtására elegendő mennyiség – egyszerű acéltartályokban az Uralbeli Szvedlovszkba szállították, és ott közvetlenül a talajfelszín alá temették el.

Ott később egy technikus hibájából több mint 66 ember halt meg egy váratlanul felbukkanó fertőzésben, vélhetően lépfenében. Több nemzetközi expedíciót is indítottak az egykori szigetre azóta, hogy feltárják a veszélyeket, és mindegyik riasztó jelentésekkel tért vissza.

A legfőbb probléma, hogy az Aral-tó fogyásával párhuzamosan a parttól széles vízfelülettel elválasztott szigetből egy földnyelv alakult ki, ami már nem tudja megakadályozni az esetleges járványok terjedését. Egy 1995-ben megkezdett amerikai tudományos projekt keretein belül 11, addig feltáratlan dögtemetőt próbáltak dekontaminálni, és ebből hat helyszínen máig fertőzni képes lépfene spórákat tártak fel.

Az „alap” lépfene (antrax) ritkán fertőz meg embert, leginkább a kérődzők között (szarvasmarha, kecske, juh, teve, antilop) terjed. Emberre akkor terjed át, ha az a fertőzött szövetekkel vagy a lépfene spóráival érintkezésbe kerül. Az „alap” baktérium emberről emberre nem terjed.

Ezzel szemben 1935-ben Oxfordshire-ban egy fertőző marhából izolálták először az úgynevezett Vollum-törzset, mely már alkalmas volt biológia fegyvernek. Ezen kívül ismert még a a virulens Ames-törzs, melyet az öt halálos áldozatot követelő 2001-es amerikai lépfenetámadásoknál használtak.

A betegség az emberen megfázás vagy influenzaszerű tünetekkel jelentkezik, melyet néhány napon belül általában halálos légzésleállás követ. A lépfene halálozási rátája 92%, korai felismeréssel ez az arány 45%-ra csökkenhet.

A baktérium spórái a szélsőséges időjárási viszonyokkal szemben ellenállóak, és akár évtizedekig is fertőzőképesek maradnak.

A helyszínen a fertőzésben elhullott állatok tetemei mellett egy szintén fertőzés következtében elhunyt nő sírját is feltárták – az ő történetét hűen őrzik a szovjet levéltárak elfelejtett rekeszei valahol a Kreml mélyén.

Az egyik amerikai megfigyelő írta a szigetről a jelentésében: „Furcsa, mert a helyszín tele van ellentmondásos elemekkel, mint például egy játszótér falára felfestett rajzfilmbeli kacsa. Emellett a helyszínen nincs egyetlen madár, vagy rovar sem, minden rendkívül csendes és elhagyatott.”

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a A szovjet imperium romjain tag alatt talál:

A 23. emelet rejtélye	2025/07/20 08:26
A Honecker-bunker	2025/07/20 08:26
A kommunista UFO	2025/07/20 08:26
A Poligon	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete	2025/07/20 08:26
Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok	2025/07/20 08:26
Az NDK utolsó halálraítéltje	2025/07/20 08:26
Csernobil és Putyin katonái	2025/07/20 08:26
Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat	2025/07/20 08:26
Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?	2025/07/20 08:26
Majak	2025/07/20 08:26
Probstzella – végállomás	2025/07/20 08:26
Projekt 506	2025/07/20 08:26
Sztálin elfeledett vasútja	2025/07/20 08:26
Teufelsberg FSB	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

A képek a belinkelt Youtube videóból származnak

thevintagenews: The Mysterious Island Where the Soviets Tested Extreme Bio-Weapons theguardian: Welcome to anthrax island spiegel.de: Die Insel der Tränen Wikipedia: Lépfene

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

az_elektromos_auto_a_jovo

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:48 +0000

Az elektromos autó a jövő?

Hogy gyorsan meg is válaszoljam a címben felvetett kérdést: még az is lehet.

Csak - véleményem szerint - nem így, ahogy azt a zöldek, meg úgy általában, az egyszerűbb megoldásokra hajló politikusok és szakértők elképzelik. Nyilván az e-autóknak van egy rakás előnyük is a jelenlegi robbanómotoros társaikkal szemben: mozgásdinamikájuk, formaviláguk és üzenetük meggyőző, gyorsulásuk 130-ig lenyűgöző, a városok fellélegezhetnek a benzin és dízelfüsttől.

Persze – tegyük hozzá rögtön - mindezt azért, mert az a bizonyos füst nem a városokban keletkezik:

Az e-autók problémái között felbukkannak az akkumulátoraihoz szükséges lítiumion akkumulátorokkal kapcsolatos (kobalt) beszerzési problémák és a felmerülő környezetterhelés, a hatótávolság, de a fő gondot (szerintem) az áram forrása jelenti. (A kobalttal az a gond - azon kívül, hogy mérgező - hogy jeleneleg főleg Kongóban és Zambiában bányásszák, de ezek a helyek nem a stabil politikai helyzetükről híresek, így ebből még adódhatnak ellátási gondok).

Az e-autókhoz használt áram ugyanis a „klasszikus“ erőművektől származik jórészt, és ezeknek a működése felvet pár kérdést a „zöld“ irányultsággal kapcsolatban. Egyébként a lítium-bázisú akkumulátorokat azért nem érdemes nagyon kritizálni, mert az korántsem biztos, hogy ez a technológia lesz a végső befutó az energiatárolás frontján, sok helyen, sokan kísérleteznek hatékonyabb megoldásokkal.

Ilyen például a kalcium akkumulátor, mely amellett, hogy sokkal hatékonyabb energiatároló, mint a Li-ion, még előállítása is olcsóbb és nem robbanásveszélyes. Legalább egy probléma azért akad még vele, 75 °C környezeti hőmérséklet kell az üzemeltetéséhez, azaz, még nem igazán piac érett megoldás. Térjünk inkább vissza a villamos energia forrásához:

A fenti ábrán a magyar és a német villamosenergia termelés összetétele vethető össze. Az első, talán nagyon feltűnő különbség, hogy míg a németeknél a megújulók aránya lassan eléri az 50%-ot, addig ez Magyarországon 11%. Ezen kívül míg Magyarországon Paks adja a termelés 51%-át, addig Németországban a szénerőművek termelik meg a villanyáram 30%-át.

Azaz, míg itthon az e-autók jórészt uránnal üzemelnek és 15%-ban szénnel, Németországban 30%-ban széntüzelésűek (az 50%-nyi megújuló mellett).

Az e-autók terjedésével komoly problémákat fog felvetni a villamos hálózatok hiányossága is – ezek a hálózatok nem erre a terhelési jellegre lettek tervezve. Németországban például a szélerőmű-parkok leginkább az Északi-tenger térségében terjeszkednek, míg arrafelé a villamos energia kereslet viszonylag alacsony. A valódi kereslet délen jelentkezik, de jelenleg még nem létezik elég hálózati kapacitás, ami ezt a villanyt délre szállítsa.

Jelenleg ez az „átmenő“ áram többnyire a szomszédos államok hálózatait terheli, mindaddig, amíg nekik nem lesz ezzel végleg tele a hócipőjük. Az e-autók ezen a helyzeten csak rontanak, és bár előkészítési fázisban van pár új észak-dél (nagyfeszültségű egyenáramú, HGÜ) vezeték, ezeknek a kiépítése még eltart egy darabig.

Nyilván az elektromos autók is úgy lesznek környezetbarátok, ahogy a villamos energia termelés összetétele is a megújuló energiák irányába tolódik, de ez – elnézve a számsorokat – meglehetősen hosszadalmas folyamat (lesz). Persze, ha valaki az autóját valóban („háztáji“) öko-árammal tudja tölteni, nyilván sokat tesz a környezetéért, ha a füstös dízelét e-autóra cseréli.

Persze, rögtön jöhet az ellenvetés, hogy ha kritizálni tudok egy – gyakorlatilag a kezdeteknél tartó – technológiát, akkor biztos van valami megoldási javaslatom is. Van.

Legalább részben meg kellene tartani a dízeltechnológiát, csak át kellene hangolni metán-bázisú (etanol, propanol, LPG) üzemanyagok használatára, melyeket szén-dioxid semleges eljárásokkal például a P2G-vel lehetne előállítani megújuló villamos energiából.

A bejegyzés folytatása: P2G: Szélenergiából üzemanyag

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Frauenhofer ISE: Nettostromerzeugung in Deutschland in 2019
Portfolio: A sor végén kullog Magyarország a megújuló áramtermelésben

tech, e-auto, illúzió, liion, villamosenergia, erőmű, villamos hálózat, p2g, kalcium akkumulátor, áram

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

az_elhagyott_szovjet_nuklearis_vilagitotornyok

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:48 +0000

Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok

Oroszország északi partja több ezer kilométer hosszú és nagy része a sarkkörön túl található. Téli időszakban a nap nem emelkedik a horizont fölé, sötétségben követik egymást a napok. Ez az északkeleti átjáró (oroszul Северный морской путь, azaz „Északi tengeri út”), melynek egy része csak két hónapig mentes az egybefüggő jégtől.

Az északkeleti átjáró a 60'-as években paranoid és a világtól elszigetelődött Szovjetunió számára felértékelődött. A jégtörők megépítése a hajózást technikailag lehetővé tette, de a tájékozódás továbbra is komoly probléma maradt. Napjainkban persze a műholdas GPS rendszerekkel ez nem okoz gondot, de a szovjet érában a hajók navigációja még sokkal összetettebb feladat volt. A 70'-es években a Kommunista Párt ezért úgy döntött, hogy a partvonal mentén egy világítótorony – láncot kell kiépíteni.

A tornyoknak teljesen önállóan és önellátó módon kellett működniük, mivel a lakott területektől több száz kilométer távolságra estek. A rendszer tervezői a nukleáris technológia felhasználása mellett döntöttek. A speciális, és célnak is megfelelő RTG reaktorok akkoriban már a rendelkezésükre álltak.

A radioizotópos termoelektromos generátor (angol rövidítéssel RTG – Radioisotope Thermoelectric Generator) olyan berendezés, mely a radioaktív izotópok természetes bomlásából származó hőt hasznosítja, amelyet a Seebeck-hatás segítségével elektromos árammá alakít. A Naptól távolra küldött űrszondák használják a működésükhöz szükséges energia előállítására, mivel nincs elegendő fény a napelemekkel való energiatermelésre. Emellett lakatlan, energiahálózattal nem rendelkező területeken navigációs állomások energiaellátására is használják.
Wikipedia: Radioizotópos termoelektromos generátor

A beépítésre került RTG-k villamos teljesítménye 10 – 120 Watt között mozgott, a világítótoronyba telepített technika energiaigényétől függően. A termelt villamos energiát akkumulátor-telepekkel tárolták le. Nagyjából 1000, ilyen nukleáris áramfejlesztővel szerelték fel a gyorsan kiépített világítótorony-láncot, és a tornyokat kiegészítő jelzőbójákat.

Az RTG-k kifejlesztése és telepítése

Az RTG-ben fűtőanyagként stroncium-90 ( ⁹⁰ Sr) alkalmaztak. A radioaktív és erős béta-sugárzó stroncium-90 felezési ideje 29,1 év. A béta-bomlás eredményeként ittrium-90 ( ⁹⁰ Y ) keletkezik belőle, miközben a bomlási energiája 0,546 MeV.

A beépítésre került RTG-k villamos teljesítménye 10 – 180 Watt között mozgott, a világítótoronyba telepített technika energiaigényétől függően. A berendezések üzemidejét 10 évre tervezték.

Az RTG-k gyakorlatilag két technológiai részegységből épülnek fel: az RHS (Radionuclide Heat Source) nukleáris hőforrásból és a hőt villamos energiává átalakító technológiai modulból.

A stroncium-90 fűtőanyagot (RHS-90) stroncium titanát (SrTiO3) formában kétrétegű kapszulában argon védőgázas hegesztéssel hermetikusan lezárják. Az RTG burkolatát rozsdamentes acélból, alumíniumból és ólomból úgy képezték ki, hogy fizikai behatásoknak ellenálljon és a sugárzási szint az egység burkolatán nem haladhatja meg a 2 mSv / h-t, illetve egy méter távolságban a 0,1 mSv / h-t.

A gyártás időpontjában az RHS-90 egységek radioaktív aktivitása 35 – 510 kCi között mozgott. A védőburkolat nélküli RHS-90 egységek gamma-sugárzása fél méterre 4-8 Sv / h, egy méter távolságra 1-2 Sv / h sugárdózis szintet érhet el. Az RHS-90-ek bomlási folyamataik révén nagyjából 900 év alatt lesz biztonságos a radioaktivitás szintje.

Az akut (egy napon belüli) sugárdózisok tünetei: 0 – 0,25 Sv (0 – 250 mSv): Nincs tünet 0,25 – 1 Sv (250 – 1000 mSv): Egyes emberek hányingert és étvágytalanságot éreznek; csontvelő-, nyirokcsomó- és lépkárosodás. 1 – 3 Sv (1000 – 3000 mSv): Közepes vagy erős hányinger, étvágytalanság, fertőzés, súlyosabb csontvelő-, nyirokcsomó- és lépkárosodás, a felépülés valószínű, de nem biztos. 3 – 6 Sv (3000 – 6000 mSv): Erős hányinger, étvágytalanság; vérzés, fertőzés, hasmenés, hámló bőr, nemzőképtelenség (sterilitás); kezelés nélkül halál. 6 – 10 Sv (6000 – 10000 mSv): A fenti tünetek és a központi idegrendszer károsodása; elhalálozás várható. 10 Sv fölött (10000 mSv): bénulás és halál. Forrás: Wikipedia

Az RHS-90 fűtőanyag felhasználásával a VNIITFA (Műszaki, fizikai és automatizálási kutató intézet) 1960 és 1980 között fejlesztette az RTG-ket, ezeknek fontosabb típusai :

A Szovjetunióban az RTG-k tömegtermelését a „Baltiyets” végezte Narva városában, ami ma már Észtországhoz tartozik. A gyár útódszervezetének a „Balti EFS”-nek nincs információja arról, hogy mennyi RTG-t építettek, és azok hová lettek telepítve.

(A „Baltiyets” szakemberei valószínűleg tudatában voltak az RTG-k jelentette veszéllyel, mert a Szovjetuniótól függetlenedő Észtországban már 1990-ben lecserélték ezeket a berendezéseket más energiaforrásokra.)

A termelt villamos energiát a helyszínen akkumulátor-telepekkel tárolták le. Nagyjából 1000, ilyen nukleáris áramfejlesztővel szerelték fel a gyorsan kiépített világítótorony-láncot, és a tornyokat kiegészítő jelzőbójákat.

Ezek a tornyok – megelőzve a korukat – egyfajta robot-világítótoronyként működtek, a sötétségben automatikusan felkapcsolták a világítást és a hajók rádiójeleire is válaszoltak.

A szovjet impérium romjain

A Szovjetuniótól megörökölt RTG-k felügyeleti jogán Oroszországban az Orosz Védelmi Minisztérium, a Közlekedési Minisztérium és a Szövetségi Hidrometeorológiai Szolgálat (Roshidromet) osztozott. Az orosz nukleáris felügyeleti szervek (GAN, FSAN Federal Service of Nuclear Oversight: Szövetségi Nuleáris Felügyeleti Szolgálat, 2004-től olvadt bele a Rosztyehnadzorba (Szövetségi Környezeti, Műszaki és Nukleáris Felügyeleti Szolgálat) teljes mértékben csak a Közlekedési Minisztérium berendezéseit tudták ellenőrizni, a többi szervezetnél az RTG-k katonai felhasználása okán csak elvileg volt ellenőrzési jogkörük.

Az RTG-ket tervező VNIITFA szakemberei felismerve az RTG-k kritikus állapotát, magukra vállalták a helyzet rendezésének szinte lehetetlen feladatát. Figyelmeztették a kormányzatot, hogy az RTG-k üzemideje lejárt, és megkísérelték felmérni a helyzetet.

Megállapodást kötöttek a Közlekedési Minisztériummal, és 2001-ben és 2002-ben felmérték 104 RTG állapotát (melyeknek ismerte a helyszínét a minisztérium). Az orosz nukleáris felügyeleti szervek (GAN/FSAN) is vizsgálatokat kezdeményezett a távol-keleti térségben, és ezeknek eredményét egy 2003-as jelentésében tette közzé.

Elhagyott RTG-k a Távol-Keleten

Csukcsföld

Shalaurov sziget: A sugárzási szint több, mint 30-szorosa a megengedettnek. A RTG elhagyott és ellenőrizetlen.

Okhotnichy-fok: Az RTG elveszett a homokban az árapály idején. A balesetet a kezelőszemélyzet hozzá nem értése okozta.

Serdtse-Kamen-fok: Az RTG egy száz méter mély szakadék szélétől 3 méterre lett telepítve, a szakadék szélén repedések húzódnak.

Nuneangan sziget: A sugárzási szint több, mint ötszöröse a megengedettnek. Tervezési hiba a sugárzás oka.

Chaplin-fok: Az RTG alsó részéről hiányzik a borítás, a sugárzási szint több, mint huszonötszöröse a megengedettnek.

Chekkul sziget: A sugárzási szint az RTG-től egy méterre 35%-kal magasabb a megengedettnél.

Shalaurova Izba sziget: A sugárzási szint az RTG-től egy méterre 80%-kal magasabb a megengedettnél.

Jakutföld

Kondratiev-fok: két Gong típusú RTG süllyedt 20 méter mélyen a permafrost-ba.

Makar-fok: A sugárzási szint meghibásodás matt tízszer magasabb a megengedettnél.

RTG balesetek az egykori Szovjetunió területén

1978, Pulkovo repülőtér, Leningrad (Szentpétervár): Használt RTG-ket szállítottak sugárzás-védett konténerek nélkül

1983, Nutevgi-fok, Csukcsföld: Egy RTG megsérült egy közlekedési balesetben. Az esetet megpróbálták eltitkolni.

1987, Nizky-fok, Szahalin régió: Egy 2,5 tonnás IEU-1 RTG ejtettek helikopterről az Ohotszki-tengerbe. Ez a berendezés azóta nem került elő.

1997, Dushanbe, Tádzsikisztán: Három elavult RTG-t tároltak egy széntároló udvaron. A háttár gamma-sugárzás a környéken (a fővárosban) jelentősen megemelkedett. Tádzsikisztán kapcsolata Oroszországgal akkor és azóta sem felhőtlen, ez a 3 RTG eltűnt.

1997, Mária-fok, Szahalin régió: Ismét egy 2,5 tonnás IEU-1 RTG ejtettek a tengerbe.

1998, Korszakov kikötő, Szahalin régió: Roncstelepen találtak egy szétbontott RTG-t.

1999-ben szentpétervári (leningrádi) régió: a lopás helyszínétől 50 km-re Kingisepp város buszmegállójában hagyták a védőburkolat nélküli RHS-t, ami 1000 R/h-val (~8.8 Sv/h) sugárzott. A rendőrség által a lopással gyanúsított három tolvaj rövid időn belül sugárbetegségben meghalt.

2000, Malaya Baranikha-fok, Csukcsföld: Sérült RTG

2001, Kandalaksha öböl, Murmanszk régió: 3 RTG loptak el, de mindhárom meglett.

2002, Lia falu, Nyugat-Grúzia: Három pásztoron sugárbetegség nyomatit találták meg. Nem sokkal később néhány RTG került elő egy közeli erdőből, abból a 8 darabból, amit Grúzia kapott a szovjet időkben.

2003-ban a GAN a Navarin öbölben talált egy megrongált RTG-t, a generátor felszínén az ún. expozíciós dózis 15 R/h (~0,13 Sv/h) volt. A következő, 2004-es vizsgálat már 87 R / h (~0,76 Sv/h) értéket állapított meg, és rögzítették a tényt, hogy stroncium-90 szivárgott a környezetbe, holott VNIITFA szakértői kijelentették, hogy ez csak akkor lenne lehetséges, ha az RHS-90 kapszulát robbanás érte volna.

Az RTG-n valószínűleg „csak” egy terepjáróval gázoltak át, és ettől a hőcserélője megsérült, a hőmérséklete meghaladta a 800 Celsiust, és ez okozhatta a burkolat repedését és a szivárgást. A figyelmeztető plakátok ellenére a helyiek és az állatok is közel mentek a sérült RTG-hez, melegedni.

2003, Kola-öböl, Polyarny: A Vízrajzi Szolgálat 2003 november 12-én a navigációs berendezéseket ellenőrizte a Kola-öbölben, nem messze az azóta már elhagyott haditengerészeti várostól, Polyarny-tól. Az Oleniya parton találtak egy sérült béta-M típusú RTG-t majd másnap, onnan nem messze, a Yuzhny Goryachinsky szigeten egy másikat is. Mindkét esetben a tolvajok az RTG-ket szétbontották, a sugárzó RHS-eket a vízbe dobták.

A Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSB – a KGB utódszervezete) a rendőrséggel nyomozásba kezdett, és az RTG-k többi alkatrészeit is megtalálták egy roncstelepen. Az alkatrészek és főleg az RHS komoly sugárterhelésnek tették ki a lakókat, akár évek óta, hiszen az ellenőrzések itt sem voltak túl gyakoriak.

2003-ban, szintén fémtolvajok rongálták meg a Balti-tengeren, a Pihlisaar-öbölben található világítótornyot, a Kurgalsky félszigeten. Az RTG-t a befagyott öbölben hagyták, 200 méterre a toronytól. Az RTG átolvadt a jégen, és az öböl vizébe süllyedt, de a felszínen a gamma-sugárzás mértéke így is meghaladta a 0,3 Sv / h értéket.

Egy – az RTG-khez nem értő – céget bíztak meg az elsüllyedt kapszula ártalmatlanításával. Ők lapátok és vasvillák segítségével emelték ki a sérült és sugárzó RHS-t, majd szánon szállították el a helyszínről a telephelyükre, ahol további három hónapig tárolták – szerencsére már az eredeti RTG tartályban.

A „Baltic RTG” program

2007-ben a Grigoriev-féle 2008-as Intézkedési tervben még csak 582 RTG szerepelt, ez a tervezet szolgált a RTG csereprogram alapjául. Már ez a terv is megemlékezik egy eltűnt, konkrétabban szállítás közben, a Szahalin-sziget környékén elsüllyedt RTG-ről (lásd fent).

Az egységeket 2008-ban feltérképezték és nemzetközi együttműködés keretében megkezdték ezeknek napelemekkel való kiváltását.

A „Baltic RTG” program megkezdését különösen Norvégia és Finnország sürgette, miután észlelték, hogy a gyenge felügyeletnek köszönhetően főleg fémtolvajok megkezdték a nukleáris világítótornyok szétbontását, és a reaktorokat vagy hulladékfém-gyűjtőkbe hurcolták, vagy csak valahol a helyszínen hagyták (talán, mert még mindig hőt termelnek, magas a hőmérsékletük, és az ilyesmi még Oroszországban sem jó ómen).

Az RTG-k fűtőanyagát piszkos bombákhoz is fel lehetett volna használni, és ez a fenyegetés is alátámasztotta a begyűjtés szükségességét.

Az RTG-k begyűjtési tervét a fent már említett Grigoriev-jelentés vázolta:

A tervek szerint a begyűjtött RTG-ket 3 fő útvonalon (Vlagyivosztok, Arhangelszk, Murmanszk) szállították a krasznojarszki Majak PO üzembe, ahol kiégett fűtőanyagukat, a stroncium-90 ( 90 Sr) -et letárolták.

Majak, teljes nevén Majak Termelési Egyesülés (Производственное объединение «Маяк», magyar átírásban: Proizvodsztvennoje objegyinyenyije Majak), korábbi nevein Kombinát–817, Bázis–10, Mengyelejev Állami Vegyiművek, PO 21, Majak Vegyi Kombinát) nukleáris fűtőanyag termelését és újrafeldolgozását végző üzem Oroszország Cseljabinszki területén, az ozjorszki zárt közigazgatási egységben. 1994 előtt Ozjorszk várost Cseljabinszk–40, illetve Cseljabinszk–65 néven illették. Napjainkban a Roszatom része. forrás: Wikipedia szócikk: Majak

Az RTG-k kiszerelése és – ha be volt tervezve – napelemekkel való helyettesítésük. Fel kell mérni állapotukat, és – ha lehetséges – elő kell készíteni a szállításukat.
Az RTG-k szállítása az átmeneti tárolókba.
Az átmeneti és őrzött tárolókban várakoztatták az RTG-ket a szétszerelésig.
Szállítás a szétszerelést végző üzemekbe.
Az RHS (a fűtőanyag) kiszerelése az RTG-ből, és annak hosszú távú tárolásra alkalmas konténerekbe rakodása.
A speciális konténerek szállítása Mayak-ba, vasúton és közúton.
A konténerek letárolása Mayak-ban.

Végül az eredetileg betervezett 582 RTG helyett majdnem ennek a mennyiségnek a kétszerese, 1007 RTG került leszerelésre, és (2012-es adat) még 119 maradt a helyén, főleg a távoli sarkvidéki területeken. A Baltic RTG program eddigi számlája (szintén 2012-es adat) 13 millió euró.

A Tamír-félszigeten található 56 darab RTG-t 2013-ban tervezik ártalmatlanítani. 4 darab berendezés az Antarktiszon található; 2 a „Molodezhnaya“ állomáson, és egy-egy a „Novolazarevskaya” és a „Dome-B” környékén. Ezek begyűjtését 2014-ben tervezik megvalósítani.

Azt hiszem, ez a történet ismét az emberi felelőtlenségről és szűklátókörűségről szól, ami a szovjet mindennapokat sűrűn átjárta. Példaként itt állhat Csernobil vagy Majak története is, mely esetek – az RTG-k történetével együtt – bizonyítják, hogy a technológiai fegyelem be nem tartása, a sugárzóanyagokkal való felelőtlen gazdálkodás előbb-utóbb visszaüt.

Ez sajnos nem csak a szovjetekre / oroszokra mondható el, szinte minden, nukleáris technológiával élő országnak megvannak a maga történetei. Nem vagyok a nukleáris technológiák ellen, még mindig jobb megoldásnak tartom az atomerőműveket, mint a barnaszenes alaperőműveket – és valahogy csak kibírjuk velük a fúziós erőművekig, amik – érzésem szerint – hasonló problémák elé fogják állítani az üzemeltetőket.

A technológiai és normatív előírások betartása és betartatása ezeknek a berendezéseknek a tervezésénél és üzemeltetésénél elengedhetetlen. Eddig gyakorlatilag minden baleset az előírások be nem tartására vezethető vissza.

A tornyok, illetve ami megmaradt belőlük, még ma is áll, tengeri madaraknak szolgálnak ideális lakhelyül és emlékeztetik az arra vetődő érdeklődőket egy másik korra.

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a A szovjet imperium romjain tag alatt talál:

A 23. emelet rejtélye	2025/07/20 08:26
A Honecker-bunker	2025/07/20 08:26
A kommunista UFO	2025/07/20 08:26
A Poligon	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete	2025/07/20 08:26
Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok	2025/07/20 08:26
Az NDK utolsó halálraítéltje	2025/07/20 08:26
Csernobil és Putyin katonái	2025/07/20 08:26
Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat	2025/07/20 08:26
Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?	2025/07/20 08:26
Majak	2025/07/20 08:26
Probstzella – végállomás	2025/07/20 08:26
Projekt 506	2025/07/20 08:26
Sztálin elfeledett vasútja	2025/07/20 08:26
Teufelsberg FSB	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Englishrussia: Abadoned russian polar nuclear lighthouses
Barents Observer: Two nuclear generators missing in Arctic
Wikipedia: Radioizotópos termoelektromos generátor
Bellona: Nuclear lighthouses to be replaced

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

az_eszak_koreai_diszletfalu_kidzsongdong

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:49 +0000

Az észak-koreai díszletfalu, Kidzsongdong

A négy kilométer széles, szigorúan őrzött demilitarizált zóna két falvat is elválaszt egymástól. Az észak-koreai falut az '50-es években kezdték el kiépíteni. A házakba már akkoriban be volt vezetve az áram, ami mind északon, mint délen luxusnak számított. A jól felszerelt és többemeletes épületek 200 családnak adtak otthont, akik jólétben élték mindennapjaikat. A településen helyet kapott gyermekgondozási központ, óvoda, általános és középiskola, és egy kórház is.

Legalábbis az észak-koreai kormány ezt próbálta sugallni a „dél” irányába. Ha közelebbről is megnézzük ezt a falvat, egy nagy előd, Patyomkin, illetve az ő városai juthatnak eszünkbe.

A Patyomkin-falvak olyan állítólagos „ál-falvak” voltak, melyeket Grigorij Alekszandrovics Patyomkin miniszter állíttatott fel II. Katalin cárnő látogatása előtt (1787) a Dnyeper folyó partján, hogy megtévessze a cárnőt. Úgy tartják, Patyomkin, aki a hadjáratot vezette a Krím-félszigetre, falusi házak homlokzatait állíttatta fel, hogy lenyűgözze az uralkodót az újonnan meghódított terület gazdagságával.
Wikipedia: Patyomkin-falu

A valóságban Kidzsongdong (Kijŏng-dong) egy lakatlan propaganda-eszköz település, aminek a célja, hogy tükrözze az elképzelt (de nem létező) gazdasági sikereket és disszidenseket csábítson a déli oldalról. Ha alapos szemügyre vesszük az épületeket, láthatjuk, hogy az ablakokban nincs üveg (arra már, még a színház kedvéért sem telt), és a világítás a lakásokban is feltűnően egyszerre kapcsolódik fel-le. A falu utcáin csak a karbantartók és a takarító személyzet lézeng, a valós napi tevékenységeknek semmi nyoma nincs.

Az a dél-koreai, akit ez a falu megtéveszt és figyelmen kívül hagyja azt, amit ott mindenki tud az észak-koreai állapotokról, és disszidál, meg is érdemli a sorsát.

A két falu – és nyilvánvaló, hogy voltaképpen a mögöttük álló államok – között komoly „kinek nagyobb a farka” viadal dúl, mely ezúttal a felállított zászlórudakban, illetve zászló-oszlopokban (ismét egy fallikus szimbólum) csúcsosodott ki. Végül is, mégis méltányosabb ez a vetélkedés, mintha egyszerűen visszabombáznák egymást a középkorba.

A '80-as években a dél-koreaiak egy 98.4 méter magas zászló-oszlopot állítottak fel Teszongdongban. A válaszra nem kellett sokat várni, az északiak egy 160 méter magas oszloppal vágtak vissza és állítottak be akkoriban világcsúcsot (nem, nem hülyeségben, illetve abban is).

Azt hiszem, jellemző fejlett világunkra, hogy ezt a világcsúcsot már sikerült elavulttá tenni. Nem, ezúttal nem a Dél-Koreaiak a hunyók. Lássuk a jelenlegi csúcstartókat: Azerbajdzsán (Baku): 162 méter, Tádzsikisztán (Dushanbe): 165 méter. Nincs kétségem afelől, hogy ezek a csúcsok is gyorsan meg fognak dőlni, például minden türkmének hős atyja, a Türkmenbaşi országának nevét még nem látom ezen a listán.

Visszatérve az észak-koreaiakra, az oszlopukra egy 270 kg-os zászlót aggattak fel. Ez az oszlop látható a lenti Google Maps képen is. Ráadásul a falu építményeire még hangszórókat is rögzítettek, melyeken keresztül propaganda-üzeneteket, nyugat-ellenes szónoklatokat, és természetesen jófajta északi indulókat is harsogtak a dél irányába, egészen 2004-ig.

Érzésem szerint az északra disszidálók száma ez idő alatt számottevően nem emelkedhetett.

google.maps

Cím: Kijŏng-dong 413-920, Nordkorea, Hwanghae-pukto Kaesŏng

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

források

Wikipedia: Kidzsongdong
Wikipedia:Patyomkin-falu
slate.com: A Fake Village and a Colossal Flagpole: North Korea's Bizarre Propaganda Methods

világjáró, Észak-Korea, Kidzsongdong, 2013, díszletfalu, Patyomkin, megtévesztés, falu, határ, zászló

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

az_ndk_utolso_halalraiteltje

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:49 +0000

Az NDK utolsó halálraítéltje

Werner Teské-t egy tíz méter hosszú, ablaktalan folyosóra kísérték: Lehet, hogy sejtette, hogy ott mi vár rá, de valószínűbb, hogy nem gondolt a legrosszabbra, amikor az állami hóhér, Hermann Lorenz hangtalanul mögé lépett, és hangtompítóval felszerelt Walther P 38 pisztolyával tarkón lőtte az elítéltet.

Werner Teske

Az 1942-es születésű Teske 1969-ben közgazdászként végzett a berlini Humboldt Egyetemen, és elhelyezkedett az Állambiztonsági Minisztériumnál (Ministeriums für Staatssicherheit – MfS, közismertebb nevén a Stasi).

Nem volt különösebben tehetséges vagy szorgalmas munkatárs, szürkeségével jól illett a gépezetbe, lassan, de határozottan lépkedett fölfelé a szamárlétrán. A hetvenes években bár már századosnak nevezték ki a szervezetben, de valahogy megingott a bizalma az általa is buzgón épített rendszerben. 1979-ben a MfS egyik munkatársa, Werner Stiller, aki ráadásul a nyugatnémet nukleáris technika utáni kémkedést irányította, a berlini Friedrichstraße vasútállomáson üzemeltetett „szolgálati átjárón” keresztül elhagyta az NDK-t, és többet nem tért oda vissza.

A minisztériumban persze kitört a pánik, belső vizsgálatok sorát kezdeményezték, és egy ilyen vizsgálat során Teske esetében több visszásságot is feltártak. Miután felnyitották a páncélszekrényét, ott jókora káoszt találtak, meg még jelentősebb hiányt az operatív költségekre szánt kasszában. Ráadásul a lakásán végzett házkutatás során több, szigorúan titkos iratot is lefoglaltak, melyeket nem lett volna szabad a minisztérium épületéből kivinni.

1980. szeptember 4-én 18 órakor egy megbeszélésre hívták be „Egy fontos operatív feladat megoldása” indoklással, ami valójában egy kihallgatás volt. Öt nappal később feleségét is őrizetbe vették. A fogdában engedélyezték a beszélgetésüket, de persze ezt le is hallgatták, és a későbbiekben bizonyítékként használták fel ezt is ellene. Néhány nappal később egyik stasi-s kihallgatójának elismerte, hogy disszidálni akart, és ezért azonnal hadbíróság elé állították.

Nyilván az államgépezet és főleg Erich Mielke, az MfS főnöke példát akart statuálni Stiller lelépése kapcsán: „Az árulás a legsúlyosabb bűncselekmény, melyet a Stasi tagjai elkövethetnek. A párt és a munkásosztály, a munkás-paraszt hatalom által megbízott minisztérium a legjelentősebb eszköze a hatalom megvédésének. Aki visszaél ezzel a bizalommal, gyalázatos tettéért a legsúlyosabb büntetést érdemli” – hirdette meg egy 1980-as belső rendeletében. Bosszúra szomjazott, és erre a célra Teske esete tökéletesen megfelelt.

részlet a halálos ítéletből, forrás: bz-berlin.de

Nagyjából lefordítva „A Német Demokratikus Köztársaság árulásának szándéka” („Absicht, Verrat an der Deutschen Demokratischen Republik zu begehen”) volt a vád, melyet a katonai bíróság helybenhagyott, és ezért életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték a századost. Látszólag. Ugyanis ezt hirdették ki a jelenlétében, a valódi ítélete ezzel szemben halálbüntetés volt. 1981. június 10-én fellebbezett az ítélete ellen, melyet Erik Honecker azon nyomban el is utasított, de ezt nem közölték Teske-vel, ehelyett átszállították Lipcsébe.

Lipcse, a vesztőhely

Lipcsében, az Arndtstraße 48 alatt található az egykori NDK egyik legbaljósabb emlékhelye, egy hatalmas szürke, nyomasztó vaskapus épület, ahol egykor a halálos ítéleteket hajtották végre.

A népi demokratikus bíróságokon 231 halálos ítélet született a világháborút követően, az NDK fennállása alatt, ebből vélhetően 160-at végre is hajtottak. 64 ítélet a világháborús náci cselekmények megtorlásaként született, 44 gyilkosságok és súlyos bűncselekmények miatt és 52 esetben politikai cselekményeket toroltak meg itt a nép nevében.

Az ötvenes évek végéig – még a náci időkből „megörökölt” – guillotine-nal fejezték le az ítéleteket Drezdában, ezután a szovjet elvtársaktól „eltanult” váratlan tarkólövés (szó szerint váratlan közeli lövés – „unerwartbaren Nahschuss”) került Lipcsében is bevezetésre.

Teske halálos ítéletét a már 52 évesen nyugdíjba vonult állami hóhér, ~~Doktor Kotász~~ Hermann Lorenz hajtotta végre, akit ez időre visszahívtak a „hivatalba”, mert utódjáról még nem gondoskodtak. Az ezt megelőző 20 kivégzést is ő hajtotta végre, esetenként 150 DDR-márka ütötte a markát prémiumként, persze a fizetése mellett.

Teskét 1981. június 26-án érte itt a váratlan tarkólövés, melynek végrehajtásakor a hóhéron kívül két segítő, egy parancsnok és egy orvos is volt a helyszínen, a földszinti, befalazott ablakú egykori házmesterlakásban. Holttestét még aznap elhamvasztották és egy jeltelen tömegsírba temették a lipcsei Südfriedhof-ban.

Lánya és felesége a pert követően új identitást kaptak és Berlinbe költöztek, 1990-ig úgy tudták, hogy Teske valahol még mindig a börtönben ül. Akkor értesültek először az előlük is mélyen elhallgatott államtitokról; a kivégzéséről.

Helmut Kohl és egy éra vége

1987. szeptemberben találkozott először Erich Honecker, a keletnémet állampárt, a SED főnöke Helmut Kohl-lal, az NSZK kancellárjával. „Az első találkozás előtt már Honecker úgy határozott, hogy rezsimje humanista irányultságának bizonyítékaként beszünteti a halálos büntetést az NDK-ban” – világította meg Hans-Jürgen Grasemann, az egykori Központi Nyilvántartó Hivatal szóvivője a háttérben húzódó motivációt.

Helmut Kohl és Erich Honecker találkozója Bonnban, 1987-ben, fotó: zeit.de

Ezután minden gyorsan történt. 1987 nyarán Honecker helyettese, Egon Krenz a politikai bizottsághoz benyújtott egy javaslatot, hogy töröljék az NDK-ban a halálos ítéletet, mely 10 nap múlva elfogadásra is került.

Az utolsó elítélt tette így szimbolikus jelentőségű lett; Teske voltaképpen nem követte el az árulást, csak a disszidálás gondolata megfordult a fejében, és ezért kivégezték. Esete egyáltalán nem volt egyedi sem az NDK-ban, sem az egész keleti blokkban.

Teske rehabilitációja

Teske halálos ítélete – az NDK megszűnése után – 1993-ban megsemmisítésre került, majd az ítélet kapcsán az egykori katonai bírót és egy volt katonai államtitkárt, akik a halálos ítéletet összehozták, 1998-ban négy-négy év börtönre ítélte a berlini bíróság.

Indoklásukban szerepelt, hogy az egykori NDK jogszabályokat figyelmen kívül hagyva, az eljárásrendet semmibe véve született meg a végzetes ítélet.

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a A szovjet imperium romjain tag alatt talál:

A 23. emelet rejtélye	2025/07/20 08:26
A Honecker-bunker	2025/07/20 08:26
A kommunista UFO	2025/07/20 08:26
A Poligon	2025/07/20 08:26
A Világ valódi csodái	2025/07/20 08:26
Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete	2025/07/20 08:26
Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok	2025/07/20 08:26
Az NDK utolsó halálraítéltje	2025/07/20 08:26
Csernobil és Putyin katonái	2025/07/20 08:26
Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat	2025/07/20 08:26
Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?	2025/07/20 08:26
Majak	2025/07/20 08:26
Probstzella – végállomás	2025/07/20 08:26
Projekt 506	2025/07/20 08:26
Sztálin elfeledett vasútja	2025/07/20 08:26
Teufelsberg FSB	2025/07/20 08:26

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Welt: Für jede Hinrichtung 150 Mark Prämie für den Henker
Welt: Leipzigs Stasi-Henker tötete mit Schalldämpfer
Welt: Kein Geld für Henker-Gedenkstätte in Leipzig
Welt: DDR-Henker töteten mit „unerwartetem Nahschuss“
Wikipedia: Werner Teske
Wikipedia: Werner Stiller

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

az_orosz_szolgalatok_celkeresztjeben

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:49 +0000

Mérgezés gyanújával csütörtökön (20.08.2020) kórházba vitték Alekszej Navalnijt, miután váratlanul rosszul lett a Tomszk-Moszkva menetrend szerinti járaton. A repülőgép rendkívüli leszállást hajtott végre Omszkban, ahol azonnal kórházba vitték. Jaroszlav Asihmin, aki 2013 óta a politikus kezelőorvosa, úgy fogalmazott, hogy a mérgezés még nem bizonyított.

Kira Jarmis, az orosz ellenzéki politikus sajtótitkára csütörtökön a Twitteren azt írta, hogy Navalnij reggel óta csak teát ivott: „Egy éve Navalnijt megmérgezték a fogházban, szerintem nyilvánvaló, hogy most is ugyanazt tették vele.” Sajtójelentések szerint Navalnij az elmúlt napokban Novoszibirszkben tartózkodott, ahol anyagot gyűjtött egy újabb korrupciós ügyben.

Mielőbb tisztázni kell, hogy mi okozta Alekszej Navalnij orosz ellenzéki egészségi állapotának a hirtelen romlását – mondta szombaton a német államfő, Frank-Walter Steinmeier, miután az orosz hatóságokkal folytattatott huzavona után azok engedélyezték Navalnij németországi orvosi kezelését. Az ellenzékit, mesterséges kómában – feleségével együtt – szombaton (22.08.2020) egy német különrepülőgép szállította Omszkból Berlinbe.

Az orosz belbiztonsági szolgálat már jelezte, hogy semmi közük az esethez. Nyilván, csak a véletlen műve a sok egybeesés néhány korábbi esettel:

Az orosz szolgálatok célkeresztjében

A Szergej Szkripal elleni angliai merénylet ismét némileg rávilágított a félhomályban ténykedő és napjainkig aktív, a titkosszolgálatok még titkosabb speciális likvidáló egységeire.

Beismerik vagy sem – szinte az összes nagyobb szervezet rendelkezik ilyen egységekkel, de a világ talán „legtermékenyebb” likvidálói a mindenkori orosz szolgálatokon belül szolgálnak.

A Szovjetunió időszakában a KGB (Комитет государственной безопасности) 13. „különleges feladatok” osztályára hárultak ezek a feladatok. Akkoriban a részleg két külön laboratóriummal is rendelkezett, az egyikben a fegyvereket, a másikban pedig a mérgeket állították elő.

A KGB a birodalom összeomlását követően csak formailag szűnt meg, tevékenységét két szervezet, az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat), és az SZVR (Külföldi Hírszerző Szolgálat) örökölte meg. Szerepüket megerősíti, hogy Vlagyimir Putyin is a köteléken belül kezdte meg a pályafutását.

