A történet lassan a múlt homályába vész, és ráadásul a hidegháború kellős közepén történt – hogy mindez így, ahogy leírom megtörtént-e vagy sem, máig rejtély, és valószínű, hogy az is marad.

A nyolcvanas években a Szovjetunió megkezdte feltárni a szibériai olaj és gázmezőket. Az itt kitermelt gázt és olajat jelentős részben nyugati exportra szánták, de a főleg haditermelésre kiélezett ipar nem boldogult az olajvezetékekkel. Ennek az ágazatnak a világvezető technológiájával az USA rendelkezett, de ők érthető módon nem kívántak hozzájárulni az ellenségük anyagi jólétéhez, ezért a teljes technológiát embargó alatt tartották.

Az Urengoj–Pomari–Uzsgorod gázvezeték (Газопровод Уренгой – Помары – Ужгород), más néven Nyugat-Szibériai- vagy Trans-Szibéria gázvezeték a mai Oroszország egyik legfontosabb vezetéke, mely részben ukrán felügyelet alatt áll.

A vezeték eredetileg a jamburg-i gázmezőket kötötte össze Közép- és Nyugat-Európa országaival, többek között hazánkkal. Jelenleg Urengoj a vezeték kiinduló állomása.

(Csak érintőlegesen kötődik a bejegyzéshez, de Urengoj már egyszer felbukkant egy korábbi, a Sztálin elfeledett vasútjáról szóló bejegyzésben a blogon.)

A gázvezetéket 1978-ban kezdték el tervezni, 1981-ben egy német bank-konzorcium szedte össze rá a kezdő 3,4 milliárd DM-et. A vezeték építése 1982-1984 között zajlott, teljes hossza 4.500 km, több, mint 600 folyót keresztez (többek között az Obot, Volgát, Dont és Dnyepert) és a Kárpátokon is átkel. Átmérője 1.420 mm, évente nagyjából 32 milliárd m³ gázt továbbít 42 szivattyúállomása segítségével.

Építése során komoly politikai kereszttűzbe került, mert míg Németország támogatta megépítését, és az ezen érkező gázból tervezte kielégíteni szükségleteit, az amerikaiak, meg az ő – ez ügyben – legkomolyabb szövetségesük, Franciaország ellenezte a vezetéket.

Nézeteik szerint a Szovjetunió (és főleg annak kommunista vezetése) túl nagy támogatást kap(ott) a finanszírozáson és a gázvásárlásokon keresztül. Számításaik szerint évente 8 milliárd dollár támogatáshoz jutottak a szovjet számítógép- és műhold kutatási programok a vezeték révén. Mindenesetre az USA a gázvezetékkel kapcsolatos technológiákra embargót vezetett be és tartott fenn.

1983. december 15-én, még átadása előtt robbanás rázta meg a vezetéket. A detonációban a Tobolsk-hoz közeli urengoj-i szivattyúállomás megsemmisült. A hivatalos beszámolók szerint (példáula Wikipédia is ezt a verziót "hozza") a baleset nem volt jelentős.

 A Moskow Times egy KGB veteránnal folytatott beszélgetésből (2004. március 18.: Anatoly Medetsky, KGB Veteran Denies CIA Caused '82 Blast) azt szűrte le, hogy a kár nem volt jelentős, a robbanás következményeinek helyreállítása egy nap alatt megtörtént és személyi sérülés se történt. A detonációt is a silány minőségű munka mintsem szabotázs okozta.

„Amit az amerikaiak írtak, az szemét” – állította Vaszilij Pcselintyev, aki a tyumen-i régió KGB főnöke volt a baleset időszakában. „A vezeték sérülésére vizsgálóbizottságot állítottak fel” – folytatta beszámolóját a volt KGB főnök – „és két hiányosságot állapítottak meg: Egyrészt az építők a vezetékből kispórolták azokat az íveket, amik a hőtágulás hatásait tompították volna fel a jelentős hőingadozású környezetben. Másrészt a vezeték talajhoz való rögzítése nem volt megfelelő. A megsérült vezeték a cseljabinszk-i tárolóba szállította a gázt Urengoi felől, így ez az esemény a Nyugat-Európába irányuló szállításokat közvetlenül nem befolyásolta.”

Itt azért álljunk meg egy röpke pillanatra, és morzsoljunk el egy érzelmes könnycseppet az akkori szovjet média szavahihetősége felett – és emlékezzünk meg arról, hogy például a csernobili nukleáris katasztrófáról is csak egy hét elteltével sikerült tájékoztatniuk a világot, azt is csak nyugati nyomásra..

1981-ben Mitterand francia elnök személyesen tájékoztatta az Egyesült Államok elnökét, Ronald Reagan-t arról, hogy a francia titkos szolgálat, a DST egy átállt (vagy kettős ügynök) KGB-s tiszttől, Vlagyimir Vetrov-tól igen érdekes értesüléseket szerzett.

Vlagyimir Vetrov kódneve Farewell (búcsú) volt, és Line X tisztként Franciaországban állomásozott a 60’-as évektől. A Line X-et a KGB Operatív és Technológiai Igazgatósága („Directorate T”) tartotta fenn, célja – talán nem meglepő módon – a nyugati fejlesztések (mikrochip-, radar- és ipari technológiák) minden áron való megszerzése volt. Az átállt tiszt által átadott dokumentumok (kb. 4000 ügyirat) mintegy kétszázötven Line X ügynök nevét tartalmazták.

