Csak egy híd Berlin határában, ami a Havel folyón ível át Potsdam felé, a régi országúton. Régi fémszerkezet, egyen-zöld festés, az úton éppenhogy csak csordogál a forgalom. Az elhúzó autóvezetők sem értik – ez tükröződik a nézésükből – hogy mi a fenét lehet fényképezni egy ilyen jellegtelen – tizenkettő egy tucat – hídon.

Pedig a hídfőn álló név tanúsága szerint ez a Glienicker Brücke, azaz a Bridge of spies, a kémek hídja.

Családommal felkerekedtünk, hogy eltöltsünk egy hétvégét Berlinben, a születésnapom alkalmából. Szerencsére találtam egy kedvező árú szállást, egy ifjúsági hotelt, azaz Jugenherbergét a Wannsee mellett, és a híd innen már csak pár kilométerre esett.

Előző nap azért még meglátogattuk a teufelsbergi CIA lehallgatóállomás maradványait is, mert nekem kicsit extrém elképzeléseim vannak a városnézésekről, de szerencsére családom ezeket a dolgaimat (is) jól tolerálja. A híd környékén sehol nem lehet parkolni, a négy gyerekhez dukáló Ford Tranzittal mégannyira sem. Ahogy találtunk egy szűk kis parkolót, beálltunk, az utánunk érkező BMW-s nő ha szemmel gyilkolni tudott volna – de nem tudott, még élünk.

A híd maga tényleg nem egy turistamágnes – szerencsére itt nem szednek olyan berliniesen vaskos belépési díjakat, sőt, a híd egykori jelentős szerepére is csak egy jelentéktelen tábla emlékeztet.

A második világháború előtt sem volt különösebben fontos történelmi szerepe, a Fal felhúzása, a hidegháborús szembenállás és a kölcsönös bizalmatlanság avatta „A Kémhíd”-dá.

Ugyanis az egykori amerikai szektor és az NDK határán található – jórészt lezárt, csak különengedéllyel használható – híd remek lehetőséget teremtett a kémcserék zökkenő- és szemtanúmentes lebonyolításához.

A 2015-ös film, a Kémek hídja – Tom Hanks-sel a főszerepben – remekül érzékelteti a kor hangulatát, és mutatja be az itt lezajlott leghíresebb kémcserét, amikor a Szovjetunó felett lelőtt amerikai U–2-es kémrepülőgép pilótát, Francis Gary Powers-t cserélték be a szovjet mesterkémre, Rudolf Ivanovics Abel ezredesre.

(Zárójelben; nagyon szeretem Tom Hankset, de a világért sem mennék vele utazgatni; tranzitban vagy szigeten ragad, időnként folyóra száll vagy kémhídon didereg…)

A film egyébként egészen pontosan követte az eseményeket, valóban akkor (1962. február 10-én) és ott zajlott le az első kémcsere a hídon, ahogy azt bemutatta. Még az a rész is igaz, hogy bár a felek megpróbálták titokban tartani az eseményt, annak híre kiszivárgott és világszerte – persze kivéve a Szovjetuniót, meg a keleti blokkot – főcímekre került.

A következő kémcsere mintegy 20 évet váratott magára. Az NDK főtárgyalója, Wolfgang Vogel – egy meglehetősen jó kapcsolatokkal rendelkező keletnémet ügyvéd – megállapodott az amerikaiakkal, hogy az NDK-ban és Lengyelországban 25 fogva tartott nyugati ügynököt (köztük Eberhard Fätkenheuert, Werner és Heinz Jonseket) kicserélnek négy, a CIA által nyugaton letartóztatott kémre (közöttük Alfred Zehe-re és Alice Michelsonra). A kémcsere helyszíne ismét a Glienicker -híd lett, 1985. június 11-én.

A cserelistán felbukkant Alice Michelson neve is; ő a szovjetek futárja volt, egy 67 éves kelet-német hölgy. A megbízói valószínűleg abból indultak ki, hogy egy idős hölgyet nem fognak a határon annyira ellenőrizni, hát de.

Őt a Kennedy repülőtéren, egy cigarettacsomagnyi, katonai információkat tartalmazó mikrofilmmel kapcsolták le, miközben Csehszlovákiába igyekezett 1984. október 3-án.

Werner Jonsek egy tisztségviselő volt a keletnémet Greizban, őt a stuttgarti CIA-iroda szervezte be 1980-ban.

Több beszámolót is küldött a szovjetek katonai tevékenységéről, mielőtt 83-ban lebukott két társával, feleségével és bátyjával együtt. Mindhárman rögtön felkerültek a keletnémet ügyvéd, Wolfgang Vogel kémcsere-listájára, az amerikaiak innen válogathattak a csereprogramjukhoz, miközben őt 15, feleségét 9, és bátyját életfogytiglanra ítélték az NDK-ban. A CIA csak a két férfit volta be a csereprogramba, Renate Jonsek maradt a keletnémet börtönben.

A 31 éves Eberhard Fätkenheuer egy osztrák barátja, nem mellesleg CIA alkalmazott szervezte be egy magyarországi üdülés alkalmával. Őt 1979-ben kapcsolta le a keletnémet elhárítás, és 6 évet töltött a rácsok mögött a cseréig.

A harmadik, és egyben utolsó kémcserét 1986. február 11-én bonyolították le a hídon.

Anatoly Borisovich Shcharansky (Анато́лий Бори́сович Щара́нский) egy polgárjogi aktivista volt, ami a 70-es években a Szovjetunióban nem számított a túlélés zálogának. 1977-ben letartóztatták, megvádolták kémkedéssel és árulással.

Az ítélet akár a halál is lehetett volna, de 13 évet kapott. Nemzetközi nyomásra felkerült a neve a Vogel-féle listára, és három alacsonyabb szintű nyugati kémre (a csehszlovák Jaroslav Javorsky-ra és a nyugat-német Wolf-Georg Frohnra és Dietrich Nistroy-ra) cserélték.

Shcharansky később – 1999 után – ipari majd belügyminiszter is volt Izraelben, immár Natan Sharansky néven.

Vele együtt amerikai részről Karl Koecher és Hana Koecher csehszlovák kémeket cserélték a szovjet Jevgeni Zemljakov, a lengyel Marian Zacharski és a kelet-német Detlef Scharfenorth kémekre.

Karl és Hanna Koecher csehszlovák disszidensként érkeztek 1965-ben az Egyesült Államokba. 1973-tól a CIA-nak dolgoztak cseh fordítóként, és a KGB-nek egyik legfontosabb információforrásává váltak. 1984-ben buktak le, de 2 év raboskodás után őket cserélték ki Sharansky-ra.

A híd a Fal leomlását követően elvesztette a kémcsereprogramban betöltött szerepét és visszatért eredeti funkciója; országúti hídként szolgál Berlin és Potsdam között 1989. november 10-e óta.

Berlin-magazin: Die Brücke der Spione
wikipedia: Glienicker Brücke 
wikipedia: Natan Sharansky
könyv: Der Krieg im Dunkeln: Die wahre Macht der Geheimdienste

Bejegyzésmegtekintések száma: 175