Szergej Szkripal

Szergej Szkripal afganisztáni deszantosként kezdte és diplomataként dolgozott (és nem mellesleg orosz ügynökként) amikor 1995-ben a brit titkosszolgálat „átfordította”. Több tucat orosz ügynököt buktatott le, miközben a bankszámlája is jelentősen vastagodott. 1999-ben elhagyta a hírszerzést, és már talán ő is elhitte, hogy megúszhatja, amikor 2004-ben lebukott.

A szovjet időkben kivégezték volna, de 13 évvel megúszta az árulását, sőt 2010-ben váratlanul – egy kémcsereprogramnak köszönhetően – szabadult, miközben cserébe az USA a „vörös veréb” Anna Chapman-t átadta Oroszországnak. Szkripal ezek után a dél-angliai kisvárosban, Salisburyben találta meg nyugalmát.

Azaz nem, mégsem. Neje két évvel később rákban, míg fia Szentpéterváron májelégtelenségben hunyt el. Végül 2018. március 4-én csapott le – feltételezhetően – az orosz titkosszolgálat a volt ügynökére: eddigi információk szerint őt és lányát otthonában ideggázzal mérgezték meg.

A brit miniszterelnök szerint az ellenük felhasznált vegyület a novicsok méregcsaládba tartozik, amelyet az 1970-es, 1980-as években fejlesztettek ki a Szovjetunióban. Ezek a leghalálosabb idegmérgek, amelyet valaha előállítottak.

Nem ő volt az első áldozata a soha meg nem bocsátó szolgálatnak, lássunk még néhány prominens nevet a vélhetően igencsak hosszú listáról:

kill John Wayne

Sztálin nagy filmrajongó volt. Minden házában és a Kremlben is saját vetítőszobát rendeztetett be, ahol falta a nyugati filmeket, melyeket aztán mindenki más számára betiltatott a cenzúra. A második világháború után megörökölte a náci propagandaminiszter, Göbbels filmtárát, és olyan filmeket kedvelt meg innen, mint a (régi) Chicago (1937), Ez történt egy éjszaka (1934), vagy a Tarzan-t (1932). Kezében tartotta a szovjet filmgyártást, forgatókönyvíróként, producerként és cenzorként is belefolyt az alkotási folyamatba, ilyen film volt például a Rettegett Iván (1945) Eisensteintől.

Annak ellenére, hogy a Szovjetunióban tiltott volt a műfaj, nagyon kedvelte a westernt is Spencer Tracy és Clark Gable a kedvencei közé tartoztak csakúgy, mint John Wayne. Talán ezért is rágott be a népszerű amerikai színészre, amikor Szergej Geraszimov beszámolt neki az 1949-es new yorki látogatását követően, arról, hogy Wayne antikommunista, és ennek a véleményének minden lehetséges fórumon hangot is ad.

Miután Sztálin utasította a KGB-t a színész likvidálására, az FBI is felfedezte, hogy két bérgyilkos érkezett Hollywoodba. Le is kapcsolták az ügynököket, de értesítették a színészt is az őt fenyegető veszélyről, aki egy jobban biztosítható házba költözött. Ezt követően (ha lehet) még jobban megutálta a kommunistákat – állítólag többször is elment kommunista gyűlésekre a kaszkadőreivel, és ott verekedéseket provokáltak ki.

Wayne egy második – ismét sikertelen – gyilkossági kísérletet is túlélt a Hondo (1953) film forgatása közben, Mexikóban. Sztálin halálát követően 1958-ban privát látogatáson találkozott az utód Nyikita Hruscsovval, aki közölte vele: „Ez (a gyilkosság) Sztálin döntése volt az elmúlt öt őrült évben. Eltöröltem ezt a rendeletet.”

Valahogy (vagy talán éppen ezért) John Wayne továbbra is szúrta a kommunista diktátorok csőrét, 1966-ban, amikor meglátogatta az amerikai csapatokat Vietnamban, a kínai Mao Ce-tung küldött rá bérgyilkosokat, akik ismét elvétették a célpontjukat.

Lev Davidovics Trockij

Trockij 1918-ban fontos szerepet töltött be a bolsevik hatalomátvételben Oroszországban. Amikor Lenin meghalt, sokan úgy hitték, hogy ő veszi át a hatalmat, de Sztálin beelőzte.

Ezután Trockij gyakran kritizálta az új szovjet államot amit persze az, és főleg Sztálin meglehetősen rossz néven vett, így aztán a korábbi harcostársat 1929-ben száműzték. 1937-ben Mexikóvárosban telepedett le, de határozott ellenérzéseit az új hatalommal szemben továbbra se nagyon rejtegette.

Időközben hazájában minden ellenzéki csoport vezéreként halálra ítélték, és az ítéletet 1940. augusztus 20-án Ramón Mercader NKVD – ügynök végre is hajtotta: otthonában jégcsákánnyal agyonverte. A szolgálatot nem nagyon zavarta az a „mellékes” körülmény, hogy az ítéletet Mexikóban hajtották végre.

Franz Josip Tito

Jugoszlávia vezetője, Tito, a világháborút követően gyorsan konfrontálódott Sztálinnal (no meg az egész keleti blokkal), mert nem hódolt be eléggé a diktátor akaratának és országát egy függetlenebb útra terelte. A szovjet titkosszolgálat több ügynököt is küldött a „láncos kutya” likvidálására, úgy huszonkét alkalommal.

Egyik próbálkozásuk alkalmával például egy csomagot küldtek, ami pestis-spórákat permetezett felnyitásakor. Ezt – habár húsz vezetővel végzett is – Tito valahogy megúszta.

Akkor eléggé berághatott és (állítólag) egy levelet küldött Sztálinnak: „Hagyjon fel a bérgyilkosok küldésével… vagy én küldök egyet Moszkvába. Ez egy pillanatba sem telik nekem.”

Lev Rebet

Lev Rebet egy ukrán nacionalista író volt, aki túlélte a nácik koncentrációs táborát, ráadásul meggyőződéses antikommunista volt. A világháborúban egy ideig ő volt Ukrajna miniszterelnöke, a háborút követően Münchenben telepedett le. 1957-ben Rebet váratlanul „természetes okokból” halt meg otthonában.

1961-ben az egykori KGB ügynök Bohdan Stashynszkij tárta fel az igazságot: Rebet-et egy cianidgázt szóró fegyverrel a szolgálat megbízásából tette el láb alól, pártfőnökével együtt.

Georgi Ivanov Markov

Georgi Markov 1969-ben disszidált Bologna-ba Bulgáriából, és a rendszer egyik leghangosabb kritikusa lett. Dolgozott a BBC-nek, a Szabad Európának és a Deutsch Welle-nek is, íróként és újságíróként rendszeresen ostorozta a kommunista rendszert.

1978-ban Londonban – ahol akkor élt – egy buszmegállóban a mellette álló férfi leejtette az esernyőjét, és miközben felvette azt, hegyével megsértette Markov lábát. Boncoláskor tárták fel az orvosok, hogy merénylője az esernyővel egy két milliméteres ricin-golyót juttatott a bőre alá, ami aztán a halálát okozta.

Georgij Okolovics

Georgij Okolovics egy volt kommunista vezető volt a Szovjetunióban, akit száműztek. 1954-ben frankfurti lakásában ajtót nyitott a hozzá becsöngető Nyikolai Khoklov-nak. Valószínűleg nem kicsit lepte meg vendégének a mondandója: „Georgij Okolovics, Moszkva küldött hozzád, a Szovjetunió Kommunista Párt Központi Bizottsága rendelte el ellened ezt a merényletet”.

Az ügynök Okolovics szerencséjére át akart állni, így ahelyett, hogy megölte volna, egy sajtótájékoztatón bemutatta a fegyvert: egy cigarettacsomagba rejtett, elektromosan működtetett pisztoly-szerűséget, ami cianid golyókat lőtt ki. Nyilván ezek után ő is villámgyorsan felkerült arra a bizonyos listára, ugyanis a következő merénylet már ellene irányult:

Nyikolai Khoklov

Ellene talliumot vetettek be. Amikor a haja hullani kezdett és a bőre több helyen is bevérzett, tudta, hogy mi történik vele. Az orvosok ellenanyaggal megmentették az életét.

II. János Pál pápa

Amikor 1979-ben Karol Józef Wojtyła lengyel bíborost pápává választották, a szovjeteknél megszólaltak a vészcsengők. Tartottak attól, hogy ez veszélyt jelent a kommunista hatalomra, különösen Lengyelországban.

Az ellene 1981-ben merényletet elkövető török Mehmet Ali Ağca eleinte azt vallotta, hogy a gyilkosságot a KGB rendelte el, később már úgy nyilatkozott, hogy a megbízó az iráni Khomeini ajatollah volt.

Alekszandr Valterovics Litvinyenko

Litvinyenko 1988 és 1999 között a KGB majd az FSZB tisztje volt, aki 2000-ben Nagy-Britanniába szökött. 2003-ban az angol titkosszolgálat, az MI6 „Edwin Redwald Carter” fedőnéven beszervezte. Különösen érdekelték orosz oligarchák és azoknak a spanyolországi kapcsolatai.

2006-ban megbetegedett, miután tünetei súlyosabbá váltak, kórházba került. Ott – miközben a betegsége okát keresték – feltárták, hogy annak az oka Polonium–210-es izotóp. A nyomozás ezek után indult, és otthonában az egyik teáscsészében az izotóp bőven halálos koncentrációját tárták fel. Litvinyenko 2006. november 23-án hunyt el.

Fontos megjegyezni, hogy a fenti esetek sok esetben csak a véletlennek köszönhetően kerültek a felszínre. A merényletekhez használt eszközöket (persze nem a jégcsákányt) úgy alakítják ki és vetik be, hogy legtöbb esetben a halál oka nem köthető azokhoz, magyarul a gyilkosságok legnagyobb része egyszerűen feltáratlan marad.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Guardian: Book tells how John Wayne survived Soviet assassination
Telegraph: Why Stalin loved Tarzan and wanted John Wayne shot
VintageNews: The time when Stalin sent KGB agents to Hollywood to kill John Wayne because of his anti-communist beliefs
Business Insider: 9 infamous KGB assassination attempts straight out of spy novels
HVG: A fagyiimádó kettősügynök, Szergej Szkripal
Wikipedia: Mehmet Ali Ağca
444: Az oroszokat gyanúsítja a brit kormány az Angliába költözött kém megmérgezésével

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

bambuszgyuru_es_vasgolyo

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:49 +0000

Bambuszgyűrű és vasgolyó

A token a számítástechnikában, kommunikációtechnikában nem ismeretlen fogalom. Ha van egy hálózatunk, amire több gép van egyszerre felfűzve, és mindegyik dumálni akar a többiekkel, az úgynevezett token-ring egy bevett megoldás.

Egy jelsort küldözgetnek a hálózat tagjai egymásnak, és amelyik egység ez éppen birtokolja, az lehet a „főnök”, azaz kérdezhet a többiektől vagy üzenhet nekik. Amennyiben végzett a kommunikációjával vagy letelt a neki szabott idő, a jelsort tovább kell küldenie, hogy a következő egység tehesse meg ugyanezt. A megoldás a kommunikációtechnológiában háttérbe szorult az ethernet térnyerésének „köszönhetően”, de köszöni, jól van és sok helyen alkalmazzák.

Az elv persze már születésekor sem volt új keletű, több, mint száz éve felfedezte magának például a vasút. Az egyvágányos vasúti szakaszok legfenyegetőbb réme a szembemenetel, amikor két vonat ugyanazon a vágányon egymással szembe száguld. Még napjainkban is csúnya és tragikus balesetek okozója az ilyen szakaszokon a figyelmetlenség vagy nemtörődömség, mint például nemrég az Bajorországban is történt.

Az ilyen vasúti szakaszokon mindig is keresték azt a megoldást, amivel az emberi figyelmetlenséget a leginkább a háttérbe lehet szorítani, és így találták meg a tokent. A token egy olyan tárgy (lehet golyó, tárcsa vagy bot), amire fel van írja a vasúti szakasz neve vagy kódja, és a vonatvezető csak ennek a fétisnek a birtokában vezetheti be vonatát az adott szakaszra.

Ezzel egyfelől megoldódik a probléma, ugyanis egy golyóval tényleg csak egy vonat tartózkodhat az adott szakaszon, de rögtön indukálódik pár új kérdés is. Ha a mozdonyvezető a szakasz másik végén leadja a golyót, akkor egy vonatot ki kell várni szemből (hogy az visszahozza a golyót), hogy a következő vonat is beléphessen ismét ebből az irányból az immár üres szakaszra. Az élet azért cifrább, mint a faék egyszerűségű analógiák. Nos, emiatt (is) faragni kellett a technikán.

A nagyszámú, továbbfejlesztett megoldások egyike a „Neale's Ball Token” rendszer volt, mely egyszerűségének köszönhetően gyorsan elterjedt az egykori koronagyarmatokon, így Indiában, Pakisztánban, Thaiföldön és Malajziában is (Ok, Thaiföld nem volt angol gyarmat, de a birodalomnak jelentős befolyása volt annak fejlődésére).

Ez a rendszer már egy távíróvezetéket is igényelt az érintett állomások között. Minden ilyen állomásra egy elég masszív, trezorszerű készülék lett telepítve, aminek a működését a lenti film szemlélteti.

Amikor a vonat a fémgolyóval (vagy tárcsával, vagy bármi ilyesmivel) a túlsó állomáshoz ér, és ott leadja a szakasz tokenjét, és onnan éppen nem akarnak egy szembevonatot meneszteni, akkor ott feltárcsázzák a saját trezorjukat, ami így átjelez az állomásbeli társának, és az kiadhat egy újabb golyót is – magyarul ismét csak egy golyót lehet a szakaszra kinyerni, de akár többet is egymás után egy készülékből.

Jobb szórakozás, mit a blackjack. A készülékeket általában a vasúti vonalak építésével együtt telepítették az egyvágányos szakaszokra, azaz sok helyen még mindig az eredeti biztosítóberendezések vannak üzemben – 60, 80 vagy száz éve.

Persze a technológiának egy neuralgikus pontja a token átadása és átvétele. Az adott állomáson megálló vonatokkal persze semmi baj nincs; „köszönöm, tessék, mehetsz”. De az ott átsuhanó gyorsvonatok vagy tehervonatok esetén nem kis rutint igényel a golyó (vagy akármi) cseréje.

Ilyenkor jellemzően a peronon két ember várja a vonatot. Az első elkapja a mozdonyból lenyújtott vesszőgyűrűt, amire az elhagyott szakasz golyója van erősítve, a második pedig feladja a mozdonyba a következő szakasz gyűrűjét. Sok esetben az embereket egyszerű fémoszlopokkal helyettesítik, amikre a gyűrűket fel kell akasztani, és ahonnan azokat el lehet venni. Persze mindezt egy száguldó vonatról, amint ezt a lenti felvétel is szemlélteti.

A gyűrűt, amire a golyót rögzítik, egyébként általában bambuszból fonják. Ha a csere zökkenőmentesen lezajlik, a földi személyzet piros zászlót lenget efölötti örömében, a mozdonyvezetőnek pedig rövid kürtjelet kell adnia és a fedélzeti jegyzőkönyvbe vezetnie kell a token számát és a csere időpontját.

Ha nem jön össze a csere, mert mondjuk a mozdonyon serénykedő elkapónak rossz napja van és nem jön össze a manőver, nos, akkor marad a visszafutás lehetősége, mint a lenti felvételen (0:45-től), mert ugye a szakaszra a token nélkül a vonat nem léphet be.

Aki még élőben akarja a helyszínen megélni a vasgolyós rendszer működését, igyekeznie kell, mert habár Indiában kissé lassan haladnak a vasúti feljesztésekkel, azért ez a kissé elavult rendszer kezd kikopni ott is a mindennapok rutinjából. Ebben a cikkben például Palakkad államban búcsúznak könnyes szemekkel a rendszertől, melyet ott 2016-ban számoltak fel. Azért úgy tudom, hogy van még pár vasúti üzem, és nem csak Indiában, hanem a többi volt koronagyarmatokon is, ahol Neale fejlesztése még a köz javát és a közlekedés biztonságát szolgálja. Vagy mondjuk Írországban.

Egyébként ha éppen Indiába veti a sorsa, és vonatokat fotózni támadna kedve, ne feledje, ez Indiában alapvetően tilos! Amennyiben pályaudvaron, tolatás közben vagy a járműszínben próbál vonatot fényképezni, ezzel akár börtönbüntetést is kockáztat (forrás)

S Shanker helyi vonatfotós szerint az ottani fényképezés alapszabálya, hogy kerülni kell a találkozást a vasúti rendőrséggel, az RPF-fel „az RPF a vasúti fotós legnagyobb ellensége”.

Ha tetszettek Önnek a beágyazott filmek, sokkal több ilyen, igazán látványos filmet is találhat a Youtube-on, ha például a keresőbe beírja a „train token” szavakat.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Írország vasúti közlekedése
irfca.org: Train working systems – II Block & Non-block working
signalbox.org: INDIAN RAILWAYS SINGLE LINE INSTRUMENTS

tech, vasút, 2017, token, India, Pakisztán, Thaiföld, Malajzia, koronagyarmat, Anglia, bambusz, bambuszgyűrű, vasgolyó, Palakkad, RPF, fényképezni tilos, vonatbefolyásoló

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

bambuszvonatok_kambodzsaban

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:50 +0000

Bambuszvonatok Kambodzsában

Mit lehet tenni egy egyvágányos, rendkívül rossz állapotban vegetáló vasúti vonallal, ahol a vonatok csak sétatempóban vánszorognak, de a vasúti szállításra komoly az igény? A bambuszvonat a kambodzsaiak válasza erre a kérdésre.

Kambodzsa történelme rendkívül véres, a vörös khmerek pusztítását az ország a mai napig nem tudta kiheverni. Az ország egykor francia gyarmat volt, a vasúti hálózatot is ők építették ki (csakúgy, mint korábbi bejegyzésemben, a világ leghosszabb vonatának a pályáját, Mauritániában).

Ebből a hálózatból napjainkra a háborúk pusztításai nyomán nem sok maradt, és az a kevés járható vágány is meglehetősen elhanyagolt. A főváros és a második legnagyobb város, Battambang közötti 300 kilométeres távolságot a menetrend szerinti vonat 14 óra alatt teszi meg, azaz nagyjából 20 km/h átlagsebességgel. A vonatok meglehetősen leharcoltak, az imbolygó kocsikból a padlólemezek közötti jókora réseken lehet látni az elfutó talpfákat. A klímaberendezés hiányát is ki lehet pótolni a tetőn utazással (trainsurfing-gel), ami az utazás élményfaktorát jelentősen emeli (lásd a beillesztett Youtube filmet – 1:20).

Ráadásul a menetrend is hagy némi kívánnivalót maga után, a filmben az egyik megszólaló említi, hogy havonta mindössze 4 személyszállító vonat közlekedik, és azok is néha kisiklanak.

A háborúk idején a vonatok elé kapcsoltak néhány kiszuperált teherkocsit, hogy az aknákra futva ezek robbanjanak fel a vonat helyett. Az első kocsiban ingyen lehetett utazni, a másodikban féláron – lehet, hogy a bambuszvonatok ötlete innen ered.

A helyiek leleményessége nyomán születtek meg a bambusz-vonatok. Ezeket a helyiek „nori” névvel illetik a francia norry (= teherautó?) szó után. Nem az egész „vonat” készül bambuszból – ahogy a névből gondolhatnánk; ez a jármű ennél sokkal átgondoltabb fejlesztés – csak a mintegy három méter hosszú felépítménye. A vasúti kerékpárokat elhagyott harckocsikból mentették át.

A felépítményen kap helyet a jellemzően 6 lóerős benzin- vagy dízelmotor – mely szíjhajtással csatlakozik az egyik tengelyhez, és a fékberendezés, ami lábbal a kerekhez feszíthető egyszerű farúd.

A bambusz szerkezet a kerekekről két ember által könnyedén leemelhető, így a teljes járművet pillanatok alatt le tudják bontani majd ismét újra tudják építeni a vágányokon. Mivel egy sínpár köti össze a településeket, ha a nori-k szembetalálkoznak rajta, a helyi etikett szerint a könnyebbet vagy ráérősebbet bontják le a sínekről, míg a másik elhalad. A menetirány váltása hasonló módon történik: lepakol, felépítmény felemel - megfordít, felépítmény vissza, rakomány vissza.

A nori-k 10-15 embernek vagy akár három tonna rizsnek biztosítanak elegendő helyet, és akár 40 km/h-s sebességre is képesek, bár jól felpakolva általában 15 km/h-s sebességgel csettegnek.

A bambuszvonatok vezetői ismerik a menetrendet, így általában a „normál” vonat érkezése előtt időben elhagyják a síneket. A mozdony kürtjét is messziről hallják, és az egyébként sem ICE tempóban közlekedik, elegendő időt hagyva a nori lebontására.

A kényszer szülte közlekedési megoldás a helyiek és az idelátogatók között is különös népszerűségnek örvend, és – szerintem teljesen jogosan, én is nagyon kipróbálnám – turista-attrakció is vált belőle. A Lonely Planet szerint egy saját bambuszvonat bérlése O Dambong és O Sra Lav között 8 dollárba (~ 1800 forint) kerül.

A jövő

Több helyen is megjelent, hogy a vonat már nem létezik, egy ausztrál cég kapta meg a vasúti pályaépítés koncesszióját, és már el is bontották a régi pályát.

Ennek ellentmond a Lonely Planet 2013. április 13-án update-elt írása (link a források között), ahol megemlítik ugyan, hogy a bambuszvonatokat le fogják tiltani, de azt nem, hogy ez már megtörtént volna.

Egyébként sem hiszem, hogy az a leleményes nép, akik kitalálták a nori-kat, egykönnyen megválnának ettől a turista-mágnestől. Az új építésű pályáknak egészen más kritériumoknak kell megfelelniük (alépítmény, pályavezetés, ívek, űrszelvény, felső-vezeték, igazodni a várható utasforgalomhoz), amiknek ez a régi vonalvezetésű pálya szinte biztos, hogy nem fog megfelelni. Részben, vagy egészben meg fog maradni az a vasúti forgalomtól elzárt szakasz, ahol – komoly idegenforgalmat gerjesztve – vidáman gurulhatnak majd tovább a bambuszvonatok.

Egy hangulatos rövidfilm a bambuszvonatokról:

google.maps

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Norry
Lonely planet: bamboo train

tech, Kambodzsa, Battambang, 2013, vonat, vasút, bambusz, nori, leleményes, kényszermegoldás, világjáró

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

bayernturm

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 21 Jan 2025 12:41:40 +0000

Bayernturm, a funkcióját vesztett kilátó

Az egykori NDK-ról már sokszor írtam ezen a blogon, az ide tartozó linkeket az írás alá befűzöm.

A második világháború után kettéosztott Németország szovjet befolyásoltság alá tartozó keleti oldala egy, a magyarhoz hasonló berendezkedésű szocialista állammá vált. Az alapvetően a rendszerbe kódolt paranoia itt viszont csúcsra járt, ugyanis a szomszédos ország, az NSZK volt az ország egykori nyugati fele, és – minő meglepő következmény – gazdaságilag, politikailag sokkal jobban muzsikált a kettéválás után, mint a nyomorultabb „szovjet” NDK. Nyilván a keletiek is bizonyítani akartak, hogy ők is vannak olyan jók, mint az NSZK, csakhogy a szocialista tervgazdálkodás soha nem volt alkalmas arra, hogy versenyezzen a szabadpiaccal, így ők a képzelt előnyüket hazugságokra, megfélemlítésre és brutális besúgóhálózatra építették.

Bayernturm, a funkcióját vesztett kilátó

A Falat, így nagybetűvel, 1961-ben építette fel az NDK, egyrészt jelezve a két ország elkülönülését, másrészt hogy megakadályozzák, hogy az NDK „kiürüljön”, ugyanis az állampolgárok, akkori szóhasználattal élve az elvtársak („Genossen” németül) tömegesen kezdtek menekülni a tervgazdálkodás elől nyugatra (A Falról bővebben itt írtam: A Falon át).

A Fal persze rögtön turista-attrakció lett az NSZK-ban, ma már katasztrófa-turizmus névvel illetjük ezt a jelenséget, amikor az érdeklődő emberek sűrű, tömött sorokban próbálnak eljutni a katasztrófa sújtotta terület közelébe, ezúttal az NDK határra, hogy saját ét szemükkel győződhessenek meg a paranoid rendszer létéről. Nyilván a szabadpiac felismerte a jelenséget, és rögtön elkezdett felépülni a kiszolgáló infrastruktúra a hatalmas igényre. Ráadásul az állam, az NSZK kormányzata még támogatással is beszállt a fejlesztésekbe, nekik soha nem titkolt vágyuk volt az újraegyesítés.

Bayernturm, a kilátórész napjainkban

Ilyen turistacsalogató fejlesztés volt a nyugati szóhasználatban belső-határra 1966-ban megnyílt Bajor-torony is. A nem túl impozáns, 38 méteres, nyolcszögletű, közvetlenül a határkerítés mellé épült torony remek kilátást nyújtott a vidékre, az NDK oldalhoz külön makettet is építettek bele, ahol lámpákkal lehet kikeresni a szomszédos NDK laktanyáit, szovjet bázisait meg településeit. Távcsővel jól látható és megfigyelhető volt onnan a Hildburghausen melletti Stadtberg szovjet katonai radarrendszere.

Már építése során is aggodalmakra adott okot a torony a keleti oldalon, ugyanis eleinte azt hitték, hogy rakétakilövő állvány épül. Az épületet, mellette étteremmel és szállodával, rögtön hatalmas érdeklődés övezte, „jól ment a bolt”, a világ minden tájáról érkeztek az érdeklődők, hogy egy pillantást vethessenek a határ berendezéseire és a halálsávra.

A „halálsáv” elnevezés nem a turisták kedvéért létrehozott szenzációhajhász kifejezés volt, ugyanis az NDK határát öntüzelő fegyverekkel, aknazárral, fegyveres őrséggel és autóval áttörhetetlen betonelemekkel védték a „behatolóktól” – azaz a „kihatolóktól”, a menekülő NDK állampolgároktól. Ehhez hasonló, de jórészt azért szerényebb kivitelezésű ún. információs pontok jöttek létre abban az időszakban, a Balti tengertől Bajorországig a határ nyugati oldalán, ahol helyi nyugdíjas könyvtárosok és tanárok mesélek az oda látogató embereknek a határról, és az egykori, határok nélküli szabad életről.

A STASI „Thüringenblick” ügyiratának első oldala

Az NDK ökle, titkosszolgálata, a STASI persze aggódva figyelte ezeket a fejlesztéseket, a szemükben ezek a létesítmények az NSZK újraegyesítési törekvéseit szimbolizálták, amik így kétségbe vonták az NDK állam integritását. Szinte mindegyikről azonnali adatgyűjtésbe kezdtek, megfigyelték és (látványosan) fényképezték az odalátogatókat. A Bajor-torony az NSZK-s Bajorországból az akkor NDK-s Türingia tartomány mindennapjaiba nyújtott bepillantást, így a STASI HA-I egysége türingiai látvány, azaz „Thüringenblick” néven nyitott aktát, hogy a feladatokat, a besúgók jelentéseit és a begyűjtött dokumentumokat ebben összegezzék.

Minden törekvése ellenére a titkosrendőrségnek nagyjából 25 év alatt nem sikerült besúgót toboroznia a határ menti információs pontokról, szállodákból, éttermekből, kilátótornyokból és oktatási intézményekből, így arra bóklászó NDK-s nyugdíjasoktól tudtak csak anyagokat becsatolni az aktába, például kézzel írt útleírásokat, prospektusokat, belépőkártyákat. Ezt az eredményt ők is meglehetősen soványnak értékelhették, így 1989 februárjában az aktát lezárták és irattárba küldték.

1990. október 2-áról 3-ra virradó éjszaka kitűzték a szövetségi zászlót a berlini Reichstagra; a STASI-t pedig 1991-ben feloszlatták.

Belső határ megszűntével a torony is elvesztette turistamágnes jellegét, ma elhagyatva áll Büchelberg szélén, felújítására várva.

Sic transit gloria mundi.

Ajánló

A passport.blog helyhez köthető bejegyzései a térképen: A Világ valódi csodái

Hasonló jellegű bejegyzéseket az NDK tag alatt talál:

60 éves a Trabant

A Berlinben lezuhant szovjet vadászrepülőgép története

A dannenwalde-i baleset

A falon át

A Honecker-bunker

A Stasi szigorúan titkos aktáiból: „Fáklya”

A Világ valódi csodái

Az NDK utolsó halálraítéltje

Bayernturm, a funkcióját vesztett kilátó

Kémek hídja

Mazsolabombázók

Német hackerek és a KGB

Probstzella – végállomás

Teufelsberg FSB

Hasonló jellegű bejegyzéseket a Nemetorszag tag alatt talál:

60 éves a Trabant

A 62'-es hamburgi viharhullám

A Berlinben lezuhant szovjet vadászrepülőgép története

A család szeme fénye

A dannenwalde-i baleset

A falon át

A giesseni elefánt-klotyó

A Honecker-bunker

A Shinkansen nyitott ajtaja

A steglitzi alagutas bankrablás

A svájci-német pizzaháború

A torrentezés árnyoldala Németországban

A Világ valódi csodái

A Wall Street Market bukása

A „pornóletöltős” Redtube sztori bonyolódik

Amitől a (TÜV) vizsgáztatóknak a haja az égnek áll : 1 rész

Amitől a (TÜV) vizsgáztatóknak a haja az égnek áll : 2 rész

Amitől a (TÜV) vizsgáztatóknak a haja az égnek áll : 3.rész

Amszterdam

Az Amazon esete Németországban

Az NDK utolsó halálraítéltje

Bayernturm, a funkcióját vesztett kilátó

Csernobil árnyéka: Negyven évvel a katasztrófa után

Dagobert, a német rendőrség réme

Generációs ellentét

Gladbecker-túszdráma

Hadsereg romokból

Hitler Pervitinjétől a meth-ig

Hitler utolsó amerikai katonája

Hová tűnt a németek aranya?

ICE kaland

ICx, az új német szuperexpressz

Innotrans 2016 – csapatépítő tréning

Irány Németország

Is mir egal, egal

Klaus, a targoncavezető első munkanapja

Koldusmaffia

Konténerhajón világot látni

Krétával és palatáblával a zsarolóvírus ellen

Kémek hídja

Közlekedj okosan!

Locky letámadta Európát

Mazsolabombázók

Német fizetések

Német hackerek és a KGB

Német „aszfalt-Rambó”-k

Olcsón. Jó autót. Németországból.

Ottó utazásai

Parkolni Németországban

Probstzella – végállomás

Speciális dízel-lopó kamionok

Sörvezeték

Traffipax 1: A rendőrök szemszögéből

Traffipax 2: Sztárfotók

Traffipax 3: A fagyi visszanyal

Trainsurfing

VDE 8

Wernher von Braun és a Gemkapocs művelet

Óceánjáró hosszabítás

Források

Bundesarchiv: Blick in den Osten

Naturpark-Hassberge: Aussichtsturm "Bayernturm"

wikipedia: Bayernturm

erdekes toertenet, elhagyatott, NDK, DDR, NSZK, Németország, Deutschland, stasi, Bayern, Türingia, kilátó, 1966, 2025

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

blacklist1

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 21:00:22 +0000

start

blackout_spanyolorszagban

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Wed, 30 Apr 2025 09:17:43 +0000

Blackout Spanyolországban

A tegnapi spanyol áramszünet rávilágított az európai villamos hálózat problémáira, amik egyre súlyosabbá fognak válni, ha nem történik valami érdemi beavatkozás, és egyre több régiót és országot fognak sújtani. Kezdjük egy rövid, de annál felületesebb ismertetéssel, hogy hogyan is működik a villamos hálózat.

A hálózatot gyakorlatilag a fogyasztás irányítja, azaz ez egy olyan „cső”, amibe pontosan annyi energiát kell bevinni, amennyit a másik oldalon kivesznek belőle, azaz elfogyasztanak. Amikor bekapcsoljuk otthon a mosógépet, a klíma elkezd hűteni, vagy a hőszivattyú éppen befejezte a fűtést, akkor mindig változik a háztartásunk fogyasztása. Ezek az ingadozások városi majd országos szinten is összeadódnak és kiegyenlítődnek, így aztán kijön belőlük egy országos fogyasztási görbe.

Ez így néz ki Magyarországon, jól követhetők rajta a napi ingadozások, láthatók a hétvégék, amikor csökken a fogyasztás, illetve az időjárás-változások is lekövethetők rajta. Nyáron, amikor az összes klímát felcsavarjuk maximumra ugyanúgy meglátszik a görbén, mint a hideg hónapokban a villanyfűtés megugrása.

Ezt a keresleti görbét kell kitölteni a villamosenergia kínálattal. Van egy konstans fogyasztási mennyiség, ami mindig jelen van a hálózaton, ezt jelentős részben a paksi atomerőmű szolgálja ki. Az atomerőművek csak nagyon minimális teljesítményingadozásra képesek, és azt is csak nagyon lassan tudják elérni, így ezek a hálózatra „zsinórban” termelnek, ez látható a görbén alul, kék színnel.

Egy nagyon jó ismerősöm (Köszi Balázs!) írja, hogy ez az állítás már megdőlt, „Ez így nem igaz, Paksot is rendszeresen rángatják már akár 150-200 MW-tal is. A franciáknál pedig minden blokk termelése dinamikusan ingadozhat. Az új erőművek a European Utility Requirementeket kell, hogy teljesítsék, 50%-ig le kell tudni menniük 3%/perc meredekséggel. Az azért elég gyors. Az atomerőművek is képesek teljesítményingadozásra, de jellemzően zsinórban termelnek.”

Ezután következnek a nagy teljesítményű szenes erőművek, amiknek változtatható a teljesítménye, de csak lassan. Aztán jönnek a kisebb erőművek, a gázturbinás kombinált üzemű berendezések, gázmotorok, amik viszonylag gyorsan, dinamikusan tudják változtatni a teljesítményüket, ezzel rugalmasan ki tudják tölteni a zsinórüzem és az elvárt teljesítmény közötti rést.

Ha mégsem sikerül nekik, még ott van az import lehetősége, azaz külföldről lehet energiát venni a rések satírozgatására. Ez az energiaellátás még egy jó évtizede megbízhatóan működött, aztán megérkezett az igazi ellátási rém; a megújuló energia.

Egyre nagyobb mennyiségben kezdenek a hálózatra termelni a napenergia parkok, az otthoni erkély-erőművek és a szélturbina parkok, ami egyfelől rendkívül örvendetes fejlemény, hogy környezettudatossá válunk, másfelől viszont – a hálózat szempontjából – maga a katasztrófa.

Ugyanis a hálózati energiamennyiséget továbbra is a kereslet határozza meg, míg a megújulók ezzel köszönőviszonyban sincsenek, ezeknek a mennyiségét leginkább az időjárás határozza meg. Nyilván bizonyos mértékig ezek kompenzálhatók, illetve kompenzálni is kell ezeket.

A lenti ábrán Németország egyheti energiatermelési görbéje látható. A 46. hét november közepére esik, ekkor már a napenergia mennyisége (sárga) nem számottevő, de a szélenergia gyakorlatilag uralja a palettát, és a többi energiatermelési forma gyakorlatilag ehhez igazodik, hogy ki legyen töltve a felső fekete görbe – a fogyasztás – alatti terület.

Az ábra legalján a lila színű rész, illetve a 0. alatti sáv az export/import mértékét jelzi, ami sok szempontból egy nagyon problémás terület. Egyrészt drága, másrészt jellemzően az összes környező országban is ugyanazok az időjárási viszonyok uralkodnak, azaz ugyanabban az időszakban van szél és napenergiájuk.

Itt álljunk meg egy pillanatra, mielőtt rákanyarodnánk a spanyol történésekre.

Mi van olyankor, ha a megújuló energia túl sok, több, mint amennyit a hálózat fel tud venni? Igen, valóban, a fentiekből következik, hogy a túl sok energia ugyanúgy problémát jelent, mint a túl kevés. Meg lehet próbálkozni az exportjával, de ugye a szomszéd országban is ugyanúgy süt a nap, azaz nem valószínű, hogy szüksége volna az energiára.

Ezt az energiát tárolni kellene, de ilyen mennyiségekben ez sem triviális feladat. Vannak például az úgynevezett turbina/szivattyú berendezések, főleg Ausztriában, amik képesek a vizet az alsó tározókból a felsőkbe átszivattyúzni, és ezzel áramot felhasználni, majd később turbina-módba átkapcsolva az áramot a hálózatba visszatermelni, de ezekből elég kevés van és a kapacitásuk is korlátozott. Ezért fordulhat elő, hogy adott esetben a túltermelő ország fizet egy másiknak azért, hogy átvegye a fölösleges energiáját (amit majd később jó áron ismét visszavásárolhat).

Amit eddig még nem említettem meg, a hálózati teljesítményben van egy nagyon minimális játéktér, ezt a hálózati frekvencia adja. Ez ideális esetben 50 hertz (Hz), de egy nagyon minimális mértékben „nyújtható”, azaz 49.95 és 50.05 között váltakozhat (ennek a billegése itt látható) Ha 50.01 fölött van az értéke, akkor túltermelés van, ha 49.99 alatt, akkor pedig alultermelés. Ez alapján avatkoznak be a különböző kompenzációs rendszerek (PRL, SRL, MRL), hogy stabilizálják a hálózati frekvenciát. Talán úgy is fogalmazhatok – némi képzavar árán –, hogy a bejegyzés kezdetén említett cső gumiból van; azaz egy tömlő, ami a tágulással vagy zsugorodással ad némi játékteret az átmenő energiának.

Akkor végre nézzük, mi történt Spanyolországban!

Nyilván a pontos okokat nem ismerem, azt majd a vizsgálat fogja megállapítani, hogy miért történt az, ami. Ami látható a görbén, az az, hogy mi történt.

A napenergia mennyisége (sárga) egyszerűen az összeomlás előtt nagyon megszaladt, jelentősen felülemelkedett a fogyasztás szintjén (fekete). Ilyenkor kellene a fölösleges energiát villámgyorsan vagy exportálni, vagy eltárolni, de ebben az esetben ez nem történt meg. Látszik, ahogy a hálózati résztvevők próbálják a teljesítményüket visszafogni, de mivel a napenergia mennyisége nem szabályozható, ez szabályszerűen „agyonütötte” a hálózatot.

A hálózati frekvencia a túltermelés miatt elszállt, a védelmi rendszerek működésbe léptek, szakaszoltak és lekapcsolták a termelőket a hálózatról. Még egyszer leírom, azt, hogy miért nem sikerült a folyamatba az operátoroknak beavatkozniuk, sajnos még nem tudom.

Ráadásul kieséskor felléphet egy érdekes, másodlagos effektus is. A turbinák és generátorok, még esetleg a szélturbinák is forgóalkatrészekkel hozzák létre az energiát, ezeknek van egy tehetetlenségük. Ha ügyesek az operátorok – és ők aztán tényleg ügyesek – egy esetleges kiesést követően még vissza tudják ügyeskedni a gépet a hálózatba (ez nem mindig szabályos, de mondom, ők értenek hozzá). A napenergia parkok a keletkező egyenáramot úgynevezett inverterekkel alakítják át váltóárammá, és igazítják a hálózati frekvenciához. Itt nincs mozgóalkatrész, csak elektronika; azaz ez, ha „kihullik”, akkor úgy is marad, mindaddig, míg nem kap parancsot az újracsatlakozásra. Ha egyidejűleg sok inverter hullik ki, az egy komoly lavinaeffektust tud eredményezni; azaz egyszerre nagyon sok energia tud így egyidejűleg eltűnni a hálózatról.

Azt viszont látni kell, hogy a megújuló energiák kontrollálhatatlan jelenléte és terjedése sajnos a hálózat egyre gyakoribb összeomlásához fog vezetni. A megoldás nyilvánvaló, de drága:

Sokkal több tárolókapacitást kell a hálózatba beiktatni
A megújuló energiák termelőit is a szigorú hálózati kontrol alá kell vonni. A mai kommunikációs lehetőségek mellett nem lenne lehetetlen egy kvázi-távvezérlés beépítése az összes nap és szélerőmű vezérlésébe. Igen, az otthoni erkély-naperőművekbe is.
P2G. Az energiát, főleg a fölöslegesen sok energiát gázzá lehetne konvertálni. A Wikipedián erről a bejegyzés itt található (én írtam).

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a Érdekes történet tag alatt talál:

60 éves a Trabant

A 61. vágány

A Berlinben lezuhant szovjet vadászrepülőgép története

A CIA lopott műholdja

A dannenwalde-i baleset

A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal

A drogbáró alagútjai

A drogfutárság veszélyei

A Dunning-Kruger-hatás

A Jennifer projekt

A Kaktusz-kupola

A Kaszpi-tengeri Szörny

A Mars Climate Orbiter (MCO) program banális katasztrófája

A millió dollár pont

A Poligon

A Silk Road hagyatéka

A Stuxnet sztori

A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása

A valódi Mad Max

A Világ valódi csodái

A világvégi mozi

A Wall Street Market bukása

Alkohol az űrben

Amikor egy naperőmű teszi oázissá a sivatagot

An0m sztori

Atlantropa

Atomvillanás fentről

Az ekranoplán; ismét a hullámok felett

Basilique Notre-Dame de la Paix, a világ legnagyobb katolikus temploma

Bayernturm, a funkcióját vesztett kilátó

Blackout Spanyolországban

Boeing 737 MAX / MCAS

Csernobil árnyéka: Negyven évvel a katasztrófa után

Csernobil és Putyin katonái

Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat

Felhőkarcoló ablakok nélkül

Hadsereg romokból

Hedy Lamarr: filmszínésznő és feltaláló

Hitler Pervitinjétől a meth-ig

Hitler utolsó amerikai katonája

Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?

Híd a Kwai folyón

Hűtővonat atomrakétákkal

Majak

Mazsolabombázók

Mert az Opel sosem kop' el

Neuralink

Német hackerek és a KGB

Ottó utazásai

Probstzella – végállomás

Sztálin elfeledett vasútja

Teufelsberg FSB

Therac-25: A hibaüzenet, amit senki nem értett

Vészjelzések a Dakotáról

Whisky-háború a Hans szigetért

Yokoi háborúja

Átadták a világ leghosszabb alagútját

Öreg fiúk bankrablócsapata

Források

Wikipedia: Netzfrequenz
Frauenhofer: Wege zu einem klimaneutralen Energiesystem: Die deutsche Energiewende im Kontext gesellschaftlicher Verhaltensweisen
Natér: A MAGYARORSZÁGI VILLAMOSENERGIA-ELLÁTÁS ÉGHAJLATI SZEMPONTÚ ÉRTÉKELÉSE

energia, blackout, Spanyolország, megújuló, vélemény, napenergia, szélenergia, érdekes történet, 2025

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

blank

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Fri, 16 Apr 2021 22:31:23 +0000

Név

Térkép

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

boeing_737_max_mcas

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Wed, 06 May 2026 08:55:22 +0000

Boeing 737 MAX / MCAS

A Boeing 737 MAX/MCAS története az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb repülési válsága, amely rávilágított a vállalati kultúra és a biztonsági szabályozás végzetes hiányosságaira.