A sok fejlesztőmérnök és ügyintéző között még egy szovjet űrhajós is szerepelt a listán (ő az Apollo-Soyuz programban és közös repülésben vett részt). Az ügyiratokon keresztül az elhárítók bepillanthattak a szovjet kémek munkamódszereibe is. Például a Boeing gyártócsarnokába ragasztós talpú cipővel mentek látogatóba az elvtársak, mert igencsak érdekelte őket az ott alkalmazott fémnitrátok összetétele.

A Farewell-sztori természetesen megfilmesítésre került Emir Kusturica, Guillaume Canet és Alexandra Maria Lara szereplésével 2009-ben

Reagen a listát a CIA akkori igazgatójának, William J. Casey-nek passzolta át. Ő persze a régi bevált reflexek alapján koncepciós perek, kiutasítások és bebörtönzések útján látta az ügy megoldását, de egy, Gus Weiss-sal történt telefonbeszélgetés nyomán megváltoztatta véleményét.

Weiss akkor a Nemzetbiztonsági Tanácsnál (National Security Council) tevékenykedett, állítólag a következőkkel válaszolt a felvetésre: – Miért nem segít az elvtársaknak bevásárolni? Most, hogy tudja, mi szerepel a bevásárlólistájukon, segítsen nekik ezeket a dolgokat beszerezni.

Nyilván az akció legfőbb célja a szovjetek dezinformációkkal való bőséges ellátása volt, melyet az idő utólag visszaigazolt. Valószínűleg nem volt olyan csillogó-villogó hidegháborús program (rakéták ide, röntgenfegyverek oda), mely annyira hatékonyan működött volna és annyi kárt okozott volna a Szovjetuniónak, mint Weiss „félrevezetős” találmánya.

Mivel a CIA ismerte a KGB „kívánságlistá”-ját, ráadásul azt is tudta, hogy kikkel kell megetetni a hamisított dokumentációkat, így egy igazán ütős lehetőség felbukkanása csak idő kérdése volt – addig is szállították a KGB partnereknek az átszerkesztett dokumentációkat, melyeket azok szorgosan továbbítottak a Szovjetunióba, gondosan hozzájárulva az amúgy is silány technikai színvonal hanyatlásához.

A Trans-Szibéria gázvezeték építésének a terve jelentősen felborzolta Washingtonban is a kedélyeket, a válaszlépésként meghozott gázvezetékkel kapcsolatos technológiai embargó pedig a Szovjetunióban (na meg kicsit a németeknél is) levitte a biztosítékot.

A gázvezetékkel kapcsolatos technológiai „megrendeléseket” a KGB vette kezelésbe, és fel is pakolta a Line X „bevásárló-listá”-ra. Az olajvezeték technológia bár az USA-ban embargós volt, ez viszont nem állt az északi szomszédra, Kanadára.

Az egyik – ezzel megbízott amerikai cég – „exportálta” a gyártástechnológiát egy kanadai cégnek, akik aztán (persze vélhetően nem teljesen legálisan) le is gyártották a teljes technológiai rendszert a szovjeteknek. Talán nem meglepő, a történetnek ezen a pontján eltűntek a konkrétumok, az, hogy mely cégek vettek részt ebben az ügyletben, sehonnan nem derül ki, úgy, mint az ügylet részletei sem.

A felügyeleti szoftver egy trójai modullal volt „kibővítve”, melyet a CIA által megbízott programozók írtak. A trójai feladata az volt, hogy időzítve a szivattyúk és szelepek szabályozásának változtatásával olyan magas nyomást idézzen elő a vezetéken, melyet sem a varratok, sem a berendezések nem tudnak majd elviselni.

Az eredmény a valaha bekövetkezett legmonumentálisabb nem nukleáris robbanás volt, amit még a világűrből is észlelni lehetett. A NORAD felügyeleti rendszere először egy nukleáris robbanást vélelmezett, de mert az – ezeket jelző – elektromágneses impulzus elmaradt, riasztást sem adtak ki.

Az amerikai becslések szerint a detonáció nagyjából három kilotonnás volt, ez nagyjából a hiroshimai atombomba negyedének felelt meg.

Vetrov – mint szinte minden kommunista tiszt – az alkoholizmus rögös útját járta, mely az ő esetében egy jó adag teljesen indokolt paranoiával is kiegészült. 1982-ben egy autóbalesete után – azt gondolva, hogy lelepleződött – lelőtt egy szerinte gyanúsan viselkedő embert. Börtönbe került, ahol sikeresen le is leplezte magát, így – francia értesülések szerint – 1985-ben kivégezték.

A nagy finálé az USA-ban 1984-85-ben következett, amikor az amerikaiak gyakorlatilag teljes egészében felszámolták a Farewell – aktákból megismert teljes Line X hálózatot.

A cyberwar-nak hogy ez lett volna az első csatája, vagy sem, máig megoszlanak a vélemények. Ami biztos, hogy maga a háború még csak most kezd kitörni.

Hasonló jellegű bejegyzéseket a cyberwar tag alatt talál:

damninteresting.com: THE FAREWELL DOSSIER
welivesecurity.com: From sci-fi to Stuxnet: exploding gas pipelines and the Farewell Dossier
Wikipedia: Urengoy–Pomary–Uzhgorod pipeline

Bejegyzésmegtekintések száma: 2328