A világ legrövidebb könyvei között emlegetik a „Német humor ezer évé”-t, közrezárva az „Emberbarát rendszergazdák névsora” és a „A magyar helyesírás örökérvényű szabályai” (igen vékony) kötetei között.

Pedig.. na jó, persze, a poroszos keményvonalasság kissé nehezen hozható közös nevezőre a vicces lazasággal, de remélem, a mai rövid történet azért egy kicsit árnyalni fogja ezt a közhiedelmet.

Az ötvenes-hatvanas évek építészete, főleg a „kockaformákat kiöntjük betonnal és az majd jó lesz” irányzat nem csak hazánkban végzett esztétikai szőnyegbombázást a városokon, ez a világ minden tájára, az egykori Nyugat-Németországra is jellemző volt. A motorizáció, az autótulajdonosok tömegei teret követeltek kedvenceiknek mindenütt, a soksávos autóutak a városokban is maguk alá gyűrtek mindent, hangulatos belvárosokat és bármit, ami az útjukba akadt.

A városok vezetése szinte mindenütt a közlekedés összes egyéb módozatát az autós forgalom alá rendelte. A gyalogosokat is száműzték sötét aluljárókba és lelketlen és megközelíthetetlen felüljárókra, melyeket – mint már említettem – szintén betonból öntöttek ki.

Nem mentesült ez alól a rettenetes trend alól a nyugatnémet, Frankfurthoz közeli kisváros, Giessen sem. Itt egy olyan ormótlan, három jókora lyukkal tarkított felüljáróval sikerült megajándékozniuk a helyi lakókat, ami mondjuk az akkori budapesti Marx vagy Élmunkás téren is, a legkisebb passzítás nélkül is megállta volna a helyét – ocsmányságában.

A helyiek már megépülte idején – 1968-ban – keresztelték el a művet „Elefantenklo”-nak, vagyis elefántretyónak, a lyukak után, ugye, ha ez még esetleg nem állt volna össze egy képpé a kedves olvasóban.

Mitagadás, az egész túlméretezett szerkezet megszolgálta a helyiek megvetését, és legalább annyira utálták, mint a párizsiak az ideiglenesnek szánt és az 1889-es világkiállításra összegründolt tornyukat. Hasonlóság még a két történetben, hogy idővel mindkét város lakói megbékéltek a rájuk tukmált építményekkel, a párizsiak az ideiglenes tornyot véglegesítették és a legnagyobb példányszámban giccses műanyag vacakokba öntött látványossággá tették.

A giesseniek persze ennyit azért nem tudtak kihozni a művükből, és a japán turisták is kevésbé törik magukat, hogy az egyhetes európai programjukba is bezsúfolhassák az Elefántklót.

Viszont idővel, amikor már a városvezetés is belátta, hogy az általuk gründolt műtárgy egy esztétikai mélyrepülés, teljesen felesleges volt megépíteni, és a lebontása is felvetődött, a helyiek ez ellen szavaztak. Egyrészt mert megszokták már, hogy a városuk közepén egy budi pöffeszkedik, másrészt a bontás is sokba került volna.

2013-ban helyi üzletemberek egy csoportja úgy döntött, hogy abból kell látványosságot faragni, ami már adott. Úgy vélték, a helyi altesti humor még fokozható, így a felüljárót felütötték még egy látványos szökőkúttal, vagy talán inkább zuhannyal. Igen, valóban, jól gondolja a kedves olvasó, a szimbolikus cél a hely modernizálása volt, vízöblítéssel.

Egyébként az „Elefantenklo”, mint kifejezés eközben szélesebb körben is teret nyert, ezzel jellemzik azt a rendkívül fantáziadús megoldáshalmazt, amikor kreatív építészek egy kör alakú bevágással próbálják oldani unalmas síkbetonfelületeik sivárságát.

Ilyen épület például, ahol az „Elefantenklo”, mint építészeti megoldás fellelhető, a 2001-ben épült berlini Kancellária épülete, amit a fenti kifejezésen kívül még a „Kohllosseum”, „Waschmaschine” (mosógép), „Bundeswaschmaschine” (szövetségi mosógép) vagy „Kanzlerwaschmaschine” (kancellári mosógép) nevekkel illet a köznyelv - de ez már egy másik történet.

Wikipedia: Elefantenklo (Gießen)
Atlasobscura: Elefantenklo 

Bejegyzésmegtekintések száma: 120