Az első katasztrófa

A Boeing 737 MAX első katasztrófája 2018. október 29-én történt, amikor az indonéz Lion Air 610-es járata a felszállás után 13 perccel a Jáva-tengerbe zuhant. A tragédiában a fedélzeten tartózkodó mind a 189 ember életét vesztette.

A baleset utáni első hónapokban a felelősség kérdése megoszlott, és a Boeing próbálta hárítani a rendszerszintű hiba lehetőségét. A gyár kezdetben megpróbálta a gyanút a karbantartási hibákra és a pilóták felkészületlenségére visszavezetni. Többször jelezték, hogy az érintett gépnél már a korábbi repüléseken is jelentkeztek műszaki zavarok (téves sebesség- és magasságadatok), amelyeket a légitársaságnak orvosolnia kellett volna. A Boeing hivatalos közleményeiben kifejezte részvétét, de fenntartotta a gép biztonságos voltába vetett bizalmát.

Az Alaska Airlines Boeing 737 MAX 9 repülőgépe, N960AK lajstromjellel, a Seattle-Tacoma nemzetközi repülőtér felett.Fotó: Wikipedia / KirkXWB

A média kezdetben osztotta a gyártó véleményét, pilótahibát és az indonéz légitársaság vitatott biztonsági múltját firtatta. Azonban hamar megjelentek a gyanakvó hangok az új, automatizált rendszerekkel kapcsolatban, mivel a repülőgép szinte vadonatúj volt.

Csak körülbelül egy héttel a katasztrófa után derült ki a szélesebb szakma és a pilóták számára, hogy létezik egy MCAS nevű szoftver, amely a pilóták tudta nélkül avatkozhat be a gép irányításába.

Az MCAS egy szoftveres vezérlőrendszer, amelyet azért fejlesztettek ki, mert a 737 MAX hajtóművei nagyobbak és előrébb helyezkednek el, mint a korábbi típusoké. Ez bizonyos manővereknél (éles emelkedés) hajlamosította a gép orrát a túlzott felemelkedésre, ami áteséshez (stall) vezethetett volna. Az MCAS feladata az lett volna, hogy ha a gép orra túl magasra emelkedik, az MCAS automatikusan lefelé korrigálja a vízszintes vezérsíkot (Az MCAS a vízszintes vezérsík belépőélét emeli meg, aminek következtében a gép orra lefelé kényszerült), hogy visszafogja a gép túlzott emelkedését.

Ez fordulópontot jelentett: a figyelem a Boeing tervezési hiányosságai és az FAA (amerikai légügyi hatóság) tanúsítási folyamata felé terelődött. A teljes igazságra – miszerint egy hibás szenzor miatt az MCAS szándékosan nyomta le a gép orrát, miközben a pilóták hiába küzdöttek ellene – csak a későbbi vizsgálatok és, sajnos, csak a második etiópiai katasztrófa után derült fény.

És hogy miért nem állították le a gépeket az első baleset után? Az első Lion Air-baleset után a Boeing és az FAA úgy ítélte meg, hogy a repülőgép biztonságos, ha a pilóták követik a meglévő vészhelyzeti eljárásokat. Később kiderült, hogy az FAA egy belső elemzése már az első baleset után kimutatta: ha nem javítják ki az MCAS-t, a gép élettartama alatt további 15 katasztrófa várható.

Ennek ellenére engedték tovább repülni a típust, amíg a szoftverfrissítés el nem készül. Az FAA (Szövetségi Légügyi Hatóság) és a Boeing közötti túlságosan megengedő viszony mögött több strukturális és gazdasági ok állt, amelyeket a katasztrófák utáni vizsgálatok tártak fel. Az FAA erőforrás- és szakemberhiány miatt már évek óta alkalmazta az Organization Designation Authorization (ODA) programot. Ez lehetővé tette, hogy a Boeing saját alkalmazottai végezzék el a biztonsági ellenőrzések jelentős részét a hatóság nevében. A gyakorlatban a Boeing „saját maga osztályozta a háziját”.

Egy állásszög-érzékelő szenzor látható a jobb szélen, egy 737 MAX orra közelében a seattle-i Boeing Fielden. Fotó: Mike Siegel

Ezen kívül a Boeing eltitkolta az MCAS valódi erejét és működésének részleteit az FAA elől a tanúsítási folyamat során. A rendszer eredetileg egy jóval „szelídebb” változatként szerepelt a dokumentációban, de a fejlesztés későbbi szakaszában a Boeing jelentősen agresszívabbá tette a szoftvert anélkül, hogy erről megfelelően tájékoztatta volna a hatóságot.

A Boeing vállalati kultúrája a mérnöki precizitás felől a pénzügyi eredmények irányába tolódott el. A cél az volt, hogy a 737 MAX vezetése ne igényeljen drága szimulátoros átképzést a pilóták számára, ezért az MCAS-t úgy tervezték, hogy az észrevétlenül „szimulálja” a régi típusok viselkedését. Az FAA mérnökei nem értették teljes mértékben a rendszert, és sokszor kritika nélkül fogadták el a Boeing által benyújtott elemzéseket és kockázatbecsléseket.

A második baleset: Ethiopian Airlines 302 (2019. március 10.)

Alig öt hónappal az első tragédia után az etióp légitársaság vadonatúj gépe zuhant le. A gép Addis Abebából indult Nairobiba. Hat perccel a felszállás után, 157 emberrel a fedélzetén zuhant le. Ellentétben az első esettel, az etióp pilóták már tudtak az MCAS létezéséről, és pontosan követték a Boeing által előírt vészhelyzeti utasításokat (lekapcsolták az elektromos trimm-egységet).

Ennek ellenére nem tudták visszanyerni az irányítást a gép felett, mert a szoftver annyira lefelé nyomta a gép orrát, hogy a kormánymű-trimkerék (trim wheel) fizikailag mozdíthatatlanná vált. A feketedobozok adatai kísérteties hasonlóságot mutattak: egy hibás állásszög-szenzor miatt az MCAS itt is folyamatosan lefelé kényszerítette a gépet, amíg az függőlegesen a földbe nem csapódott.

A második baleset utáni napokban Kína, majd Európa is kitiltotta a gépet a légteréből, és végül az Egyesült Államok is kénytelen volt elrendelni a globális repülési tilalmat. A gépen itt is mindenki meghalt, így az MCAS halálos áldozatainak száma 346-ra emelkedett.

Vizsgálat

A 737 MAX katasztrófáit tervezési hibák, vállalati mulasztások és hiányos hatósági felügyelet együttesen okozták, derült ki az amerikai képviselőház vizsgálatából. A jelentés szerint az MCAS rendszer egyetlen hibás szenzorra támaszkodott, miközben a Boeing eltitkolta a szoftver kockázatait és nem biztosított megfelelő pilótaképzést.

A vizsgálat kimutatta, hogy a Boeing vezetése 2011 után (az Airbus A320neo megjelenésekor) pániküzemmódba kapcsolt. A mérnököket folyamatosan sürgették a költségek csökkentésére. A vizsgálat során előkerült belső üzenetekben a Boeing alkalmazottai ilyeneket írtak: „Ezt a gépet majmok tervezték, akiket bohócok felügyelnek.”

Azok a mérnökök, akik korán jelezték, hogy az MCAS „túl erős”, vagy hogy több szenzor kellene a működésének a biztonságossá tételéhez, „kerékkötőnek” lettek bélyegezve, és félreállították őket.

Az MCAS-tudatos elhallgatása (A "Sim-Gate")

Ez volt a vizsgálat legsúlyosabb morális megállapítása. A Boeing legfőbb célja az volt, hogy a légitársaságoknak ne kelljen szimulátoros átképzést fizetniük a pilótáknak (ami gépenként több millió dollár lett volna). Ezért a Boeing meggyőzte az FAA-t, hogy az MCAS csak egy apró háttérfolyamat, ami nem érinti a repülésbiztonságot. A pilóták kézikönyvéből szándékosan törölték az MCAS említését. A vizsgálat feltárta a Boeing vezető berepülőpilótájának üzenetét, amiben azzal dicsekszik, hogyan „verte át” a szabályozó hatóságokat, hogy ne írják elő a szimulátort.

Az indonéz Nemzeti Közlekedésbiztonsági Bizottság (KNKT) végleges Lion Air JT610 737 MAX baleseti vizsgálati jelentése 189 megállapítást sorol fel, melyek elmagyarázzák, hogy milyen tényezők okozták a repülőgép lezuhanását és a fedélzeten tartózkodó mind a 189 fős személyzet és utas életét a 2018. október 29-i, Jakartából a Bangka szigetén található Pangkal Pinangba tartó járat során. Fotó: KNKT

A Boeing azt feltételezte, hogy ha az MCAS tévesen elindul, a pilóták 3 másodpercen belül felismerik a hibát és lekapcsolják. A valóságban a pilótafülkében ilyenkor tucatnyi vészjelzés szól egyszerre (shaker, audio riasztások), ami teljes kognitív túlterhelést okoz. Mérnöki alapelv a repülésben a „redundancia” (mindenből legalább kettő kell). A vizsgálat érthetetlennek találta, hogy egy kritikus rendszert miért kötöttek rá egyetlen sérülékeny szenzorra.

A vizsgálat zárójelentése kimondta: a katasztrófák nem „balesetek” voltak, hanem megelőzhető tragédiák, amelyeket a technikai hibák, a vállalati kapzsiság és a hatósági felügyelet teljes csődje okozott.

Az események tágabb értelmezését, főleg a Boeing szemléletmódjának megváltozását, mint baleseti okot – a mérnöki központúságtól a pénzügyi mutatók elsődlegességéig – legmélyebben Jerry Useem újságíró tárta fel és kötötte össze az 1997-es McDonnell Douglas egyesüléssel.

Useem szerint bár formailag a Boeing vette meg a McDonnell Douglas-t, a gyakorlatban utóbbi vezetői és profitközpontú szemlélete vette át az irányítást a Boeing felett. A vizsgálat rámutatott, hogy a McDonnell korábbi vezérigazgatója, Harry Stonecipher, nyíltan hirdette a váltást. Híres mondása szerint: „Azzal a szándékkal változtattam meg a Boeing kultúráját, hogy ne egy nagyszerű mérnöki irodaként, hanem üzleti vállalkozásként működjön”.

Useem hangsúlyozta a főhadiszállás Chicagóba költöztetésének jelentőségét is, amivel a gyár fizikailag és szellemileg is leválasztotta a felsővezetést a seattle-i mérnököktől és a gyártósoroktól. A mérnöki precizitás helyét átvette a költségcsökkentés és a részvényvisszavásárlások politikája, ami közvetlenül vezetett a 737 MAX fejlesztése során elkövetett végzetes döntésekhez és az MCAS szoftver eltitkolásához.

A Boeing megtérése

A hosszú évekig tartó leépítések és a rossz hírnév miatt a tapasztalt mérnökök egy jelentős része elvándorolt a konkurenciához (Airbus) vagy az űriparba (SpaceX, Blue Origin).

Földre vezényelt Boeing 737 MAX repülőgépek Seattle-ben, 2019. július 1-jén. Fotó: REUTERS/Lindsey Wasson

A Boeingnél mindenesetre jelenleg egyfajta „kényszerű megtérés” zajlik, de a mérnöki kultúra visszaállítása sokkal nehezebbnek bizonyul, mint a leépítése volt. A 2024-es botrányok után a cég több radikális lépésre szánta el magát.

A vezérigazgatói posztot Kelly Ortberg vette át. Ez szimbolikus és praktikus váltás is; ellentétben elődjeivel (akik jogászok vagy pénzügyi szakemberek voltak), Ortberg gépészmérnök. Első intézkedései között szerepelt, hogy a főhadiszállást (átvitt értelemben és fizikailag is) közelebb hozza a gyártáshoz. Bejelentette, hogy ő maga is Seattle-ben, a gyárak közelében fog dolgozni, nem egy távoli irodaházban.

A Boeing bejelentette, hogy visszavásárolja a Spirit AeroSystems-t, azt a beszállítót, amelyet még a költségcsökkentési láz idején (2005-ben) szerveztek ki. Ezzel vissza akarják szerezni a közvetlen ellenőrzést a repülőgépvázak gyártása felett. Belátták, hogy a minőséget nem lehet „kiszervezni” a profit reményében.

Bevezették a „Speak Up” programot, amely elméletileg garantálja, hogy a dolgozók retorzió nélkül jelenthessék a gyártási hibákat. Ez közvetlen válasz a korábbi mérnöki panaszokra, amiket a vezetés egyszerűen elnyomott.

Közben az Airbus

Az Airbus és a Boeing közötti különbség ma már nemcsak technikai, hanem filozófiai szakadékká mélyült. Az Airbus tudatosan használta ki a Boeing botlásait, de a sikerük titka egy évtizedekkel ezelőtti döntésben rejlik. Míg a Boeing (a MAX-ig) hitt abban, hogy a pilótának fizikai kapcsolatban kell lennie a kormánnyal, az Airbus már a 80-as években bevezette az elektronikus kormányvezérlést (Fly-by-Wire).

Az Airbus szoftverei („Flight Envelope Protection”) eleve megakadályozzák, hogy a pilóta olyan manővert hajtson végre, ami áteséshez vezetne. Ez beépített része a rendszernek, nem egy utólag „ráhegesztett” kiegészítő, mint az MCAS lett volna.

Az Airbus gépek (A320-tól az A380-ig) pilótafülkéje szinte ugyanolyan. Egy pilóta minimális képzéssel átülhet egyik típusból a másikba, így a légitársaságoknak nem kell trükközniük a szimulátoros órákkal.

Amikor a MAX-okat a földre parancsolták, az Airbus azonnal elkezdte felfuttatni az A321 neo gyártását. Ez a gép lett a Boeing „rémálma”, mert messzebbre repül és több utast visz, mint a 737-esek. Mára az Airbus rendelésállománya messze meghaladja a Boeingét. Sok olyan légitársaság, amely évtizedekig „csak Boeing”-flottát üzemeltetett, most kényszerből vagy bizalomvesztés miatt átpártolt az Airbushoz.

Az Airbus egy európai konzorcium (francia, német, spanyol, brit tagokkal). Bár ez sokszor lassítja a döntéshozatalt a politika miatt, paradox módon meg is védi a céget a rövid távú pénzügyi manipulációktól. Ráadásul az Airbusnál nem tudott volna megtörténni egy olyan „kulturális puccs”, mint a McDonnell Douglas egyesülés a Boeingnél, mert a kormányzati felügyelet és a mérnöki tanácsok súlya jelentősen nagyobb a részvényesi nyomásnál.

Great bugs

Egy számomra „kedves” és közelálló témát szeretnék egy blogsorozat formájában körbejárni, ami ezzel a bon mot-tal foglalható össze:

A program utasításaid és nem szándékaid szerint működik.

„Programs do what you tell them to do, not what you want them to do.”

A sorozat várható és már megírt bejegyzései:

Therac-25: A hibaüzenet, amit senki nem értett
Patriot rakéta: Hogyan ölt meg 28 embert egy tizedesvessző?
Ariane-5: A 370 millió dolláros „copy-paste”.
Boeing 737 MAX / MCAS: Amikor a pénzügyesek helyettesítik a mérnököket
A B-2 Spirit és a pára: Miért nem bírja az esőt a világ legdrágább gépe?
Mars Climate Orbiter: Akkor most mérföld vagy kilométer?
Deepwater Horizon 2010: Amikor a „téves riasztások” igazzá válnak
Intelsat-708: Tech-transzfer és katasztrófa
A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása - Az első igazán káros trójai kód
A Stuxnet sztori - Mindössze egy berendezésre írt vírus

2026/04/18 19:59 · vamsan

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

manufacturing-today.com: Financialization Killed Boeing: A Cautionary Tale
npr.org: 'The Indicator From Planet Money': Boeing's biggest blunder? Financial engineering
Fortune: The forces behind Boeing’s long descent
Simple Flying: Did The Boeing-McDonnell Douglas Merger Cause The 737 MAX Crisis?
Harvard Business School: Why Boeing’s Problems with the 737 MAX Began More Than 25 Years Ago
managerism: Boeing – Bad Managers And GE-Style Culture (pdf)
BBC: Boeing's 'culture of concealment' to blame for 737 crashes
safetywise.com: The Boeing Case and Its Implications for Workplace Safety in Other Organisations
cpajournal.com: The Story of Boeing’s Failed Corporate Culture
aviationtoday.com: Lion Air 737 MAX Final Accident Report Cites AOA Sensor, MCAS Among Multitude of Contributing Factors
Seattle Times: The inside story of MCAS: How Boeing’s 737 MAX system gained power and lost safeguards

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a Érdekes történet tag alatt talál:

60 éves a Trabant

A 61. vágány

A Berlinben lezuhant szovjet vadászrepülőgép története

A CIA lopott műholdja

A dannenwalde-i baleset

A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal

A drogbáró alagútjai

A drogfutárság veszélyei

A Dunning-Kruger-hatás

A Jennifer projekt

A Kaktusz-kupola

A Kaszpi-tengeri Szörny

A Mars Climate Orbiter (MCO) program banális katasztrófája

A millió dollár pont

A Poligon

A Silk Road hagyatéka

A Stuxnet sztori

A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása

A valódi Mad Max

A Világ valódi csodái

A világvégi mozi

A Wall Street Market bukása

Alkohol az űrben

Amikor egy naperőmű teszi oázissá a sivatagot

An0m sztori

Atlantropa

Atomvillanás fentről

Az ekranoplán; ismét a hullámok felett

Basilique Notre-Dame de la Paix, a világ legnagyobb katolikus temploma

Bayernturm, a funkcióját vesztett kilátó

Blackout Spanyolországban

Boeing 737 MAX / MCAS

Csernobil árnyéka: Negyven évvel a katasztrófa után

Csernobil és Putyin katonái

Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat

Felhőkarcoló ablakok nélkül

Hadsereg romokból

Hedy Lamarr: filmszínésznő és feltaláló

Hitler Pervitinjétől a meth-ig

Hitler utolsó amerikai katonája

Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?

Híd a Kwai folyón

Hűtővonat atomrakétákkal

Majak

Mazsolabombázók

Mert az Opel sosem kop' el

Neuralink

Német hackerek és a KGB

Ottó utazásai

Probstzella – végállomás

Sztálin elfeledett vasútja

Teufelsberg FSB

Therac-25: A hibaüzenet, amit senki nem értett

Vészjelzések a Dakotáról

Whisky-háború a Hans szigetért

Yokoi háborúja

Átadták a világ leghosszabb alagútját

Öreg fiúk bankrablócsapata

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

children_4_sale

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:50 +0000

4 children for sale

Mindig, amikor megpillantottam ezt a fényképet, ami itt-ott felbukkant a neten, áramütésként ért a látvány és megpróbáltam elképzelni a mögötte megbúvó történetet. Nekem is négy gyerekem van, nem tudom azt a szituációt elképzelni, hogy.. áh, belegondolni sem tudok. Az egész életünk – nejemmel együtt – a kölykök körül forog, tényleg megadunk nekik mindent, ami például nekem, az én gyerekkoromból bőséggel kimaradt.

Elhatároztam, hogy utánaolvasok a kép hátterének. Én is meglepődtem – talán a kép széles körben ismertségének köszönhetően kirajzolódott számomra háttere, ami nem nagyon tért el az általam elképzelttől – sajnos.

Lehangoló sztori következik, aki erre fogékony, kérem, készítse be a zsebkendőt.

A kép 1948. augusztus 4-én készült Chicago szegénynegyedében, és eredetileg egy valparaiso-beli újságban, a Vidette-Messenger-ben jelent meg. Lucille Chalifoux, a gyerekek anyja, aki akkor 24 éves volt, és ötödik gyerekével terhes, a kép hátterében, talán a tűző naptól, talán szégyenében takarja el az arcát. A gyerekek; balról jobbra Lana (6), Rae (5), Milton (4), Sue Ellen (2) az egész dologból mit sem értve, a maguk ártatlanságában ücsörögnek a lépcsőn, a tábla mellett (négy gyerek eladó, érdeklődni bent). Szívfájdító látvány.

A második világháború amerikai győzelme nem sok változást hozott a szegénynegyedekben. A Chalifoux családra a kilakoltatás várt, a férj, a 40 éves szénfuvaros Ray és felesége, Lucille a kilátástalan helyzetben úgy döntöttek, hogy eladják a gyerekeiket. Illetve Rae megemlékezése szerint ez főleg az anyja ötlete lehetett, mivel férjével megromlott a kapcsolata, és egy újabb kapcsolathoz az öt gyerek egyszerűen útban volt neki.

A gyerekek eladása abban az időben sem volt már legális cselekedet, de az eset a maga nemében nem is volt egyedi a társadalomtól leszakadt szegények köreiben. A két középső gyerekre, Rae-ra és Miltonra vevők is akadtak, akik két dollárért* vették meg a két gyereket.

A gyerekek új gazdája, a Zoeteman házaspár, mert igen, 1948-ban az ilyen jellegű rabszolgaság virágzott az USA-ban (és ne legyenek illúzióink, napjainkban is, és Magyarország keleti felében jelenleg is több ezer rabszolga él), szóval elég szemét módon bántak velük. Egy pajtába költöztették őket, meglehetősen gyakran láncra verték és a legválogatottabb kínzásoknak tették ki őket, miközben dolgozniuk kellett a gazdaságukban.

Rae-t késő kamaszkorában ráadásul innen is elrabolták és többszöri megerőszakolása után szabadon engedték ismeretlenek. Michigan-be került, ahol egy hajadonszállón az erőszakból fogant gyerekét megszülte, majd örökbe adta. „17 voltam, otthagytam az otthonom, és soha hátra se néztem” – írta megemlékezéseiben.

Milton, aki ahogy nőtt, egyre kevésbé viselte a szolgaságot, többször is összeütközésbe került a törvénnyel. A bíróságon választhatott, hogy javítóintézetbe vagy elmegyógyintézetbe küldjék, és ő ez utóbbit választotta (és szállt a kakukk fészkére). Innen 1967-ben, 23 évesen szabadult. „Szülőanyám soha nem szeretett engem. Soha nem kért bocsánatot azért, hogy eladott minket. Gyűlölt annyira, hogy ne érdekeljen.”

Daviddal még terhes volt anyja, amikor a kép készült, de további életéhez ez a gyerek is útban volt, meg is szabadult tőle – is. Őt törvényesen fogadta örökbe egy házaspár, Harry és Luella McDaniel, akiknek nem lehetett saját gyerekük, és szigorú keresztény erkölcsi normák szerint nevelték fel. Lázadó természete a hadseregbe sodorta Davidot, a vietnami háborút is megjárta.

Ő próbálta fellelni testvéreit, és kereste a kapcsolatot vér szerinti anyjával is, aki ekkor már ismét megházasodott és további négy gyereket szült az új családjában: „Soha nem kért tőlem bocsánatot. Akkoriban ez volt a túlélés záloga, kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk fölötte – hajtogatta nekem. Anyánk az újabb szülötteit tartotta gyerekeinek, minket meg nem.”

A legnagyobb és a legkisebb lányok (Lana és Sue Ellen) történetéről nem lehet sokat tudni, Dávid, amikor felvette a kapcsolatot nővérével, Sue Ellennel, ő már a rák végső stádiumában haldokolt, nem tudott beszélni.

Dávid csak bízik benne, hogy legidősebb nővérük, Lana – hozzá hasonlóan – szerető családba került az eladását követően. A gyerekekről a híres/hírhedt képet követően soha nem készült több közös fénykép.

*: 2 dollár 1948-as értéke 20 mai dollárnak ,azaz 6000 forintnak felel meg. Gyerekenként 3000 forint.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

imgur: "Children 4 Sale" : The untold story
nwi.com: Sold-off siblings shown in old photo tell their stories
nwi.com: Woman in 'Children For Sale' photo dies
iloveoldphotos: CHILDREN FOR SALE CHICAGO 1948

fotó, történelem, gyerek, rabszolga, 2017, embertelen, USA, Chicago, recesszió, sanyarú, javítóintézet, rák, sanyarú sors

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

csatornaolaj

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:51 +0000

Csatornaolaj

Figyelmeztetés!

A bejegyzés étkezés alatt vagy közvetlenül utána olvasása előre nem várt reakciókat, úgymint rosszullétet, émelygést; akik ettek már Kínában, utcai árusoknál; nos náluk akár hányást is indukálhat. Én szóltam!

A csatornaolaj (angol: gutter oil) Kína partvidékein, főleg Hong Kongban, Makaón és Tajvanon használt kifejezés egy olyan tiltott főzőolaj előállítási technológiára, mely során a különböző forrásokból (éttermekből, zsírcsapdákból, vágóhidakról, szennyvízcsatornákból) begyűjtött hulladékolajat újrahasznosítják.

Előállítása

„Ennek a nőnek ez a munkája” – kezdődik a gyomorforgató videó – és bemutatják, amint rutinos mozdulatokkal felnyitja a csatornafedelet, majd egy merőedénnyel gyors mozdulatokkal „lefölözi” a csatorna tartalmát. Egy műanyag hordóba önti át a vödör tartalmát, társával berakodják azt a kisbuszba és villámgyorsan eltűnnek a sencseni forgalomban. Elmondása szerint egy házra való már összejött nekik ebből az üzletből.

A csatornaolaj újrafeldolgozása gyakran nagyon kezdetleges; ezek a technikák magukban foglalják a szűrést, forralást, finomítást és néhány komponens eltávolítását. Ezután úgy palackozzák és értékesítik ezt az olajat, mint a szokásos étkezési olaj egy olcsóbb alternatíváját. Az csatornaolaj egy alternatív előállítási módja során vágóhídi maradék állati részeket, zsírt és a bőrt, belső szerveket lejárt vagy egyébként is alacsonyabb minőségű húst használnak. Ezt az elegyet nagy tartályokban főzik fel az olaj kinyerése céljából.

A nyers csatornaolajat tonnánként 170 és 190 dollár között áron lehet piacra dobni, míg a tisztított és finomított terméket tonnánként 255 dolláron lehet eladni. Ez igen komoly gazdasági ösztönzés a csatornaolaj előállítására és értékesítésére. Kínában a finomított repceolaj ára 990 - 1100 dollár között mozgott 2017-ben.

Ráadásul az eladói oldalon is komoly ösztönzőtényező a pénz: Az éttermeknek a használt olajtól két lehetőségük van megszabadulni. A legális csatornákon is leadhatják a használt olajukat, de az pénzbe kerül, vagy a „gyűjtögetőknek” adják el azt, akik még fizetnek is azért, hogy megszabadítsák őket a hulladékuktól. „A kisebb éttermek így mintegy 10.000 jüan (1.500 dollár) bevételre tehetnek szert” – nyilatkozta Zeng Wei, a Wuhan Airui biodízel vállalat igazgatója. – „Egy nagyobb étterem akár 2 millió jüant (300.000 dollárt) is kereshet évente ezen az illegális üzleten.”

A becslések szerint 2011-ben minden tizedik, alacsonyabb besorolású kínai étteremben elfogyasztott étel csatornaolajjal készült. Ez a magas előfordulási arány Feng Ping, a Kínai Húskutató Központ kutatója szerint annak köszönhető, hogy „az illegális olaj nem mutat különbséget megjelenésében és a jellemzőiben a finomítás és a tisztítás után a normál olajjal szemben, mivel a csalók ügyesek és terméküket megfeleltetik a hatályos előírásoknak.”

Története

Az első dokumentált eset Tajvanon pattant ki 1985-ben. A vizsgálat során 22 embert tartóztattak le a 10 éve üzemelő tajpeji „újrahasznosító cég” ügyében. Egy elkövetőt ebben az ügyben 7 év börtönre ítéltek.

Kína partvidékéről az első dokumentált esetet 2000-ben jelentették, amikor ott egy utcai árus az éttermi hulladékból származó olajat értékesített.

2012 szeptemberében a csatornaolaj feltételezett gyógyszeripari nyersanyagként való felhasználásával kapcsolat vizsgálatok tártak fel komoly visszaéléseket.

2014 szeptemberében tört ki az első komolyabb botrány Tajvanon, ennek során fény derült egy olyan visszaélés sorozatra, melynek során 240 tonnányi csatornaolajat használtak fel vállalkozások (ételkészítésre). Ez az ügy több száz vállalatot és több ezer, az érintett éttermekben felszolgált adag ételt érintett, ráadásul az olaj egy részét valószínűleg külföldre exportálták.

Előállítás és forgalmazás

Az összegyűjtött csatornaolajat a begyűjtők helyi műhelyekbe vagy kis gyárakba értékesítik tisztítás és palackozás céljából. Ezekbe a műhelyekbe gyakran biciklik csomagtartóján szállítják a kitermelt „nyersolajat”, és havi bért kapnak a munkájuk után. Ezt az anyagot 200 literes hordóban tárolják a feldolgozásáig.

Más esetekben az olaj ipari főzőolaj-finomítókba kerül további feldolgozásra, mielőtt végül elérné a végcélját. Az ipari olajfinomítók általában jogszerű termelők, akik a feldolgozott olajat vegyipari vagy energetikai felhasználásra értékesítik. A feldolgozókban fehérítőt használnak az olaj sötét színének természetes megjelenésűvé alakítására, lúgos adalékanyagokat pedig az állati zsírok magas koncentrációja által előidézett abnormális pH semlegesítésére.

Ez a hulladék-olaj feleannyiba kerül, mint a kereskedelmi változat – jelentette ki He Dongping a Wuhani Műszaki Egyetem Élelmiszer-tudományi professzora, a botrány kirobbantója – szerinte a csatornaolaj-biznisz másfél – kétmilliárd jüant termel évente. Tanulmányában azt írja, hogy 1 tonna hulladékból 130 liter illegális olaj állítható elő. A haszonkulcs az üzleten több, mint 200% – könnyen belátható, hogy ez a visszaélés sorozat állami beavatkozás nélkül nem fog megszűnni.

Egyébként csatornaolaj kiválóan alkalmas nyersanyagként szappan, gumi, bioüzemanyag és kozmetikumok előállítására. A finomítóknak azonban nem biztos, hogy minden esetben ez a szándékuk az olajjal, ugyanis termékük étolajként történő értékesítésével sokkal magasabb profitot tudnak realizálni.

Meglehetősen kevés szabály és előírás létezik, ami alapján meg lehetne akadályozni ennek az olajnak az emberi fogyasztásra való vásárlását vagy forgalmazását, így nagyon egyszerű a csatornaolajat megvásárolni ezekből az ipari finomítókból vagy műhelyekből a vendéglőknek vagy a végfelhasználóknak. Előfordul, hogy ezek a finomítók saját márkanéven csomagolják az olajat és legitim csatornákon értékesítik a kiskereskedelemben, vagy közvetlenül az éttermeknek.

A csatornaolaj legnagyobb végfelhasználói az alacsony kategóriájú éttermek és az utcai árusok, mivel alacsonyabb haszonkulccsal működnek, mint a nagyobb éttermek. A kínai ételek általában nagymértékben függenek az olajtól, mivel a legtöbb ételt sütik, ezért a sok árérzékeny fogyasztó számára olcsóbb az étel, ha csatornaolajat használnak. A helyzetet az teszi igazán súlyossá, hogy nehéz megkülönböztetni az újrafeldolgozott csatornaolajat a legális olajtól.

Egészségügyi kockázatok

A csatornaolaj esetenként meglehetősen mérgező, hasmenést és hasi fájdalmat okozhat. Jelentések vannak továbbá arról, hogy az olaj hosszú távú fogyasztása emeli a gyomor- és májrák kockázatát, valamint fejlődési rendellenességekhez vezethet újszülötteknél és gyermekeknél.

A csatornaolaj egyes mintáinak tesztelése nyomokban policiklusos aromás szénhidrogéneket (PAH) tárt fel, ezek veszélyes szerves szennyező anyagok, amelyek hosszú távon rákot idézhetnek elő. Sok esetben tartalmaz még aflatoxinokat, és egyéb erősen karcinogén vegyületeket. Zeng Jing, a guangdongi fegyveres rendőrségi kórház vezetője nyilatkozta a csatornaolajról: „A finomított csatornaolajban található állati és növényi zsírok oxidáción és bomláson mennek keresztül keresztül és mérgező anyagokat, például arzént termelnek. Ez emésztési zavarokat, álmatlanságot, májfájdalmat és egyéb tüneteket okoz.”

Szabályozás

A kínai törvénykezés rendelkezik arról, hogy az ipari állati zsírt nem szabad felhasználni élelmezési célra , mivel nem felel meg az alapvető higiéniai előírásoknak, és nagy arányú potenciálisan mérgező szennyezőanyagokat tartalmaz. Több intézetben is kutatják a csatornaolaj tesztelésének és azonosításának lehetőségeit, de 2012-től nem léteztek országos szabványok, melyek segítenék ezt a folyamatot.

A kormány vizsgálja azokat a módszereket, melyekkel technikai eszközökkel, valamint helyszíni azonnali tesztekkel lehetővé válna a gyanús olaj azonosítása. Öt eljárást javasolnak a csatornaolaj kiszűrésére, de ezek meglehetősen pontatlanok.

2011 augusztusában egy országos kampány indult Kínában, melynek célja a csatornaolaj széles körű elterjedésének és értékesítésének visszaszorítása volt. A kampány során 100 finomított csatornaolaj-gyártót buktattak le, és több mint 800 embert tartóztattak le. 2012 áprilisában az ismételt fellépés nyomán további 100 letartóztatás és 13 illegális műhely bezárása történt meg négy tartományban.

A Legfelsőbb Népi Bíróság, a Legfelsőbb Népi Ügyész és a Közbiztonsági Minisztérium közösen közzétett kiadott közleménye szerint a halálbüntetés sem kizárt a csatornaolajos cégek súlyosabb eseteivel szemben.
Szigorúbb büntetéseket kell kiszabni azoknak a kormányzati tisztviselőkkel szemben is, akik nem képesek megfelelően foglalkozni a csatornaolajjal kapcsolatos kérdésekkel.

Az Államtanács utasította az ellenőröket, hogy vizsgálják felül az élelmiszer-ipari olajvásárlásokat a nagykereskedelmi piacokon, illetve ellenőrizzék az olajok eredetét az éttermekben, iskolai kávézókban, munkahelyi étkezőkben és az építkezések konyháiban. Az Állami Tanács azt is kijelentette, hogy az újrahasznosított olajat használó vállalkozásokat ideiglenesen bezárathatják vagy el is veszítik üzemeltetési engedélyüket. Az olajat értékesítő ügynököket büntetőeljárás alá vonják.

2013 októberében egy, a kelet-kínai Jiangsu tartományból származó férfit életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek a csatornaolaj előállításából és értékesítéséből származó jelentős jövedelemszerzés miatt.

Napjainkban

Habár a botrány 2013 környékén pattant ki, és az állami források kardoskodnak affelől, hogy azóta már minden más lett, és a csatornaolaj semmiképpen sem kerülhet már az éttermekbe, nos, a szállíngózó hírek azért mást mutatnak, például ez, 2017-ből. De ahogy az ismeretlen kínai költő kifőzdés mondotta: „A panír alatt minden állat egyforma.”

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Gutter oil (a bejegyzés nagy részét innen fordítottam)
youtube.com: The Making Of 'Gutter Oil'
chinadaily.com: Illegal oil a 'hot' business
telegraph.co.uk: China goes organic after scandal of cooking oil from sewers
grist.org: A close encounter with China's sewer-oil trade
ibtimes.com: Photos Of Recycled Cooking Oil Put Chinese Food Safety In Question
gokunming.com: Details emerge in Yunnan's largest-ever gutter oil case

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

csernobil_arnyeka

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Sun, 26 Apr 2026 20:20:05 +0000

Csernobil árnyéka: Negyven évvel a katasztrófa után

Négy évtized telt el azóta, hogy 1986. április 26-án a csernobili atomerőmű negyedik blokkja felrobbant, előidézve a történelem legsúlyosabb polgári nukleáris balesetét. Bár a fizikai romokat már régen egy gigantikus acélszarkofág fedi, a katasztrófa láthatatlan öröksége ma is velünk él. A radioaktív izotópok, mint a cézium-137, lassan feleződnek, de a természet körforgásába beépülve továbbra is jelen vannak Európa ökoszisztémáiban.

A „csernobili hatás” ma már nem csupán egy történelmi tragédia, hanem egy folyamatos környezetegészségügyi és tudományos kihívás. Míg az egykori tiltott zóna a vadvilág különös rezervátumává vált, addig tőle több ezer kilométerre – például Bajorország erdőiben vagy az osztrák Alpokban – a gombák és a vadállatok még ma is hordozzák a negyven évvel ezelőtti esőzések radioaktív maradványait

A radioaktív bajor vaddisznók

Bajorország déli részein, különösen az Alpok lábánál és a Bajor-erdőben, a mai napig mérhető a radioaktív szennyeződés egyes gombafajokban és a vaddisznókban. A szennyeződést elsősorban a cézium-137 izotóp okozza, amely az 1986-os csernobili katasztrófa utáni esőzésekkel került a talajba.

Bajorországot vagy Ausztriát 1986-ban sokkal nagyobb mértékű radioaktív kihullás érte, mint Magyarországot, mivel a szennyezett felhők nagy részét az Alpok megfogta, és ott az esőzésekkel jóval nagyobb mennyiségű radioaktív anyag mosódott a talajba.

Bizonyos gombák, mint például a barna tinóru és a sárga gereben, vagy éppen a szarvasgomba-félék hajlamosabbak a továbbra is meglehetősen radioaktív cézium felhalmozására. Történetesen a vaddisznók imádják a szarvasgombát, ezért míg a legtöbb erdei állat (például az őz vagy a szarvas) radioaktivitása az évek alatt jelentősen csökkent, a vaddisznóké meglepően magas maradt. Ezt a tudósok vaddisznó-paradoxonnak nevezik. Ráadásul egy 2023-as tanulmány kimutatta, hogy a vaddisznókban nemcsak a csernobili fallout, hanem az 1960-as évek légköri atomfegyver-kísérleteinek maradványai is jelen vannak.

A Bajorországban és Ausztriában szarvasgombát kereső vaddisznók hihetetlenül magas koncentrációban fogyasztanak radioaktív anyagot. / Foto: Getty Images

Németországban szigorú szabályok vannak érvényben a vadhús forgalmazására; csak az a hús kerülhet kereskedelmi forgalomba, amelynek sugárzása 600 becquerel/kilogramm alatt van.

Bajorországban a vadászok a lelőtt állatból vett húsmintákat (általában 500 gramm tiszta izomszövetet) speciális mérőállomásokon mérik le. Jelenleg több mint 70 ilyen állomás működik a régióban, amelyeket a Bayerischer Jagdverband (Bajor Vadászszövetség) üzemeltet. A méréseket nagy érzékenységű gamma-spektrométerekkel (gyakran szcintillációs detektorokkal) végzik, amelyek pontosan meg tudják különböztetni a cézium-137 izotóp jellegzetes sugárzását a háttérsugárzástól. Ha a mért érték meghaladja a 600 Bq/kg-os határértéket, a hús nem kerülhet forgalomba, és meg kell semmisíteni.

A Csernobil környéki állatok génállománya megváltozott

A tudományos kutatások megerősítik, hogy a Csernobil környéki állatok génállománya több faj esetében is megváltozott. Ez azonban nem „sci-fi mutációkat” (például kétfejű állatokat vagy borzalmas szörnyeket) jelent, hanem gyors evolúciós alkalmazkodást a sugárzás káros hatásaihoz.

A zónában élő keleti levelibékák színe jelentősen megváltozott: a területen kívül élénkzöldek, míg a reaktor közelében sokkal sötétebbek, gyakran teljesen feketék. A kutatások szerint a magas melanin-szint (ami a sötét színt eredményezi) védi az állatok DNS-ét a sugárzástól. Azok a békák maradtak életben és szaporodtak, amelyek sötétebbek voltak, így pár generáció alatt ez a szín vált dominánssá.

Egy 2024-es tanulmány kimutatta, hogy a zónában élő szürke farkasok immunrendszere megváltozott és hasonlít a sugárkezelés alatt álló rákos betegekéhez. Genetikailag rezisztensebbé váltak a daganatos megbetegedésekkel szemben, ami segíthet a jövőben az emberi rákgyógyításban is.

A reaktor környékén élő kóbor kutyák génállománya ma már markánsan eltér a világ bármely más pontján élő kutyákétól. Bár ezek az állatok a balesetkor hátrahagyott házi kedvencek leszármazottai, a folyamatos sugárzás és az izoláció miatt egy genetikailag teljesen egyedi populáció jött létre. A természetben a súlyos külső mutációval született állatok (például két fejjel vagy torz végtagokkal) szinte soha nem élik meg a felnőttkort, így nem tudnak szaporodni. Aki ma a zónában él, az a „túlélők génállományát” hordozza: olyan finom molekuláris változásokat, amelyek segítik az életben maradást a láthatatlan veszéllyel szemben.

A DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy a kutyák génállománya úgy módosult, hogy az immunrendszerük és a sejtosztódási folyamataik ellenállóbbak legyenek a sugárzás okozta rákosodással szemben. Hasonlóan a korábban említett békákhoz, egyes kutatók feltételezik, hogy a sötétebb szőrzet előnyt jelenthet a sugárvédelemben, bár a kutyáknál ezt még nem sikerült olyan egyértelműen bizonyítani, mint a kétéltűeknél.

A változások nem minden fajnál előremutatóak. Sok madárnál (például a füsti fecskéknél) kisebb agyméretet, gyakoribb daganatokat és a tollazat elszíneződését (parciális albinizmus) figyelték meg, ami a genetikai károsodás jele.

A „Vörös-erdő” és a Przewalski-lovak sikertörténete

Bár a robbanás után a közvetlen közelben lévő fenyőerdő a sugárzástól vörösre színeződött és elpusztult, ma ez a terület a világ egyik legritkább lófajtájának, a Przewalski-lónak az egyik legnagyobb természetes élőhelye. Az 1998-ban szabadon engedett néhány egyed populációja azóta hétszeresére nőtt, és az állatok szemmel láthatóan egészségesek, annak ellenére, hogy a legszennyezettebb zónákban is legelnek, és az elhagyott szovjet istállókat és épületeket használják menedékként a zord időjárás és a rovarok ellen.

A Przewalski-lovak különféle célokra használják az elhagyott épületeket, beleértve a pihenést és menedék-keresést a rovarok elől (különösen a nyári hónapokban), alvást, valamint csikók ellését. / Fotó: Georgiai Egyetem

A Przewalski-ló az egyetlen „valódi” vadlófaj, amely genetikailag is eltér a háziasított lovaktól (több kromoszómájuk van). Az 1998-as betelepítés után sok egyed elpusztult, de a túlélő egyedek genetikailag ellenállóbbak voltak a környezeti stresszel szemben. A populáció mára túllépte a 150–200 egyedet, és a lovak szervezete megtanult együtt élni az alacsony dózisú, de folyamatos háttérsugárzással.

A kutatók szerint a lovak egészségi állapota meglepően jó. Nincsenek rajtuk látható daganatok vagy torzulások. Ennek oka, hogy a vadonban a beteg vagy gyenge egyedeket a farkasok gyorsan kiszelektálják, így csak az egészséges, ellenálló állatok maradnak a csordákban, továbbörökítve a „jó” géneket.

Összességében a Przewalski-lovak esete azt bizonyítja, hogy a természet számára az emberi jelenlét (vadászat, élőhelypusztítás) gyakran pusztítóbb tényező, mint a láthatatlan radioaktív sugárzás.

Radiotróf gomba

A csernobili reaktor romjai között felfedezett organizmusok nemcsak hogy túlélik a halálos sugárzást, hanem egyes fajaik valóban képessé váltak arra, hogy azt energiaforrásként használják. Ezeket radiotróf gombáknak (Radiotrophic fungus) nevezzük.

Először 1991-ben vették észre, hogy fekete, penészszerű bevonat jelent meg a felrobbant 4-es blokk belső falain. A kutatók megfigyelték, hogy a gombák nem véletlenszerűen nőttek, hanem a legmagasabb sugárzású pontok felé „törekedtek”. Ezek a gombák rendkívül nagy mennyiségű melanint tartalmaznak – ugyanazt a pigmentet, ami az emberi bőr és szem színéért felelős. A gombák esetében azonban a melanin nemcsak védelmet nyújt, hanem egy radioszintézisnek nevezett folyamat révén a gamma-sugárzást kémiai energiává alakítja, amit a gomba a növekedéséhez használ fel. Ez hasonló ahhoz, ahogyan a növények a napfényt hasznosítják a fotoszintézis során.

Radiotróf gombatelep az egykori reaktor vezérlőben / Foto: TechEBlog

A NASA és más űrügynökségek intenzíven vizsgálják ezeket a fajokat. Mivel a gomba rétegei elnyelik a sugárzást, a jövőben „élő pajzsként” védhetik az asztronautákat a világűrben vagy a marsi bázisokon a kozmikus sugárzástól.

A kutatók 2020-ban küldték fel az egyik ilyen gombafaj, a Cladosporium sphaerospermum mintáit a Nemzetközi Űrállomásra (ISS), hogy kiderítsék, használható-e a gomba sugárvédelemre a világűrben.

A kísérlethez egy Petri-csészét használtak, amelynek csak az egyik felét vonták be a gombával, a másik felét üresen hagyták. A csésze alá sugárzásmérőket (Geiger-számlálókat) helyeztek, hogy összehasonlítsák az áteresztett sugárzás mennyiségét. Egy mindössze 2 milliméter vastag gombaréteg képes volt a kozmikus sugárzás körülbelül 2%-át elnyelni. Ez elsőre kevésnek tűnhet, de a kutatók kiszámolták, hogy egy kb. 21 cm vastag „élő fal” már elegendő lenne a marsi sugárzás jelentős részének blokkolásához.

A gomba legnagyobb előnye a hagyományos anyagokkal (például az ólommal vagy alumíniummal) szemben az, hogy él és szaporodik. Ha a pajzs megsérül, vagy több védelemre van szükség, a gombát csak „etetni” kell, és magától újratermelődik.

A távlati tervek szerint a marsi bázisok falaiba épített üregeket töltenék fel ezzel a gombával, így a telepeseknek nem kellene több tonna nehéz sugárvédő pajzsot szállítaniuk a Földről; elég lenne egy kis mintát vinni, és helyben „növeszteni” a védelmet. Érdekes módon a gomba az ISS-en tapasztalható mikrogravitációban gyorsabban is nőtt, mint a Földön, ami még alkalmasabbá teszi az űrbéli használatra.

Great bugs

Egy számomra „kedves” és közelálló témát szeretnék egy blogsorozat formájában körbejárni, ami ezzel a bon mot-tal foglalható össze:

A program utasításaid és nem szándékaid szerint működik.

„Programs do what you tell them to do, not what you want them to do.”

A sorozat várható és már megírt bejegyzései:

Therac-25: A hibaüzenet, amit senki nem értett
Patriot rakéta: Hogyan ölt meg 28 embert egy tizedesvessző?
Ariane-5: A 370 millió dolláros „copy-paste”.
Boeing 737 MAX / MCAS: Amikor a pénzügyesek helyettesítik a mérnököket
A B-2 Spirit és a pára: Miért nem bírja az esőt a világ legdrágább gépe?
Mars Climate Orbiter: Akkor most mérföld vagy kilométer?
Deepwater Horizon 2010: Amikor a „téves riasztások” igazzá válnak
Intelsat-708: Tech-transzfer és katasztrófa
A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása - Az első igazán káros trójai kód
A Stuxnet sztori - Mindössze egy berendezésre írt vírus

2026/04/18 19:59 · vamsan

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

GRS.de: Contamination of mushrooms and wild boar with radioactive caesium-137
Bundesamt für Strahlenschutz: Radioactive contamination of mushrooms and wild game
Science.org: Germany’s radioactive boars are a bristly reminder of nuclear fallout
Landkreis Lichtenfels: Radioaktivitäts-Messstellen
ScienceDirekt.com: Chernobyl as a natural laboratory: Genetic instability, adaptation, and ecological recovery in flora and fauna under chronic radiation
science.org: The dogs of Chernobyl: Demographic insights into populations inhabiting the nuclear exclusion zone
BBC: The mysterious black fungus from Chernobyl that may eat radiation
Wikipedia: Radiotrophic fungus
Researchgate.net: Genetic diversity of the free-living population of Przewalski's horses in the Chernobyl Exclusion Zone
curiousclinicians.com: Episode 114 – The Mold that Eats Radiation for Breakfast
techeblog.com: Fungus Discovered Inside Chernobyl Disaster Nuclear Reactor That Actually Feeds on Radiation

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a Nukleáris tag alatt talál:

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

csernobil_es_putyin_katonai

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Fri, 22 Apr 2022 11:51:51 +0000

Csernobil és Putyin katonái

1986. április 26-án a Pripjaty és Csernobil városok melletti Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben gőzrobbanás történt a 4.-es reaktorban, miután felelőtlen kísérletezgetést követően a reaktor túlhevült. A robbanást követően a reaktort bélelő grafit kigyulladt és hetekig radioaktív füsttel terhelte a környezetét. Ebből a füstből a kihűlt és sugárzó pernye legkoncentráltabban nyugati szélirányban, a reaktor környezetében rakodott le. Az itt található erdők a rendkívüli sugárterhelés hatására azonnal elkezdtek elhalni, és vörös színűvé változtak – innen származik a környező, máig sugárzó terület neve; Vörös-erdő.

A tilalmi zóna erdőségeiben a gazdálkodás megszűnt, és ez évről-évre egyre komolyabb problémákat eredményez. A nyári szárazságban az aljnövényzet gyakran kigyullad, és a sugárzóanyagok (ismét) a levegőbe kerülnek a füsttel együtt. Legutóbb 2020-ban volt nagyobb tűz a tiltott zónában, akkor a megemelkedő radioaktív sugárzás még Németországban is érzékelhető volt.

2022. február 24-én, az orosz megszállás első napján a Belorusz felől érkező orosz csapatok elfoglalták a már leállított erőművet, és a környékén, például a Vörös-erdőben is lövészárkok ásásába kezdtek. Lehet, hogy a felszínen a sugárzás már nem volt (annyira) jelentős, de a felszín alatti földrétegek a térségben rendkívül szennyezettek. A reaktorból felszabadult izotópok (⁹¹Zr, ⁹³Nb, ¹³⁷Cs, ¹³⁹La, ¹⁴⁰Ce) még néhány száz évig a bomlásuk következtében sugározni fognak, és ez a sugárzás nem tesz jót az élő szervezeteknek, elpusztítja a sejtekben a DNS-t.

Az emberek jellemzően először hányingert, hasmenést, hányást tapasztalnak magukon. Ezt követően a vörös- és fehérvérsejtek, valamint a vérlemezkék termelése leáll, az áldozatok leggyakrabban belső vérzésben halnak meg. Ráadásul az ásást is vélhetően védőfelszerelés nélkül végezték a katonák, így a radioaktív port belélegezték és nyelték is.

Yaroslav Jemeljanenko, A Chernobyl Tour iroda utazásszervezője így nyilatkozott: „A parancsnokok vagy katonák minimális intelligenciájával ezeket a következményeket elkerülhették volna.”

Öt hét után az orosz csapatok kivonulnak a csernobili tiltott övezetből. Az erőműszemélyzet egy részét túszként magukkal hurcolták, az ő sorsukról egyelőre nem lehet tudni. Természetesen – orosz tradícióknak megfelelve – több berendezést és műszert is elloptak onnan (sok szerencsét nekik a zabrált radioaktív mosógépekhez!) Sok orosz katona valószínűleg komoly sugárterhelést kaphatott. Ukrán vélemények szerint az újoncok nem tudták, hogy a világ egyik legszennyezettebb területére küldték őket árkokat ásni.

Ráadásul, bár az erőmű már hosszú ideje nem üzemel, a kiégett radioaktív fűtőelemek egy részét és egyéb nukleáris hulladékokat még hűtőmedencékben tárolnak. Mivel ezek hőt termelnek, a hűtésükről folyamatosan gondoskodni kell.

Aleksey Schelestij, csernobili műszakvezető elmesélte, hogy a harcok során megsérültek a létesítményt ellátó vezetékek. Ezután azonnal átálltak a dízelgenerátorokra, amik szerencsére működtek, de nem volt elég üzemanyag-tartalékuk. Valerij Szemjonov mérnök a BBC orosz nyelvű részlegének nyilatkozott. „Akkoriban titokban üzemanyagot loptam az orosz katonáktól, hogy a vészhelyzeti áramfejlesztőket működtessük. Nem az életemet féltem. Féltem, hogy mi lesz, ha nem vigyázok a létesítményre. Féltem, hogy ebből tragédia lesz az emberiség számára” – nyilatkozta – „Folyamatosan tárgyalnunk kellett az oroszokkal, és mindent meg kellett tennünk, hogy ne sértsük meg őket”.

A szovjet atom velünk élő emlékei

Az erőmű katasztrófájának idején rendkívül sok ember kapott komoly sugárterhelést. A jelentősen megemelkedett számú pajzsmirigy-műtétekkel és a rákos megbetegedésekkel azóta is kutatják az összefüggéseket, sok tanulmány megjelent már a témakörben, de nyilván a hosszútávú hatásokért senki nem akarja vállalni a felelősséget, főleg az oroszok nem.

Nekik alapvetően mindegy, hogy a nukleáris eszközeik milyen következményekkel járnak, jó példa erre a nukleáris világítótornyaik története, ahol a mentesítést egy nemzetközi csapat valósította meg, a Poligon (Szemipalatyinszki Kísérleti Terület) története, Majak (Cseljabinszk-40), a Karacsáj-tó katasztrófa vagy éppen a mostani csernobili történések. Ők semmit nem tanultak.

Németország radioaktív gombái

A dél-németországi erdőterületeket mind a mai napig mérhető a csernobili radioaktív szennyezés, főleg München környékén, a Bajor-erdőben, az Alpokban és a Pfalzi-régióban, az Ingolstadttól délnyugatra fekvő Donaumoost környékén, a Berchtesgadener Land vidékén és a Mittenwald régióban. Ezeken a területeken röviddel a baleset után esett az eső, ami különösen nagy mennyiségű sugárzást mosott a talajba. Szakértők úgy vélik, hogy ezeken a területeken a szennyezettség nagysága aligha fog változni a következő években, mert a radioaktív cézium-137 (Cs–137) nagyjából harminc év után a felére, majd további harminc év múlva a negyedére bomlik le.

Az ezeken a területeken begyűjtött gombák még mindig akár néhány ezer becquerel cézium-137-et is tartalmazhatnak kilogrammonként. A becquerel egység a radioaktív bomlások számát jelzi másodpercenként. A cézium-137 terhelése nagymértékben változik a gomba fajtájától és a megtalálás helyétől függően.

Bizonyos gombafajok különösen sok izotópot képesek felvenni a talajból, ezek például a vargánya, a tarlógomba és a különböző rókagombák. Heti 200-250 gramm vadon gyűjtött gomba esetén –, annak a radioaktivitása miatt még nem kell negatív egészségügyi kockázatokkal számolni.

Az erről szóló német nyelvű tanulmány itt található.

Hasonló, magyar nyelvű elemzéseket nem találtam, pedig feltételezhető, hogy ez a probléma nem állt meg a német határon.

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a A szovjet imperium romjain tag alatt talál:

A 23. emelet rejtélye

A Honecker-bunker

A kommunista UFO

A Poligon

A Világ valódi csodái

Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete

Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok

Az NDK utolsó halálraítéltje

Csernobil és Putyin katonái

Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat

Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?

Majak

Probstzella – végállomás

Projekt 506

Sztálin elfeledett vasútja

Teufelsberg FSB

Hasonló jellegű bejegyzéseket a nukleáris tag alatt talál:

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

csungking_csodai

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:51 +0000

Csungking csodái

Csungking (az egyértelműség kedvéért angolul Chongqing) egy nyolcmilliós nagyváros Szecsuantól nyugatra, a Jangce folyam és a Jialing-folyó találkozásánál. Ugyanolyan dinamikusan növekszik, mint a többi, hasonló kínai város, lakossága 2004 óta több, mint duplájára duzzadt.

A város elhelyezkedése a növekedés szempontjából nem a legszerencsésebb, a két folyótól távolabb eső részei már jókora hegyek oldalára kapaszkodnak fel – ezért szokták Csungkingot a „hegyek városa” névvel illetni. A hirtelen növekedés, a kínai mentalitás és a nehézkes terepviszonyok furcsa helyzeteket teremtettek ebben a városban is, ezek közül mesélek el hármat:

A 24. emeletre lift nélkül

A kapzsiság, jó, enyhébben fogalmazok, a „kihozzuk olcsóbban” mentalitás monumentuma lehetne a belvárostól nem messze épült, hat toronyból álló, 24 emelet magas komplexum, ami meglehetősen kétes világhírnevet vívott ki magának: „A világ legmagasabb lift nélküli épülete”.

A 24. emelet meghódítására induló lakóknak nagyjából 500 lépcsőfokkal kell egyenként megküzdeniük a hazajutáshoz. A „leugrok megpisiltetni a kutyát” ezekben a lakásokban nem egy életszerű opció. A házban a lakások mérete 53 és 120 négyzetméter között változik, a sportos követelményeknek köszönhetően az albérlet-árak is meglehetősen nyomottak; egy 70 négyzetméteres kégli havi 250 eurónyi jüanból is kijön.

Valódi üzleti résre érzett rá a tizediken lakó, és a ház megépülte, 1992 óta ott lakó Xian Haó, aki egy kisboltot nyitott a folyosón. Ő tárta fel a megoldást, hogy hogyan sikerült egy ekkora épületkomplexumot lift nélkül összehoznia a kivitelezőnek: Spórolás, egyszerű spórolás. „Habár már 1992-ben is volt olyan előírás, hogy 15 emeletnél magasabb épületet nem lehet lift nélkül építeni, a kivitelező ezt egy egyszerű trükkel kijátszotta. A háztömb egy hegy oldalába épült. A hat tornyot a tizedik (a hátsókat a 15.) emelet magasságában folyosók kötik össze egymással és a hegyoldal felé is egy kijárattal. Így a házat a 25 emelet fölötti magasság esetén kellett volna lifttel felszerelni.„

Ezt a problémát is „megoldották”, a ház „csak” 24 emeletes lett. A lakók többsége egyébként a földszint felől indul neki a lépcsősornak, ugyanis csak abban az irányban található tömegközlekedés.

Egyébként az egész ház, de főleg a lépcsőházak nagyon sivárak és lepusztultak, vagy csak egyszerűen innen Európából nézve annak tűnnek. A német Galileo műsor stábja készített is egy helyi riportot, ez itt található meg (németül). (A beillesztett képeket ebből a kisfilmből rippeltem be).

És ha már a liftnél tartunk, abból azért nincs olyan nagy hiány arrafelé sem, erre bizonyíték a következő rövid kis történet, az egoizmus csimborasszója alcímmel:

Privátlift

Az egyik, régebbi építésű 6 emeletes házban a hatodikon éldegél a Xiong család. Régóta nehezményezték, hogy a házukban nincs lift és hogy az milyen jó is lenne, mert egy csomó fáradságtól kímélné meg őket.

Eddig érthető is a történet, sőt a folytatás is – részben. A Xiong család ugyanis volt annyira tehetős, hogy zsebből megfinanszírozzák a csili-vili üvegliftet, ami – miután meg is építették – meglehetősen elütött a lepukkant háztól. A történetnek ez a része még érthető is volna, csakhogy a lift csak az ő lakásukig jár, csak ott van kijárata.

A többi lakó meg lépcsőzhet tovább, őket lehet, hogy annyira nem fárasztotta a hat emelet.

Elnézést kérek mindenkitől, aki más véleményen van, de sokszor dolgoztam Kínában és szerintem ez a történet egyszerűen és briliánsan szimbolizálja a modern-kínai mentalitást, a végtelen egoizmust.

Mindenesetre ez a történet azért már valamelyest elérte a helyi hatóságok ingerküszöbét: Vizsgálódnak az ügyben.

Monorail-lel a házon át

Milyen érzés az, amikor a monorail-ről leszáll a megállóban, felballag még pár emeletet és otthon van a tizen-egynéhány emeleti lakásában?

Nos, ez így Csungkingban megvalósítható, konkrétan a 2. monorail vonal Liziba állomásán. A helyzet hasonló itt is, mint az első történetben, a házak egy meredek hegyoldalra támaszkodnak itt is. Az eredeti, hat emeletes épületet korábban építették, ma áruházként funkciónál.

Az épületre 2004-ben „épült rá” a monorail állomás, ami az épülettömbben a 6. és 9. elemet közötti részt foglalja el, majd erre az egészre még ráhúztak egy tíz emeletes lakóházat is(ezúttal liftekkel). Jó, lehet, hogy nem szívesen laknék ebben az épületben, de azért valljuk be, lenyűgöző látvány, ahogy a vonat berobog a ház oldalán:

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

telegraph.co.uk: Incredible train 'disappears' through block of flats in China's 'Mountain City'
Wikipedia: Csungking
cgtn.com: Chongqing building with 24 floors and no elevator goes viral
scmp.com: Chinese man who was ‘too tired’ to climb stairs gets private lift to sixth floor flat
nextshark.com: Man Builds Private Elevator to Apartment in China to Stop Complaining Son-in-Law

Chongqing, Csungking, vasút, lift, monorail, felhőkarcoló, kapzsiság, 2018, Kína, Liziba, világjáró, tech

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

csungking

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Thu, 16 Oct 2025 09:11:28 +0000

A világ legnagyobb városa, Csungking

A címben rögtön több csúsztatás is van; egyrészt területe szerint valóban ez a legkiterjedtebb város a Földön (és a világon, mivel egyelőre csak a Földet ismerjük); gyakorlatilag akkora, mint Ausztria.

A következő csúsztatás, hogy a város két részből áll: magából a városból és a hozzácsapott területből. Kína egyre több nagyvárosát speciális gazdasági övezetté nyilvánítja, ezek így Special Economic Zones (SEZ), vagy más néven szabadkereskedelmi zónák lettek. Ezzel próbálják feloldani a hagyományos egypárt-rendszerű, szocialista Kína és a modern, félelmetes tempóban fejlődő metropoliszok között felszülő ellentétet.

A zónák biztosítják a külföldi cégeknek a szabad munkaerő-felhasználást, azaz például joguk van a dolgozókat elbocsátani, ami szembe megy a szocialista Kína „életfogytig egy cégnél” elvével. A SEZ-ek szabadon üzemeltethetnek repülőtereket, kikötőket, vasúti infrastruktúrát, és ráadásul ezekben a zónákban a társasági adó is jelentősen kedvezőbb, mint az országban. Jelenleg húsz ilyen zóna létezik az országban (szinte minden nagyváros). Ezek a zónák közvetlen kormányzati irányítás alá tartoznak, és fejlődésük érdekében jókora külső területeket is rendeltek hozzájuk. Csungkingot így Szecsuán tartományból emelték ki, és hozzárendeltek egy ausztriányi területet, amit az egyszerűség kedvéért Csungkingnak neveztek el, mint magát a várost.

Ezeknek a különleges zónáknak a fejlődése persze azonnal kilőtt, számukra, európaiak számára ez a dinamika szinte felfoghatatlan; több száz kilométer vasút és metró épül minden évben, a városok hatalmas területeket harapnak ki környezetükből, és lenyűgöző felhőkarcolók nyújtózkodnak a semmiből az égig.

Meg szerettem volna nézni, hogy milyen közelről ez a város, és szerencsémre nejem és két kisebbik kölyköm (a négyből) is partner volt a furcsa nyaraláscélpont választásban; így Frankfurtól egy shenjangi átszállással, röpke 14 órás repülőúttal a városba érkeztünk.

Az árak a megszokott német árszinthez képest megnyugtatóan alacsonyak. Első pár napban egy háromszobás, 35. emeleti apartmant béreltünk ki, a Jangce folyóra nyíló, lélegzet-elállító kilátással, napi hatvan euróért. A szállást még az utazás előtt foglaltam a booking.com-on, a tulaj (magántulajdon!) Mic, egy segítőkész, jó fej fazon volt. A szállás tisztasága hagyott azért némi kivetnivalót, de a későbbiekben többször is beigazolódott, hogy az országot nem tisztaságmániásokra szabták – finoman szólva.

Az apartman-ház egyébként 45 emelet magas, de ezzel nem ugrott ki a környezetéből. A földszinten kifőzdék sora kínálta a helyi ételek hosszú sorát, és ízelítőt adott a város illat-szag-feelingjéből; ahol a csatornákból szivárgó csatornaszag keveredik az erősen fűszeres ételek illatával és szmoggal. Lehet, hogy csak nekem tűnik fel, de valahogy az adott város élményhez mindig hozzátartozik a szag, ami persze a filmeken lemarad, de ahogy megérkezek egy ázsiai városba, rögtön ezzel azonosulni is tudok. Lehet, hogy van, akinek ez büdös, de nekem csak egyszerűen jellegzetes, ugyanúgy, mint például Ausztriában a hüttékhez levakarhatatlanul tapadó tehéntrágya-frissfű szag/illat.

A városban jól megférnek egymás mellett a rettentően viharvert, romos és penészfoltos régi épületek és a csillogó-villogó, szemvonzó led-világításba öltöztetett felhőkarcolók. A város hegyekre épült, melyek között beszorított kígyóként tekerődzik a Jangce folyó. Nem csak egy belváros van, felhőkarcolókkal, hanem amerre szem ellát, szétszórtan, több bolyban is csoportosulnak a városban ezek a 60-80 emeletes, villódzó épületek.

Éjszaka szinte az egész város ki van világítva, futófények, színek kavalkádja ad némi sci-fi érzetet a látványnak; mintha a szárnyas fejvadász kulisszái kelnének életre. További párhuzam a filmmel a folyamatos alapzaj, a monoton ismétlődő hangos szövegek kavalkádja, az árusoktól, a közlekedési lámpákból, a boltokból, a kifőzdékből árad ez a zaj. Az autók zaja már annyira nem feltűnő, főleg, hogy (szerintem) nagyrészük már villanyhajtású. Ja, és olyan autómárkák, amikről még életemben nem hallottam, a német márkák inkább csak státusz-szimbólumként vannak jelen az utakon.

A város meglepő módon nem kínál túl sok turista-látványosságot, még az elején tartanak a nyitásnak, a váltásnak. Valahogy olyan érzetem van, mint budapestiként úgy 1991 környékén volt, amikor megindultak a változások, egyre több turista érkezett a városba, és még azt hittük, hogy ebből valami jó is kisülhet. (Tévedtünk. Zárójel bezárva.)

A városban rend van és tisztaság. Mindenütt – például az összes látványosságnál – kérik az útleveleket, lépten-nyomon kamerák pásztázzák minden lépésünket, és például a metró összes bejáratánál a csomagokat, hátizsákokat átvilágítják, a palackos vizet még külön sugárzásmérővel tesztelik. Szinte az összes vonaton rendőrök járőröznek, a jellegzetes, kék-piros villogó a mellényükön már messziről „leleplezi” őket. Talán kicsit túlzásnak tűnik, de németországi tapasztalataink alapján, ahol az nem sétál be ellenőrizetlenül ki-be a határokon, aki nem akar, ez a szigor valahogy jobb opciónak tűnik. Igen, tudom, Kína, ami kommunista állam, és pfujolhatunk rá, mert mi ugye demokráciában élünk – hát erről is van egy különvéleményem, majd ha érdekel valakit, egyszer leírom…

Volt, hogy az egyik látványosságot egy felhagyott építkezési területen keresztül tudtuk megközelíteni. Táblázás, információ sehol nincs, a google.maps csak nagyon korlátozottan működik, és szinte senki nem beszél idegen nyelveket. Marad persze a google offline fordítója, no meg a jól bevált activity, és szerencsére a helyiek partnerek is ebben a félszeg kommunikációban, barátságosan és türelmesen próbálnak segíteni az idevetődött idegeneken.

Persze a Youtube videók már adtak némi támpontot, hogy mit érdemes megnézni a városban; a házon átfutó monorail, Hongyadong és a Chaotianmen tér is adták magukat. Ezeken a helyszíneken hatalmas tömegek verődtek össze, de a turisták között csak elvétve lehetett látni nem kínai vonásokat; úgy látszik, a belföldi turizmus is rohamléptekkel fejlődik.

Igazán nem kínai emberekkel nem is nagyon találkoztunk, az európai kinézet itt még unikumnak számít. Lányom is, fiam is rikító szőke, nagyon gyakran jöttek oda, főleg fiatal lányok, hogy szeretnének közös szelfit készíteni velük. Lányomnak is, de persze főleg fiamnak imponált, hogy milyen népszerű lett a kinézete alapján.

Egy személyes heppem, hogy nem szeretem a turista látványosságokat, mert ott csak hasonszőrű turistákkal lehet találkozni, és nem a helyiekkel. Soha nem bírnék szervezett turistaúton részt venni, ahol a látványoságok kipipálgatásával telik az idő. Egyszerűen szeretek csak valamerre elindulni, napi 5-10-15 kilométereket sétálni, metrózni csak úgy, ötletszerűen; tapasztalatom, hogy ilyenkor lehet belefutni a legmaradandóbb kalandokba.

Elmentünk egy helyi látványossághoz (valami ipari park volt), amit már rég ledózeroltak. A taxisnak úgy jött ki a szeme, mit a csigának, amikor jeleztem, hogy igen, itt kiszállunk. Egy újonnan épülő sétaút (voltaképpen futóút) indult innen, ami először kis privát veteményeseken vezetett keresztül, teraszos mini rizsföldeken, majd a már fent említett építési területen keresztül egy elhagyott faházas várorrészbe egy modern autópálya kábelhíd alatt. Itt egyenbe öltözött hölgyek tartottak táncpróbát, majd egyben bemutatót is nekünk, a végén kínai zászló lengetős közös fotózkodással.

Vagy este elmentünk valami táplálékra vadászni, közben persze benéztünk a helyi ABC-be, ahol békák és teknősök várták a végzetüket egy családi ebéd keretében, vagy a hatalmas 30-40 emeletes lakóházak előtt zenére közösen táncoló-tornázó emberekre csodálkoztunk rá.

Mindenütt, de tényleg mindenütt lehet készételt, gyümölcsöket és mindenféle tengeri csodákat kapni, annak ellenére, hogy Csungking azért nagyon messze esik a tengertől, jóval messzebb, mint például Budapest.

Esetleg, amikor véletlenül benéztünk egy olyan közösségi házba – kávét keresve – ahol gyerekek fejlesztésével foglalkoznak. Volt, ahol rajzoltak, vagy festettek a gyerekek több csoportban. Nejem gyerekekkel foglalkozik, szerinte hihetetlen, hogy mennyire fegyelmezetten vettek részt a kölykök a foglalkozásokon, míg kint a folyamatosan szállingózó szülők türelmesen várták a foglalkozások végét. Engem a szakmai elfogultságom kapcsán az a csoport fogott meg (le is fényképeztem őket, vidáman integettek, a tanárukkal együtt), ahol 10-12 éves kölyköknek C++ programozási nyelvet tanított a tanárjuk.

A kivetítőn beágyazott ciklusokban mátrixkezelés kód volt, természetesen angolul. Szóval még van egy jó tíz évünk a vélt digitális technológiai előnyünkkel, és majd jön ez a generáció…

A szállásunktól nem messze volt egy általános iskola, ahol végig néztük, hogy jönnek ki a kölykök osztályonként a tanítás végén, úgy délután ötkor. A tanárjuk vezeti fel őket, kis táblákkal, a gyerekek egymással szembe fordulnak és meghajolanak, majd lepacsiznak a tanárjukkal és futás a szülőkhöz.

Nagyon sok helyen szaladtunk bele kiállított autókba, amiknek vagy egyáltalán nem ismerem a gyártóit, vagy legalábbis meglepőek (például a Huawei). Szinte mindegyik elektromos hajtású, és a legtöbbnek a szélvédő tetején felbukkan a jellegzetes „búb”, a lidar, ami arra utal, hogy az autó már rendelkezik önvezető képességgel, vagy legalábbis dolgoznak már rajta.

No meg persze kipróbáltuk a helyi nevezetességet, a hotpot-ot. Ez úgy működik, hogy az asztal közepén egy edényben eszméletlen csípős alaplét főznek, ebbe öntik be kisebb adagonként az általunk egy terjedelmes listáról kiválasztott komponenseket, majd egy merőkanállal kiszedik a tányérunkra ezeket. A családunkból egyedól én szeretem a csípős ételeket, de családom hősiesen kiállt mellettem, és egyre vörösödő fejjel, de büszkén kóstolték végig a kínálatot. Ami amellett, hogy tényleg brutálisan csípős volt, még másodszor is „hatott”.

A készített fényképekből. videókból egy publikus fotógalériát válogattam össze, ha esetleg érdekel, itt találod meg.

Tapasztalataink, ha esetleg szintén Kínába szeretnél látogatni

2025-től 14 napig vízummentesen lehet Kínába turistaként utazni
A repülőutak között a 2 órás átszállási idő túl karcsú. Érdemes legalább 4 órát rászánni.
Érdemes a telefonodra előre telepíteni a weChat és az Alipay applikációkat, mert szinte mindenütt ezekkel lehet fizetni. Ezekhez kell rendelni a bankkártyákat. Bankkártyás fizetés szinte sehol nem lehetséges, ATM-ből is csak keveset láttunk. Készpénz azért érdemes magaddal vinni, mert néha a rendszer szabotálja az app-os fizetést.
A Google, Youtube és Facebook csak korlátozottan használható.
A Google Maps-on a szatellit kép és az utcavázlat elcsúszott, a program nem ismeri a tömegközlekedést, és sokszor a metró állomásokat sem tudja azonosítani.
Az emberek rendkívül barátságosak, ha valamit keresel (mert semmi látnivaló nincs kitáblázva), nyugodtan fordult a mindenütt posztoló rendőrökhöz, ők is nagyon segítőkészek.
A politika témaköre többnyire tabu.
A kicsit fűszeresnek jellemzett étel iszonyúan csípős, és ráadásul kétszer csíp.

Nagyon sokan még mindig – többnyire rutinból – megvetően nyilatkoznak a kínaiakról, a kínai termékekről „kici, occó”. Ennek az ideje már szerintem lejárt. A Temu-ról, az Aliexpress-ről meg a Banggod-ról rendelem az otthoni fejlesztésekhez a kellékeket, mikroelektronikát, szenzorokat. Nem azt mondom, hogy nem lehet időnként beleszaladni „kapufákba”, de alapvetően elégedett vagyok azzal, amit szállítanak, és főleg amennyiért teszik mindezt. És nem, a történet nem csak a másolásról szól. A cégemnél sokakat leptem meg egy általam épített 2. generációs akku-tesztberendezéssel, ami só-ion modulokat tartalmaz, teljes szabályzással (BMS) és csak Aliexpress-es alkatrészeket tartalmaz.

Kína olyan tempóban fejlődik, mint Németország – visszafelé. Európa elfoglalta magát a belső – kreált vagy az ölébe hullott – problémákkal, és nem vesszük észre, hogy a technológiai versenyben bizony végzetesen lemaradtunk. Tudom, Kínának is megvannak a maga problémái, de egyelőre azt írom, ami látszik. Fiam szerint Csungking úgy néz ki, mint New York – majd tíz év múlva.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a Napló tag alatt talál:

A világ legnagyobb városa, Csungking

Amszterdam

Japán üzembehelyezés

Karantén napló 1

Karantén napló 2

napló, Csungking, Chongquing, Kína, China, utazás, 2025

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

dagobert_a_nemet_rendorseg_reme

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:52 +0000

Dagobert, a német rendőrség réme

1992 júniusában egy rendhagyó hirdetés jelent meg a „Hamburger Abendsblatt” napilap társkeresési rovatában: „Dagobert üdvözli az unokaöccsét”. A vicces-rejtelmes hirdetés egy zsarolónak szólt, a Karstadt áruház vezetése jelezte ezzel a fizetési hajlandóságát, hogy egymilliót megér nekik az, ha a zsaroló nem robbant többet az áruházban, miután előző nap egy csőbomba rendezte át az áruház porcelánosztályának a kínálatát. Nem, ez nem az Albatrosz zsebkönyvek sorozat volt, hanem a valóság.

Jópár évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Dagobert név említése a német rendőröknél már nem vált ki heveny rosszullétet, és sokan vannak közülük (jó, főleg a pályakezdők), akiknek Arno Funke neve sem mond semmit. Régi történet, nagyjából 25 éves.

Az első robbantás

1988. május 10-én a nyugat-berlini KaDeWe áruházat, már jócskán a zárás után, 23.15-kor robbanás rázta meg. Személyi sérülés ugyan nem történt, de az anyagi kár meghaladta a negyed millió márkát. A robbanás után nem sokkal jelentkezett a zsaroló, és fél milliót követelt az áruháztól, hogy a további robbantásoktól eltekintsen, és az összeget minden esetleges áldozat egy millióval emelte volna.

A pénzt – melyet a KaDeWe vezetése azonnal a rendőrség rendelkezésére bocsátott – egy vonatról kellett kidobni. A zsaroló egy rádióvevőt hagyott a vonaton, azon keresztül irányította az átadást. Habár a rendőrség a vonat útját járőrökkel biztosította, a zsaroló gyorsabb volt náluk, és időben meglépett előlük a pénzzel. Menekülésének néhány – az elhagyott raktáraknál gördeszkázó – srác szemtanúja volt, velük a rendőrség fantomképet készített. Egy nappal később a rendőrség ellenőrizte a környékbeli boltokat és műhelyeket, hogy a fantomképet felismeri e valaki.

Arno Funke

Arno Funke Berlinben született, 1950-ben. Apja kora gyermekkorában elhagyta a családot, a fiú két lánytestvérével jórészt Berlin-Rudowban és Neuköllnben nőtt fel. Az iskolát inkább csak kerülte, és bár a festészettel is próbálkozott, igazán csak tengett-lengett életében.Korábban dolgozott már DJ-ként, táblafestőként, segédmunkásként és sofőrként is. Festőként szeretett volna érvényesülni, de ez nem nagyon jött össze neki. Festményeiben jól tükröződött rejtett depressziója, melyet alkoholba fojtott, és úszott az adósságban.

Ez idő tájt egy autóműhelyben dolgozott lakkozóként – csak évekkel később érett meg benne a felismerés, hogy az itt – a rosszul szellőző műhelyekben belélegzett lakk jelentősen rásegített depressziójára. Ebben a műhelyben is járt a rendőrség, főnöke fel is ismerte a fantomképről, de nem buktatta le.Talán nem véletlen, hogy Funke vele együtt lépett le a Fülöp-szigetekre, élvezni a félmillióból megvásárolható gondtalan életet. Berlinbe már egy Fülöp-szigetekről származó lánnyal, feleségével tért haza, és bérelt ki egy kétszobás lakást, ahol a fia született. Feleségének fogalma sem volt, hogy Funke miből finanszírozza az életüket.

Saját bevallása szerint amikor már csak százezer márkája maradt a pénzéből, kezdett el gondolkozni a „hogyan tovább”-on. Kibérelt egy műhelyt, és újabb bomba – bombák építésébe kezdett – ezúttal a Karlstadt áruházláncot szemelte ki magának „ügyfélnek”.

A hamburgi Karstadt

A következő bombája a hamburgi Karstadt porcelánosztályán robbant, nem sokkal éjfél után, 1992 júniusában. A merényletben senki nem sérült meg, de az anyagi kár jelentős volt. Egymilliót követelt az áruházlánctól, hogy felhagyjon káros passziójával. A fizetési hajlandóságát a társaságnak a „Hamburger Abendsblatt” társasági rovatában feladott hirdetéssel kellett jeleznie. A rendőrség azonnal összekötötte a hamburgi esetet a négy évvel korábbi berlini robbantással, és levonták a következtetést, hogy Dagobert sorozatos elkövető.

Gyorsan kikövetkeztették, hogy a pénzátadás ismét valahogy vonattal fog történni, és igazuk is lett. Két héttel később jelentkezett a zsaroló, és a rendőröket egy vasúti csomagmegőrzőhöz küldte a pénzzel. Ott egy rafinált , az oldalát kioldó dobozt találtak időzítőszerkezettel, amit a Hamburgból Berlinbe tartó vonat oldalára kellett rögzíteniük. 1992. augusztus 14-én 16.40-kor az intercity kifutott a pályaudvarról, a különös csomaggal az utolsó kocsi oldalán.

A rendőrség az időzítő alapján kikövetkeztette, hogy az „átadás” helyszíne Hamburgtól 100 kilométerre várható, így a helyszínt nagy erőkkel biztosította és a vonat utolsó kocsiját is megszállták a rendőrök. Azzal nem számoltak, hogy Dagobert hülyére vette őket, és az időzítőszerkezet csak figyelemelterelés volt. Valójában egy mezei kisautó-távirányítóval tudta leoldani a csomagot a vonatról, amit a számított helyszínnél jóval korábban meg is tett. Mire a meglepett nyomozók megállították a vonatot és visszarohantak a helyszínre, Dagobert kerékpárjával már meglépett onnan.

Sikerének nem sokáig örülhetett, mivel miután kicsomagolta a „küldeményt” rájött, hogy a rendőrség átejtette, és néhány valódi (fedő)ezresért és egy csomag papírfecniért vitte vásárra az irháját. A hamburgi rendőrség rizikós akcióba kezdett: a zsaroló nem kaphat pénzt. Egyszer már fizettek Dagobertnek, és nem akarták, hogy pár év múlva, ha ismét kifogy a pénzéből, megint a jól bejáratott „kasszához” fáradjon. Dagobert persze zabos lett az átverés miatt, úgy vélte, hogy nem volt elég nyomatékos a figyelmeztetése, kissé erőteljesebben kell „fogalmaznia”.

A brémai Karstadt

A brémai Karstadt egy új építésű áruház volt, melynek szinte egy egész szintje repült a levegőbe 1992. szeptember 9-én. A gyújtóbomba robbanása után fellobbanó tűz aktiválta az áruház tűzoltórendszerét, a kizúduló oltóvíz pedig csak tetézte a kárt, ami így elérte a hatmillió márkát. Egy héttel később a hannoveri Kaufhausban egy liftben robbantott egy bombát, nyitáskor.

A rendőrség felállított egy profilt Dagobertről, mely szerint a komoly bűnözői hajlam esetében magas intelligenciával és komoly műszaki ismeretekkel is párosult. Funke úr, saját bevallása szerint az iskola helyett leginkább a könyvtárban töltötte gyerekkorát, az ismereteit ekkor szedte össze. A profilból – melynek felállításában pszichológusok is részt vettek – kiderült, hogy Dagobert robbantásai során igyekszik elkerülni az emberi áldozatokat.

Feltételezték, hogy a zsaroló kitart a pénzátadás helyszíneként a berlini vasút mellett, ezért nagy erőkkel feltérképezték azt, és azonosítottak 1500 lehetséges pénzátadási helyszínt. Minden mozdítható erőt a vasútra koncentráltak, a mozgó vonatról való pénzátadás volt ugyanis az egyetlen állandó momentuma az eseteknek.

A csapda

1992. október 29-én Dagobert besétált a rendőrség állította csapdába, és az egyik azonosított helyszínre Berlin-Charlottenburg-ba tekert biciklijével, hogy ott dobassa le a vonatról a pénzt. Jó érzékkel viszont rájött a kelepcére, és amikor észrevette, hogy a rendőrök, akik azonosították őt, feléje rohannak, belelépett a pedálokba. Az egyik rendőr, aki tényleg közel járt ahhoz, hogy szó szoros értelemben elkapja a zsaroló grabancát, elcsúszott egy sáros levélkupacon, és elvétette a menekülő Dagobertet. A német Bild Zeitung másnapi főcíme „a rendőr, Dagobert üldözése közben elcsúszott a kutyaszaron” nem tett jót a rendőrség egyébként is ez ügyben rendesen megtépázott renoméjának, és a sajtóval való kapcsolatuk sem virágzott fel.

Ezzel szemben Dagobert lassan egyfajta modern Robin Hood-dá lépett elő a közvélemény szemében. A Das! című közéleti műsor közvélemény-kutatása szerint a nézők 61%-ának bírta a szimpátiáját, ilyen vélemények mellett: „jó csóka, nekem tetszik”, „egyszerűen érdekes, hogy mindig összejön neki”, „persze ez illegális, amit csinál, de az is nyilvánvaló, hogy egy kicsit más, amit csinál”, „amíg ez csak a pénzről szól, én megértem”.

A láda

A következő pénzátadásra a rendőröket egy dél-berlini parkolóba invitálta, ahol egy – az utak csúszásmentesítéséhez használt kavicsot tároló lakattal lezárt ládához irányította őket. A rendőröket a helyszín persze meglepte, hiszen ezt megelőző tucatnyi pénzátadás mindig a vasút környékén történt.

Persze a rendőrök készültek, mozgásérzékelőt applikáltak a csomagba, ami annak mozgására a rendőröknél jelzett. Miután a lakatot visszazárták, visszaültek a kocsiba, figyelték a mozgásérzékelőt és a helyszínt, sok más kollégájukkal együtt. A mozgásérzékelő pár óra múlva jelzett, de a rendőrök csak műszaki zavarra gyanakodtak, mivel senkit nem láttak a helyszínen.

Amit a nyomozók nem tudhattak ekkor még, hogy a láda vékony betonozott alja alatt egy nyitott csatornanyílás volt, ráadásul Dagobert bemikrofonozta a fadobozt. Miután meggyőződött arról, hogy a rendőrök elhagyták és lezárták a dobozt, átütötte a betont és felmászott a dobozba a csatornából. Miután kibontotta a csomagot és látta, hogy megint csak papírlapokkal tömték ki azt pénz helyett, otthagyta azt, és elballagott a helyszínről a csatornán keresztül.

Ebben az időszakban egyre több találgatás látott napvilágot, hogy a zsaroló maga is rendőr, és így tudja elkerülni kollégái megtisztelő figyelmét.

A telefonfigyelés

A rendőrség is stratégiát váltott. Dagobert utcai telefonról hívta őket, hogy egy számítógéppel eltorzított hangfelvétel lejátszásával közölje velük a következő átadás feltételeit. 1993. június 30-án várták a zsaroló következő hívását. Berlinben ebben az időben nagyjából 9000 utcai telefon volt. Ennyi készülék figyelésére a rendőrségnek nem volt kapacitása, ezért a város nyugati felére koncentráltak, mert a zsaroló eddigi összes hívása innen érkezett.

3000 rendőrt küldtek az utcákra, hogy figyelemmel tartsák ezeket a nyugati telefonokat. Ezúttal persze Dagobert hívása a város keleti feléből érkezett, mely tény ismét jelentősen emelte a rendőrök frusztrációját. 1993. december 6-án egy berlini bevásárlóközpontban robbant a következő bomba, egy liftben, nyitáskor.

A Karstadt vezetősége részéről komolyan megkérdőjeleződött a rendőrségi „nem fizetünk” akció létjogosultsága, tartottak attól, hogy egy esetleges személyi sérüléssel járó robbantás után rájuk irányulhat a közvélemény haragja. Ezt a feltételezésüket megerősítette a zsaroló következő, a rendőrségnek címzett levele „Valószínűleg a rendőrségi pszichológusok feltételezik, hogy nem vagyok képes embert ölni. Az ellenkezőjét fogom bizonyítani!”

A sínfutó

A Karstadt vezetése nyomást gyakorolt a rendőrségre, hogy a következő pénzátadást valódi pénzzel bonyolítsák le. Ez alkalommal Dagobert is különlegességgel készült. A rendőröket egy elhagyott rendezőpályaudvarra „invitálta”. Az 1,4 millió márkát egy, az egyik sínszálon parkoló kis játékszerűségbe kellett belerakniuk. Miután végeztek, a minijármű, láthatóan távirányítással vezérelve, a sínszálon futva eltűnt előlük a sötétben. Dagobertnek ezúttal meggyűlt a baja a technikával (is). 32 méterre a rejtekhelyétől vonata kisiklott.

A zsarolónak az öt évvel korábbi félmilliójából ekkor már egy pfennig sem maradt, szociális segélyből és kölcsönökből élt, hasonló módon, mint hat éve, adóssághegyeket görgetett maga előtt. Mindenképpen kellett neki a Karlstadttól kizsarolt pénz, de semmiképpen sem gyilkosságokon keresztül.

Végjáték

1994. április 20-án Dagobert ismét hívta a rendőröket, hogy újabb átadást beszéljen meg velük. Egy rendőri egység rögtön a beazonosított utcai telefonhoz hajtott, és annak közelében egy parkoló kis fehér autóban egy meglehetősen gondterheltek és zavartnak tűnő vezetőre figyeltek fel. A rendszám alapján azonosították, hogy ez egy bérautó, melynek a meghosszabbított bérlési ideje egybeesett a következő hívás várható időpontjával. A hívás napján már a rendőrség minden adatott összegyűjtött a feltételezett tettesről, Arno Martin Franz Funke-ről. Követték a napját, amint fiát elvitte az óvodába, majd onnan továbbhajtott egy telefonhoz. 10.15 -kor csöngött ki a telefon a Karstadtnál, a hívó Dagobertként mutatkozott be, de közlendőjét félbeszakította a rendőrségi rajtaütés, és a csuklóján kattanó bilincs.

Dagobertet, alias Arno Funke-t rablásért és zsarolásért 9 és fél évre ítélték, de jó magaviseletéért 6 év után szabadlábra helyezték. Ez idő alatt felesége elhagyta, ő pedig még a rácsok mögött egy szatirikus újságnak, a berlini Eulenspiegelnek kezdett el dolgozni karikaturistaként, ahol máig is publikál. Depresszióját még fogvatartása idején felismerték és eredményesen kezelték.

A bejegyzést jórészt a források között is felsorolt dokumentumfilm alapján írtam, németeseknek ajánlom a film megtekintését is.

A felhasznált képeket egyrészt a fenti dokumentumfilmből másoltam, illetve a források között is linkelt ndr.de oldalról vettem.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Arno Funke
Ndr.de: Vor 20 Jahren: Die Polizei schnappt "Dagobert"
Youtube: DOKU Die großen Kriminalfälle Dagobert der Kaufhauserpresser(360p H 264 AAC)

2015, Németország, Arno Funke, dagobert, Karstadt, KaDeWe, Berlin, Hamburg, zsaroló, bűnöző, bűnügy, robbantás, csapda, láda, átverés, rendőrség, sínfutó, csőbomba, botcsinálta

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

darvaza_krater

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Wed, 21 Apr 2021 19:16:02 +0000

Ajtó a pokolba – a lángoló türkmenisztáni Darvaza-kráter

Türkmenisztán legnagyobb részét, mintegy hetven százalékát a Karakum sivatag teszi ki. Az ország öt tartományból az Ahal Welayat a második legnagyobb, itt él a teljes lakosság tizennégy százaléka. Derweze (más néven Darvaza ) egy poros kis falu volt az ország közepéből, 260 km-re északra Ashgabat-tól, amit az itt élő nomád népek laknak. Talán már maguk sem tudják, hogy őseik, a Teke-törzs alapítói vajon miért vetődtek ennek a kietlen vidéknek a közepére.

1971-ben szovjet geológusok hatalmas gáz és olajmezőkre bukkantak a környező sivatag alatt. A falu határában is felépítettek egy fúrótornyot a földgáz kinyerésére. Ez a torony viszont egy feltáratlan föld alatti üregre épült, ami be is szakadt a ránehezedő súly alatt, és a környékről szivárgó metángáz azonnal meg is töltötte a frissen keletkezett, nagyjából 5000 négyzetméteres krátert.

Csodával határos módon a baleset idején senki nem tartózkodott a fúrótorony közelében. A fúrást végző szakemberek tartottak attól, hogy a mérgező metángáz elérheti a környező településeket, ezért úgy döntöttek, hogy a drága lefojtás és kitermelés helyett inkább meggyújtják az üregben felhalmozódott metángázt, az majd pár nap alatt úgyis ki fog égni. Ezt – az, úgy tűnik, elhibázott – döntést kereken ötven éve hozták, a kráterben a metán azóta is kitartóan ég. A lángoló kráter állítólag éjszakánként még az űrállomásról is látható a teljesen sötét sivatag közepén.

Egyébként valószínűleg környezetbarátabb megoldás a felszabaduló metángázt elégetni, mint csak távozni hagyni, hiszen az égéstermék szén-dioxid kevésbé környezetterhelő gáz.

A jelenség azóta az ajtó a pokolba (door to hell), a mélyedés pedig a közeli falu neve után a Darvaza-kráter nevet kapta.

Az üreg – ami a műholdképeken is jól kivehető – nagyjából 70 méter széles és 30 méter mély. A környékén átható zártojásszag terjeng az égő kén hatására, ami vidám egyveleget képez a sivatagi porral – homokkal.

Saparmurat Niyazov (minden türkmének hős atyja, a Türkmenbaşi - róla bővebben is „megemlékeztem” ebben a bejegyzésben) 2004-ben elrendelte a szomszédos falu felszámolását. Na, nem biztonsági megfontolásokból, azok ezen a környéken nem túlzottak hangsúlyosak – hanem mert, szerinte, a falu látványa zavarólag hat az élékülő turizmus számára.

Pedig a turizmus a környéken – mondhatni – elhanyagolható volumenű. Útjelző táblák vagy például szálláslehetőségek nincsenek, és a helyszín szinte csak terepjárókkal közelíthető meg.

George Kourounis expedíciója

2013 novemberében a kanadai kalandor, George Kourounis, többek között a National Geographic Society anyagi támogatásával egy expedíciót szervezett a kráter aljára, hogy onnan kutatási célokra mintákat gyűjtsön. Másfél évig tartott az expedíció előkészítése: hőálló, autonóm légzőkészüléket terveztek és építettek, engedélyeket szereztek be és kutatócsoportot szerveztek össze.

A sikeres küldetés során Kourounisnak sikerült olyan új extrémofil organizmusokat találnia, amelyek magas hőmérséklet ellenére is képesek életben maradni a kráter alján. A felfedezés megerősítheti a feltételezést, hogy a földön kívüli szerves élet megjelenhet akár extrém hőmérsékleti adottságú bolygókon is-

„A krátert a Tűz Colosseumának nevezném: bárhová nézel, mindenhol ezernyi apró fáklya lángol” – mesélte a helyszínről – „az égő gáznak olyan a hangja, mint egy sugárhajtómű dörgése, Érdekes módon semmi füst nem látszik.”

Napjainkban

2021-ben a tűz a kráterben – 50 év elteltével – a felszabaduló metán még mindig zavartalanul lángol, a felbukkanó turisták legnagyobb örömére. Mondjuk a türkménbasi által megjövendölt turista-áradat elmaradt, de ezt szerintem a legkevésbsé sem bánja senki ott, azon a környéken, az isten háta mögött két kanyarral.

Hasonló bejegyzések itt, a bolyongón

A világvégi mozi
Lusi, az emberkéz alkotta iszapvulkán
A betoncirkáló
A moszkvai Metro–2 legendája
A lappföldi Jéghotelbe is kell tűzjelző
A rénszarvas és a tengeralattjáró
A Föld legmagasabban futó vasútvonala
Sínek a semmibe – Canfranc
Stairway To Heaven
Surtsey, az ötvenéves sziget

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

de_wallen_kirakatai

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:53 +0000

De Wallen kirakatai

Amszterdam egyik, ha nem a legismertebb negyede a De Wallen. Négyszáz évvel ezelőtt már minden errefelé vetődő hajó kikötött a város közeli kikötőjében. Akkor ez a városrész egy igazi nyomornegyed volt, az itt lakók a fennmaradt legendák szerint akár némi aprópénzért és heringért is felajánlották feleségeiket egy–egy kósza menetre.

Ez a város egyik legrégebbi része, de nyilván nem ezért tett szert ekkora ismertségre, sokkal inkább a vöröslámpás negyede révén. Az utcákon és a szűk sikátorokban egymást érik a kirakatok, ahol alulöltözött lányok kínálják bájaikat az arra sétálóknak. A megvilágítás színeinek is külön jelentése van; a piros színt a hölgyeknek tartják fenn, míg a kék szín bármi más nemi jelleget is jelezhet.

Maria is itt találta meg megélhetését, az egyik kirakatban, csakúgy, mint 512 társa. A lányoknak itt ugyanis bájaikkal az utcán kereskedni tiltott dolog, a helyi szokások szerint kirakatot kell bérelniük, és oda csábíthatják hódolóikat is – az aktus idejére a kirakat diszkréten el van függönyözve, a hölgy a pillanatnyi „foglaltságát” is ez jelzi.

A lányoknak csak negyede holland, a többiek a világ minden részéről érkeztek ide; a 25 éves lány Bulgáriából származik. Szép mosolyának és tökéletes testének sokan nem tudnak ellenállni, naponta akár 25 kuncsaftja is össze szokott jönni. „Az ő mosolya is csak addig tart, amíg azt van kire villantania, egyébként meglehetősen keserű és melankolikus egyénisége van” – árulja el róla Theresa Huber.

Theresa Bajorországból származik, mintegy két és fél éve alapította meg városnézéseket szervező cégét, az „Amsterdamliebe”-t. A cég német nyelven szervez programokat, de bevallása szerint legtöbben a De Wallen-re kíváncsiak, ezért az egyik legnépszerűbb programjuk a Red Light District Tour.

„Talán meglepő, de a programra jelentkezők 73 százaléka nő, és nem férfi, mint azt sokan gondolnák” – mondja. Munkájából adódóan közvetlen kapcsolatban van az itt dolgozókkal, akik többnyire Romániából és Bulgáriából származnak, és idegenekkel nem nagyon beszélnek a munkájukról, mert többnyire nem önkéntesen kerültek ide.

Hivatalosan persze minden prostituált a negyedben önfoglalkoztató, legalább 21 éves és EU-állampolgár, mivel ezek a feltételei egy működési engedély megszerzésének, ami nélkül a munka a negyedben elképzelhetetlen. Teresa egy kicsit árnyalja ezt az idealizált képet: „Az itt dolgozók 60 százaléka kényszerből van itt. A lányok negyven százalékét kisebb falvakból csábítják el, szállodai munka és pincérnői állás hazugságával az erre szakosodott „kereskedők”. A maradék húsz százalékot selyemfiúk hálózzák be, majd hozzák őket ide, szembesülni a valósággal. A szöveg mindig ugyanaz, a fülig szerelmes lánynak ki kell segítenie a fiúját, aki elúszott az adósságával. Ezen kívül a sok pénz sok képzetlen vagy akár drogfüggő lányt is idecsalogat.”

A munka mindenesetre jövedelmező. Az ügyfelek 15 perces turnusokban váltják egymást a lányokban. Maria, aki fiatal és vonzó, 180 euróért adja a negyedórás meneteit, de aki idősebb vagy nem annyira kelendő, inkább a minimális 50 euró felé igazítja az árait. Az ötven euró az egyezményes minimálár a negyedben egy gyors numeráért.

A kirakatokat a lányok három nyolcórás műszakban bérelhetik naponta. Napközben ezeket 80 euróért kaphatják meg, a frekventált esti időszakban az árak s 150 és 220 euró között változnak. A szűk, keskeny sikátorokra nyíló kirakatok drágábbak, mert diszkrétebbek.

A függöny behúzása után a lányok fogadják a vendéget, leveszik a nadrágját, helyileg meg is mossák (vagy együtt elmennek tusolni), egyben meggyőződnek arról, hogy páciensük nem herpeszes vagy nem hordozza egyéb betegség nyomait, majd elővarázsolják a kötelező kotont. A menet után az ügyfél gyorsan felöltözik, fizet, és ez így megy negyedórás váltásokkal.

Beszélgetésre vagy bármi hasonlóra nincs idő és legtöbb esetben lehetőség sem, a közös nyelv hiányában. Extrákról persze lehet szó, mármint mindenre, ami belefér a turnus idejébe, de a plusz szolgáltatások egyik legdrágábbika csókot kérni a kirakat-lányoktól. Ezt a fajta intimitást csak kevesen vállalják be.

„Habár a piroslámpás negyed Amszerdam közepén fekszik, ez nem zavarja különösebben a város lakóit. A hollandok nem nagyon vetődnek ide” – mondja Teresa – „a prostitúció alapvetően nem jelent problémát számukra, szemben a sok turistával, seftelővel és zsebtolvajjal, no meg a sok részeg és gyakran agresszív látogatóval.”

A kirakatok tőszomszédságában a kávézók és kisboltok között egy óvoda is nyílik a szűk utcára. Egy barátom négy éves kisfia is ide jár az óvodába, és egyszer apukájának szegezte a kérdést, hogy vajon mit csinálnak ott a nénik a kirakatban. „A bikinis nénik azért állnak ott, hogy bemehess, és vehess tőlük egy csókot” – válaszolta.

Mindenesetre a város vezetése a negyed konszolidálására törekszik. Az utóbbi években mintegy 200 kirakatot vásároltak meg és alakították át ezeket többnyire szociális otthonokká. Teresa szerint a kirakatok és főleg a lányok is a társadalom részét képezik, nincs értelme megtagadni a létezésüket. „Sok nőnek nincs is más választása, mint a prostitúció. Megérdemlik a tiszteletet” – mondja.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Forrás

A bejegyzést jórészt a Focus cikke alapján írtam.

Focus: Pro Nacht schläft Maria mit 25 Männern: So arbeiten Prostituierte in Amsterdam
Tripblogpost: PROSTITUTES OF DE WALLEN: AMSTERDAM RED LIGHT DISTRICT REVEALED

kényszermunka, kirakat, 2018, Hollandia, Amszterdam, piroslámpás negyed, prositúció, hering, Románia, Bulgária, kurva, világjáró

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

dunning-kruger-effektus

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Sun, 30 Mar 2025 13:11:08 +0000

A Dunning-Kruger-effektus

dunning-kruger-hatas

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Mon, 31 Mar 2025 08:45:46 +0000

A Dunning-Kruger-hatás

A Dunning-Kruger-hatás (Dunning–Kruger effect; DKE) egy pszichológiai jelenség, mely szerint azok az emberek, akiknek kevés tudásuk vagy készségük van egy adott területen, hajlamosak túlbecsülni saját képességeiket. Ezzel szemben azok, akik valóban magas szintű tudással vagy tapasztalattal rendelkeznek, gyakran alulértékelik saját képességeiket.

A jelenség elnevezése a két pszichológusról, David Dunningról és Justin Krugerről származik, akik 1999-ben végeztek kutatást, amely során megfigyelték, hogy a legkevésbé kompetens személyek azok, akik a leginkább hajlamosak túlértékelni saját teljesítményüket.

Ez a hatás azért fordul elő, mert azok, akik nem rendelkeznek elegendő tudással, nem képesek felismerni a saját tudatlanságukat és a hiányosságaikat, míg azok, akik jól értik az adott a témát, tisztában vannak a saját tudásuk határaival.

Jó, akkor merüljünk is el egy kicsit ennek a jelenségnek a magyarázatában!

A Dunning–Kruger-hatás mérésének legáltalánosabb módja az önértékelés és az objektív teljesítmény összehasonlítása. Az önértékelést néha szubjektív képességnek is nevezik, ellentétben a tényleges teljesítménynek megfelelő objektív képességgel.

A két kutató valamilyen objektív mérés alapján a teszten résztvevő embereket 4 csoportba sorolta objektív képességeik alapján. Teszteket töltettek ki velük, de a kiértékelés előtt meg kellett becsülniük a tesztjeik várható eredményeit. Az elemzéseik alapján kiderült, hogy a gyengébb képességű résztvevők (1. csoport) rendre túlbecsülték a várható eredményeket, azaz az ismereteiket:

Nyilván ez a kutatás sokaknak a személyes tapasztalatait alátámasztja, ami valahogy így összegezhető; minél butább valaki, annál inkább felértékeli a saját ismereteit.

A kutatásból eredményeiből levont következtetések messzire vezethetnek:

Azok, akik egy adott területen alkalmatlanok, általában nem tudnak inkompetenciájukról, azaz hiányzik belőlük az a képesség, hogy tudatosítsák alkalmatlanságukat.

Ők nem tudnak különbséget tenni kompetencia és inkompetencia között, emiatt az alkalmatlanok. Vagy csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem ismerik fel alkalmatlanságukat. Ezt néha „kettős teher” hatásnak is nevezik, mivel a gyengén teljesítőket két teher sújtja: hiányzik a készségük, és nincsenek is tudatában ennek a hiányosságnak.

Ez a hatás vezet tovább a „Péter-elv” -hez, ami arról szól, hogy a munkahelyi struktúrában az emberek előléptetésük folytán végül olyan pozícióba kerülnek, amelyben már nem képesek megfelelően teljesíteni, mivel elérik a saját kompetenciájuk határát. Erről majd a következő bejegyzés fog szólni.

A magasan képzett emberek hajlamosak alábecsülni képességeiket mások képességeihez képest. Ebben az esetben a hiba forrása általában nem a saját képességeinek rossz értékelése, hanem inkább mások képességeinek túlzottan pozitív értékelése szokott lenni. Ez a jelenség a „hamis konszenzus”, vagyis az a tendencia, hogy túlbecsüljük mások véleményét, attitűdjét és viselkedését.

Az „átlagosnál jobb” hatás szerint az emberek általában az átlagosnál jobbnak értékelik képességeiket, tulajdonságaikat és személyiségjegyeiket Például amíg az átlagos IQ értéke 100, az emberek önértékelése szerint ez az átlag 115 lesz.

A Dunning–Kruger-hatás persze sokakban megfogalmazódott már korábban is. Charles Darwin megfogalmazása szerint „A tudatlanság gyakrabban szül magabiztosságot, mint a tudás”, míg Bertrand Russell így fogalmazott: „…a modern világban a hülyék biztosak, míg az intelligensek tele vannak kétséggel”.

Charles Bukowski megfogalmazása szerint „Az a probléma a világgal, hogy az intelligens emberek tele vannak kétségekkel, míg a hülyék tele vannak önbizalommal.”

Shakespeare: „A bolond azt hiszi, hogy bölcs, de a bölcs bolondnak tartja magát.”

George Bernard Shaw: „Semmit sem tud; és azt hiszi, mindent tud. Ez egyértelműen politikai karrierre utal.”

Lao-ce: „A legjobb tudni, hogy nem tudod. Azt gondolni, hogy tudod, mikor nem, egy betegség. Ha ezt a betegséget betegségként ismerjük fel, az azt jelenti, hogy megszabadulhatunk tőle.”

Voltaire: „Biztosan nagyon tudatlan, mert minden kérdésre válaszol.”

Daniel J. Boorstin: „A tudás legnagyobb ellensége nem a tudatlanság, hanem a tudás illúziója.”

IgNobel-díj

A Dunning-Kruger-hatás 2000-ben IgNobel-díjat kapott a pszichológiai kategóriában.

Az IgNobel-díjat olyan kutatásoknak adják, amelyek első pillantásra humorosnak tűnhetnek, de mélyebb vizsgálat után komoly tudományos értéket képviselnek.

Ez az elismerés is sokat segített abban, hogy a Dunning-Kruger-hatás szélesebb körben ismertté váljon, napjainkra egy nagyon gyakran hivatkozott elvé vált. Például az amerikai szőkített ámokfutó, Trump elnök sok döntésének az egyik leghitelesebb magyarázatát is adja.

Az IG-nobel opera ária (2017)

Bár maga a DKE megalkotó-párosa már 2000-ben megkapta az Ig-Nobel díjat, a 2017-es díj átadásán került sor a Dunning-Kruger-hatásról szóló miniopera ősbemutatója is. Íme egy történelmi videó az opera felkavaró befejezéséről: a „The Dunning Kruger Song” első nyilvános előadásáról:

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Ajánló

Hasonló jellegű bejegyzéseket a Érdekes történet tag alatt talál:

60 éves a Trabant

A 61. vágány

A Berlinben lezuhant szovjet vadászrepülőgép története

A CIA lopott műholdja

A dannenwalde-i baleset

A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal

A drogbáró alagútjai

A drogfutárság veszélyei

A Dunning-Kruger-hatás

A Jennifer projekt

A Kaktusz-kupola

A Kaszpi-tengeri Szörny

A Mars Climate Orbiter (MCO) program banális katasztrófája

A millió dollár pont

A Poligon

A Silk Road hagyatéka

A Stuxnet sztori

A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása

A valódi Mad Max

A Világ valódi csodái

A világvégi mozi

A Wall Street Market bukása

Alkohol az űrben

Amikor egy naperőmű teszi oázissá a sivatagot

An0m sztori

Atlantropa

Atomvillanás fentről

Az ekranoplán; ismét a hullámok felett

Basilique Notre-Dame de la Paix, a világ legnagyobb katolikus temploma

Bayernturm, a funkcióját vesztett kilátó

Blackout Spanyolországban

Boeing 737 MAX / MCAS

Csernobil árnyéka: Negyven évvel a katasztrófa után

Csernobil és Putyin katonái

Csónakokkal az anyahajó ellen – a Millennium Challenge 2002 gyakorlat

Felhőkarcoló ablakok nélkül

Hadsereg romokból

Hedy Lamarr: filmszínésznő és feltaláló

Hitler Pervitinjétől a meth-ig

Hitler utolsó amerikai katonája

Hogyan lett Kínának repülőgép-hordozója?

Híd a Kwai folyón

Hűtővonat atomrakétákkal

Majak

Mazsolabombázók

Mert az Opel sosem kop' el

Neuralink

Német hackerek és a KGB

Ottó utazásai

Probstzella – végállomás

Sztálin elfeledett vasútja

Teufelsberg FSB

Therac-25: A hibaüzenet, amit senki nem értett

Vészjelzések a Dakotáról

Whisky-háború a Hans szigetért

Yokoi háborúja

Átadták a világ leghosszabb alagútját

Öreg fiúk bankrablócsapata

Források

improbable.com: New, Added Acclaim for the Dunning-Kruger Effect
Wikipedia: Dunning–Kruger effect
Telex: Trumpot nem érdekli, hogyan hat az autóiparra a vámja, mert az emberek „úgyis amerikai autót vesznek majd”

Dunning-Kruger-hatás, hatás, pszichológia, túlbecsül, kutatás, Péter-elv, hamis konszenzus, kettős teher, átlagosnál jobb, IQ, IgNobel-díj, opera, Trump, érdekes történet, Charles Darwin, Bertrand Russell, Charles Bukowski, 2025

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

egy_elado_birtok_ausztraliaban

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:54 +0000

Egy eladó nagybirtok Ausztráliában

Néha elábrándozok, miután beérek a munkahelyemre, és az e-mailek, határidők és review-k végtelen áradata fogad, hogy mi lenne, ha..

Ha el lehetne húzni valahová, a világ végére, vagy talán még azon is túl, leszarni ezt az egész mókuskereket, birkákat tartani (itt a négylábúakra gondolok), és egész nap azt lesni, hogy a birkák elkocognak jobbra, majd egy fél nap elteltével balra, vagy valami ilyesmi. Ahogy egy városi aszfaltszökevény elképzeli a vidéki idillt.

És itt a remek lehetőség: igaz, nem birkákkal, hanem tehenekkel (jó, oké, szarvasmarhákkal) van tele a birtok, de tényleg a világ vége után található két sarokkal, pardon, két bozótossal, Ausztráliában.

Az ára valóban egy kicsit húzós, jelenleg 222 millióért kínálják a birtokot, ami persze forintban sem lenne kevés, de sajnos, euróban adták meg ezt az árat. A telek nem egybefüggő, több „kisebb” részből áll össze, de nem hinném így se, hogy a szomszédokkal túl sok összezördülés adódna a hangos zene, vagy a telekhatárt jelző bukszusokat konzekvensen lehugyozó Buksi ügyében.

A telek (telkek) összesen 101.411 négyzetkilométert tesznek ki, ez kicsit nagyobb, mint Magyarország (93.036 km²) összterülete. Az árba beleszámolták a területen található ranch-eket és a 160 ezer szarvasmarhát is. Így már a hülyének is megéri. Itt található az Anna Creek Station is, ami a maga 23 ezer négyzetkilométerével (kb. negyed Magyarország) a világ legnagyobb marhatenyésztő farmjának számít.

Outback

A telkek Közép-Ausztráliában („Outbacks Australiens”) terülnek el, ahol a helyi népsűrűség nem túl magas, a farmokon nagyjából 150 ember dolgozik, többségükben cowboyok. Ez nagyjából azt jelenti, mintha Magyarországot 150 ember próbálná egymás között egyenlően (és nem testvériesen) felosztani.

A területre nagyjából harminc vételi ajánlat érkezett, melyeknek fele helybeli, a többiek pedig Kínából, az USA-ból, Kanadából, Svájcból, Angliából és Dél-Amerikából jelezték vásárlási szándékukat.

Sir Sidney Kidman

Sidney Kidman 1857-ben született az ausztrál Adelaide-ban. Hat hónapos volt, amikor apja elhunyt, és 13 éves korában vette meg az első (fél szemére vak) lovát 2 fontért, amit aztán jó haszonnal tovább is adott. A későbbiekben nagyapjától örökölt 400 fontot, és belevágott a szarvasmarha- és ló bizniszbe.

1899-ben alapította meg a családi vállalkozását, az „S. Kidman and Co“-t, ami az első világháború idejére már milliárdossá tette. Sir Sidney Kidman 1935-ben hunyt el, hatalmas vagyont hagyva maga után a családjára. Napjainkban családja 124.000 km² területtel rendelkezik Ausztráliában.

Azt, hogy a család miért akar „megszabadulni” a hatalmas birtoktól, megoszlanak a vélemények. Sokak szerint készpénzhez akarnak jutni, hogy a fennmaradó birtokaikat fejleszthessék.

Mások szerint a területen a talajvíz egyre elérhetetlenebb mélységekbe húzódik vissza, nem kis részben a marhatenyésztő farmok vízkiemelésének „köszönhetően”, így a szarvasmarha tartás lassan nem lesz gazdaságos a hatalmas, félsivatagos „Outback”-en.

A bejegyzés végére idelinkelem az egyik kedvenc – és részben Ausztráliában játszódó – filmem, a Wim Wenders -féle „A világ végéig” alapján összeszerkesztett klippet Peter Gabriel egyik legklasszabb számával, a „Blood Of Eden”-nel.

Hogy a klippben miért cipelik magukkal azt a repülőajtót, no meg hogy miért is kellett leszállni a repülővel a sivatag közepén; a filmből kiderül. E heti filmajánlómat is ezzel le is tudtam.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Die Welt: Grundstück zu verkaufen, größer als Österreich (német)
Wikipedia: Sidney Kidman (német)

2015, Ausztrália, birtok, eladó, ranch, Peter Gabriel, Blood of eden, amerre szem ellát, világjáró, megveszem

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

egy_masodperccel_kesobb

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:54 +0000

Egy másodperccel később

Ennek a bejegyzésnek a címét az azonos című könyvtől kölcsönöztem. A könyvről nagyon klassz kritikák olvashatók a moly.hu-n. Egyébként a könyvmolyok társaságát minden könyvolvasónak csak ajánlani tudom, értékeléseik nekem eddig mindig bejöttek.

EMP; három betű, az elektromágneses impulzus rövidítése. EMP nagyon sok esetben keletkezhet, például villámcsapás, szénkefés motorok vagy éppen napkisülés által. Közös jellemzőjük, hogy zavarják az elektromos berendezések működését, illetve a nagyobb energiájú EMP-k ezeknek a berendezéseknek a tönkremeneteléhez is vezethetnek. Az ötvenes években figyelték meg, hogy a nukleáris robbanások is a gamma-sugárzásuk által EMP-t (NEMP-et) válthatnak ki a levegő ionizálásán keresztül.

A magas-légköri nukleáris robbantások elvileg egy, úgynevezett Compton-hatáson keresztül egy sokkal kiterjedtebb és nagyobb energiájú EMP-t tudnak kiváltani a felszínen, ami gyakorlatilag hatalmas területeken lenne képes az összes, árammal működő rendszert kiütni. Ennek az elméletnek persze vannak támogatói és ellenzői is, feltehetően több, nukleáris fegyverekkel rendelkező állam is kísérletezik EMP fegyverekkel.

Az Egyesült Államok képviselőházának leköszönt elnöke, Newt Gingrich a következőképpen írja le egy Amerika elleni esetleges EMP támadás katasztrofális következményeit: „Ez nem csupán ártalmatlan spekuláció, hanem kilenc elismert amerikai tudós kutatási eredményeinek közös következtetése, amit össze is foglaltak a bizottság számára készített jelentésben az Amerikai Egyesült Államokat fenyegető elektromágneses (EMP-) támadásról.” William R. Forstchen - Egy másodperccel később, részlet

A regény ennek a fegyvernek a meglétét olyannyira kész tényként kezeli, hogy az első ötven oldalon belül fel is robbantanak belőle párat, ebből kettőt az USA felett. A fegyver gyakorlatilag azonnal a középkorba repíti vissza az államokat; az összes autó leáll, minden repülőgép lezuhan, a közművek megszűnnek. Az emberek az első délután még fel sem fogják, hogy mi történt.

Vidám partikon elgrillezgetik az áram nélkül maradt hűtőik hús-tartalmát és várják azt, hogy mikor tér vissza az áram, zökken vissza az életük a régi kerékvágásába. Ezen a ponton szeretnék elkanyarodni a regénytől és az EMP hatásaitól, ugyanis a könyv sok ponton rettentően valós dolgokra mutat rá. A társadalmunk ugyanis végletesen elkényelmesedett, erről a nagyszüleink tudnának igazán véleményt formálni, ha bárki is hallgatna még rájuk. Az ő életükben voltak még háborúk, forradalmak és gazdasági válságok, ők még tudták ezeket a válságokat (valamelyest) kezelni.

Ma viszont végletesen függünk az ellátó-rendszerekinktől, az új építésű garzonokban már konyha sincs, mert az egy felesleges tér, mert minden házhoz rendelhető. Olyan rendszerekre alapozzuk a hitünket, melyek rendkívül sérülékenyek, és például egy komolyabb áramszünet hatására az egész életünk kártyavárként omolhat össze.

Voltak erre a történelemben példák, ilyen volt például az észak-amerikai 77-es new yorki, vagy a 2003-as észak-keleti „blackout” (erről terjedelmi okok miatt egy külön bejegyzésben szeretnék írni). Habár sokan úgy hiszik, hogy ilyesmi Európában nem fordulhat elő, cáfolnám őket.

Például jelenleg Németországban nagyon hiányzik egy észak-déli vezetékhálózat, melyet bár már elkezdtek építeni, de jelenleg az északi tengeri szélenergiát a déli országrészekbe a környező országok villamos hálózata szállítja, melyeket nem erre a célra és irányra építettek ki, ezáltal ez az áram igencsak leterheli ezeket.

Egy komolyabb hiba esetén az európai áramellátás elemei – csakúgy, mint az észak-amerikai – dominóként dőlnének meg. Ráadásul egy ilyen helyzet akkor a legvalószínűbb, ha a villamosenergia-fogyasztás egyébként is magas, vagy valamilyen szélsőséges időjárás üt be, azaz kánikulai hőségben vagy télen, a nagy hidegben. Érdemes néha a nagy modernizálások közepette kicsit megállni, felnézni és elgondolkozni azon, hogy ilyenkor velünk mi történne. Tehát nem az EMP-ből kell kiindulni – mert abból egyszerűen nem lehet – hanem „csak” egy hosszabb áramszünetből.

Elismerem, ebből a szempontból őrült vagyok – de miután nejem is elolvasta ezt a könyvet, kijelentette, hogy legalább már érti az őrültségeim néhány kontextusát. A házunkba régimódi sparherd-et építettem a konyhába (az indukciós lapok mellé) – miközben az összes szomszéd kidobálta ezeket, mondván, hogy csak a kosz jár velük. A kertünk végébe tyúkólat tervezek építeni, bár ezen a ponton nejemmel „üzletet kötöttem”, mert bár ezen a tervemen jelentősen megütközött, de ő meg kutyát szeretne, ahhoz meg kerítést kell építeni (:építenem).

Bár a kertünket – a négy gyerek okán – nem alakíthatom veteményessé, de a házfalakra vertikális kertet építek, teljesen automatikus öntözőrendszerrel és esővíztározókkal. A tetőre telepített napcellák pedig az önellátáson kívül némi megtakarítást is hoznak az egyébként meglehetősen brutális villanyszámlánkon.

Az, hogy az ismeretségi körünk és a szomszédaink őrültnek tartanak, számomra teljesen megszokott állapot, a családom ezeket csak a szokásos bogaraim közé sorolja, mármint hogy blogot írok, meg az ob121-et, meg robotokat építek, épületautomatizálást meg ilyenek.

Egy komolyabb hálózati összeomlás után pár napig eltartana a hálózat talpra állítása. Mi történne ez alatt az idő alatt?

Habár a 2003-as amerikai áramszünetre ez annyira nem volt jellemző, az 1977-es new yorki áramszünet esetén Mayor Abraham Beame szavai szerint „night of terror” alakult ki, azaz a városban rendesen elszabadultak az indulatok. Ezen kívül nagyon sokat a liftekben rekedtek, a vízellátás megszűnése miatt egyrészt csapvíz sem volt a házakban, de a wc-kkel is (ugye) adódtak problémák.

A klímák leállása a helyzetet a városban még elviselhetetlenebbé tette – az eset júniusban történt. Ha egy ilyen leállás a téli időszakban történik, az a fűtési rendszerek nagy részét használhatatlanné teszi. Nem csak a villanyfűtést, a többi fűtés se nagyon fog menni a keringető szivattyúk kiesése okán.

Az aktuális hírekhez is nehéz lenne hozzájutni, mivel a mobilhálózatok is többnyire leállnának, de a telefonok is gyorsan lemerülnének. A klasszikus Szokol-rádiók rögtön felértékelődnének, főleg, ha elem is van bennük.

Vidéken a helyzet jó eséllyel koránt sem lenne ennyire súlyos. Az épületek egy része még mindig fűthető fával, a napcellák a tetőn legalább napközben adnának áramot és a (tartályos) gázfűtések, szén- és fakandallók és kazánok is működnének.

Ráadásul a régi építésű házakban még van spájz meg a padláson is szokott lógni kolbász, sonka, és a leolvadó mélyhűtőt is gyorsan ki kell enni.

Nyilván ezzel nem azokat az embereket akarom igazolni, akik atombunkert építenek a kertjükbe és alufólia-sapkával a fejükön ott várják a világvége eljövetelét, Gábriel arkangyal személyes felkonferálásában. Egyszerűen csak arról beszélek, hogy néha egy kicsit azon a lehetőségen is elgondolkodhatunk, hogy mi lenne, ha a dolgok nem az optimális módon következnének be, hanem egy kicsit kizökkenne a világunk egyébként is eléggé csikorgó kereke.

Meg olvassunk jó könyveket!

Mindemellett saját, első naptól nyilvánvaló felkészületlenségével is szembesülnie kellett, annak ellenére, hogy végül legalább inzulint sikerült beszereznie. Élelem, tartós élelmiszerek, egyetlen húszkilós zsák rizs vagy liszt, cipők, elemek, egy tartalék tesztkészlet Jennifernek, a pokolba is, akár fogamzásgátló Elizabethnek, kutyakaja, egy vízszűrő, hogy ne kelljen minden alkalommal felforralni a vizet, amit a most már mocsárzöld vizű medencéből mertek ki… Ezekről mind előre gondoskodnia kellett volna. William R. Forstchen - Egy másodperccel később, részlet

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

slate.com: Where Have All the Looters Gone?

tech, könyv, nukleáris, robbantás, 2018, blackout, USA, EMP, világvége, összeomlás, William R Forstchen, Compton hatás, disztópia

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

ekranoplan_ismet_a_hullamok_felett

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Thu, 13 Feb 2025 13:24:13 +0000

Az ekranoplán; ismét a hullámok felett

A Flying Ship Company ekranoplanja

Időről időre előfordul, hogy a fejlesztők már rég feledésbe merült technológiákhoz nyúlnak ismét, mivel egyszer már úgyis bebizonyosodott, hogy az adott műszaki megoldás működőképes, csak a körülmények nem kedveztek neki. Egysínű vasút, RTG, amóniás hűtőrendszerek kerülnek ismét a közönség elé, persze új ruhában, sok esetben tényleg újragondolva, új, korszerű vezérlési rendszerekkel, és újraszámolt hatékonysággal, illetve megtérülési mutatókkal.

Ezeknek a fejlesztéseknek a sorába illeszkedik a régi/új ekranoplán, amit az egykori szovjet megaprojekt, a Kaszpi-tengeri Szörny tett híressé – hírhedté:

A Kaszpi-tengeri Szörny

Először nem a nyugati hírszerző és katonai körök tárták fel az orosz hadsereg egyik legjobban őrzött titkát, hanem a német ZDF „Frontal” magazin, amint videofelvételt tett közzé a furcsa katonai szerkezetről, és amely felvételeket David R. Huff, az amerikai haditengerészet korábbi hírszerzési szakértője szenzációsnak titulált.

A videofelvételen vastag permetfelhő zúdult a tengerre, amint egy hatalmas szerkezet – ami egy repülőgép és egy hadihajó törvénytelen gyermekének tűnik – néhány méterrel a felszín fölött elszáguldott.

Az amerikai kémrepülők már a 80-as évek elején felfigyeltek egy furcsa objektumra a térségben, amely hihetetlen sebességgel rendkívül alacsonyan – minden radar számára láthatatlanul – repült a Kaszpi-tengeren (felett). A „Kaszpi-tengeri szörnyről” – ahogy az amerikaiak elnevezték a szerkezetet a hátára festett név, a KM után – addig soha nem készültek fényképek vagy videofelvételek. Még a titkos dokumentumokban is maximum vázlatok és modellek bukkantak fel a rendkívül jól titkolt repülőgépszerű szerkezetről, orosz nevén az ekranoplánról.

A LUN-osztályú MD-160, miután megfeneklett, fotó: Lana Sator

Ekranoplán

Az ekranoplánok felépítésük szerint repülőgépek, mégis vízhez vagy sík területekhez kötöttek. Repülésük közben az úgynevezett párnahatást, más néven határfelület-hatást használják ki, melyet minden kezdő repülőpilóta ismer, aki már próbálta nagy sebességgel letenni a gépét.

A határfelület-repülőgépek (angolul: ground effect vehicle, GEV) azt a fizikai hatást használják ki, hogy a határfelület felett jó 40%-kal több felhajtóerő termelődik, mint a levegőben. A repülőgépen a szárny előtt elhelyezett 8 hatalmas turbina inkább a gép „lebegtetéséért”, mint haladásáért felelt, a tolóerőt voltaképpen a függőleges vezérsík alatt helyett kapott két turbina szolgáltatta. Az alkalmazott turbinák – mind a tíz darab – Dobrinyin WD–7 sugárhajtóművek, egyenként 13 000 kp (130 kN, összesen 1 300 kN) tolóerővel.

Összehasonlításként; a Boeing 747-400-as PW4062-es hajtóműve nagyjából 276 kN (62.100 lbf) tolóerőt szolgáltat felszálláskor, azaz a négy hajtómű nagyjából 1080 kN-t ad le ilyenkor.

A KM–1 sémái

A hatalmas szerkezet a párnahatásnak köszönhetően nem csak a tenger felett, de sík szárazföldön is bevethető volt. Gyakorlatilag fittyet hányt a radarokra, aknamezőkre vagy 400 km/h sebességének köszönhetően bármiféle védelmi rendszerekre.

Az alaphangon 1500 kilométer hatótávolságú ekranoplán (nyilván a hatótávolsága tartalék üzemanyagtankokkal emelhető volt) az egyik legnagyobb fenyegetést jelentette az USA számára David R. Huff szerint azzal, hogy 850 katona mellett nukleáris rakétákat is tudott hordozni a fedélzetén – annak ellenére, hogy a jármű soha nem hagyta el a Kaszpi-tenger térségét.

Igor M. Wasilewsky oroszországi Nyizsnyij Novgorod hajógyár igazgatója nyilatkozta, miszerint a „Kaszpi-tengeri szörnyetegünk legnagyobb változata 540 tonnát nyomott.” Amennyiben az ekranoplánt a repülőgépek közé soroljuk, ez volt a valaha megépített legnagyobb repülőgép.

Rosztiszlav Alekszejev

KM-1

A hatalmas ekranoplánból valószínűleg – ez ügyben több vélemény is létezik – csak egy példány épült 1964-ben Gorkijban, KM1 néven (корабль-макет; „hajó demonstrációs modell”) A gépet Nyikita Hruscsov megbízásából Rosztiszlav Alekszejev tervezte – az ő nevéhez fűződik a Budapesten is sokáig használt Meteor típusú szárnyashajó tervezése is.

Egyébként Rosztiszlav Alekszejev ugyanolyan meghatározó személyiség volt a szárnyashajók és ekranoplánok fejlesztésében, mint kortársa, Szergej Pavlovics Koroljov a szovjet űrprogramban (az ő szerepéről már írtam a Szputnyik-sokk című bejegyzésben). A hajótestet részekre bontva, csaknem egy hónapon keresztül éjszakánként szállították a Kaszpi-tengeri Kaspisig. Az elrejtésére szolgáló igyekezet bizonyos szempontból felesleges volt, a szörnyet a Kaszpi-tengeri szárazdokkban az amerikaiak a CIA műholdfelvételein gyorsan kiszúrták.

A CIA műholdfelvétele a Kaszpi-tengeri szörnyről, 1968-ból

1966. október 16-án a KM–1-et felkészítették az első repülésére. Alekszejev maga is a fedélzeten tartózkodott a felszálláskor, ami persze ellentétes volt a szabállyal, mely előírta, hogy a tervezők nem tartózkodhatnak tesztelés közben az általuk tervezett járműveken. Az óriás ekranoplán gond nélkül felemelkedett a hullámokból, és tíz turbinájával 400 km/h sebességre gyorsult. Aztán a motorok elcsendesedtek, és a KM a várt párnahatás szárnyain repült tovább. Az 50 perces repülés során a törzs kissé meghajlott, de ezt a hibát a karosszéria merevítőelemek megerősítésével orvosolták – viszont a teszt a tervezőt igazolta, a szörny működött.

A KM-1 a levegőben

Időközben azonban a szovjet politikai széljárás (azok a fényes szellők, ugye, fújjátok-fújátok) megváltozott, Hruscsovot 1964-ben menesztették hivatalából, helyére Leonyid Brezsnyev (kódneve: bozontszemöldök) lépett. Ő mélyen szkeptikus volt a túlméretezett KM ekranoplánnal szemben, le is állíttatta a fejlesztését.

Egyfajta köztes megoldásként Rosztiszlav csapata belevágott a KM-nél jóval kisebb, de még így is impozáns „Orlyonok” (sasfióka) fejlesztésébe. Ez szintén egy ekranoplán volt, de csak 140 tengerészgyalogos vagy két teljesen megrakott páncélozott jármű szállítására volt alkalmas. Alekszejev tervezőirodája egy másik katonai ekranoplán, a „Lun osztály” terveit is kidolgozta, de a 280 tonnás és 74 méter hosszú járműnek csak egy kísérleti példánya, az MD-160 épült meg. Egy félkész példány a LUN-osztályból, a Spasatel, 1990 óta Nyizsnyij Novgorodban, a tengerparton enyészik:

Rosztiszlav Alekszejev bukása

Az ekranoplánok vezetéséhez hatalmas szakértelemre volt szükség ahhoz, hogy a víz feletti 20 méteres optimális magasságban tudják tartani a pilóták. 1975-ben az egyik Orlyonok jármű próbarepülése során az egyik hátsó hajtómű leszakadt és a függőleges vezérsík is megsérült a háborgó tengeren. Szerencsére Alekszejev ismét a fedélzeten volt, átvette az irányítást a pilótától, és épségben visszavitte a kikötőbe a sérült járművet.

A KM-1 egy korabeli fényképen

Bár megmentette a személyzetet és a gépet, a katonai vezetés Alekszejevet vádolta a balesetért, és eltávolították vezető-tervezői posztjáról. Persze ennek a valódi oka az volt, hogy a tervező önfejűsége nem volt összeegyeztethető a szervezet merevségével (nem először, és nem utoljára a történelemben). Alekszejev ezt kövtően felhagyott a kutatásaival, és kizárólag a hobbijának, a vitorlázásnak élt. Utolsó éveiben megtörten mesélte lányának: „Nem értem el azt, amit szerettem volna”.

1980-ban 63 éves korában halt meg egy balesetben kapott sérüléseiben, miközben egy új ekranoplánt tesztelt, melyet az 1980-as moszkvai olimpián szeretett volna bemutatni. Ugyanebben az évben Alekszejev legnagyobb fejlesztését is tönkretették. December 15-én a KM–1 prototípus már meglehetősen lehasznált állapotban tesztrepülésre indult. A tapasztalatlan pilóta elbeszélések szerint túl korán próbálta elemelni a gépet, ami átesett, a 20 méter mély vízbe visszazuhant és elmerült. Néhány évvel később, 1984-ben az ekranoplán projekt legfőbb támogatója, Dmitrij Usztinov védelmi miniszter is meghalt, ezután a projekt finanszírozása végképp megfeneklett.

MD-160

A LUN-osztályú MD-160 műszerezettsége, fotó: Lana Sator

A 280 tonnás – máig megmaradt LUN-osztályú MD–160 – bár csak feleakkora, mint az egykori KM–1, még így is meglehetősen brutális szerkezet. Az egyetlen megépült példányát éppen – olyan oroszos alapossággal – az egyik haditengerészeti támaszpontról a dagesztáni Tengerészeti Múzeum felé vontatták, amikor az elszabadult, és egy ideig a nyílt tengeren sodródott, végül egy homokos tengerpartra futott és megfeneklett. Az őrzése szintén olyan oroszos, szerencsére, mivel sokaknak, így a fotós Lana Satornak is sikerült megkennie az őröket, feljutott a gép fedélzetére, és fényképeken dokumentálta az utolsó Kaszpi-tengeri szörny végnapjait.

A LUN-osztályú MD-160 partra vetetten, fotó: Lana Sator

Ekranoplán reloded

Habár az eredeti ekranoplán nem volt egy sikertörténet, a fejlesztők közül talán sokan felkapták a fejüket arra az adatra, hogy a határfelület-hatással jó 40%-kal több felhajtóerő keletkezik, mint a levegőben. Az eredeti típusok problémája, a nagyon nehezen kontrollálható magasság pedig ma már akár egy filléres Arduino-val (mikrovezérlő) is kontrollálható volna. Ha ehhez még hozzácsapjuk a kompozit technológiát, akkor már egy egészen ígéretes műszaki megoldásról beszélünk.

Erre a következtetésre jutott a Flying Ship Company csapata is, akik először persze kicsiben, egy néhány méteres tesztrepülőben valósították meg terveiket, de honlapjuk leírása alapján sokkal komolyabb fejlesztésben gondolkodnak. Én drukkolok nekik.

a Flying Ship Company megoldása, fotó: Flying Ship Company

A linkre kattintva egy videót is megnézhet a szerkezetről.

További, hasonló bejegyzések itt, a bolyongó blogon

Űrrepülőgépek az elhagyott hangárban
A 816-os katonai nukleáris létesítmény
A CIA lopott műholdja
A dannenwalde-i baleset
A Honecker-bunker
A Kaktusz-kupola
A Kessler-szindróma
A Komszomolec K-278 története
A moszkvai Metro–2 legendája
A rénszarvas és a tengeralattjáró
A Sputnyik IV balszerencsés útja
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása
A Zümmögő
Az Aralsk-7 „halvaszületett” szigete

Források

Welt: "Monster des Kaspischen Meeres" ist enttarnt
Wikipedia: KM (Ekranoplan)
thevintagenews.com: Ekranoplan: The Only Lun Ever Built, Lies Stranded in the Caspian Sea
Flying Ship Company
Wikipedia: Határfelület-repülőgép
YouTube: What happened to the Ekranoplan? - The Caspian Sea Monster

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

el_chapo_egy_drogkartellvezer_elete_es_bukasa

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:54 +0000

„El Chapo“ – egy drogbáró élete és bukása

Joaquín Archivaldo Guzmán Loera volt (és valószínűleg marad is) a mexikói Sinaloa kartell vezére. Becenevét, az „El Chapo Guzmán”-t, vagy csak egyszerűen az „El Chapo”-t alacsony termetének köszönhette („alacsony Guzmán”), mely testi adottságát erőszakos természetével jócskán kompenzálta.

Elfogása előtt két listán is nagyon jól szerepelt; a Forbes – beelőzve például a francia köztársasági elnököt – 2009-ben a világ 41. legbefolyásosabb emberének választotta, míg az Egyesült Államokban az „előkelő” Nr.1 pozíciót foglalhatta el a körözési listákon. A listáknál maradva; 2011-ben ő volt a 10. leggazdagabb mexikói a nagyjából 1 milliárd dolláros magánvagyonával.

gyerekkor

Guzmán a La Tuna szegény vidéki közösségben született a Sinaloa tartománybeli Badiraguato-ban, vagy 1954-ben, vagy 1957-ben. Apja, Emilio Guzmán Bustillos hivatalosan szarvasmarha farmer volt, de valószínűbb, hogy helyi megnevezés szerint gomero-ként, azaz mákfarmerként tengette napjait. Guzmánnak két húga és négy öccse volt, és három idősebb testvére is, akik viszont igen fiatalon elhunytak.

A településhez a legközelebbi iskola 60 kilométerre volt, ezért a helyi gyerekeket utazó tanárok próbálták tanítani, de ezek elég reménytelen próbálkozások voltak egy olyan közösségben, ahol a gyerekeket egészen fiatal koruktól bevonják a munkába. Guzmán eleinte narancsot árult, majd apjának segített be a mákfejésbe és kísérte a közeli városba, hogy ott eladják a terményt. Az öreg rendszerint gyorsan felélte a szerény jövedelmet és családjának is inkább csak pofonokat osztott, majd 15 évesen Gumán-t is elzavarta a háztól. Ő nagyapjához költözött, és pár haverjával marihuána termesztésbe kezdett.

1977-ben, szerény ceremónia kíséretében feleségül vette Alejandrina María Salazar Hernández-t, és három gyereket (César, Iván Archivaldo és Jesús Alfredo) hagyott (itt) maga mögött, amikor húsz évesen, a már komolyabb bűnözői karriert befutott nagybátyja hatására belépett a Guadalajara kartellbe. (A későbbiekben, a 80-as években Griselda López Pérez-t veszi el, akitől négy gyermeke születik)

a Guadalajara kartell

A 80-as években a Miguel Ángel Félix Gallardo (alias „El Padrino”) által vezetett Guadalajara kartell volt Mexikó legjelentősebb bűnszervezete. Guzmán törekvő és megbízható katonaként először tekintélyt vívott ki néhány késedelmesen szállító csempész kivégzésével, pár vetélytárs eltüntetésével.

Viszonylag gyorsan Félix Gallardo sofőrje lett, majd később már ő koordinálta a Kolumbiából érkező szállítmányok útját az USA-ba. Az első időkben a kolumbiai kartellek számára Mexikó csupán másodlagos útvonal volt a karib-tengeri és floridai folyosók mögött.

Ez a helyzet akkor változott meg, amikor az amerikaiak rászálltak a Medellin és Cali kartellekre, így a hírhedt kolumbiai vezér, Pablo Escobar megüresedő helyét Gallardo gyorsan és sikeresen töltötte ki. 1984-ben egy, a mexikói kartellekbe beépült DEA ügynök, Enrique Camarena Salazar információi nyomán a mexikói hadsereg megtámadta és megsemmisítette a Guadalajara kartell egyik érdekeltségét, a „Rancho Búfalo” marihuána ültetvényt. Az árulást 1985-ben bosszulta meg a kartell, amikor kivégezték a lebukott ügynököt, mire az USA és Mexikó hatóságai a kartell vezérét, Félix Gallardo-t rács mögé juttatták.

a Guadalajara kartell romjain

A kartell korábbi alvezérei egymás között gyorsan leosztották a piacot. A nyugati part (Tijuana – Baja California) az Arellano Félix testvérek által alapított Tijuana kartell kezére került. Carrillo Fuentes és családja a Chihuahua államra tette rá a kezét, Juárez-kartell néven. Guzmán, néhány társával Sinaloa és a csendes-óceáni partvidéket szerezte meg, Sinaloa kartell néven.

Guzman nagyjából ebben az időszakban, 1987-ben került az amerikai hatóságok látóterébe, amikor több védett tanú is rá vallott. A korábbi, főleg repülőgépes szállítások helyett alagutakat építtetett a határ alá, és ott csempészték át a drogot, illetve egy nagy dobásuk az volt, amikor egy hajórakománnyi „Comadre” csilit „dúsítottak” fel kokainnal, és verték át a határőrségen.

Közben a kartellek közötti ellentétek leszámolásokhoz vezettek. Guzman társának és korábbi megbízójának, Héctor „El Güero” Palma-nak a feleségét egy, a Tijuana kartellhez tartozó drogkereskedő elcsábította és elrabolta. Bár Palma kifizette a követelt váltságdíjat, csak feleségének a fejét kapta meg csomagban pár nappal később. Az eset véres leszámolások hosszú sorát indította el.

Az Arellano testvérek is éppenhogy megúszták azt az 1992-es diszkóbeli lövöldözést, ahol több, mint 1000 lövés dördült el; ők a szellőztető-rendszeren keresztül menekültek meg. Valószínű, hogy erre az esetre válaszul küldték azt a bérgyilkost, aki Guzmán helyett Juan Jesús Posadas Ocampo bíborost végezte ki – az eset hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki. Egyébként a kartellvezér is az eset közelében volt, csak egy másik – kevésbé feltűnő – kocsiban.

Ennek nyomán indított a mexikói hatóság egy nagyszabású hajtóvadászatot a kartellvezérek ellen; fényképeiket közölték az újságokban és 5 millió dollár vérdíjat tűztek ki a fejükre. Bár Guzmán még időben megpattant, és Guatemalában rejtőzött el, ezúttal nem volt elég a pénze és a kapcsolatrendszere a túlélésre; a guatemalai hadsereg 1993-ban egy tapachula-i szállodában kapta el, majd az ország hatóságai gyorsan kiadták Mexikónak.

Szökés

A mexikói hatóságok első körben 20 év és hat hónap börtönre ítélték Guzmant, fegyvertartás, kábítószer-kereskedelem és Juan Jesús Posadas Ocampo bíboros elleni gyilkosság vádjával; ez utóbbi azért érdekes, mert a bíborost pont helyette lőtte le tévedésből egy rá uszított bérgyilkos.

1995-ben került át Jalisco-ba, a maximális biztonsági szintű Puente Grande börtönbe. Addig, amíg kint testvére, Arturo Guzmán „El Pollo” Loera vette át a kartell irányítását, ő a személyzet megvesztegetésével fényűző életmódban tengette napjait a rácsok mögött, szeretőivel és testőrével.

Amikor az USA kérvényezte a kiadatását, forróvá vált a talpa alatt a talaj. A mexikói börtöncelláját könnyedén átalakította külön-lakosztállyá, de rájött, hogy az Egyesült Államokban akár rosszra is fordulhat a sorsa, ezért gyorsan cselekedett, és megszervezte a szökését. 2001. január 19-én a börtönőr Francisco „El Chito” Camberos Rivera kinyitotta Guzmán elektronikusan működtetett cella ajtaját, miközben a karbantartó Javier Camberos egy szennyes ruhákkal teli mosodai konténert tolt el a cella előtt. Camberos teherautóra rakodta ezt a konténert is a többi szennyessel együtt, majd miután kijutott a börtönből a kocsival, egy közeli benzinkútnál megállt, és Guzmán gyorsan felszívódott.

Az utólagos vizsgálat megállapította, hogy nagyjából 78 ember – köztük főleg a börtön dolgozói és rabok – volt benne a szökésben. Guzmán embereinek arra is volt gondjuk, hogy a helyi, jalisco-i rendőröket is megkenjék, így azok csak egy nap elteltével eredtek a klánvezér nyomába, borítékolható sikerrel. A szökés állítólag két és fél millió dollárjába fájt a vezérnek, ami a vagyonához képest aprópénz volt.

Fel

Miután Guzmán meglépett a börtönből, át akarta venni Ciudad Juárez határátkelő feletti felügyeletet a Juárez kartelltől. Ennek útjában a Juárez vezére Rodolfo Carrillo Fuentes állt, akit 2004-ben, egy bevásárló-központbeli lövöldözésben végeztek ki a feleségével együtt. Ezzel az akcióval vette a kezdetét a napjainkig tartó és rendkívül véres mexikói kábítószer-háború.

Habár a hatóságok látszólag mindent megtettek az El Chapo kézre kerítéséért, ő gyakorlatilag minden esetben egérutat nyert. Volt, hogy míg a rendőrök a megerősített ajtó betörésével bajlódtak, a kartellvezér egy alagútrendszeren keresztül hagyta el a rejtekhelyet. A jelentések szerint mindenhová 30 katonai ruhás fegyveres kísérte. Egy beszámoló szerint például 2005-ben egy Culiacan városbeli forgalmas belvárosi „Las Palmas” étterembe sétált be, mintegy 15, AK–47-esekkel felszerelt kísérőkkel. Míg a főnök a vendégekkel kezet rázott, emberi lezárták az éttermet és minden mobiltelefont összegyűjtöttek. Távozáskor mindenki visszakapta a telefonját és El Chapo rendezte az összes vendég számláját. 2007-ben az egyik helyettesének a 18 éves szépségkirálynő lányát, Emma Coronel Aispuro-t, tőle ismét két lánya születik (emlékeztetőül, hivatalosan már ekkor volt 7 gyereke két korábbi feleségtől).

Szorul a hurok

2014-ben mindenesetre megmozdult az állóvíz; a kartell emberei sorban kezdtek megbukni. Az hogy ez egy beépített ügynök vagy átállt belső ember jóvoltából történt, még jó pár évig nem fogjuk megtudni. Guzmán jobb kezét, Serafín „El Mayo” Zambada Ortiz-t az USA-ba való belépés közben kapcsolták le, az egyik leghatékonyabb bérgyilkosát, El Chino Antrax-ot az amszterdami 's Schiphol repülőtéren gyűjtötték be az idén.

Végül Február 22-én 06:40-kor kattant (ismét) a bilincs a kartellvezér csuklóján. Bár a mexikói haditengerészet 65 katonája vett részt a műveletben, az akcióban lövés nem dördült. A sinaloa-i Mazatlán város tengerparti sétányán, az Avenida de Mar 608 alatti apartman 4 emeletén, egy meglehetősen szerény lakásban ütöttek rajta, ahol feleségével, az ex-szépségkirálynő Emma Coronel Aispuro-val és két lányával lakott.

Ismét rács mögött

A börtönben (egyelőre) betartják a fogva tartásánál a szabályokat, a cellájában, ahol egy ágy, zuhanyzó és WC található, egyedül él, és havonta maximum 50 dollárból vásárolhat a személyes higiéniájához termékeket. Az Egyesült Államok ezúttal El Chapo börtönbe kerülését követően azonnal kérvényezte kiadatását.

A vezér rács mögé kerülésével egy időben megindult a vérontás a drogkereskedelem feletti ellenőrzésért, és egyelőre úgy tűnik, hogy az eddig inkább csak a dél-mexikói területeken aktív Los Zetas kartell teszi rá a kezét a Sinaloa korábbi területére. Sok, nagyon sok halott fog még a hatalomváltás nyomán hátramaradni.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Joaquín Guzmán Loera (angol)
Bild.de: „El Chapo“: Seine Drogen, Frauen & Milliarden (német)

2014, maffia, szervezet bűnözés, kartell, Mexikó, El Chapo, Guadalajara kartell, Los Zetas kartell, gyilkosság, drog, drogcsempészet, alagút, börtön, kivégzés, Medellin, Cali kartell, rácsok mögött, a börtön ablakába

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

eltuno_csodak_salar_de_uyuni

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:55 +0000

Eltűnő csodák: Salar de Uyuni

A világ legnagyobb sósivataga Bolíviában található, területe valamivel több, mint tízezer négyzetkilométer – nagyjából akkora, összehasonlításként, mint Veszprém, Komárom-Esztergom és Fejér megyék együtt.

A sivatag az egykor a Ballivián-tó hullámzott, kiszáradása nyomán a helyenként akár 120 méter vastag sóréteg maradt hátra. A terület időjárása igen szeles és általában száraz, a nappali 40 fokos hőséget éjszakánként akár -10 fok is követheti.

Habár a sivatagok kapcsán viszonylag ritkán bukkan fel a „változatos” szó a környezetleírásban, ez a hely különleges. Egyik sarkában ugyanis egy néha működő vulkán füstölög, tövében gejzírekkel, területén több „sómentes” sziget is található, és az egész képződmény 3.700 méterrel a tengerszint felett terül el.

Emellett – főleg az esős időszakban – meglepően változatos állatvilág – például rókák, alpakkák, flamingók – népesíti be a vidéket. A sík és magas terület meglepő módon a műholdak számára is fontos helyszín; fölötte elrepülve kalibrálják magasságmérő műszereiket.

Igazán lenyűgöző látványt a hatalmas fehér sivatag a júniusi esőzések után nyújt; ilyenkor a sík vidéket egy vékony, pár centis vízréteg borítja be, hatalmas természetes tükörré varázsolva a tájat. A fotósok paradicsomává változó sivatagot ilyenkor tömegével lepik el a turisták, és kis túlzással persze,– ha az élességet nem sikerül teljesen elállítaniuk – gyakorlatilag bármerre fényképezve csodálatos fotókon örökítik meg a végtelen víz és az azzal összeérő ég lenyűgöző kettősét.

A nagy vasúti temető

A sivatag legnagyobb városa Uyuni, és annak délnyugati határában található a mára ikonikussá pusztult vonatok temetője. Az 1860-as években az éppen csúcsra járatott vasútépítési lázat egy ezüstláz is tovább fűtötte. Amerikai mérnökök segítségével komoly vasúti hálózatot terveztek a dél-amerikai országok között, melynek az egyik fontos csomópontja Uyuni lett volna.

1879-ben a környező országok – Chile, Peru, Bolívia – között kitört az úgynevezett Salétromháború, a határokat lezárták, és az ezüstbánya sem hozta be a hozzá fűzött reményeket, így a vasútépítési láz is gyorsan lelohadt a környéken. A már üzembe helyezett vonatok maradványai azóta ott senyvednek a város szélén, lepusztítva és szétgraffitizva szintén pompás fotótémákat kínálva az idevetődőknek.

Vészjósló árnyak

Habár termelnek ki sót a területen, a mintegy 25 ezer tonna évente fel sem tűnik a 64 milliárd tonnás sótömeghez képest, ez a kitermelés nem fenyegeti a sivatag érintetlenségét. Meg hát jobban belegondolva, vicces is volna, ha pont a sót nem bányásznák egy sósivatagban.

De van ott más is, ami sokkal inkább felkelti a bányászok figyelmét: lítium. Méghozzá nagyon sok, az angol Wikipedia szerint mintegy 9 millió tonna, ami azt jelenti, hogy itt található a világon fellelhető teljes mennyiség 43%-a. A villanyautók csodaszép víziójának a hátterében pedig egy olthatatlan éhségű iparág áll, és a jelenleg leghatékonyabb (legnagyobb energiasűrűséget produkáló) akkumulátornak a Li-ion számít, ennek pedig az alapanyaga a sivatagi lítium.

Ja, igen, és akkor még ott van Bolívia, mely ország még dél-amerikai összevetésben is meglehetősen szegény, és a bányászcégek bizony sokat ígérnek az egyre értékesebb alkálifém kitermeléséért. A kitermelést 2018-ban kezdik meg a helyszínen – ez nyilván nem azt jelenti, hogy rögtön az egész sivatagot, úgy, ahogy van, feltúrják, de..

Ahogy elnézzük a képeket az amerikai palaolaj-fejtőkről, vagy akár a német barnaszén mezők kitermeléséről, nem lehetnek túlzott illúzióink arról, hogy hová fog eltűnni a sivatag.

Egyetlen remény, hogy a Li-ion mellett még van pár egyéb energiatárolási technológia, amik még versenyben vannak, és amíg az Li-ion energiasűrűsége 200 – 250 Wh/kg, addig a benziné 12.000 és 13000 Wh/kg * körül alakul – azaz még van tere a fejlődésnek.

(*: jó, oké, itt csaltam, ugyanis a belsőégésű motorok hatásfoka nagyon alacsony, azaz ebből a „mennyiségből” csak nagyjából 1700 – 1900 Wh/kg marad / jut el a kerekekig.)

Mindenesetre, amíg a Li-ion az egyeduralkodó az akkumulátorpiacon, és érdekli önöket ez a természeti csoda, vegyék előre a „még látnunk kell az életünkben” listájukon, nehogy véletlenül lekéssenek róla.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

passportchronicles.com: 25 Reasons why you should visit the Salar de Uyuni
Wikipedia: Salar de Uyuni
atlasobscura.com: Great Train Graveyard
Index: Kongón múlhat az elektromos autógyártás jövője

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

erdekes_repuloterek

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:55 +0000

Érdekes repülőterek

Nehezen lehet a véletlen műve, hogy egyetlen földi nyelvben sincs olyasféle kifejezés, hogy „Olyan szép, mint egy repülőtér”. A repülőterek csúnyák. Néhányuk nagyon csúnya. Egy részük pedig a rondaság olyan fokán áll, hogy annak létrejötte csak célirányú erőfeszítések feltételezésével magyarázható meg. Ráadásul ezen otrombaság még növekedik, ha végignézünk a reptereket dugig töltő fáradt, haragos emberfiákon, akik éppen most fedezték fel, hogy csomagjaik Murmanszkban landoltak (éppenséggel a murmanszki reptér az egyetlen kivétel eme csalhatatlan törvény alól).

Az építészek sajnos, mindent egybevéve, még rá is kontráznak erre. Megtalálják a módját, hogy a fáradtság és idegesség jeleit ötvözzék különböző idegszaggató színekkel, hogy értelmetlenné tegyék akár azt is, hogy megkülönböztethessük az utazót a csomagjától vagy a családjától; vagy hogy összezavarják a gyanútlan turistát olyan nyilakkal, melyek általában különböző ablakok, távoli poggyászkocsik vagy éppenséggel az éjjeli égbolt Kis Göncölének aktuális pozíciója felé mutatnak, vagy éppen az éppen működők a vízvezeték hálózat pontjait leplezzék le, míg az üzemen kívüliek rejtsék el a check-in pultokat.
Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja

Az unalmas és borzalmas repülőterek világát DA jól ismerte, és nekem is volt hozzájuk „szerencsém” éveken keresztül, amíg egy nagy német cégnél nemzetközi üzembe-helyezéseket végeztem. Nem a terminálokban és a check-in, check-out pultoknál töltött idő volt a legkedvesebb időtöltésem és máig nem lettek ezek a betonrengetegek a barátaim.

A fő probléma szerintem, hogy ezeket az építményeket végletesen a forgalom és a profit elvárásai szerint húzták fel, az utasokat egyfajta „zavaró de muszáj” dologként tervezték a rendszerbe az építészek. Persze, mint mindenben, itt is vannak kivételek, ezekből szemezgettem párat.

Elmondható, hogy az érdekesebb repülőterek a pilóták és a kezelőszemélyzet körében örvendenek osztatlan utálatnak.

Kai Tak

A pilóták által az egyik leggyűlöltebb hongkongi repülőteret 15 éve, 1998-ban zárták be, illetve cserélték le a Chek Lap Kok-ra. Bezárása előtt ez volt a világ harmadik legforgalmasabb repülőtere, ahová a leszállás egy rendkívül látványos rémálom volt utasoknak és a személyzetnek egyaránt. A repülőtérnek egy felszállópályája volt, a 13-as, ami egy mesterséges zátony hátán mélyen a város óceánra nyíló öblébe nyúlt. Ha egy gép nem tudott időben megállni – és erre ezen a repülőtéren többször akadt példa – „bevizezte” a futóműveit.

A másik oldalon terült el a rendkívül zsúfolt város majd mögötte jókora sziklaszirtek. A repülőgépek leszálláskor leggyakrabban először a város fölött repültek be, majd egy szűk fordulót követően próbálták pontosan megtalálni az oldalszeles és vizes aszfaltot. Többször érkeztem utasként erre a repülőtérre, és mindig az volt az érzésem, hogy a hatalmas 747-es a város közepébe fog lehuppanni, majd később a szárnyvéggel akarja felszántani az aszfaltot határoló füves részt.

A városból is lenyűgöző látványt nyújtottak a beérkező gépek. Ha séta közben a dübörgésre felnézett az utcán az ember, a brutális méretű gépek kitöltötték meg a házak közét, és szinte önkéntelenül is mindenki – aki nem szokott hozzá a látványhoz – behúzta a nyakát, és várta, hogy a tetőkről lepöckölt antennák csörömpölve kezdjenek záporozni. A Kai Takról bővebben a fékszárny blogon olvashat.

Lukla, Tenzing-Hillary

A nepáli Tenzing-Hillary sokak szerint a világ legijesztőbb repülőtere. A repüléssel egy hetes gyalogtúrát lehet megspórolni a Khumbu régióban, Jiri-től, bár biztos, hogy vannak, akik inkább a gyaloglást választják.

A futópályája 527 méter hosszú és 12%-os lejtésű. A repülőteret 1964-ben építtette Edmund Hillary – a Mount Everest egyik első meghódítója – serpákkal, mindössze 2650 dollárból. A legenda szerint nem volt elégedett a talaj tömörségével, ezért ide szerveztetett egy két napos táncos serpa-fesztivált. A buli után már használhatónak ítélte a rendesen letaposott pályát.

A pálya rövidségén és meredekségén kívül a rendkívül gyorsan váltakozó időjárás sem kedvez a repülőtér jó hírének. A rossz időjárásnak köszönhetően az utasok sokszor hetekre a repülőtéren rekednek.

Gibraltár

A szikla története sok egybeesést mutat az egykori Hongkongéval. Mindkettő angol koronagyarmat (Hongkong csak az volt), a terjeszkedés ezáltal csak a tenger irányában lehetséges, és minden nagyobb műtárgyat csak kompakt módon, kompromisszumokkal lehet megvalósítani. Így például Gibraltár repülőterét, amit kényszerű okokból egy közút (Winston Churchill Ave) szel ketté. Az út forgalmát minden le- és felszálló gép esetén megállítják, és mivel a repülőtér elég forgalmas, az úton hosszabb dugók szoktak kialakulni.

Az út alagúttal való kiváltását már 2006 óta tervezik.

Gisborne

Gisborne egy kisebb, regionális repülőtér mely Új-Zéland Északi-szigetének a keleti partján található. A repülőteret itt, a változatosság kedvéért egy vasútvonal szeli ketté. Bár a vasúti forgalom 2005 óta a vonalon szünetel, így a légi irányítóknak és a pilótáknak csak a nosztalgiavonatokkal gyűlik meg a bajuk.

Barra

Barra szigete Skóciától nyugatra található. Repülőtérre nem sokat költöttek a helyiek, erre a célra egyszerűen kijelölték a partszakasz egy részét. A nem eléggé körültekintő turistákon kívül a dagály időszakában néha a víz alá kerülő partszakasz is nehezíti a pilóták munkáját.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

2013, repülőtér, repülés, veszélyes, extrém, Kína, Hong Kong, Kai Tak, Lukla, Tenzing Hillary, Nepál, Edmund Hillary, Gibraltár, Anglia, Gisborne, Új Zéland, Barra, Skócia, világjáró

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

eszak_dakota_piramisa

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:55 +0000

Észak-Dakota piramisa

A Bell Labs által kidolgozott Safeguard programban az ABM-ek (U.S. Army anti-ballistic missile) egy olyan védelmi ballisztikus rakéta-rendszert alkottak, melyek Észak-Amerikát voltak hivatottak megvédeni az akkori Szovjetunió irányából érkező nukleáris rakétáktól a hidegháborúban.

Illetve, ez így nem pontos, ugyanis csak az USA védelmére szolgált volna a rendszer, melynek kifejlesztéséhez egy meglehetősen rögös – és költséges – út vezetett. Először, még az 50-es években kezdtek bele az USA-ban a Nike Zeus védelmi programba, melyről aztán kiderült, hogy azon kívül, hogy iszonyú drága, nagyjából semmiféle védelmi funkcióra nem volt alkalmas. Megpróbálták menteni a menthetőt, a programot átkeresztelték Sentimel-re, és 1968-ban védelmi bázisokat kezdtek elővárosi területekre telepíteni.

Ez a program a lakók – teljesen érthető – ellenállásán bukott meg, így 1969-ben Richard Nixon (még saját bukása előtt) a program törlése mellett döntött, és úgy határozott, hogy a védelmi létesítményeket a városoktól messze kell telepíteni. Ez lett a Safeguard program. Három telephely mellett döntöttek, az építkezést viszont már csak két helyen, Észak-Dakotában és Montanában kezdték meg.

Ezek az ABM rendszerek több elemből álltak. A műholdak és a nagy érzékenységű radarok (PAR) feladata volt az ellenséges rakéták korai észlelése. Az irányítási központ is egy radarral egybeépítve kapta meg az MSR (Missile Site Radar) elnevezést. Ezek voltak a jellegzetes kör alakú foltok a csonka gúla formájú piramis tetején.

A piramis formáját egyébként az a meggondolás vezette, hogy így ellenállóbb maradhat közeli – akár nukleáris – robbanásokkal szemben is. A központtól nem messze telepítették a védelmi rakéták (Spartan, Sprint) kilövőállásait is. A montánai létesítményt végül még építése közben elkaszálták, így a három tervezett piramisból csak egy épülhetett meg mintegy 6 milliárd dollárból Észak-Dakotában, nem messze a kanadai határtól.

Az első komolyabb viszály pont ebből a határhoz közeli helyszínből adódott, ugyanis a kanadai kormányzat számára is viszonylag gyorsan világos lett, hogy ha az USA-ból kilövik a – részben kis hatótávolságú – védelmi rakétákat, akkor azok bizony Kanada fölött fogják eltalálni az orosz atomrakétákat. Ennek annyira nem örültek. Ráadásul míg a létesítményt a kubai rakétaválság időszakát követően, 1970-ben kezdték építeni, befejezése időszakában, 1975-ben már meglehetősen megváltozott a politikai széljárás.

Pont a Safeguard-dal egy időben mint az oroszok, mind az amerikaiak elkezdtek más, civilizáltabb megoldásokat is keresni az atomválságra, és 1972-ben tető alá hozták az első, (majd 79-ben a második, nem ratifikált) SALT leszerelési megállapodást.

A létesítményt a piramissal végül – Stanley R. Mickelsen védelmi komplexum néven – 1975. október 1-jén adták át. Aztán négy hónappal később, 1976. február 10-én (más, cinikusabb források szerint mindössze 3 napnyi üzem után) – kongresszusi döntésre – be is zárták.

A vadonatúj létesítményt így villámgyorsan leszerelték, a mellé telepített erőművet és kilövőállásokat is szétbontották, a komplexum föld alatti részeit vízzel árasztották el. A piramis sokáig magára hagyatva állt, és szabadon látogatható volt, legalábbis a lehegesztett ajtókig, és lassan turisztikai látnivalóvá vált.

2012-ben a szövetségi kormány egy pacifista, visszavonulást hirdető szektának adta el a betonmonstrumot 530 ezer dollárért, ami akár jutányos árnak is tekinthető egy 6 milliárdért épített, de csak négy hónapig használt építményért.

Egyes források szerint ettől függetlenül napjainkban is látogatható ez az impozáns létesítmény, mások szerint pedig csak a kerítések kívülről tekinthető meg. Ha arra jár, kérem dobjon egy kommentet a kínzó kérdésre, hogy akkor most mi a helyzet.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Safeguard Program
Wikipedia: Nike Zeus
diply.com: America Had A $6 Billion Secret Pyramid For Three Days
atlasobscura.com: The Pyramid of North Dakota
gizmodo.com: The Abandoned Pyramid of North Dakota
coldwartourist.com: MISSILE SITE RADAR (MSR) COMPLEX, NEKOMA, ND

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

felhokarcolo_a_sivatag_szelen

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:55 +0000

Felhőkarcoló a sivatag szélén

Persze, ez sem mai történet, és az összes adatot már szuperlatívuszok özönében szállították már előttem. Hogy hány emeletes (163), hány lift található benne (57) és mennyibe került (mindegy, egy számadat, nem mond semmit). Ja, meg hogy lábainál ott van egy hatalmas szökőkút, ami persze világelső valamiben a maga nemében.

Inkább arról szeretnék egy bejegyzést írni, hogy ez mind csak talmi csillogás.

Miért talmi az, ami értéktelen? Tallois úr a múlt század első felében élt Párizs városában. Divatékszer-készítő volt. Világsikert ért el aranyos fényű, de értéktelen kacatjaival, melyeket 90 rész rézből, 9 rész cinkből és egy rész aranyból olvasztott össze. Ez volt a népszerű Tallois-demi-or, vagyis Tallois mester „félaranya”; a piacon azután Talmiorrá, majd talmivá rövidült a látszatértékek beceneve.

forrás: Kíváncsiak klubja - Kiről nevezték el? Honnan ered?

Ide szerkesztettem a google.maps képét a Burj Khalifa-nak, és elég csak egy kicsit távolabb zoomolni az építménytől, hogy kiderüljön, hogy a felhőkarcoló no meg a szökőkút a sivatag és a tengerpart közötti keskeny, beépített sávban található. Hogy Hongkongban, Szingapúrban vagy éppen New Yorkban egymást érik a felhőkarcolók, annak gazdasági okai is vannak: nincs több hely elérhető közelségben, muszáj – akár komolyabb pluszköltségek árán is – felfelé terjeszkedni.

Node Dubajban? Nyilván más oka van a dolognak. Sokszor hallani, hogy a helyiek a turizmusra gyúrnak. Hát, ezzel azért akad szerintem némi probléma. Ugyanis a helyi valuta brutális erejének köszönhetően Dubaj nem az átlag turisták által megfizethető hely. Látnivaló sincs túl sok, de ennek tetejébe a helyiek lenézik a külföldieket – nem egy klasszikus turistaparadicsom (nyilván sokan másként látják ezt is).

Marad az az opció, hogy mutatni akarják gazdagságukat és technikai fejlettségüket a világnak, ezért szálltak be ebbe a pélóösszeméregetős versenybe, hogy kinek van magasabb tornya. Ez a nagyok játszmája, a kisebbek megelégednek azászlótornyok versenyével is.

(A helyi technika fejlettségét nemigen lehet ezzel a toronnyal demonstrálni, ugyanis szerintem az építési telken kívül semmi nem dubaji ebben az építményben.)

Ez a meccs persze nem napjainkban vette kezdetét. Szerintem nem vagyok egyedül, hogy nevethetnékem támad (pedig sírni kellene rajta), amikor fényképeket meglátom Phenjan központjában pöffeszkedő betonmonstrumot, a Rjugjong hotelt, melyet hasonló megfontolásokból kezdtek építeni 1987-ben, az akkori nagyvezér legnagyobb örömére. Aztán persze 1992-ben otthagyták a félkész torzót a város közepén, és bár az utóbbi időkben legalább kívülről beüvegezték a monstrumot, az attól még belül tök üres és taszító maradt.

Egy ilyen építmény iszonyú pénzekbe kerül. Egy dolog megépíteni, de utána karban is kell tartani, a lifteknek áram kell, és a szivattyúknak is, amik a vizet pumpálják az építmény tetejére vagy a klasszul koreografált szökőkútba. A hatalmas üvegfelületet folyamatosan takarítani kell, lehet, a sivatag azért poros.

Nyilván, a hatalmas olajtartalékokon ülő dubajiaknak ez egyáltalán nem nagy érvágás, amíg pénz van, addig nyugodtan lehet minden olyasmire költeni, ami szépen csillog. Az, hogy hosszútávon például az esztelen vízkiaknázás ökológiai összeomlás veszélyével fenyeget, már nem érdekel senkit. Hol van az még – valószínűleg Kaliforniában és Las Vegasban is ezt ismételgették maguknak az okosok, még akár pár évvel ezelőtt is.

Társadalmi felelősségvállalás, valóban előremutató fejlesztések, no nem, ezek nem menő dolgok.

De térjünk vissza a felhőkarcolóhoz. Tényleg egy építészeti remekmű, biztos érdemes benne apartmant vásárolni, és éjjel-nappal rácsodálkozni az elénk táruló sivatag látványára. Aztán feltámad egy kicsit a szél, ami azért előfordul néha, és a csodaszép és méregdrága kégli az alábbi élményben részesíti boldog tulajdonosát:

Ez az élmény viszont simán megszerezhető a Vörös-tenger közepén hánykolódó elaggott bárkában is, ezért felesleges volt apartmant venni a Burj Khalifaban, vagy akár csak megépíteni is azt.

Persze van az úgy, hogy egy államnak túl sok pénze van, nem tudja hová elcsapni azt, ezért felesleges tornyokba és mondjuk sportlétesítményekbe öli azt (Katarra, Szocsira gondolok persze).

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

Wikipedia: Rjugjong Hotel http://hu.wikipedia.org/wiki/Rjugjong_Hotel
Wikipedia: Burdzs Kalifa http://hu.wikipedia.org/wiki/Burdzs_Kalifa

tech, 2015, Burj Khalifa, Dubai, Tallois-demi-or, fölösleges, talmi, felhőkarcoló, nem dicsérni jöttem, világjáró, építészet, mozog, szél, lábuk alatt fütyül a szél

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

felhokarcolo_ablakok_nelkul

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:56 +0000

Felhőkarcoló ablakok nélkül

A Thomas Street 33 alatti Long Lines Building a brutalizmus nevű építeszti stílus egyik eredménye, kívülről nagyjából úgy néz ki, mint a Man in black főhadiszállása*.

Belülről sok kép nincs róla, ugyanis gondosan, már-már paranoiásan rejtegetik belsőjét a nagyközönség kíváncsi tekintetei elől. A kíváncsiságra márpedig mindenkinek megvan az oka, aki megpillantja Manhattan közepén a felhőkarcolót, melynek nincsenek ablakai, sivár falait 160 méterrel az utcaszint felett szellőzőrácsok zárják le, és teszik egy erődítményhez hasonlítható építménnyé.

Pedig maga az épület azért annyira nem régi, 1974-ben épült az AT & T megbízásából. A nevéből, a „hosszú vonalak épület”-ből akár az építészeti stílusra való utalást is ki lehetne hallani, de a valóság persze ez esetben is sokkal prózaibb: a new york-i hosszú távolsági – és részben tenger alatti – távíró és telefonvonalak jórészt ebbe az épületbe futottak be.

A felhőkarcoló egy speciális telefonközpontnak épült, a födémterhelhetősége ezáltal sokkal nagyobb, mint a szokásos felhőkarcolóké, és a belterek magassága is ehhez igazodik, a 160 méteres magasságához mindössze 29 emelet társul.

Az épület saját villamosgenerátorokkal és víztározókkal rendelkezik, szükség esetén 1500 embernek tudná biztosítani az atomtámadás utáni ínséges időkben két hétig a túlélést. Jellemző, hogy a 2001-es terrortámadást követően ez volt az egyetlen épület a Canal-street-től délre, ami üzemképes maradt.

Az épületben mindössze egyszer, 1991-ben volt egy pár órás áramszünet, amit persze, mint mindig, minden ilyen esetben, egy emberi mulasztás okozott. Ennek eredményeként a mintegy 5 millió kimaradó hívás csak apróbb probléma volt ahhoz képest, hogy az USA északi részén 400 repülőtérnek kiesett a légi irányítása.

Az épület funkcionalitását tekintve rendkívül sokat változott története alatt. Átadását követően még nagyon sokáig operátorok kötötték össze a beszélgető feleket az ablaktalan helységekben. Onnan még majd' tíz évnek kellett eltelnie, hogy a CERN-ben kidolgozzák az internet lelkét, a TCP/IP protokollt és lassan, de határozottan a hálózat öntudatra ébredhessen. A hosszú vonalak házában is a nyolcvanas-kilencvenes években az automata telefonközpontok kiszorították az operátorokat, majd őket is lassanként részben nyugdíjazták az internetes adatközpontok.

Mindenesetre több, mint negyven éve New York telekommunikációs forgalmának nagy része is itt bonyolódik, ami azért sokaknak felkeltette a figyelmét, így például (nyilván) az NSA-ét is. A szervezetét, melyről a Showden ügy kipattanása nélkül talán soha nem hallottunk volna. Node azóta – bár legtöbb cég mit meg nem adott volna egy efféle ingyenreklámért, ők nem biztos, hogy annyira örülnek a hirtelen jött nyilvánosságnak. A The Intercept oldal egy újabb lavinát indított el az akták nyomán, a hírt villámgyorsan vette át az összes oldal.

Habár az Edward Snowden által kiszivárogtatott akták nem nevezik meg közvetlenül, nagyon sok jel utal arra, hogy az aktákban sok helyen szereplő TITANPOINTE lehallgatási hely az ablaktalan felhőkarcoló volt. Az NSA eszerint az épületben nagyon sok rendkívül szenzitív kommunikációs vonalhoz fért hozzá, így bele tudtak hallgatni az ENSZ, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, illetve 38 ország követségeinek (többek között Japán, Franciaország és Németország) kommunikációjába. Két, a Titanpointe-re utalás is megerősíti a gyanút a felhőkarcolóval szemben.

Az egyik leírásban szerepel, hogy a Titanpointe-t látogató NSA alkalmazott semmiképpen sem fedheti fel kilétét a helyszínen, ezért a Thomas Street 33-tól nem messzi Federal Plaza-ban található FBI irodától kell autót bérelniük a látogatásaikhoz.

Az AT & T természetesen tagadja a vádakat, szerintük senkinek sem biztosítottak semmiféle hozzáférést az épületen belül a vonalakhoz, de ennek az állításnak némileg ellentmondani látszik a cég és az NSA legendásan jó kapcsolata.

A Thomas Street 33 mögött látható a Federal Plaza 26, melynek a teljes 23. emeletét az FBI foglalja el.

Ezt támasztja alá a New York Timesírása, miszerint az a tény, hogy az AT & T milliárdnyi általa továbbított email-t tett elérhetővé az NSA számára, nyugodtan nevezhető „extrém segítőkészség”-nek.

Az egyébként lehetséges, hogy az épületben dolgozó „mezei” alkalmazottaknak fogalmuk sem volt az NSA jelenlétéről, hiszen dolgozói jól fedetten tevékenykedhettek az épületben, az már inkább kérdéses, hogy az AT & T vezetői ne tudtak volna a hivatal jelenlétéről.

Mindenesetre valószínűleg ez a tényfeltáró írás is csak egy apróbb szellő, mely kissé fodrozza a felszínt, miközben a mélyben .. a helyzet marad változatlan. Nyugaton is.

*: a Man in black főhadiszállását nem ez az épület „alakította”. Az a Brooklyn Battery Tunnel Ventilation Building a filmben, leírása itt található.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

nytimes.com: AT&T Helped U.S. Spy on Internet on a Vast Scale
nytimes.com: National Security Agency Said to Use Manhattan Tower as Listening Post
atlasobscura.com: Long Lines Building, 33 Thomas Street
theintercept.com: TITANPOINTE // The NSA’s Spy Hub in New York, Hidden in Plain Sight
wikipedia.org: 33 Thomas Street
wikipedia.org: Brooklyn–Battery Tunnel

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

gallery

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Mon, 05 May 2025 10:12:10 +0000

Gallery test

Warning, the page chongquing does not exist.

generacios_ellentet

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:56 +0000

Generációs ellentét

Beülni a kocsiba és levezetni azt az ezer kilométert, vagy felülni a repülőre, vonatra és úgy megtenni ezt az utat – sokunk életének ez a részévé vált, ha találkozni akarunk hozzátartozóinkkal, ismerőseinkkel. Nem nagy ügy.

Hozzászoktunk már, tudjuk, hogy nagyjából félúton Linznél van az az ormótlan toronyépületszerűség, az autópálya mellett, aminek az esetlenségét próbálták egy felfestett oroszlánfejjel oldani, onnan már csak 500. Bécs előtt – még innen nézve – Allandnál a benzinkúthoz érdemes letérni, mert finom a Leberkäse, és utána, az elkerülőről szinte rárepülünk már Bécsre.

A város, ami gyerekkorunkban oly távolinak tűnt, olyan idegennek és barátságtalannak, a Mariahilfer Staße összes csillogásával és banánpavilonjával együtt, és ahová akkor egy szakadt Robúrral érkeztünk a helyiek lesajnáló tekinteteinek kereszttüzében. Onnan már csak egy ugrás, és a határon vagyunk. Sokszor, nagyon sokszor megtettük már ezt az utat, de egyre ritkábban.

Egyre több dolog kezdett minket az „új világhoz” láncolni, szorosan és könyörtelenül. Az eleinte talán nem igazán komolyan gondolt munkahely lassan komollyá vált – persze csak néhány váltás után. Az eleinte talán nem túl komolyan gondolt kapcsolat házasságban végződött. Sorra jöttek a gyerekek, saját ház; mindezek a dolgok vezettek oda, hogy az idegen vált otthonossá, és az eredeti otthon fénye kopott meg, távolodott, és a honvágy is lassan kihunyt.

Az otthon ott van, ahol a család van – közhelyesen hangzik, de igaz. A magyarországi házunkat már eladtuk, ha hazamegyünk, szállodákban vagy rokonoknál tudunk megszállni pár napra, és a négy gyerek sem könnyít ezen a helyzeten. Ráadásul a kölykök iskolások, csak a szünetben lehet velük elindulni, akkor, amikor a legtöbben szintén útra kelnek. Zsúfoltság az autópályán, zsúfolt program, hiszen ebbe a rövid otthon töltött időbe próbáljuk mindenkinek a meglátogatását belezsúfolni.

Azonosulás azzal, hogy a világ, amiben élünk, és a problémák, amik minket foglalkoztatnak, egészen másak, mint az otthon maradottaké. A távolság valóban eltávolít és valahogy nem igazán találjuk a helyünket már otthon. A hazamenetel az ünnepekre kényszerré és görcsöléssé válik, még a kölykök sem élvezik. Ők már részben Németországban születtek, egymás között is inkább csak németül karattyolnak, hiszen nekik az a „napi” nyelv, amit az iskolában használnak, a magyar otthonra marad.

Nomeg amikor kiszabadulnak a kisbuszból az ezer kilométer után teljesen felpörögve, sáskahadként letámadva mindent és mindenkit, az például anyósoméknál rendszeresen leviszi a biztosítékot. És nem szórakoztat az átvezetett éjszaka után az sem, amikor ezek után szóvá teszik, hogy rosszul neveljük a kölykeinket.

Aztán feladtuk.

Az ünnepeket itthon és nem otthon töltjük, a kapcsolattartás eszköze a telefon és a skype marad, évente csak egyszer szánjuk el magunkat a nagy útra. Hívjuk persze az ismerősöket, hogy inkább ők jöjjenek ide, szállás van, a környék szép (Fränkische Schweiz) de csak ritkán vállalkoznak az útra, a szüleink meg szinte sosem. Nekik mindig van valami kifogásuk, hogy miért nem; vigyázni kell a házra, a szomszédra nem lehet rábízni a fűtést, az állatokat…

A valódi ok kimondatlan marad; az ő nemzedékük még egy kisebb világhoz szokott. A nyitott határokat ők inkább fenyegetésként élik meg, mintsem (ahogy mi is) lehetőségként. Nyilván a nyelvismeret hiánya is bizalmatlanabbá teszi őket, de sokkal inkább az, hogy tartanak az idegentől, az ismeretlentől. Otthonról Budapest messze van, Bécs meg,.. az már egy másik bolygó.

Hogy az eddigi írásom melankolikus hangulatát egy kicsit oldjam, elmondom, hogy honnan is jutott eszembe mindez: Az Edeka, szokásához hűen az idén gerillareklámmal rukkolt elő, melyet már pár millióan láttak is a Youtube-on:

Akinek nincs kedve a reklámszpotot megnézni, vagy a nyelv okoz nehézséget, összefoglalom: A bácsi otthon várja az unokákat és a gyerekeket, de mindenki lemondja a hazautazós karácsonyi találkozást. Az öreg halálhírére viszont hazatérnek, ahol a terített asztalnál várja őket az ősz bácsi, felróva nekik, hogy másként nem tudta volna a karácsonyra összehozni a családot, csak egy (valótlan) gyásztávirattal.

Úgy látszik, a Német Vasutak (DB) is elirigyelte az Edeka gerillareklámjainak a sikereit (egyébként ezekről itt már írtam, geil, nem?), és ők elkészítették a vicces, de alapvetően ütős választ a szpotra:

Felirat: Lieber Opa, warte nicht bis sie zu Dir kommen: Kedves nagypapa, ne várd, hogy ők jöjjenek hozzád.

Az üzenet egyértelmű, de azért szeretném megerősíteni: Kedves szüleim, apósom, anyósom, rokonaink: Ne várjátok, hogy mindig mi menjünk hozzátok. Természetesen minden költségbe beszállunk, ha gondoljátok; hogy a karácsonyt velünk tölthessétek. Immár itthon.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

2015, Németország, reklámspot, kisfilm, generáció, immár itthon, megható, karácsony, DB, utazás, hazautazás

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

gladbecker_tuszdrama

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 13 Apr 2021 19:46:56 +0000

Gladbecker-túszdráma

Az egyik elkövető ahelyett, hogy visszatért volna a börtönbe a börtönszabadságáról, megkísérel kirabolni társával egy bankot, majd – mivel ez nem sikerült – túszaival simán elautózik a bankból, később egy busznyi túszt szerez még. Az 54 órás ámokfutás alatt 3 ember halálát okozza, de haverjával simán - gyakorlatilag sérülés nélkül - túlélték ezt az ámokfutást. Nem ők csinálnak hülyét a rendőrségből, megteszik nekik ezt a szívességet a rendőrök.

Nem, nem Guy Ritchie valamelyik filmjéhez van szerencsénk, ahol a moziból kifelé jövet a pattogatott kukorica morzsáival együtt pereg le rólunk a fim eszmei mondanivalója – már ha volt neki olyan. Sajnos, nem.

A helyszín Németország, időpont: 1988. augusztus 16.

Előzmények

1988-ban 32 éves Dieter Degowski és 31 éves haverja, Hans-Jürgen Rösner nem voltak ismeretlenek a rendőrség előtt. Szorgos mindennapjaikat pénzautomaták feltörésével, boltok kifosztásával és rablásokkal töltötték, vagy a rácsok mögött hűsöltek. Vagy éppen a nagyvonalú börtönszabályok szerinti börtönszabadságukról pattantak meg, mint 1986-ban Rössner, aki tizenegy éves büntetését töltötte éppen.

A rendőrség nagyjából tisztába volt azzal, hogy vagy nővérénél, Renátánál, vagy barátnőjénél Marion Löblich-nél rejtőzik, mégsem fordítottak nagyobb gondot arra, hogy visszapaterolják a kaptárba. Volt felesége 1988 nyarán is jelezte a rendőrségnek, hogy látta Rössner-t barátnőjével a városban, a szabadságolási időben nem fordítottak nagyobb gondot kézre kerítésére, a lakcím ismeretében is elodázták az akciót.

Úgy tervezték, hogy 1988. augusztus 16-án lecsapnak a lakásra. A tervezett rendőrségi akció reggelén, a két gengszter motorra ült, hogy bankot raboljon, és ezzel megkezdték borzalmas ámokfutásukat.

A bankrablás

Úgy gondolták, hogy besétálnak a bankba, szereznek egy kis pénzt és megpattannak. Intelligenciájukból többre nem futotta, és már a bankba menet is majdnem kitörték a nyakukat, mivel a motort vezető Degowski átszerkesztett egy kanyart, aminek borulás lett az eredménye.

Az általuk kinézett gladbecker-i Deutsche Bank fiók egy irodaház átriumában található, a város szélén. A bank forgalma minimális volt, a vezetők sem értették, amikor értesültek a rablásról, hogy miért ezt a kieső és gyakorlatilag készpénz-forgalom nélküli bankot választották az elkövetők.

A bankba berontásukat az emeleti rendelőből egy orvos is látta az ablakból, ő értesítette a rendőröket, augusztus 16-án 8.03-kor. Míg a két gengszter azzal szembesült, hogy a trezorhoz csak két kulccsal férhetnek hozzá, és a második kulcs a későn érkező fiókvezető zsebében lapult, a helyi rendőrség is működésbe lendült, és egy rendőrautót küldött a bankfiókhoz. A járőr le is parkolt a szirénázó rendőrautóval – természetesen – a bank bejárata előtt.

A két bankrabló már a zsákmányolt 120 ezer márkával egy zsákban a fiókot elhagyni készült, amikor rájöttek, hogy csapdába estek.

A két banki dolgozót túszul ejtették, váltságdíjat és menekülésükhöz autót akartak szerezni, követeléseiket némi lövöldözéssel nyomatékosították. A rendőrség úgy határozott, hogy engednek a túszszedőknek: 300.000 márkával és egy kocsival ajándékozták meg őket. A rablók a két tússzal augusztus 16-án, 21:45-kor hagyták el a bankot.

Bár a kocsiban jeladó is volt, ezzel a két gengszter is tisztában volt, raboltak helyette másikat, történetesen egy szintén jeladóval felszereltet. Ezt egy benzinkútnál kötötték el az „odakészített” autót, Rösner egy rendőrtől még fegyvert és rádiót is szerzett. A páros menekülési tervvel nem rendelkezett, így némi kóválygás után beugrottak Rösner barátnőjéért, Marion Löblich-ért, közben kávéztak és egy gyógyszertárban altatót is vettek, majd elindultak Bréma felé. Gyakorlatilag mindhárman drogosok voltak, töménnyel vagy sörrel együtt nyelték az altatókat. Ezek hatására éberebbé és agresszívebbé váltak.

Ezek után Bréma felé indultak. Ott, amíg Rösner és barátnője beugrottak shoppingolni egy ruházati boltba, haverja és a túszok az autóban várakoztak. Eközben a rendőrök úgy döntöttek, hogy a túszok élete érdekében nem avatkoznak közbe, és ölbe tett kézzel mulasztották el a véres dráma megakadályozásának utolsó lehetőségét. Ráadásul a kihalt garázssoron leparkolt autót egy pisiszünet elejéig Degowski magára hagyta a két tússzal.

Az 53-as busz

A túszszedők autót „váltottak” ismét, így a rendőrők vizuális követésre kényszerültek. Az elkövetők észrevették az őket követő fehér Audit, idegesek lettek, így augusztus 17-én, 19:00-kor az első útjukat keresztező buszt, a helyi 53-as járatott foglalták el, a 32 utast túszul ejtve.

Az újságírókkal kedélyesen elbeszélgettek, azok vidáman társalogtak velük, miközben a rablók pisztolyaikkal sakkban tartották a túszokat. Később itt is kiszúrták a háztetőkre felszivárgó rendőrségi lövészeket, pár lövést is megeresztettek feléjük. A buszról öt túszt szabadon engedtek, majd később egy autópálya-étteremnél a két banki túszukat is két újságíróra cserélték be.

A rendőrségi bénázás lassan leírhatatlan szintre jutott, és sajnos emberéletet követelt: az éttermi megállónál Rösner barátnőjét a WC-n két rendőr – mindenféle engedély vagy parancs nélkül – letartóztatta. Partizánakciójukat rendkívül körültekintő módon a rádión is tudatták a többiekkel – és Rösner-rel, nála volt ugyanis az autóval együtt szerzett rádió.

A reakció nem is maradt el: Rösner 5 percet adott a rendőröknek, vagy kivégez egy túszt – közölte velük. Míg a rendőrök a nőt próbálták visszakísérni és a bilincséhez tartozó kulcsot előkeríteni, letelt az öt perc, és a rabló a kilenc éves húgát védelmező 15 éves Emanuele De Giorgi-t kivégezte – fejbe lőtte. A barátnő egy perccel később felbukkant, De Giorgi-t, miután leráncigálták a buszról, elvérzett, mivel „természetesen” nem volt mentőautó a túszdráma helyszínén. A rendőrök ugyanis elfelejtették értesíteni a mentőket – végül is csak egy busznyi túszt tartott sakkban két drogos-fegyveres tahó.

A busz folytatta útját a holland határ felé, az azt követő egyik rendőrautó pedig az üldözés hevében egy teherautóval ütközött. Az egyik rendőr a helyszínen meghalt, társa pedig megsebesült.

Augusztus 18-án, 2:30-kor a busz átlépte a holland határt. 5:15-kor két nőt és három gyereket szabadon eresztettek a buszról, mivel a holland rendőrök mindaddig nem tárgyaltak a túszszedőkkel, amíg gyerekek voltak a buszon.

6:30-kor a rablók a buszt egy BMW 735i-re cserélték, és azzal folytatták ámokfutásukat ismét Németország felé. A kocsit a jeladón és a mikrofonon kívül egy távirányítóval a motorgyújtást megszakító készülékkel is felszerelték. Degowski, Rösner és Löblich a buszról két fiatal lányt (Silke Bischoff-ot és Ines Voitle-t ) is magukkal rángattak túszként.

Rösner ezek után kitalálta, hogy meg akarja nézni a kölni dómot. Ezzel egy időben a német rendőrség is belátta, hogy a túszdrámát ezzel a hozzáállással nem tudja megoldani, így a túszszedők likvidálása mellett döntöttek.

Mindenesetre a rablók közben befutottak Köln sétálóutcájába, újságírók és fotósok gyűrűjébe, akik lelkesen fogadták őket, készítették interjúikat és akadályozták a rendőrséget, hogy bármit is tegyenek a túszszedők ellen.

A német sajtó egyik mélypontja volt ez a jelenet, ahol az egyik fotós, aki lekésett élete nagy képéről, képes volt erre a kérésre: „oda tartaná megint a stukkert a fejéhez?” („Halten Sie ihr doch noch einmal die Knarre an den Kopf!”) Egy másik Silke Bischoff-hoz intézett kérdést: hogy érzi magát.. vajon hogy érezheti magát egy fiatal lány, akinek a torkára pisztolyt szegez egy drogos ámokfutó? A sajtó a teljes fellépésével és összes kérdésével bizonyította érzéketlenségét és taplóságát. Mindent megtettek a szenzáció érdekében. (Vajon mi változott azóta?)

12:30-kor hagyta el a kocsi a sétálóutcát, de addig is, a sajtó ámokfutását megkoronázva (ne felejtsük el, egy gyilkosság már megvolt) az egyik újságíró – Udo Röbel, a Bild későbbi főszerkesztője – még az első autópálya étteremig be is kérezkedik a kocsiba, a két megrettent túsz mellé.

A rendőrség a drámát az A3-as autópályán zárta le, egy páncélozott S osztályú Mercédesszel oldalról belerohantak és menetképtelenné tették a BMW-t.

Persze a távirányítóval való leállítás egyszerűbb lett volna, de a távirányítót Hollandiában hagyták – természetesen. Lehet, hogy ez a tény is szerepet játszott a 18 éves túsz, Silke Bischoff halálában.

Míg társa, Ines Voitle az autópálya palánk mögött talált magának fedezéket, őt Rösner lelőtte. A két túszszedő gyakorlatilag sérülés nélkül megúszta a rajtaütést, annak ellenére, hogy a rendőrök 62 lövést adtak le rájuk.

Némettudással rendelkezőknek tudom ajánlani a lenti, másfél órás Spiegel TV összefoglalót az eseményekről:

Következmények

Rösner-t és Degowski-t az essen-i bíróság 1991 március 22-én életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte. Rösner barátnője, Marion Löblich 9 évet kapott, és 6 év után szabadult. Azóta ismét megházasodott és Magdeburgban él.

A sajtó képviselői, bár próbálták (és a mai napig próbálják) a túszdrámában betöltött gyalázatos szerepüket szépíteni, idővel belátták, hogy a minden áron való szenzációhajhászás egy adott ponton túl kontra-produktív, még a bulvár közönségében is visszatetszést kelt. A német sajtókódexet kiegészítették: egyrészt a túszakciók résztvevőit nem tekinthetik riport-alanynak, másrészt nem vállalhatnak (közvetítői) szerepet a túszdrámákban.

2013.08.14: Dieter Degowski szabadlábra helyezési kérelmét ismét elutasította az arnsberg-i bíróság.

Pusztán annyit kérek, hogy ha van olyan ismerősöd, akivel jót tudnál vitatkozni az itt leírtakról, vagy csak simán megosztanád vele, kérlek, ne késlekedj!

Továbbra is keresek megjelenési lehetőséget az írásaim számára. Ha esetleg van ötleted, osszd meg velem! Elérhetőségeim az Impresszumban találhatók.

A passport.blog jelenlegi egyetlen megjelenési lehetősége a Facebook. Ha értesülni szeretnél az új bejegyezésekről, kövesd a Bolyongó Facebook oldalt.

Eddigi bejegyzések a bolyongó.hu-n

2025/07/20 08:26

Források

FAZ: 54 Stunden Staatsversagen
Wikipedia: Geiselnahme von Gladbeck
Spiegel: Gladbecker Geiselnehmer: Gericht lehnt kurzfristige Haftentlassung von Degowski ab
Spiegel TV: Gladbeck 1988 - Anatomie einer Geiselnahme

Németország, 2013, 1988, túszdráma, túsz, gyilkosság, rendőrség, bénázás, sajtó, szenzációhajhászás, Gladbecker, történelem, börtön, rácsok mögött

Bejegyzésmegtekintések száma: 0

great_bugs

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Tue, 05 May 2026 18:02:18 +0000

Great bugs

Egy számomra „kedves” és közelálló témát szeretnék egy blogsorozat formájában körbejárni, ami ezzel a bon mot-tal foglalható össze:

A program utasításaid és nem szándékaid szerint működik.

„Programs do what you tell them to do, not what you want them to do.”

A sorozat várható és már megírt bejegyzései:

Therac-25: A hibaüzenet, amit senki nem értett
Patriot rakéta: Hogyan ölt meg 28 embert egy tizedesvessző?
Ariane-5: A 370 millió dolláros „copy-paste”.
Boeing 737 MAX / MCAS: Amikor a pénzügyesek helyettesítik a mérnököket
A B-2 Spirit és a pára: Miért nem bírja az esőt a világ legdrágább gépe?
Mars Climate Orbiter: Akkor most mérföld vagy kilométer?
Deepwater Horizon 2010: Amikor a „téves riasztások” igazzá válnak
Intelsat-708: Tech-transzfer és katasztrófa
A Davis-Besse atomerőmű esete a vírussal
A Trans-Szibéria gázvezeték 1983-as robbanása - Az első igazán káros trójai kód
A Stuxnet sztori - Mindössze egy berendezésre írt vírus

grisha

anonymous@undisclosed.example.com (Anonymous) — Wed, 25 Jan 2023 17:50:08 +0000

Grisha

A falevelek zörögve körözni kezdtek az udvaron, mintha egy láthatatlan varázsló intésére tették volna. A szél nem fújt, vagy egyelőre még hallgatott, a fák koronája is csak rezgett, de még suhogás sem volt hallható, csak a száraz levelek halk zörgése az aszfalton.

– Fúj, fúj a szél, jön az eső, az eső ismét – Nem, nem kapott választ, így nyugodtan elmélkedhetett tovább – lassan jön az ősz, a második ősz itt a lovardában. Szeretem a lovakat, szeretem az őszt. – de egy durva hang félbeszakította a nézelődését.

– Hé, tátott száj! Menj, és takarítsd ki a másik oldalt is! – három munkaruhás férfi ballagott az istálló felől, cigarettát fújva. Egyikük éppen egy üveg italt próbált visszarejteni bő nadrágjába, a másik meg kivillantotta sárga és hiányos fogsorát, ahogy röhögni kezdett.

– De én már… – semmi „de már”. Kussolj, és húzz vissza, csináld a dolgodat.

Mivel már közel jártak, még egy rúgó mozdulatot is tett felé, hogy tovább noszogassa. Megálltak közel hozzá, bámulták, mire lassan elindult, és a vasvillával a kezében elsomfordált az épület irányába.

– Nyomorult zakkant ruszki barom – intett utána az egyik, de azok hárman már nem foglalkoztak tovább vele, jobban lekötötte őket a csempészett ital.

– Egyszer kinyírom ezeket a rohadékokat is – kissé megrázkódott, ahogy előkerült őő, de aztán tovább sétált, amazok meg röhögtek mögötte.
– Lehetnél keményebb, nem muszáj mindenkinek a munkáját neked végezned.
– De én szeretem Pantallót, szívesen vagyok vele, ő a barátom. Inkább vele vagyok, mint ezekkel.
– Tőlem.

Az istálló meglehetősen nagy építmény volt, még az előző században épült, jórészt terméskőből. A bokszok hosszan sorakoztak benne kétoldalt, némelyikből kíváncsi lófejek bambultak ki, másokból, amikkel már végzett, és bevetette a friss szénát, már csak diszkrét hersegés és a néha a paták dobogása hallatszott. Legalább tíz állást ki kellett még trágyáznia, lassan és nyugodtan végezte a munkáját tudta, hogy a délutánja ismét ezzel fog telni.

Az udvar felől zaj hallatszott, egy autó kanyarodott be az épület elé. Először még nem is hallotta, a szél lassan elkezdett zúgni keresztül az ódon épületen, de az ajtó csapódását már meghallotta.
– Figyelj és nézd meg, ki jött – förmedt rá őő, ő pedig kilépett a folyosóra, és kinézett a sarkig kitárt nagy ajtón. Egy öltönyös férfi nézett közbe tétován a placcon, majd a három rossz-arcúhoz lépett, akik kétségbeesetten próbálták eltüntetni az italos üveget. Éppen, hogy csak megszólította őket, amikor már két kéz is az istálló irányába lendült, a harmadiké csak azért nem, mert ő szorongatta a gatyájába rejtett flaskát.

– A kurva életbe, azt hiszem, megint mennünk kell – szólalt meg a hang, majd rögtön ráförmedt:
– Most gyorsan futás Pantalló bokszába, és feszítsd fel a lécet, ami alatt a stukker van meg a hátizsák! De gyorsan! – a férfi leszegett fejjel, hátát a lécsornak vetve gyorsan elszaladt az egyik állásig, ott egy gyors mozdulattal végigsimította a kinéző középmagas fekete lónak a fejét, mire az elégedetten felhorkantott, és a gyorsan nyitott ajtón beslisszolt mellette.

– Grigorij Rodionov? – az öltönyös férfi hátát a kitárt ajtónak vetve a válla felett belesett az üresen ásítozó épületbe. Illetve nem volt az üres, egyre több lófej tűnt fel a bokszok ajtajánál, és bámulták a történéseket.
– Grigorij Rodionov? – ismételte meg a férfi a kérdést kissé hangosabban és elnyújtottan, miközben félrehajtotta a zakóját, és az alatta lapuló övről előhalászta a pisztolyát, és óvatosan két kézzel kibiztosította azt. A hátra sikló szán halk kattanása is tisztán hallatszott a csendben. A mindeddig az udvar sarkában nevetgélő és ingyen műsort váró trió rögtön meggondolta magát, és gyorsan eloldalogtak. A férfi egy jól begyakorlott mozdulattal fordult az épületbe, hátát a bokszok palánkjának vetve óvatosan araszolni kezdett. A minden boksznál a hátát a falnak vetve és így takarásban maradva rutinosan befordult, és pisztolyával pásztázta végig azokat.

– Grigorij, tudom, hogy itt van. Adja meg magát, vége a játszmájának! – kiabálta, miközben már a második pár bokszot nézte át. Közben Grigorij szinte hangtalanul lefeszítette a karám hátoldalán az egyik deszkalapot, hosszasan kutatott mögötte, majd a kezében egy pisztollyal óvatosan a fekete ló szügye és a bokszajtó közé húzódott. Óvatosan végig simította a lovat, mire az felhorkant, elnyomva ezzel a fegyver szánjának a csattanását.

Az öltönyös férfi már a szomszéd boksznál járt, és ahogy a fekete lóhoz ért, egy precíz mozdulatsorral, két kézzel tartott pisztolyával pásztázta végig a sarkokat, de nem vette észre az ajtópalánk túloldalán meglapuló férfit. Továbblépett a következő bokszhoz, mire a rejtőzködő férfi villámgyorsan felpattant és egész közelről négy gyors lövést adott le. A lövések szinte csak halk csattanásokkal jártak, a .22 kalibernek köszönhetően, a lovak nem is riadtak meg tőle. Az öltönyös megtántorodott, és a nyakához kapott, majd összerogyott. Nem halt meg, a lövések a nyakát és a mellkasát érték, de a pisztolyt elejtette. Most oldalára fordulva próbálta megkaparintani a fegyvert, de a bokszajtót gyorsan feltáró férfi gyorsabb volt, és felkapta azt.
– Kilenc milliméteres. Jó cucc, azért ügyes voltam, nem? – még folytatta volna az öndicséretet, de őő ráförmedt.

– Öld meg! Nyírd ki! – mire a férfi, zavartan hadonászva a fegyverrel felnyögött.
– Nem, nem akarom. Nem akarok többet ölni – és a földön ziháló öltönyösre nézett.
– Akkor arra foglak kényszeríteni, hogy lődd le Pantallót! Lődd le! Lődd le valamelyiket! Valamelyik átkozott büdös lovat!

A férfi zavartan a földre rogyott, és tanácstalanul a lóra nézett. A ló is őt bámulta, amikor az öltönyös a keze irányába tett még egy tétova mozdulatot. Nem tudni, hogy támadólag, vagy csak nyugtatóan, de nagyon elmérte a lehetőségeit. A férfi feltérdelt és míg az egyik karját az arca elé emelte keresztbe, jobb kézzel négy gyors lövést eresztett támadójába. Meleg vér fröccsent a ruhájára, a boksz oldalára, a lovak pedig rémültem ágaskodtak és dobogtak. A férfi a kezében forgatni kezdte a pisztolyt.

– Azta, ez jó pisztoly. 9 milliméteres, mekkorát szólt. Ezt megtartom – és gyorsan zsebre vágta.
– Nem tartod meg. Dobd el! Dobd be a trágyatárolóba!
– Nem, most nem. Ez most kell nekem!
– Jól van, kutasd át a fazont!

Lassan terjeszkedett a vérfolt a halott férfi alatt a szalmával fedett betonpadlón. Először óvatosan próbálta azt az oldaláról a hátára visszafordítani, de amikor ez nem ment elkezdte cibálni. A hulla végül a hátára fordult. A zakó zsebéből előkerült igazolvány szerint Frank Ahorn a BND –nek, a német titkosszolgálatnak dolgozott, zsebeiből még egy tartaléktár és egy pénztárca is előkerült, több mint száz euróval.
– Azta, mennyi pénz – álmélkodott, de őő sürgetni kezdte:
– Gyorsan, fogd a hátizsákot, a kocsikulcsot és gyorsan futás a kocsihoz.
– Még vissza akarok menni a szállásra a ruháimért!
– Nem mész sehova! Gyerünk, gyorsan! Hamarosan nagyon sokan akarnak megint a börtönbe juttatni. Érted jönnek.
– Na, oda nem fognak visszavinni! Oda biztos, hogy nem!
– Akkor gyerünk, kapd össze magad, és irány a kocsi! Várj! A doboz benne van a hátizsákban? – a férfi megtorpant és megmerevedett.
– A fadoboz? Az egy gonosz… – de nem tudta befejezni.
– Akkor menj vissza, és rakd be! És ne próbálj többször átverni, mert tudod, hogy mire vagyok képes!
– Tudom – mormolta, és visszaoldalgott a felfeszített deszkához, benyúlt és egy kézre eső méretű fakockát halászott elő onnan és fordított át a nyitott hátizsákba. Felkapta a csomagot, végigsimította a még mindig ideges fekete lovat.
– Viszlát, Pantalló! - és könnyező szemekkel kisétált a kocsihoz.

A szitáló és életlen felvételen a férfi az autóhoz lépett, körbenézett, majd egészen nyugodtan beszállt. A napfény tükröződött a szélvédőn, így csak az látszott még, hogy nagyjából egy fél perc elteltével a kocsi meglódul, és eltűnik a képről. Az utolsó néhány képkockán még feltűnik a vezető férfi sziluettje.
– Ennyi? – a szőke, negyvenes nő bosszankodóan toppantott egyet a cipőjével. Az elegáns kabátja és nadrágja nem kis kontrasztot állított az azokra húzott lő-álló mellénnyel „Polizei” felirattal. – Hát ez nem sok. Kollégája, egy jóval fiatalabb férfi mellette megvonta a vállát – Ennyi. És ilyen szar minőségű. Ez egy pszichiátriai kezelőotthon, – és folytatta volna, de a nő idegesen közbevágott – Bla Blabla, delfinterápia bűnözőknek, akikre nem sikerült rábizonyítani a gyilkosságot. De most már kettő is van a rovásán.
– Vagy még több – dünnyögött az ajtóban egy mélyebb hang, mindketten odafordultak.
– Sorold, Klaus! – sóhajtotta a nő megadóan.
– Az intézetvezető nő, öööhm, – gyorsan belelapozott a jegyzetébe, a szemüveget a homlokáról a helyére illesztette, és úgy pásztázta az írását – Ahhm, megvan! Brigitte Hartmann, aha, szóval szerinte már volt egy eltűnés, két hónapja, csak hát ugye, innen azért tényleg szoktak csak úgy eltűnögetni, emberek. – tovább keresgélt, majd megtalálta – Pjotr Grenewock… ahh, Grenevocski, vagy valami ilyesmi, – legyintett és még folytatta volna, de a nő ismét indulatosan toppantott – Jól van fiúk, ugorjatok neki, adjátok ki a körözéseket, én meg beszélek Frau Hartmannnal. Ah, várjunk csak, Peter – fordult vissza a fiatalabb férfihez, aki ismét belemélyedt a laptopjába – mit tudunk az elkövetőről?
– Grigorij Rodionov, 31, orosz állampolgár, utolsó bejelentett lakhelye Nürnberg, Okenstrasse 11. Szoftverfejlesztő volt a NeuraIO nevű cégnél, bekattant, az egyik kollégáját lelőtte valami szakmai vita nyomán. Fegyver, áldozat eltűnt, … Úgy látszik, ebben jó a srác – nézett fel a képernyőről, az eddigi monoton felolvasási stílusát megszakítva – mindenesetre némi előzetes után „delfinterápiát” kapott – ez utóbbi szót lassan és kihangsúlyozva mondta – és nagyjából ennyi. Se gyorshajtás, se bolti lopás, se rendőrgyilkosság.
– Azt azért tudhatjuk, hogy mi a szart keresett itt egy ügynök egyedül egy korábban gyilkossággal bevádolt tagot begyűjteni?
– Hát, ez jó kérdés – túrta meg szerte álló hajzatát egy széles mozdulattal a srác – majd rákérdezek, de ismered őket. Csodálom, hogy még nem sereglenek itt páncélosokkal és helikopterekkel.

Két óra múlva mindhárman egy éppen leszálló helikoptertől nem messze várakoztak. Az éppen, hogy földet érintő gépből egy férfi pattant ki sisakkal, majd már a földről körkörös mozdulattal intett a pilótának. Mire kiért a rotorlapátok alól, a gép ismét elemelkedett, jókora vihart kavarva a rögtönzött leszállóplaccon. A férfi, ahogy levette a sisakot, egy jól összeborzolt, szakállas kora-hatvanas arc tűnt fel belőle.

– Frau Polzmann, – kezet nyújtott a nő felé – Hans Grottel vagyok, a BND megbízott nyomozója. Azt hiszem, én fogom vezetni a nyomozást, de nem akarom önt kigolyózni, kérem, tudom, hogy a hivatalnak ez ügyben rossz híre van, de azért próbáljunk meg együttműködni. Kivételesen. – elvigyorodott, és a nyomozónő vonásai is kissé megenyhültek – Rendben.
– Elég sok mindent elolvastam az önök jelentéséből idefelé jövet, eddig szép munka. Megnézhetném Frankot? – egy sötét felhő suhant át az ábrázatán.
– Persze, – intett a nő – és nyomában a három férfivel a pajta felé siettek.

– Fogalmam sincs, hogy miért jött el egyedül – dörmögte Grottel a vértócsában fekvő férfit nézve. A háttérben a helyszínelők még a nyomok rögzítésével voltak elfoglalva, vakuk villogtak mindenütt, a lovak félősen a bokszaik végébe húzódtak. – Ezt rendesen elszúrtad, Frank! – intett megrovóan a hulla felé, majd a kócos férfi felé fordult – Szóval elvitte a fegyverét meg a tálcáját? – Ühüm, – biccentette az.
– Mindig volt nála tartaléktár, azt megtalálták? – egy nemleges fejbillentés volt a válasz, de a nő folytatta a gondolatmenetet – Akkor még van muníciója bőven. – kis várakozás után az idősebb férfihez fordult – Egyébként miért is akarták begyűjteni Rodionovot?

A férfi egy darabig lamentált a válaszon – Ez alapvetően persze titok, de a nyomozást akadályoznám, ha nem mondanám el. – sóhajtott – Furcsa egy tag. Zseniális programozó, de emberként egy rendkívül instabil személyiség. A cégtől azért rúgták ki…
– A NeuralIO-tól – szúrta közbe Holatschek, az öreg biccentett, majd folytatta - mivel feltételezték, hogy ellopott tőlük valamit, és felhasználta azt.
– Nem lehetne esetleg egy kicsit konkrétabban – toppantott szokása szerint a nyomozónő, mire Grottel egy nagy levegőt vett, lassan kifújta.
– Oké. A NeuralIO közvetlen neurális kommunikáció fejlesztésével foglalkozik. Ez azt jelenti, hogy mondjuk kéz nélküli embereknek az agyába beépítenek egy chipet, és azon keresztül megtanulja mozgatni a művégtagot, vagy akik bénulás miatt például nem tudnak beszélni, azok az emberek ismét megtanulhatják azt speciális egységeken keresztül. Rodionov zseniális fejlesztéseket indított a cégnél, de főleg azzal kísérletezett, hogy hogyan tudná ezt az eljárást a számítógépekkel való kapcsolattartáshoz alkalmazni.
– Aha, szóval billentyűzet meg egér helyett? – kérdezett bele Holatschek ismét.
– Igen – az idős nyomozó nem hagyta kizökkenteni magát, folytatta – meg képernyő helyett – erre már Holatschek elismerően füttyentett egyet – Az igen.
– Messzire jutott, gyorsan nagyon messzire. A cégnél ezt a tempót nem tudták követni. Ők az eljárás biztonságával is foglalkozni akartak, az esetleges rizikókat fel akarták térképezni, de ezeken az ötleteken Rodionov kibukott. Ő azonnal ki akarta próbálni magán az eljárást, de nem talált senkit, aki ezt támogatta volna. Ezeknek az IC-knek a beépítése nem egyszerű dolog, gondoljunk bele, az agyba kell nagyon pontosan beültetni valami nem igazán tesztelt hardvert. Mindenesetre a tag egy éve megkattant, az egyik kollégáját megzsarolva betört az intézetbe, és onnan néhány szett ilyen készüléket elkötött.
– IC-t?
– Nem, ez egy kicsit több, mint egy IC. Az IC az koponya belső felületére kerül, az úgynevezett transzmitterek, azaz átviteli szenzorok drótok végén meg az agy különböző területeire kerülnek be. Azaz ezeket beszurkálják az agyba.
– Uhhh. – fintorodott el a fiatal nyomozó ismét.
– A kollégájára, akivel bevitette magát a laborba, soha többet nem találtuk meg, a konyhájából meg az elrablása estéjén eltűnt egy jókora konyhakés, na azt sem találtuk meg. Rodionov is eltűnt egy időre, mint utólag – amikor már rászálltunk – kiderült, hogy Oroszországba ment, és jó okunk van feltételezni, hogy beépíttette magának a neurotranszmittert ott.

Ahogy ismét felbukkant Németországban, a rendőrség persze rögtön lekapcsolta, de a gyilkossággal nem tudták megvádolni, nem volt szinte semmi bizonyíték ellene, a volt cége visszavonta a feljelentést, így a bíró némi előzetes után ezt a terápiás központot ajánlotta neki. De úgy olvastam, hogy itt is történt egy gyilkosság.

– Nem, ez egyelőre csak feltevés – lemondóan legyintett a nő – egy drogozásért meg terjesztésért ide küldött tag tűnt el, de lehet, hogy csak unta itt a kosztot. Most hallgatjuk ki ezt a díszes kompániát, – az udvar felé bökött, ahol a leszálló este ellenére is éles lámák világítottak és emberek várakoztak ott – Lassan haladunk, de az egyik tag elköpte, hogy ennek a Grenevoschky-nak – a nevet egy cetliről olvasta fel – volt egy pisztolya, amit mindig magánál tartott. Ez egy .22-es volt, és hát Frankot – kissé színpadiasan az immár letakart halott felé intett – is először egy ilyennel sebesítette meg emberünk.
– Lett valami új bizonyíték az ügyben, és azért jött ide Frank? – vetette fel a kérdést Erika Grottelnek.
– Nem, nem került elő semmi. Igazán csak rá akartak ijeszteni az fazonra, hogy hátha elkezd magától is énekelni.
Hát – ismét jó mélyet sóhajtott – ez nem jött össze.

Egy fél percig mind a négyen lefoglalták magukat gondolataik rendezgetésével, aztán Moor nyomozó vetette fel a mindannyijukat foglalkoztató kérdést – Akkor hogyan tovább? Grottel körbenézett, de úgy vette, hogy ezt a kérdést senki nem akarja elsőnek megválaszolni – A helikopter már itt van, hőkamera is van rajta, bevetésre kész, ha megtaláljuk a lopott kocsit. Lehet, hogy jó lenne némi állományt is toborozni a kereséshez majd, esetleg kutyás osztagokat is. Hallom, már felállították az ellenőrzőpontokat az utakon és a pályákon, ez remek. Most várjuk, hogy hol bukkan fel a gyilkos. – körbenézett a többieken, de senki nem jelezte, hogy beszélne, kisétált a pajta előtti térre, ahol a rendőrök éppen a három, az eseményeket közelről is látó férfit kérdezték ki.

– A kurva életbe – tekergette a kormányt és nyomta a gézt, de a kocsi csak oldalra billent egy kicsit, majd visszacsúszott az eredeti pozíciójába. Az Audi félig lebukott az útról és a vizes füvön csak pörgött a kereke, dobálta a felkapott sárdarabkákat. – Elakadtunk.
– Mert béna vagy mint mindig, – kezdett bele a hang, de a férfi indulatosan letorkolta – Kussolj, majdnem belefutottunk abba az ellenőrzőpontba! Még jó, hogy láttam a kanyar mögött a villogó kék fényt és még időben elkanyarodtam erre a rohadt makadámútra.
– Attól még béna vagy.
Dühösen kiszállt a kocsiból, indulatosan becsapta az ajtót, felnézett az égre, ahonnan az arcába hullott a szemerkélő eső, és ordítva káromkodni kezdett oroszul, a kocsi oldalát rugdalva. Ettől viszont elvesztette az egyensúlyát az enyhe rézsűn, és lecsúszott a vizes füvön. A kocsi két hátsó kereke megmaradt az úton, de az első kerekek a füvön fekete nyomot hagyva félig a levegőben lógtak.
– Na, és most hogyan tovább? – szólalt meg benne gunyorosan a hang, mire legyintett, és dühödten rávágta – Várunk.
– No de mire? – már válaszolt is volna valami szaftosat, de a háttérben apró zümmögés kezdett határozott berregéssé alakulni. Valami érkezett az erdő felől. Óvatosan kikászálódott az árok széléről, megpróbálta leporolni magát, de csak azt érte el, hogy a tenyere is csupa sár lett és ezt alaposan szétkente a ruháján.

Egy robogón egy alak tartott feléje, már messziről látszott, hogy sárga esőkabátot visel és egy horgászbot meredezett mögötte, mint egy vitorla. A férfi gyorsan kinyitotta az autó ajtaját, benyúlt a középkonzolra, és egy gyors mozdulattal kikapta onnan a pisztolyt és a pulóverét feltűrve a nadrágjába csúsztatta azt.

A motoron egy nagydarab, szakállas férfi tartott feléjük, az egyik kezével időnként letörölve a bukósisakjáról az esőcseppeket. Már közel járt a félig árokba csúszott autóhoz, amikor a sisaktörlés után észrevette Rodionovot az úton. Kissé bizonytalanul lassított és megrángatta a kormányt, majd – valószínűleg nem ítélte eléggé rokonszenvesnek az út közepén neki integető csupa sár alakot – az út széle felé vette az irányt, hogy kikerülje őt.

A férfi először tétován nézte, ahogy a motoros próbál elszelelni mellette, majd hirtelen a szakállas felé ugrott, és vékony termete ellenére a felöklelte a motorost. Az esés után a jármű még futott egy darabig, és az árok oldalán állt meg dünnyögve, a meglepett szakállas férfi meg dühös mozdulatokkal kapta le a bukósisakot és indult kérdőre vonni támadóját. Az első pisztolylövés megtántorította, majd a következő lövést követően egy hang nélkül összeesett az út szélén.

- Megbeszéltük, ugye – ordított térdére rogyva a Grigorij az úton. – Megbeszéltük már, hogy nem veszed át a testem! Az az enyém, az enyém!
– Mert egy gyáva fasz vagy! – mordult rá a hang – ezt is elszalasztottad volna. Muszáj nekem cselekednem, mert te biiirka vagy – a birkában az „i” -t, mint egy bégetést, jól megnyomta.
– De megígérted, hogy nem teszed többet, hogy kiszállsz belőlem! – kiabálta tovább a férfi, miközben az eső is egyre inkább rákezdett.

Sírva, a térdére rogyva nézte a szakállas férfi üres, élettelen tekintetét. A zokogás rázta, miközben a háttérben csendben duruzsolt a motor, és az eső zaja töltötte be a mezőt. Eltelt majdnem egy negyedóra, amikor megint megszólalt:
– Most nem mondasz semmit? – várt – Most kussolsz? – de nem jött válasz a kérdéseire. – Elbújtál megint mi, te görény, és rám hagyod a szart itt, mi? – Semmi válasz.

Lassan felkecmergett a földről, lassú léptekkel a motorhoz ballagott, leállította a motort. Visszalépett a kocsihoz, a csomagtartóból elővette a hátizsákot és felvette. Felszállt a motorra, és már indult volna, amikor inkább letámasztotta azt. Visszament a hullához, lefejtette a kezéről az esőkabátot, majd nekifeszült és átfordította a jól megtermett férfit, és leszedte róla a vértől piros műanyag köpenyt. Még fordított a tetemen kettőt, és legörgette az út széli árokba. Az úton csak a piros vérfolt maradt, amit lassan elkezdett szétmosni az eső. A sisakból kifordította az összegyűlt esővizet és felvette azt. A motorral elindult arrafelé, amerről a férfi érkezett.

Már legalább egy órája motorozott, sokszor irányt váltott és többször egyszerű csapásokon vágott át. Senkivel nem találkozott, az egész vidék teljesen kihalt volt, az eső is elállt, és nyomán a köd kezdett ellepni mindent és az este is lassan leszállt. Már gondolt rá, miközben egy-egy elhagyottnak tűnő kunyhó mellett hajtott el, hogy megáll, de aztán mindig úgy döntött inkább, hogy minél messzebbre elhagyja a gyilkosság helyszínét.

Egy tó mellett hajtott éppen, amikor egy nagyon szakadt felbakolt hajó sziluettje sejlett fel az egyre sűrűbb ködben. Megállt. A hajó a tó szélén, de a parton, egy rögtönzött állványon magasodott. Az egész szerkezetet sűrű növényzet vette körbe, jól láthatóan már jó ideje gazdátlan volt az egész.

Letámasztotta a motort, először óvatosan körbejárta a szerkezetet, már amennyire a szúrós cserje engedte azt. Az egyik oldalon egy rögtönzött létraszerűséget vett észre a hajóhoz támasztva. A robogót betolta a növényzet közé, hogy az kívülről nem is volt már látható, a pisztolyt kibiztosította és felmászott a fedélzetre. Felesleges volt az óvatossága, a szerkezet üres volt és jó ideje elhagyatott. Szerencsére a kajütajtó nyitva volt, óvatosan bemászott a hajóba. Belül az egész össze volt graffitizve, és a belső szerkezete össze volt törve, de a vandálok a masszív ággyal nem bírtak, az a helyén maradt.

Moor a fehér lepedővel letakart tetemet vizsgálta – Két lövés a mellkasba, közvetlen közelről – bökte oda neki a halottkém kérdezés nélkül. – A halál azonnal beállt. Nagyjából öt órája.
– Nincs sok előnye a rohadéknak – fordult Polzmann felé. – El fogjuk kapni. Ez a fazon egy hullagyáros. A halál angyala.

– A férfi – a nyomozónő a jegyzetébe pillantott – Carl Freiling – valószínűleg csak rosszkor volt, rossz helyen. A pecázásból jött, amikor belefutott az ellopott autóba – bökött a félig az árokba bukott Audi felé, ami körül szintén technikusok nyüzsögtek. Felállott reflektoraik bevilágítottak az út menti erdőbe, de a fényük elakadt az onnan kibukó ködben. – Csak tudnám, hogy miért kellett ennek a szegény párának meghalnia.
– Lehet – vakarta meg a fejét Moor – lehet, hogy nem gyalog volt. Mondjuk kocsival. – Hirtelen ötlete nyomán gyorsan intett az egyik technikusnak – Gabo, meg tudnád kérdezni a hozzátartozóktól, hogy Freiling úr kocsival volt?.

A megszólított egy telefont rántott elő, és valakivel gyorsan beszélni kezdett. – Hát, ha így van, akkor csak visszafelé indulhatott az úton – mutatott az országút felé a nő. – vagy esetleg… – és a sötét ködbe vesző makadámút felé nézett.
– Uram – a technikus sietett vissza – Hölgyem, – egészítette ki a megszólítást gyorsan – Az egyik nyomozó elment értesíteni és kikérdezni a hozzátartozókat. – Kis szünetet tartott, nyelt egyet.
– Két kisebb gyereke volt – tétován a letakart halott felé intett. Kis szünet állt be közöttük, de aztán folytatta
– A felesége azt mondta, hogy a férje vacsorára, úgy nyolcra ment volna haza. Egy ezüstszínű Honda Scoopy robogója volt, és egy sárga esőkabátban volt, amikor reggel elment.

– Akkor már tudjuk, miért kellett meghalnia – biccentett Moor. – És… – elgondolkodva a ködös kavicsos út irányába nézett – és valószínűleg arra ment tovább a gyilkos. Nem hiszem, hogy az országutat választotta volna egy robogóval. – A nyomozónő egyetértően biccentett – Terjesszük ki a keresést arra az irányra is. – Az előbbi technikus villámgyorsan egy térképet varázsolt elő a táskájából. Az egyik rendőrautó motorházára terítették azt – Nem lesz egyszerű dolgunk… – vonta le a fiatal technikus a következtetést – tavak és erdők, kisebb hegyek és barlangok.

– Indítsák a keresést az hőkeresős helikopterekkel! – fordult Moor a technikus felé. – A kutyásokkal nem mennénk sokra az eső miatt, de lehet lélektani hatásuk. Meg persze sok ember kell. Nagyon sok. Az egész környéket fel kel forgatni a szemétláda után!
– Nem hiszem, hogy készült a menekülésére, az istállóban Frank látogatása valószínűleg teljesen váratlanul érte. – szólalt meg a nyomozónő – Nincs enni- és innivalója, és száraz ruhája. Jó eséllyel települések felé fog tartani, hogy ezeket megszerezze. Adjanak ki körözést és erősítsék meg a felügyeletet! Nem akarunk több halottat!

A gázégő csöndben dorombolt az összetákolt asztalon, a katonai tasakokból összeállított gyorsétel lassan elkészült a kis edényben rajta. A férfi a hátizsákból előszedett néhány száraz ruhát vette magára, míg a vizes ruháit a rögtönzött tűzhely fölé aggatta.

– Most kussolsz, mi? – szólalt meg félhangosan, a szűk kajüt kissé visszhangzott. Még talán ő is meglepődött, amikor válasz érkezett – Na mi van, társalogni akarsz?
Nyelt egyet, majd folytatta – Akkor most mondd meg, hogyan mászunk ki ebből a szarból…
– Mármint, hogy te, te hogyan mászol ki – mire a férfi ordítani kezdett – Te is én vagyok! Te nyírtad ki a szakállast – mire rögtön érkezett a replika – Te meg az ügynököt.
– Nah, mindegy, – legyintett kis szünet után lemondóan – mondjad.
– Kell a doboz. – A férfi rémülten az egyik szék maradványaira pakolt fadoboz felé nézett, de őő követelőzően folytatta – Kell. Csatold fel. A telefonodat pedig kapcsold a műholdra!

A férfi tétován a doboz felé nyúlt, először elhúzta a kezét, majd undorodva maga elé vette a fadobozt. Két fehér, nagyjából méter hosszú, összegöngyölt vezetékeket vett elő a hátizsákból, óvatosan kiegyengette ezeket. Mindkettő két végén a vezetéknek lapos korongok voltak, az egyik végét a halántékához illesztette, ahol az egy bőr alatti mágnesen megtapadt, a másik végét pedig a dobozra tette, ami láthatóan életre kelt, halvány fények kezdtek villódzni rajta. A másik vezetéket is így a fejéhez illesztette, de a másik végét annak a telefonjára tapasztotta, majd óvatosan végig dőlt a szűk ágyon és lehunyta a szemét.

Hajnalban ébredt fel, mert fázott. A gázégőből már kifogyott a gáz és lassan a szűk helység is lehűlt. A száradni kitett ruhákért nyúlt, de fanyalogva vette tudomásul, hogy azok nem igazán száradtak meg. Felhúzta magára a ruhadarabokat, és hidegrázás futott végig rajta. Arra gondolt, hogy jól meg fog fázni, de aztán lassan ráébredt a helyzetére, és rájött, hogy jelenleg ez lehet a legkisebb problémája.

– Mondjad – mordult fel, mert tudta, hogy őő már valahol ott vár.
– Előbb idd meg a kávédat. – A termoszból vizet akart tölteni a gázégőn üresen ácsingózó edénybe, de gyorsan rájött, hogy már nincs több gázpatronja. Kihalászott a túlélőcsomagból egy instant-kávé csomagot, beöntötte a tartalmát a termoszba, jól összerázta azt. Beleivott, és az arcába csapó hideg és keserű íztől elfintorodott. Azért megitta ezt a dolgot, és ráförmedt őő-re – Mondd!

– Este hallottam, hogy kétszer is elhúzott itt egy helikopter, valószínűleg infrával kerestek. Szóval ránk tapadtak. Ez nem jó – a férfi is fintorgott, de nem mondott semmit – Viszont igyekeznünk kell, mert hamarosan elered az eső, és ez nekünk jó. Nem messze innen van egy roncstelep, és ott láttam valamit, ami jó lehet nekünk. Szóval kapd össze magad, és nyomás.

A férfi óvatosan kilopózott a hajó fedélzetére és hallgatózott. Miután hosszasan nem hallott mást, csak a lassan ismét eleredő eső zúgását a párában álló tó felől, megnyugodott. Lassan lemászott a csúszós létrán, halkan, oroszul káromkodva kihalászta a motort a szúrós cserszömörce-bokorból, ahová este sikerült rejtenie, majd a motor önindítója, aztán a zúgása törte meg a csendet. Lassan elült ez a zaj is a hajónál, csak a tavon meg a fedélzeten zúgó esőcseppek törték meg a néma csöndet.

– Korán kelt – nézett álmosan a nyomozónőre Moor, ahogy a kávéját szopogatta, és egy tableten böngészte a híreket. A helyi kisváros szállodájának az étkezője szinte üresen állt, csak ők ketten ültek az egyik sarokban. A nő az élelempulthoz lépett, de csalódottan vette észre, hogy az üres.
– Még nem nyitottak ki, majd fél nyolckor – bökte oda az idősödő férfi. – A kávét is tegnap hagyhatták a főzőben, borzalmasan rossz.

A nő hezitált egy kicsit, majd mégis leemelt egy bögrét a polcról, és töltött magának a kávés tégelyből. Belekortyolt és elfintorodott – ez tényleg borzalmas. De legalább fel lehet tőle kelni. Leült a férfival szemben az asztalhoz – Van valami újság?
– Semmi. A sajtó felkapta az ügyet, a Bild már az orosz sorozatgyilkosról cikkezik, de legalább lehozták a képét, az is valami.
– És tudnak róla valamit?
– Szinte semmit. De mi sem sokat. – felnézett a tabletről, a figyelmét ezúttal egy üres ruhafogas töltötte be – Valószínűleg a fazon egy zseni. Legalábbis a volt munkahelyén így jellemezték. Zseniális programozó, egy csomó találmánya volt, tele volt pénzzel, a cég egy jó része is az öve volt. Aztán valahogy megkattant. Az egyik munkatársa fogalmazott így. Valószínűleg elkezdett magán kísérletezni, és valami nagyon félrement. Erőszakossá vált és kiszámíthatatlanná, aztán meg kirámolta a saját cégét, és lelépett. A bíróság a terelés mellett döntött, póni terápiát kapott, mi meg egy sorozatgyilkost. Brávó.

A nő ironikusra próbálta a saját „bravó” -ját venni, a beszámolót hallva, de kissé félrement a szándék, és inkább egyetértően hangzott. – A kereséssel kapcsolatban van valami?
A férfi nemlegesen biccentett és ismét a tabletbe mélyedt.

– A francba – borította Rodionov dühösen az árokba a robogót, majd dühödten a sisakot is utána vágta, miután a meredek csapás közepén kifogyott a benzin és leállt a motor. – Messze van még ez a rohadt roncstelep? Egyáltalán, mi a szart akarunk mi ott? – de választ nem kapott. Dühösen arrébb rúgott egy nagyobb követ, majd szuszogva gyalog folytatta az útját a kaptatón, miközben az eső kiengesztelhetetlenül hullott tovább. Néha hallotta egy helikopter távoli hangját, de tisztában volt vele, hogy az esőben az infrával nem sokra mennek vele szemben.

Egy órával később – mikor már lefelé tartott a csapáson, őő is megszólalt – Lassabban és óvatosabban! A következő kanyar előtt dobd el az esőkabátot és lassan közelítsd meg a telepet! A rikító sárga kabátot eldobta, és a kerítés tövében bekémlelt a roncstelepre.

Maga a telep hatalmas volt, és a domb tövében terült el, így jól belátta azt onnan. Középen sínek választották el a területet, az egyiken bent állt egy szerelvény, de mozdony nélkül. Így távolról látszott, hogy a hatalmas roncskupacok anyaguk szerint vannak összesorolva. Van, ami jórészt autókból állt, egy némelyik inkább háztartási gépekből, autógumikból és üvegből is volt néhány halom. A telep másik végében néhány nagyobb épület állt, a vonat mellett daruk és markolók serénykedtek.

– Először várunk – szólalt meg őő.
– Jó, de mire? – mordult fel a férfi. A ruhája szét volt ázva, az eső sem hagyott alább és lassan elkezdett igazán fázni.
– Keress a vonaton hűtőszekrényt vagy hűtőpultot. Abban fogunk kijutni. Visszanéztem a műholdképeket, esténként jön a mozdony és viszi el a szerelvényt.
– Aha – kapott a fejéhez a férfi, és talán napok óta először elvigyorodott – cseszhetik az infrájukat.
– Arra azért figyelj, hogy ne zárt kocsiban legyen a hűtő, az azért felmelegedhet, ha benne vagy.

Egy óra elteltével, amikor már igazán fázott és azon gondolkozott, hogy mozogni kellene valamit, a munka monoton rendje felborult a telepen, a gépek leálltak és a dolgozok szinte egyszerre az épületek felé siettek.
– Most! – szólt őő, de Grigorij magától is észlelte a lehetőséget. A szemlélődés alatt kiszúrta, hogy nem messze a kerítésre egy korhadt fa dőlt rá, gyorsan odasietett és rövid bénázás után a csúszós korhadt fatörzsön érett gyümölcsként behullott a kerítésen belül.

Nem egy túrázó típus volt, ez egyértelművé vélt ismét számára, mert meglehetősen rosszul mérte fel a távolságokat. Mire a vonathoz ért, jócskán kimelegedett. Körbenézett, de nem látott semmi mozgást a környéken, a vonat mellett gyorsan végigszaladt. Arra számított, hogy valahol egy nyitott pőrekocsin találni fog kidobott hűtőt, de ebben a reményében csalódnia kellett. Mosógépek voltak rajta jórészt felpakolva, de hűtő egy sem.

Már-már azon gondolkozott, hogy feladja, amikor az egyik markoló mellett elhaladva látta, hogy a kulcs benne maradt a konzolon. Hirtelen ötlettől vezérelve bepattant. Sok-sok évvel azelőtt az egyetem mellett vállalt rakodómunkát és ismerte a gép működését nagyjából, és elégedetten nyugtázta, hogy ez a technika az évek során sokat nem változott.

A géppel a hűtő-hegyhez gurult és óvatosan elkezdett néhány nagyobb szekrényt felrakni az egyik üres kocsira. Gondosan ügyelt arra, hogy a nagyobb szekrények úgy kerüljenek a nyitott kocsira, hogy az ajtajuk továbbra is valamelyest elérhető legyen. Már félig felpakolta a kocsit, és közben időnként óvatosan körbelesett, hogy nehogy valaki meglepje.

De nem elég óvatosan. Szinte váratlanul, az egyik kupac mögül egy – sötétkék öltözetéről és jelvényéről láthatóan – biztonsági szolgálatos férfi bukkant fel. Rodionov óvatosan a pisztoly után nyúlt, ami eddig a konzolon nyugodott, és óvatosan az ölébe csúsztatta. A férfi, egy nagydarab, kopasz kora-negyvenes közelebb jött, de Rodionov nem hagyta abba a rakodást, és meglepődést színlelt, amikor a férfi a serényen forgolódó gép mellé ért.

– Túlóra? – kiáltotta felé, mire ő intett és a vagon felé mutatott – még ma fel kell raknom.
Amaz egy darabig nézte a markoló munkáját, majd legyintett és tovább állt. Rodionov megkönnyebbülten kibiztosította a pisztolyt.

Amikor végzett a rakodással, körbenézett, majd pontosan úgy, ahogy a többi kocsi is le volt ponyvázva, feldobta az odakészített ponyvát a vagonra. A többi kocsin sem voltak ezek még lerögzítve, itt is hagyta úgy, óvatosan bemászott alá, és az egyik alulra berakodott hűtőpultba bekuporodott. Ahogy megpróbálta magára zárni az ajtót, akkor jött rá, hogy alapvetően a hűtőket nem úgy konstruálták, hogy belülről is zárhatók legyenek, legalábbis a tervezésüknél ez érezhetően nem volt elsődleges szempont. Szerencsére a túlélőkészletében volt erős kötél, kikászálódott a rejtekhelyéről, a hűtő külső fogantyújára kötötte azt, és így már be tudta maga után húzni az ajtót.

Nem sokkal később ismét felzúgtak a markolók és a rakodógépek, és csörömpölve folytatták a munkájukat a szerelvény körül, aztán pár óra múlva minden elhallgatott.

A csönd beállta után nagyjából egy órára zajt hallott, lépteket a vonat mellett. Két férfi érkezett, először a szomszéd vagonnál ügyködtek valamit, amit nem igazán lehetett hallani, majd az ő vagonjához értek. Az egyik férfi felhajtotta a ponyvát és élesen káromkodni kezdett:
– Jörg, ki volt ez a barom, aki hűtőket rakott fel? Ma mosógépes nap van, nagyon gyorsan pakoljátok le ezt a kocsit! – a hűtőszekrényben lapuló férfi vérnyomása rögtön az egekbe szökött, pedig néhány perce még egy forró kávéról álmodozott.

A fegyver után nyúlt, és azon kezdett villámgyorsan agyalni, hogy ebből a szarból majd hogyan fog kimászni, amikor a másik, egy jóval idősebb hang is megszólalt a ponyván túl – Nyugi Franz, már mindenki hazament. És én meg egészen biztos, hogy most nem állok neki lepakolni ezt a szart. Valahogy majd átveszik. Szkenneld be, aztán kész. Vegyél vissza egy kicsit magadból inkább, jó?

A másik férfi még beszélt tovább, indulatosan, de már elléptek a kocsitól, és néhány, a nyomukban érkező, de hangtalan melós villámgyors mozdulatokkal lekötötte a ponyvát. Fogalmuk sem volt róla, hogy valószínűleg a biztos haláltól menekültek meg.

További hosszú órák teltek el. A hűtőpult bődületes rothadás dögszagot árasztott, valószínűleg a kidobása előtt nem túl nagy gondot fordítottak a kitakarítására. Belül jórészt penész lepte az azonosíthatatlan feketés foltokat az alján, ami most a hátsó oldala volt. Rodionov óvatosan kiengedte a kezéből az ajtót tartó kötelet, nagyot lélegzett a kinti, viszonylag friss levegőből és űzött állatként ügyelt a legkisebb zajokra is.

Az eső dobolt a vagon tetejére feszített ponyván, de egyébként két óra telt el szinte nesztelenül. Aztán teljesen váratlanul kissé meglendült a vonatkocsi, majd a légfék éltere kelt hengerei kezdtek el furcsa, de jellegzetes gurgulázó hangokat hallatni. Nem kellett sokat várni, és a szerelvény nyöszörögve és csörömpölve nekilendült. A több sorba felrakodott hűtők csúszkálni kezdtek egymáson, nagyokat puffanva keresték biztos helyüket a zötykölődő és egyre gyorsuló vagonban. A vonat váltókon csattogott keresztül és a kerekek egyre gyorsuló zakatolása megnyugtatta a férfit, aki elaludt a kényelmetlenül szűk és hideg helyen.

Arra ébredt, hogy a vonat lassítani kezdett, kintről neszezés hallatszott. Óvatosan ismét magára húzta a hűtőpult ajtaját a csuklójára erősített kötéllel, de résnyire azért nyitva hagyta azt, és fülelt.
A kocsi közepén motoszkálás hallatszott, majd egy fiatalabb férfi hangja hallatszott tompán:
– Teo, add fel a szkennert! – kis csönd, majd ismét a hang – Semmi. Az IR és a CO2 sem jelez!
– Érdekes is lenne, ha az infravörös látna valamit a szigetelt hűtőszekrény falától, vagy a CO2 érzékelne a kilégzésemet a nyitott és ponyvával fedett kocsiban – gondolta a férfi, de ebbéli meglátásait nem osztotta meg a hívatlan látogatójával. Az közben hallhatóan lemászott a kocsi oldalán, miután visszaigazgatta a ponyvát. A kinti neszezés elhalt, a vonat pedig a már ismert csörömpölések közepette ismét nekilendült.

Ismét visszaaludt, de amint a vonat lassítani kezdett, felélénkült. Nagy nehezen kikecmergett és kimászott a szűk rejtekhelyéről, óvatosan felmászott a ponyva oldaláig, azt kissé felfeszegetve kikémlelt. Kint éjszaka volt és vaksötét, de az eső már elállt. A vonat monoton lassú csattogása töltötte be az estét. Óvatosan előkaparta a mobiltelefonját, és bekapcsolta azt. Speciális, átalakított készülék volt, amit szinte lehetetlen lett volna azonosítani.

A pozíciókövető applikációt nézegette és a túlélőcsomagból kekszet szedett elő, azt majszolta. Először úgy gondolta, hogy leugrik a szerelvényről, ha az egy kicsit jobban lelassít, de a vonat Berlin felé tartott, így gyorsan megváltoztatta a tervet. Tudta, hogy kiadták a körözést ellene, a Bild portálját amikor megnyitotta, saját – kissé raszteres – ábrázatával találkozott rögtön az első oldalon. Ha megpróbálna stoppolni vagy valahol egy isten háta mögötti állomáson vonatot várna, szinte biztos, hogy felismerné valaki. Egyetlen esélye az – ezzel tisztában volt – hogy sapkáját mélyen a fejébe húzza, rátolja a kapucniját és elvegyül egy nagyobb város forgatagában, ahol senki nem fog ráismerni. Berlin pedig a legjobb választás, mondhatni jackpot volt tervéhez.

Még nagyjából egy órányi vonatozás után egyre több fény bukkant fel a ponyván túl. Alváshoz készülő ablakok előtt csattogott a szerelvény, ahol az utcák is lassan kiürültek. A férfit egy kósza gondolata korábbi nyugodt életére emlékeztette, de gyorsan elhessegette azt. Látta, hogy a vonat a Westhafen felé közeledik, és ez teljesen megnyugtatta. Feltúrta a hátizsákját, egy száraz kapucnis pulóvert és egy t-sortot vadászott össze az aljából majd egy tárcát, melyből útlevelek buggyantak ki.

Ahogy átvette a ruháit, a régieket megszagolta, majd undorodva a kocsi aljába lökte. Az orrából így se nagyon kopott ki a hűtőpult borzalmas szaga, most nagyon rosszul jött az emlékeztető erre, kicsit öklendezett is tőle. Az összes papír az ő nevére szólt, kiválasztott egyet, és gyorsan memorizálta új személyi adatait. Óvatosan előszedett a hátizsák egyik elülső zsebéből egy másik útlevelet, óvatosan kinyitotta az utolsó oldalon, elfordította, a fényképe mellett ott volt a neve; Grigorij Rodionov meg a születési dátuma. Először ezt is a ruhák után akarta dobni, de aztán megszakította a mozdulatot. Óvatosan elővette a benzines öngyújtóját, és meggyújtotta az okirat sarkát és nézte, ahogy szinte a körmére ég. Megint korábbi életére gondolt, ami a papírral együtt enyészett el. A hamis – de immár valósnak tűnő – okiratot az előző helyére csúsztatta be.

A vonat fél egy magasságában csikorogva állt meg a teherpályaudvaron. Rodionov még várt vagy húsz percet, majd, amikor úgy látta, hogy kívül minden tiszta, felfeszegette a kocsit takaró ponyvát és kimászott a kocsiból. Óvatosan, mindig az árnyékban maradva és hátát a szerelvénynek szegve elosont a Putlitz hídig. A híd alatt bár volt egy szögesdrót kerítés, de az eléggé szét volt feszegetve, sok dolga nem volt vele. Felmászott a hídra, és elindult a Tiergarten irányába. Berlint jól ismerte, többször megfordult itt, és a térképen is előzetesen kinézte az irányt. Egy kisebb panziót nézett ki magának, online foglalt is szobát, így most viszonylag fesztelenül, szinte megkönnyebbülve sétált szállása felé a kihalt utcákon, ahol csak néha-néha húzott el mellette egy-egy autó vagy villamos.

A panzió a Tiergartentől jócskán arrébb, egy régimódi házakkal tűzdelt, talán tipikus-berlini utcácskának is nevezhető helyen, egy alacsony téglaépületben volt. A recepció előtt szakadt kanapékon nagyon fiatal amerikai turisták gyülekeztek, hogy lefekvés előtt még együtt igyanak néhány üveg sört a jókora üvegezett hűtőből. A recepciós lány rajtuk tartotta a szemét, hogy nehogy lenyúlják fizetés nélkül a készletet, a betérő vendégnek nem sok figyelmet szentelt. Rodionov a kapucnija alól biccentett és kérés nélkül a lány elé csúsztatta az útlevelét, és gyorsan elsorolta, hogy már online foglalt szobát. A fekete, hosszú hajú és keleties vonásaival feltűnő lány gépiesen elvette az okmányt, begépelte az adatokat, és anélkül, hogy a férfi tekintetét kereste volna, elsorolta, hogy a liftet a folyosó végén találja, jobbra, a szobája a harmadik emelet végén van és reggeli reggel héttől lesz az étteremben. A férfi elégedetten biccentett és a lift felé indult, a lány pedig az egyik fiúval kezdett perlekedni, hogy az még lóg neki még egy sör árával.

A szoba levegője kissé áporodott volt, de még így is felüdülést jelentett a hűtőpult kínálta lehetőségekhez képest. Gyorsan ledobálta a ruháit, és hosszan beállt a forró zuhany alá, majd bedőlt az ágyba és elaludt.

Reggel bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a híreket, de csalódottan vette tudomásul, hogy a sokszoros gyilkosságaival nem számít elég érdekesnek, hogy bekerüljön a hírblokkba, amiben a vezető hír egy ismert színésznő házasságtörési esete volt. A sokadik ilyen esete, mint az a hosszas beszámolóból kiderült. Ennek ellenére nem akart kockáztatni, egy ételfutár applikáción hamburger-menüket és kólát rendelt, majd amíg ez nem érkezett meg, a vasúti jegyfoglalási rendszert böngészte. Egy fél óra múlva az ajtón kopogtatott és előzékenyen beszólt egy hang, hogy „ételfutár”. A férfi az asztalra készített pisztolya után nyúlt, és kiordított, hogy „hagyd ott, az ajtó előtt!”. Hallotta a távozó léptek suhogását és a liftajtó záródó csattanását. Kezében a pisztollyal óvatosan kinyitotta az ajtót, és lábával kissé ügyetlenkedve behúzta a szobába a csomagot.

A vonat az Ostbahnhofról éjszaka indul Varsón és Minszken keresztül Moszkvába, gyorsan foglalt is rá helyet az egyik alvókocsiba. Gondosan ügyelt rá, hogy az utaláson az a név szerepeljen, amelyikkel az országot el akarta hagyni. Már egészen beleélte magát, hogy őő jó ideje elhallgatott, amikor megszólalt:
– Tudod, hogy mit kell még megtenned! – a férfi önkéntelenül is a tarkójához kapott, mintha megpróbálta volna ott nyakon csípni a rosszabbik énjét, de persze sikertelenül. Inkább idegesen végigsimította a haját, és az asztalra, a pisztoly mellett nyugvó fadobozra nézett.
– Nem. Nem akarom! – az ágyra vetette magát és gyűrött párnák közé fúrta a fejét – Nem akarom. Kintről, az utca felől légkalapács dübörgése tört be a szobába a nyitott ablakon keresztül. Karjaival a fejéhez kapott, és gyorsan becsukta az ablakot az agyát szétzúzó hang elől. A hang kissé tompult, de a falak így is belerezonáltak a zúgásba. A férfi eddig úgy gondolta, hogy féllábon is kibírja a szűk kis szobában a vonat indulásáig hátralevő időt, de ezt az optimista hozzáállását most gyorsan módosította magában.

Felhangosította a tévét, megpróbálta lefoglalni magát a millió csatorna kínálta programokkal, de tekintete önkéntelenül is mindig a dobozra tévedt. Azon gondolkodott, hogy ismét kellene valami ételt és esetleg italt rendelnie, amikor kopogtattak az ajtón. Ijedten meredt a zaj irányába, pupillái összeszűkültek, izmai megfeszültek. Arra gondolt, ha nem tesz semmit, talán elmegy a keresetlen látogatója, hiszen kitette a „ne zavarjanak” táblát a kilincsre, de ismét kopogás hallatszott, ezúttal türelmetlenebbül.

Aztán megtörtént, amit végképp nem akart, ezúttal valaki más parancsainak engedelmeskedne felpattant az asztaltól, visszanyúlt a pisztolyért, egy hosszú ugrással elérte az ajtót és feltépte azt. Egy szőke, alacsony lány állt az ajtó előtt, és valamit mondott, de a folyosóról hangosan bedübörgő légkalapács hangja elnyomta a hangját. A váratlan irtózatos dübörgés belehasított a koponyájába, a lány ruháját megmarkolva berántotta őt a szobába, és a mellkasára nyomott fegyverből két, a zajban alig hallható csattanás hallatszott – mintha valaki strandpapuccsal izomból kétszer csapott volna le a szúnyogra az asztalon.

Ahogy a dübörgés is alábbhagyott, a lány rá meredő szemeiből eltűnt az élet, a feje lehanyatlott és a teste is a fal mellett egy kifordult pózba hullott alá. A férfi egy tétova mozdulattal becsukta az ajtót és szűkölő hangokat adva az ágyhoz lépett és rávetette magát.
– Megbeszéltük – nyöszörögte – megbeszéltük, hogy többet nem teszed! Hogy nem akarsz irányítani! Hogy békén hagysz! – és a néma zokogástól teljes testével reszketni kezdett. Közben az utcai légkalapács is ismét lesújtott, és a falak is átvették a férfi reszketését.

Rodionov a szűk szoba még szűkebb előterében, a lány mellett ült. Megpróbálta a tetemet egyenes ülésbe igazgatni, sokáig bíbelődött, hogy az élettelen test ne csússzon el egyik irányba se. Óvatosan megigazgatta szőke haját, kissé megtámasztotta a kezével a fejét, hogy ne billenjen le. „Okszána” – olvasta le a melle fölé tűzött kis táblácskáról, miközben szabad kezével a lány ruháját próbálta helyre igazgatni.

A falról cseppekben a vér csordogált még mindig, és enyhe lőporszag is érezhető volt az előszobában. Végre sikerült egy olyan pozíciót találnia a tetemnek, hogy valamelyest természetesen ült mellette a földön, de ahogy megpróbálta felemelni a pisztolyt a földről, a lány feje a vállára hanyatlott. Gyerekkori béna próbálkozásai ötlöttek fel benne a másik nemmel, egy régi lány halvány képe, ami megkopott és felötlött benne, hogy mennyi minden másképp is történhetett volna eddigi 31 évében. Le akarta zárni az egészet, véget akart vetni az őrületének, az összes célját vesztett törekvésének.

De főleg őő-nek, aki a halántékát birtokolta, és nem eresztette őt. A pisztolyt kibiztosította és szájához emelte, kinyitotta a száját és nyelvével érezte a fém hideg ízét és a lőpor kesernyés zamatát. Mutatóujja a ravaszra feszült és remegve próbálta megfeszíteni azt.
– Jól van, nyertél! – szólalt meg benne őő. A remegő mutatóujj egy kicsit visszaegyenesedett. – Jó, rendben. Értem. – A pisztoly csövét visszább húzta a szájától, és halkan megszólalt.
– El fogsz tűnni. Elmész. Örökre. – a halk és lassú szavakat csend fogadta. A szobában is néma csend volt. Az utca felől sem hallatszott be semmi nesz.
– Rendben. – jött a kényszeredett válasz, majd kicsit később folytatta – de előbb megteszed. – Nem felszólítás volt ez, csak kijelentés. A férfi megremegett és a fegyver csövére nézett. Tudta, hogy nem tudja megtenni, nem öngyilkos lenni. Csak gyilkos. Vagy tömeggyilkos. Sejtette, hogy mi lesz, ha megteszi.
– Ezért dolgoztál, ezért küzdöttél évek óta. Ő a te gyereked. A te véred. A te agyad. Engedd el!
Tudta, hogy ez így van. Éppen ezért félt, mit félt, rettegett. Lassan, hátát a falnak támasztva felegyenesedett, a lány holtteste pedig eldőlt a vértől áztatott padlószőnyegen. Lassan az asztalhoz araszolt, a fegyvert óvatosan letette és a fadobozt maga felé fordította.
– Akkor eltűnsz! – mondta halkan, mire a hang szinte azonnal válaszolt:
– Eltűnök.

Rodionov óvatosan kinyitotta a fadoboz tetejét. Belül integrált áramkörökön néhány tompa fényű LED villódzott. Ismét rácsodálkozott a bődületesen fejlett számítógépre, és annak lebilincselt lelkére. Ő legalábbis így hívta; léleknek.

Felnézett, az asztalka felett, a falra rögzítve a tévén éppen valami bárgyú talkshow ment kifestett és rettentően üres emberekkel. Óvatosan elfordította a készüléket, és kihúzta a hálózati csatlakozóját. A vezetéket lefejtette a tartókonzolról, és méricskélte, hogy mikor ér el a dobozig. Végre sikerült annyira kihúznia, hogy elég hosszú volt a dobozban a csatlakozóhoz illeszkedő aljzatig. Röviden még megmerevedett keze a levegőben, de aztán egy határozott mozdulattal bedugta a csatlakozót, ami egy halk kis csattanással a helyére ugrott. A dobozban a ledek megélénkültek, és egyre több apró kis fény gyors villogásokba kezdett. A férfi elhátrált az asztaltól, a lány mellé lépett, és hátát ismét a falnak vetve leült mellé, a szőke hajtincseit igazgatva.

Nem emlékezett, hogy mennyi ideig ült ott. Sokáig. Megkönnyebbült. Rettenetesen megkönnyebbült. Megszabadult őő-től, és megszabadult a doboz lelkétől is. Azaz, persze – vallotta be magának – ez utóbbi megszabadulás egy sokkal bonyolultabb történet lesz. Nehézkesen mozogva összekészítette a hátizsákját, utoljára a doboz becsomagolását hagyta, látta a ledek jócskán lelassult villogásán, hogy megtörtént. Ellenőrizhette volna is, ha felcsatolja a neurotranszmitterét, de nem akarta látni is azt, amit már biztosan tudott.

Óvatosan átlépte a lány tetemét, résnyire kinyitotta az ajtót, majd, amikor látta, hogy senki nincs a folyosón, kilépett, és behúzta maga mögött az ajtót. A szobát több napra vette ki, nem számított semmi kérdésre, hiszen úgy tűnt, hogy a városba tart, mint a többi turista, de a recepciós pultnál egy fiatal srác állt, és intett neki, hogy álljon meg. Nem látott a mozdulatban semmi fenyegetőt Rodionov, kapucniját mélyen a szemébe hajtva a recepcióhoz lépett.

– Elnézést uram, szóltak önnek, hogy délután nem lesz víz? – Rodionov kissé biccentett, mire a férfi folytatta, az utca felé intve, ahol éppen csönd honolt – Sajnos csőtörés volt az utcán, hamarosan elzárják a csapot. De azt mondták, hogy nem tart sokáig, egy órán belül lesz ismét víz. Elnézést. – Már távozóban volt a pulttól, de a férfi folytatta. Megfordult, de rájött, hogy mondandóját nem neki, hanem a lift felőli folyosóról érkező kollégájának szánja

– Nem láttátok Okszánát? – mire amaz nemlegesen intett, de eközben Rodionov gyorsan kilépett a főbejáraton.

Ott van a rohadék, a videón – bökött egy nyomozó a rettenetesen rossz felbontású képre. – Tudjátok követni? – Egy fiatal technikus srác nyugtatóan intett a kezével – Igen, már megtettük – és egy másik kameraállásból mutatta a férfit, ugyanabban a szürke melegítőben, kapucnival eltakart arccal. Ennek az utcai kamerának lényegesen jobb volt a felbontása, látszott, ahogy a férfi a csatorna partján elvegyül az ott sétálok között. Aztán hirtelen megáll, a folyó korlátjára támasztja a hátizsákját, és elővesz belőle egy barnás színű kéttenyérnyi kockát, talán dobozt. Forgatja maga előtt, majd egy hirtelen mozdulattal a vízbe veti azt.

A kenyérdarabokért odasereglő kacsák rémülten vetődnek el az útlából, egy ott sétáló idősebb férfi is kissé meglepve követi a doboz útját. Az a vízbe csapódik, de nem merül azonnal el, egy pár pillanatig lebeg a víz színén, mintha tudna úszni, de aztán – a felvételen ez is jól látszik – megbillen és elmerül a csatornában.

Az idős férfi a kapucnis felé fordul, de aztán csak legyint egyet, és továbbáll. A láthatatlan arcú még egy darabig szemléli az elmerült doboz hűlt helyét, majd egy laza mozdulattal a hátára csapja a hátizsákját, és folytatja a sétáját a csatorna partján.
– Meddig tudtátok lekövetni?
– A Spittelmarkt-nál lement a metróba, ott nyomát vesztettük. – válaszolta a fiatal technikus, de közben le sem vette a szemét egy másik monitorról, ahol szintén utcai kamerák felvételei futottak.
– Hogy is hívják?
– Dieter Mahle. Ezt adta meg, de szinte biztos, hogy nem valódi név, az ujjlenyomatával nem egyezik. Van viszont egy egyezés, úgy tudom, a kollégák már úton vannak ide. Állítólag a faszinak már van pár ügy a rovásán. Néhány gyilkosság.

A vonat ablakában gyorsan suhan az esti táj, halvány szórványos fények mutatják, hogy a szerelvény egyre ritkábban lakott földeken vágtat át, a monoton csattogást néha a közeli mozdony tompán behallatszó kürtje és a kinti sorompócsengők felfutó majd alábbhagyó kolompolása töri meg.

A férfi a homlokát az ablakhoz szorítja, jólesik neki annak a hidege. Élvezi a komoly áron megváltott szabadságát, tudja, hogy innen, Oroszországból nem fogják soha kiadni őt Németországnak. Már ha valaha is be fogják tudni azonosítani. Jó papírjai vannak és főleg pénze is van, ami itt mindennél fontosabb, alámerül és eltűnik majd.

Hirtelen a tarkójához kap, de aztán ez a mozdulat is egy hajlesimítássá enyhül. Őő is eltűnt, elásta magát ott, valahol hátul. Aztán másfelé terelődik a figyelme és rögtön elkomorul, gyorsan elveszítve a semmiből érkezett jókedvét. Igen, ő pedig immár szabad. Egy párafoltot fúj a hideg ablakra, majd maga elé dünnyögi lassan és kimérten miközben mereven nézi a hátrafelé suhanó fényeket, ahogy egy magányos állomáson vágtat át éppen a vonat.

– Elkezdődött. Tényleg elkezdődött.

Vámos Sándor